„Melikovszky Tivadar ősi nemesi család sarja volt. A családfán csupa geróf, báró, márki, tekintetes és méltóságos úr lógott, megannyi túlérett alma. Nos, ez a Melikovszky Tivadar nevű leszármazott sem esett messze az ominózus fától. Olyan messze, mint például Kovácsovics Adamér anyai nagybácsi, aki arra vetemedett, hogy egy bürger, egy jedermann, egy iparos (repülőgépgyára volt neki) leányával álljon össze, a világ szégyenére. Ilyen messze nem esett Melikovszky a fától. Ő csupán annyira vitte az esésben, hogy egy vörös óriáskenguruba lett fülig, halálosan stb. szerelmes. A kenguru, az azért mégsem akárki, jegyezte meg Hermina néni (aki, nemesi rangját hangsúlyozandó, szigorúan kikötötte, hogy a neve elején ékeskedő H betű némaként kezelendő) kedvenc unokaöccse védelmében, amidőn a családi nagytanács egybegyűlt, hogy az ifjú Tivadar liezonját meghányja-vesse.”

Ha folytatnám a fent elkezdett történetet, valószínűleg én lennék az első a magyar, de talán a világirodalomban is, aki egy Homo sapiens sapiens és egy erszényes, egy Macropus rofus románcát, tragikus szerelmét, vidám amúrját, ahogy tetszik, megénekelném. Ezzel önmagában még nem is lenne baj, sőt fegyverténynek is nevezhetné akárki. Kérdés, hogyan írnám meg. Ugyanez a helyzet Tudor Giurgiuval meg az ő első nagyjátékfilmjével, a Beteges viszonyokkal (Legături bolnăvicioase). Kétség nem fér hozzá, mérföldkőről van szó, legalábbis a román filmtörténetben. Soha senki román filmkészítő nem csinált előtte filmet olyan szerelmi háromszögről, melyben egy nő egy férfiba és egy másik nőbe szerelmes. Magyarán, a leszbikus viszonyoknak ez az első hazai mozgóképes ábrázolása. Jól van, mondhatná akárki, és teljes joggal, megtört hát a jég, lehet immáron erről is nyíltan, a képek nyelvén beszélni. Egyébként, eléggé elítélhető módon, ez a filmet forgalmazók egyik fő marketingfogása is. Tessék kajálni a produktumot, tisztelt nagyérdemű, mer’ biza ez egy olyan, de olyan film, amelyben tabukról van szó. És a nagyérdemű kajálja is a filmet rendesen. Persze nem mindenki ül be a zimóba azzal az áhítatba oltott tisztelettel, ami egy ilyen mérföldkövet, gondolom, megillet. Amikor megnéztem a filmet, történt egy kedvesnek is mondható, ám jellemzőnek kétségtelenül jellemző incidens. Az opusz egyik jelenetében a két szerelmes lány egy falusi focipályán hever, nézik az eget, irodalomról beszélnek (nem vicc), aztán az egyik, a szerelem tengelyének középpontjában álló-fekvő lány imígyen szól a másikhoz: Szeretném megfogni a melled. Mire valahonnan a nézőtérről egy maszkulin hang: Én is. Mindezt csupán azért mesélem el, hogy érzékeltessem: az alkotói szándék időnként masszívan célt téveszt. De hát előfordult ez nagyobbakkal is. Egy szó mint száz, a szándék dicséretesnek nevezhető. Minden filmgyártó nemzetnek megvannak a maguk melegfilmjei, amelyeknek meg kellett születniük, hiszen úgymond a társadalom egy adott pillanatban kellőképpen megérett a befogadásukra. Grosso modo. Romániában a rendszerváltás után 16 évnek kellett eltelnie, hogy egy ilyen jellegű film létrejöhessen. Ezen a szinten tehát egy-nulla Giurgiuék javára. Aminthogy egy-nulla lenne javamra is, ha megírnám a fent megkezdett kengurunászos történetet.

A másik probléma a „hogyan?” kérdésre adott lehetséges válaszokban keresendő. Tegyük fel ugyanis, hogy jól írnám meg Melikovszky és az erszényes románcát. Akkor valószínűleg az történne, hogy a szakma és az Olvasó azt gondolná, írná, miegymás, hogy ez a Szántai nevű csávó írt egy jó novellát. Ha viszont rosszul írnám meg, akkor valószínűleg az a forgatókönyv működne, hogy a szakma jóindulatú képviselői, illetve az Olvasó (már a hülyébbje, mert aki nem az, leteszi a novellát, úgymond, gondolkodás nélkül) kijelentené, hogy emmá’ döfi, sántál egy kicsit az írás, de milyen jól beletrafált a témába, ilyet még senki sem talált ki. Na kérem, ugyanez a helyzet az első román biszexuálisfilmmel is. Hogy abba kapaszkodunk, ami az erőssége. Nevezetesen, hogy első a maga nemében. Mert a történet hogyanja igen-igen sántál. Lássuk, miről is van szó.

A sztori egy vidéki kislányról szól, aki elmegy Bukarestbe egyetemistának. Korrekt. Találkozik egy lánnyal, akit, mint kiderül, korábbról már ismer. Korrekt. Az is kiderül, hogy a vidéki kislány nem most kezdi az egyetemet, mint azt a nyitóképsorok sugallják (nagyon hangsúlyos módon!). Korábban bentlakásban lakott, akkor ismerte meg a másik lányt. Ezúttal az albérlet mellett döntött, vagy döntöttek a szülei. Az információk a narrátor hangján érik a nézőt, miközben teljesen más tartalmú képeket látunk. Nem hiszem, hogy ekkora bakit elkövethet egy rendező, még akkor is, ha elsőfilmes. Marad tehát az a verzió, hogy Giurgiu rövidre akarta vágni a film elejét, hogy több ideje maradjon a konfliktus kibontására. Bár a dolgok állásán ez a spekulatív mentegetés mit sem változtat. Következik maga a sztori, illetve a konfliktus magja. A bukaresti lány szerelmes lesz a vidékibe. Csak úgy. Fogdosni kezdi. Közben a néző, szegény, hallja a belső monológot, a minek a miértjét. Ekkor már ordítani kezd bennem is egy olyan maszkulin hang, mint az imént idézett, mondván, hogy nem hallani akarom, látni. Ha pornófilmről lenne szó, szavam se lenne. Hiszen a műfaji szabályok nem engedik meg az ok-okozati összefüggések láttatását. Ha egyszer adott egy A meg egy B, akik tartozhatnak bármely nemhez, akkor kétségtelen, hogy A és B hamarosan (minél előbb, annál jobb) baszni fog. Sőt ezt a néző el is várja. Ezzel az elő-ítélettel ül be a zugmoziba. Ebben az esetben éppen akkor akadnánk ki, de nagyon, ha az A és B között kibontakozó viszony bemutatása elragadná a filmidő egynegyedét. Egy önmagát nem pornófilmként meghatározó (szándékosan kerülöm a „művészfilm” avítt terminus technicusát) alkotás esetében azonban elvárnám, hogy a futtában elmesélt motivációs hálón túl lássam is, hogyan alakul, hogyan bimbózik a kapcsolat. Mert, ugye, ettől válik a dolog hitelessé. De vissza a történethez. Megjelenik a fiú is. Nem zavar sok vizet, csak megjelenik, és nem tetszik neki, hogy szerelme immár egy másik személybe szerelmes. Korrekt. Az időzített bomba, amit a rendező, hadd jegyezzem meg, a javára írván, kiválóan helyezett el, most következik. Egy ebéd alkalmával kiderül, hogy a fiú a bukaresti lány testvére. Hoppá. Tehát filmünk nemcsak a biszexualitás, de az incesztuózus kapcsolatok tematikájának is úttörő darabja. Kérdés, hogy mit ad hozzá ez a változat a filmegészhez. Mert, a játék kedvéért, képzeljük el, hogy nincs incesztus, csak a, nos, kevésbé megszokottnak nevezhető szerelmi háromszög. Mint például a Paul Pavlikovsky rendezte Szerelmem nyara című filmben. (Ami, ha rosszmájú akarnék lenni, Giurgiu filmjének mintája.) Ott is van egy vidéki meg egy nagyvárosi lány, illetve a vidéki lány bátyja. A film ott is a két lány szerelméről vagy afférjáról szól, vagyis igazából mindez csak előtér, a lényeg a vidéki lány érzelmi intelligenciájának alakulása. Persze Pavlikovsky elég sokat elpepecsel azzal, hogy bemutatja a szereplőket, mégpedig cselekedeteik által, szépen, ahogy az egyetemeken tanítják. És akkor nem kell az incesztus-bomba. Nincs rá szükség. Elég erősek a képek önmagukban is. Giurgiu viszont, nem tudom, szándékosan-e vagy sem, alig foglalkozik figurái „üres” óráival. A két lány esetében ez a kihagyás nem olyan súlyos, a fiú viszont, ha úgy tetszik, nulldimenziós. Azért van ott, hogy oppozíciója lehessen a másik nemnek. Mert, így a közhelyes alkotói koncepció, az azonos neműek közötti vonzalom csakis a másik nem tükrében látszik tisztán. Vagy: ha nincs fiú, akkor mihez képest történik a változás? És ez, így logikus is lenne, bármilyen közhelyesen hangzik is. De hogy mire kell az incesztus? És ha már van, akkor annak nem kéne utánajárni? Ez az utánajárás az, ami Giurgiu filmjéből szinte teljesen hiányzik. Olvastam valamelyik főcímben, hogy a film irodalmi adaptáció. Kíváncsi lennék, hogyan kreálta meg a szereplők világát a forrásregény szerzője. Ha úgy, ahogy a film rendezője, akkor pocsékul. Ezeknek a figuráknak alig van világa. A vidéki kislány a leginkább megformált karakter. Aki él a képen. A bukaresti lány nem több machinátornál. Ő az, aki hol ide, hol oda kap. A fiú pedig, nos, róla már beszéltem. Jobb nem beszélni róla.

Az az érzésem, hogy Tudor Giurgiu kicsit megijedt önnön merészségétől. Mármint attól, hogy egy ilyen, regionálisan „nagy” fába vágta fejszéjét. Ez magyarázhatná például a figurák motivációinak hiányát. Ha megmutatná, miért alakulhatott minden úgy, ahogy alakult. Te jó ég! Beindulna a morális cenzúra. Ilyen beteg nép lenne a román? Ez egyébként csupán feltételezés, lehet, hogy egyáltalán nem erről van szó. Lehet, hogy rossz a regény. Vagy a forgatókönyv. Vagy uram bocsá, a rendező. Tény, hogy az opuszról nem lehet úgy beszélni mint jó alkotásról. Marad tehát az „primőr” státus. A mérföldkavics. Ezzal kapcsosan csak annyit, hogy sajna azoknak sem ajánlhatom a produktumot, akik egy jó kis leszbikus aktus látványa kedvéért ülnének be a moziba. Ehhez a film túl „művészi”.