Május 2006
A tévé és műfajai


  Bevezető
  

  Állástalan táncosnő
  Kemény István

  A tévé és az interaktivitás, avagy miben veszünk részt?
  Virginás Andrea

  Mitől habzik a kórházi szappan?
  Vargha Jenő-László

  Terri Schiavo, a magyar hős
  Sonnevend Júlia

  „Ez egy őszinte és szókimondó könyv”
  Leonard Muha–Balázs Imre József

  Andra szerepei
  Leonard Muha

  A tévé, a tévé, a tévé
  Gáspárik Attila

  Beszélgessünk határokon át
  Nagy Gy. Boglárka

  A Trianon-különszám: egy médiaesemény diskurzusai
  Virginás Péter

  A videoklip narratív elemei
  Zsizsmann Erika

  Elalvás előtt reklámdömping
  Keresztes Péter

  A küldetés
  Zelei Miklós

  Naiv Növény
  Harcos Bálint


1956–2006
  A megtorlás kegyelme
  Visky András

  „A történelmi költészet” forradalma – 1956
  Gyarmati György


Toll
  Az író és a népszerűség (meg a tévé)
  Sebestyén László

  A titkok megfejtője
  Heim András

  A gyötrődés gyümölcsei
  Demény Péter


Mű és világa
  Mérföldkavics
  Szántai János


Közelkép
  A szociológiától idegesek lettek
  Rostás Zoltán–Bányai Éva

  Vallási identitás Hosszúmezőn
  Szilágyi Levente


Katedra
  Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet”
  Bara Katalin–Csutak Judit


Téka
  Hai–hui: fától a gyurmáig
  Gál Andrea

  Önmeghatározás történetekkel
  Bucur Tünde Csilla

  Kalauzunk a két Té avagy T, mint törpe
  Váradi Nagy Pál

  Zarándokok, kegyhelyek
  Szakács Gabriella

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A kritikátlan erdélyi magyar színház
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gyarmati György

„A  történelmi  költészet” forradalma – 1956

Fotók az 1956. évi magyarországi forradalomról

Az 1956-os forradalom 50. évfordulójához közeledünk. Fél évszázada, egy őszi nap estébe hajló délutánján történt. Egyetemista, főiskolás fiatalok rendeztek Budapesten békés – békésnek induló – felvonulást. Pontokba szedett követeléseikről ismét kiderült, hogy „a szó veszélyes fegyver”. Néhány óra múltán jött is a válasz, valódi fegyverekből és lövegekből…

Ezért is szembetűnő, hogy meghökkentő gyorsasággal bénult meg és omlott össze Magyarországon a magát szocialistának nevező rendszer. Az, amelyet a kortársak a rettenet korszakaként, a kíméletlen államhatalmi erőszak esztelen tobzódásaként ismerhettek meg a megelőző évtized szinte minden napján. Esztelen volt – mondom –, mert nélkülözte a józan észt a gazdaság- és társadalomszervezésben. Hasonlóképpen irracionális volt minden más létszféra működtetésében is; a politikától a kultúrán át a magánügyekig, lett légyen szó családi, rokoni viszonylatokról vagy éppen hitbéli meggyőződésről.

Másképp közelítve: 1956 ősze Magyarországon „a történelmi költészet” forradalma volt. A követelések – részint tartalmukat tekintve, más esetekben meg szinte szó szerint – rímeltek az 1848-as Mit kíván a magyar nemzet?! 12 pontjára. Mondhatni, március kelt életre – bő száz év múltán – októberben. Persze a tempora mutantur szerint korhoz igazítva. De ugyanarról s (majdhogynem) ugyanúgy szólt újra a nemzeti fohász: a börtön-, bitó- és bilincs-mentes szabadságról. Csak néhány példa a „történelmi rímekből”:

A forradalom hétköznapjainak pillanatfelvételein – holott csak egy erősen szelektált fotócsokrot tudtunk e patinás műterem falai közé szorítani – szisztematikusan visszaköszön a már említett „történelmi költészet” a szimbólumokban, a cselekvő ikonográfiában is. A lencsét élesítő

 

 

Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.

 

Évenkénti országgyûlést Pesten

 

Törvény elõtti egyenlõséget polgári és vallási tekintetben.

 

Úrbéri viszonyok megszüntetése.

 

A katonaság esküdjék meg az alkotmányra,
 magyar katonáinkat ne vigyék külföldre,
a külföldieket vigyék el tõlünk.

 

A politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

 

Uniót Erdéllyel.

 

Szabadság, Egyenlõség, Testvériség!

 

Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádió követelünk.

 

Általános, egyenlõ, titkos választásokat követelünk
 több párt részvételével a Nemzetgyûlés megválasztása céljából.

 

Vallásszabadságot, továbbá az eszmék szabad áramlását.

 

Követeljük a beszolgáltatási rendszer eltörlését.

 

Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról.

 

 

Követeljük az összes politikai és gazdasági perekben
 ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását.

 

Közép-európai (dunai) konföderációt.

 

A régi magyar Kossuth-címer visszaállítását.

 korabeli képíró az aktuálisat rögzítette. Mégis, nem Petőfi soraira – Lambert szívében kés, Latour nyakán kötél – rímel-e a Rákosi-címerben kés, Sztálin nyakán kötél – felvételek tucatjain is megörökített – strófa? (A fiatalabb generációra tekintettel talán magyarázatot igényel: sorra vágták ki a nemzeti trikolór közepéből a kommunista rendszert 1949-től szimbolizáló ún. Rákosi-címert, hogy helyet csináljanak az évszázada mindenkoron a magyar szabadságot jelképező Kossuth-címernek.) A Kossuth-címer azután szinte elárasztotta az országot. Röplapokon, a szabaddá lett újságok címoldalán, a forradalmi szervek levélpapírjain éppúgy ennek használata jött divatba, mint ahogy feltűnt ez a heraldika a honvédség tankjain vagy éppen a ledöntött szovjet emlékműveken is. 

De a Kossuth-címer mást is jelképez. A megbukott Rákosi-rezsim címere az elszabott határú Magyarország terrénumát jelképezte. A Kossuth-címer azt a magyar nemzetet verbuválta újra egybe, melynek a szomszédságban élő fiai azonnal szolidaritást vállaltak az aktuális határköveken „belül rekedt” patriótákkal. Aligha feltételezhető, hogy a szegedi, a debreceni, a miskolci a veszprémi vagy a soproni egyetem diákjainak pontjai eljutottak a lélegzetvételnyi szabadság napjaiban Pozsonyba, Szabadkára, Kassára, Munkácsra, Temesvárra, Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre. Aligha olvashatták a Duna-völgyi megbékélést, a kossuthi Duna-konföderációt külpolitikai programmá kívánó passzusokat. A felvidéki, a kárpátaljai, a délvidéki és az erdélyi magyarság mégis azonnal rezonált – szolidaritást vállalva és maga is kezdeményezve – mindarra, ami 1956-ban mintegy benne volt a levegőben, csak a gyújtó szikra kellett, hogy felvillanjon.

50. évfordulót mondtam az elején, erről szól ez az év. Az 1848-as forradalom 50. évfordulóján a nagy mesemondó, Jókai Mór azon munkálkodott, hogy a már megpecsételt alkotmányjogi kiegyezésen túl is összebékítse a „nem engedünk a 48-ból” közérzületű magyar nemzetet – királyával, a Hofburg-beli Ferenc Jóskával. A dolog több mint felemásra sikeredett. A történelmi emlékezet kiegyezésének ára az lett volna – törvénnyel is szentesítetten –, hogy a forradalmi március emléknapját helyezzék át április 11-ére, a ’48-as törvények királyi szentesítésének dátumára. De Március mindenkoron ünneplésre való emléke addigra már oly intenzíven belegyökeresedett a honi közérzületbe, hogy a néhány éven át erőltetett – közintézmények számára kötelezővé tett – jubilálások köznevetség tárgyává válva enyésztek el.

Októberhez képest nekünk nincs okunk új dátumot keresni, de más dolgunk még akadhat. Többek között azért, mert 1956 emléke fél évszázad múltán sem áll a megbecsültség azon grádicsán, ami – jelentősége alapján – megilletné. Emellett az is tudatosítandó, hogy 1956 októbere nem csak a „lyukas zászlóba” szorult terrénumú Magyarország forradalma volt. Azoké is, akik a környező magyar lakta partiumokban vallották továbbra is magukénak azt, amit a Kossuth-címer megjelenített a kortársi közgondolkodásban. Még akkor is, ha ezért – többé-kevésbé előre kalkulálhatóan – újra bitó, börtön, bilincs vagy számkivetés járt a vérbefojtás után évekig tobzódó megtorlás részeként.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc persze sok mindenben különbözött évszázaddal későbbi, 1956-os „utószülöttétől”. Éppúgy, ahogy sok-sok differencia számlálható elő a 19., illetve a 20. század történései, „uralkodó eszméi” és túlélhetősége között is. S különbözött persze az események egyidejű dokumentálása is. Kossuth Lajos kortársai, szépapáink korából a naplók, skiccek, kőnyomatosok patinásodtak kordokumentumokká. A múlt század közepéről – az előbbieken túlmenően – már hangfelvételek, mozgófilmek vagy éppen a körülöttünk látható fényképfelvételek váltak relikviává s persze évtizedeken át rejtegetni való tilalmas corpus delictivé.

De majdhogynem ugyanennyi elem sorolható a hasonlatosság – netán az azonosság – rovatba is. Túl azon a trivialitáson, hogy előbb is, utóbb is külső nagyhatalmi intervenció fojtotta vérbe a nemzeti trikolór alá sereglők szabadságvágyát. Azonos tőről fakad a „kortalan” szabadságvágy, s ami már sokkal több ennél: a szabadság elérése érdekében meg nem spórolható cselekvés és annak felelős vállalása. Még akkor is – tessenek majd ilyen közelítésben is számba venni a fotókon megörökített, kimerevített jeleneteket –, ha a cselekvéssel ki-ki saját életét kockáztatta. Sok-sok egyéni elszánás adódott össze ekkor, hogy kikerekedjék belőle a közösségi, nemzeti-társadalmi akaratérvényesítés. A történteket ezen a szálon végiggondolva aligha kell talán különösebben bizonygatni: 1956 ugyanúgy a magyar nemzet egyetemének legkiemelkedőbb teljesítménye volt a huszadik században, mint 1848–49 egy évszázaddal korábban. 1956 októbere újra felmutatta azt a nemzeti trikolórt és azt a címert, amely 1848–49 óta a modern magyar nemzet megszületését jelképezi. S a születés után felcseperedni, élni – méghozzá szabadságban.

Jókai idejében, illetve a fél évszázados forradalomjubilálás – millennium környéki – éveiben a historizáló irodalmi romantika volt divatban. Manapság holmi „posztmodern” dívik – ezt sulykolják jelenkori főáramlatként. De azért nem csüggedjünk. A józan észnek – legalábbis egyelőre – még nem mindenütt járt le a szavatossága, a normális gondolkodás azért még nincs betiltva. Sok évtized fegyverek árnyékában és fenyegetettségben megélt kényszerű némasága után – immár lehetőség is van emlékezni. Közeleg a tisztelgés órája és az elődök iránti kötelező respektuson túl immár a lehetőség is megadatott az októberhez méltó emlékezésre. Ne rontsuk el ezt az esélyt!

A fényképek emlékezésre hívó kordokumentumok. Egy-egy képnek lehet különböző olvasata a néző saját „belső optikáján” átszűrve. Nemkülönben különböző lehet a látvány gerjesztette asszociáció is. De – úgy gondolom – található egy közös konklúzió a Kis-Szamos partjáról nézve is. Annál is inkább, mert a Szalontától, Váradtól, Németitől nyugatra debütáló „nagyszínházi” premierrel egyidejűleg, itt – a közeli Mátyás-házban, a kincses város diákszállóin – zajlott párhuzamosan az odatúli hőseposz kamaraelőadása. A közérzületen nehezebb szétszálazó spektrumanalízist végezni. Az összkép meg azt nyomatékosítja, hogy a fotókon megidézett performansz volt az elmúlt évszázadban a magyar nemzet leghősiesebb közös szabadságapoteózisa. A hézagosan felidézett történelmi költészetben nemcsak Október rímel az évszázaddal korábbi Márciusra. A strófavégek – ugyanúgy, mint korábban – Nagysallót, Husztot, Branyiszkót, a házsongárdi (november eleji) alkonyt is zengik.

Kolozsvár, 2006. március 31.