Áprlilis 2006
Politika–hatalom


  Bevezető
  

  A vidra és a gém (vers)
  Balázs Imre József

  Kormányozni – ellenzékben lenni
  Schlett István

  Ethnosz és démosz
  Demeter M. Attila

  Hatalom és ellenzék
  Beszélgetés Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, a román kormány miniszterelnök-helyettesével, a Korunk szerkesztőségében, 2006. február 24-én

  Civil társadalom vagy pártpolitika
  Pomogáts Béla

  Az új Európa narratívái
  Beszélgetés Schöpflin György europarlamenti képviselővel

  9 kiló
  Selyem Zsuzsa


Generátor
  Óda a lila szamárhoz, Nikotinhal (versek); Május 36., péntek 13. (próza)
  Papp-Zakor Ilka


1956–2006
  Távlatok és értékhorizontok
  Balla Bálinttal 1956-ról beszélget Peti Lehel

  Szabó Lőrinc ki-bejáró lelke 1956-ban (vers)
  Lászlóffy Csaba

  Sorin Titellel ’56-ban (és ’69-ben)
  Kántor Lajos

  Melankólia
  Sorin Titel


Toll
  A nemesség mai helyzete Németországban
  Degenfeld Sándor


História
  Infrastruktúra és iparfejlődés Kolozsváron a dualizmus korában
  Nagy Róbert


Mű és világa
  Vadak a végeken
  Murádin Jenő


Közelkép
  A romániai magyar sajtónyilvánosság a kilencvenes években
  Papp Z. Attila

  Nemzeti értelmezési keretek és tabuk a kisebbségi médiában
  Sükösd Miklós


Levelestár
  Hamvas Béláról, a „Hamvas-botrányról”
  K. L.


Téka
  „Szinte regényfigura” (ingajárat)
  Vallasek Júlia

  Óvatos beletenyerelés
  Tamás Pál

  „Az emberek többsége rossz”
  Rigán Lóránd

  Dilemmák és stratégiák a kivándorlási folyamatban
  Peti Lehel

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A nemzetközi jog felbomlása
  Horváth Andor

  A kommunizmus elítélése
  H. A.



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Beszélgetés Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, a román kormány miniszterelnök-helyettesével, a Korunk szerkesztőségében, 2006. február 24-én

Hatalom és ellenzék

Horváth Andor: Politikai berendezkedésüket tekintve a posztkommunista országok legfőbb jellemzője a többpártrendszerre épülő parlamentáris demokrácia. Ennek megfelelően e berendezkedésben 1989 decemberétől helyet kapott a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ is.

Az RMDSZ 1990 óta megszakítás nélkül jelen van a román törvényhozásban. A végrehajtó hatalomban való részvétele annak függvényében alakult, hogy milyen politikai együttműködést alakított ki az ország politikai pártjaival: először 1990 és 1992 között voltak a román kormányban magyar államtitkárok, 1996 és 2000 között a román kormányban több magyar miniszter is helyet kapott, s ugyanez a helyzet a legutóbbi választások, 2004 decembere óta is, azzal a különbséggel, hogy azóta szövetségünk elnöke, Markó Béla, a román kormány egyik miniszterelnök-helyettese.

Akár a kormányon lévő koalíció tagja, akár ellenzékben van, az RMDSZ bő másfél évtizede szerepet játszik a román politikai hatalomban. Mindkét szerepkörben programjának, választói elvárásainak megfelelően bizonyos értékek és célok nevében politizál. Ugyanakkor megtapasztalta e két szerepkör szabályait és lehetőségeit, előnyeit és hátrányait is. Ezekről kívánunk a továbbiakban beszélgetni Markó Bélával, az RMDSZ elnökével. Beszélgető partnerei azok lesznek, akik 2004 őszén (Stanik István kezdeményezésére) felhívásban fordultak a romániai magyarsághoz: a közelgő választásokon támogassa az RMDSZ bejutását a román parlamentbe. Az akkori aláírók közül nincs most jelen körünkben Sütő András, Ágoston Hugó, Székedi Ferenc és Varga Gábor – ő írásban küldte el a témához kapcsolódó gondolatait.

Három olyan kérdéssel indítanám a beszélgetést, amely talán megfelelő kerete lehet a további eszmecserének.

1. Kormányon lenni vagy ellenzékben lenni: ez olyan szerepkör a modern demokráciákban, amely feltételezi a politikai tervek és programok bizonyos fokú egyezését is, nemcsak azok versengését. Miben ért egyet tizenöt éve hatalom és ellenzék Romániában? Van-e kellően kidolgozott és közösen vállalt jövő-stratégiája az országnak?

2. Kormányon lenni vagy ellenzékben lenni: ez olyan politikai realitás, amelyet négy évenként a parlamenti választások eredménye dönt el újra meg újra. A politikai pártok azért kívánják azonban megnyerni a választásokat, hogy saját programjukat megvalósítsák. Vannak-e Romániában tizenöt éve jól elkülöníthető, egymással szemben álló programok, vagy pedig a választások tétje egyszerűen a pártelitek és érdekcsoportok cseréje?

3. Különösen 2000 óta olykor vádként fogalmazódott meg a szövetség ellen, hogy mindig a győztesekkel tart, hogy bárkivel vállalja az együttműködést azért, hogy részesedjék a hatalomból. Mennyire tartja megalapozottnak ezt a vélekedést?

Kántor Lajos: Akkor hát felolvasom Varga Gábor szövegét, úgy gondolom, alkalmas beszélgetésünk, vitánk kibontakoztatására.

Varga Gábor: Jó húsz esztendővel ezelőtt, amikor a magamfajta könyvszerető, tollforgatással is kacérkodó erdélyi magyar értelmiségi egyetlen kívánsága, féltve őrzött álma kizárólag csak arra korlátozódott, hogy valahogy „túlélje” azt az egész tébolyt, ami akkor körülötte uralkodott – különös, izgató című olvasmány került a kezembe. Akkor, amikor mifelénk a gerinceinket próbálgató földi pokollal szemben az egyetlen elfogadható magatartás a magunkba-zárkózás volt s a „Hatalom”-nak nevezett fortély-világgal minden magára valamit is adó tisztességes ember a lehető legminimálisabbra korlátozta a kommunikációt – a hátizsák alján becsempészett Konrád-Szelényi könyv már a címével is meghökkentett: „Az értelmiség útja a Hatalom megszerzéséig”... Hogyan? Értelmiség és Hatalom? A szellem szabadsága és a zsarnokság börtöne? A tekintélyuralom bigottsága és az alkotó elme korlátokat nem ismerő nyitottsága?... Bizony, az én akkori gondolatvilágomban két, egymástól fényévnyi távolságra létező fogalom került akkor alkalmi társításba, s a könyvet – bármennyire is nagy élvezettel habzsoltam végig két nyári délutánon át – szép intellektuális kalandnak, kies pátriánkban pedig éppenséggel megvalósíthatatlan utópiának minősítettem, semmi másnak.

Akkor még nem sejtettem, hogy alig néhány esztendő múlva mi vár reánk. Hogy jön ’89 véres Karácsonya, s megadatik számunkra az utolsó utáni Esély. Jön a feltápászkodás, az újrakezdés mámora, a magunk önösszeszedésének embert-próbáló ideje. Jön egy olyan, csodálatos értelmiségi egymás mellé-sorakozás, amelyből kimaradni nem lehetett. (Ezeknek a mámoros napoknak két, Bukarestből származó, alapdokumentumát mellékelem – jómagam Demény Lajostól kaptam. Micsoda névsor!...)

De az önépítkezés eme heroikus világa nagyon hamar egy kőkemény kihívást is elénk állított: kooperáció vagy konfrontáció, kizárólag a magunk világára való korlátozódás vagy a „Hatalom”-mal való mindennapos párbeszéd szükségszerűségének beismerése.

A választ mindannyian ismerjük. Mai napig is úgy gondolom, jól döntöttünk. De tehettünk volna mást? Vukovár és Szarajevo iszonyatosan közel volt hozzánk...

Hogy aztán egyszer csak gondoljunk egy még nagyobbat és merészebbet (ha jól emlékszem, ’96 tavasza volt): a romániai magyarság, legitim érdekképviselete által, a „Hatalom” részese kívánt lenni. Jelen kívántunk lenni mindenütt, ahol rólunk (s nem csak rólunk!) döntenek... Merész gondolat volt, tetszetős tálalású, s legyünk őszinték, talán nem is voltunk tökéletesen tisztában a következményekkel, amikor megszavaztuk – tény, hogy azóta, mióta ezt végérvényesen a bukaresti Calvineum torna-termében eldöntöttük (1996 decembere óta!) a romániai magyarság képviselői ott vannak, ilyen vagy olyan módon, a román „Hatalom” holdudvarában. Idestova tíz esztendeje már!...

Nem az én tisztem megvonni  ennek a „beépülésnek” a mérlegét. Nem áll (és nem is állhat!) szándékomban számba venni ennek az együttműködési politikának a pozitív és negatív hozadékát, a megvalósított és meg nem valósított ígéretek listáját – sem időm, sem ismereteim, sem pillanatnyi státuszom nem engedik ezt meg. (Megteszik majd helyettem minden bizonnyal mások...)

Amit azonban valóban papírra vethetek, az annak a Bukarestbe „száműzött” értelmiséginek a vívódása, aki csaknem nyolc esztendeje vezet – megítélése szerint tisztes eredménnyel – egy gondjaira bízott román kormányfőhivatalt, a „Hatalom” egyik kulcsfontosságú intézményét. Ennek a meglehetősen furcsa, rókafogtacsuka-csapdahelyzetnek a megörökítése immár valóban az én penzumom...

Mert bizony hányszor, de hányszor eszembe jutott az elmúlt hónapok-évek folyamán boldog ifjúkorom zsigeri „Hatalom”-utálata! Hányszor felötlött emlékezetemben, valahányszor késő este hullafáradtan ágyba-szédültem, húsz évvel ezelőtti önmagam viszolygása mindennel szemben, ami „Intézmény”, vagy ami „Hivatal”! Hányszor elővillant tudatalattimból a „nyomorult bársonyszékben ülők” hajdani ócsárlása, valahányszor a titkárnőm a több tucat, azonnali elintézésre váró vaskos ügyiratot döntés végett az asztalomra tette! S most minden bizonnyal valaki engem ócsárol!... Hányszor felelevenedtek gondolatvilágomban magam egykori lázadásai a bürokrácia hínárjával szemben, hogy most magam is egy – nem is akármilyen felelősségű – tényezője legyek ennek a bürokratikus hatalmi „Rendszer”-nek.

Tény, hogy óriási különbség van a „kint” és a „bent” állapota között. Óriási a különbség mind a lehetőség, mind pedig a felelősség tekintetében. A közismert futball-hasonlat itt valóban érvényes: lehet ordítani, sípolni, szitkozódni, dicsérő vagy elmarasztaló véleményt mondani a pálya széléről –  mérkőzést befolyásolni, gólt rúgni azonban kizárólag a mezt felöltve, a pályára szállva lehet. Még akkor is, ha ez nagyon sokszor a legbelső énünk, az értelmiségilét rovására megy...

Ugyanakkor az is igaz – ezt is leírtuk már nem egyszer, szinte már közhely-számba megy –, hogy a „Hatalom”-ban való részvétel számunkra nem lehet Cél, hanem csupán Eszköz. Eszköz valami nagyon tiszta, nagyon szép, nagyon nemes ügy: az erdélyi magyarság itthon való boldogulása érdekében. S ennek az Ügynek valóban mindent alá kell rendelni: „Salus publica suprema lex”’!

Számba véve az utóbbi esztendők eredményeit: hány önálló iskolát sikerült újra beindítani, hogyan sikerült felújítani teljesen lehurbolt közútjaink egy részét, milyen ígéretes beruházásokat sikerült kiharcolnunk a régióink számára – az aradi Szabadság-szobor „kiszabadításáról” nem is beszélve –, a mérleg mindenféleképpen pozitív. Nincs miért szégyenkeznünk! Nem éltünk hiába!...

Ennek ellenére még ez a vitathatatlanul pozitív mérleg sem mentesíthet bennünket kudarcaink kötelező számbavételétől: az utcára tett közgyűjteményeink (köztük a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum!), a működésképtelenné tett közkönyvtáraink (ismét Várad!), a tulajdon-visszaszolgáltatás miatt bizonytalan jövőjű világi iskoláink vagy a kilakoltatás előtt álló, fűtetlen lakásban tengődő csúcsértelmiségeink (Demény Lajos!) sorsa iránti felelősségünk vállalásától. Ez is a mi felelősségünk, s bármennyire is kényelmetlen, nekünk ezekkel a kihívásokkal is  számot kell vetnünk. Senki nem fogja ezeket a kérdéseket megoldani helyettünk.

Ezért is fontos leülni, higgadtan számba venni helyzetünket...

Hiszen – „Hatalom” ide, közhivatal oda - mindannyian értelmiségiek, a szellem napszámosai vagyunk...

Horváth Andor: Most Dávid Gyulának adom meg a szót, akinek tévé-szereplés miatt egy időre távoznia kell körünkből.

Dávid Gyula: Nagyon jó, hogy ez a mai találkozó létrejött. És sajnálatos, hogy csak most, és nem mindjárt a választások után. Pedig a támogató nyilatkozat aláírói ennek igényét jelezték. És magában a nyilatkozatban is volt utalás arra, hogy volnának mondanivalóink az új törvényhozási (hogy ne vetítsem előre: kormányzási) ciklusra készülő RMDSZ vezető politikusai csapata felé. Akkor elmondhattunk – és bizonyára el is mondtunk – volna olyan dolgokat, amelyeket épp a kormányzásban való részvállalásra készülő RMDSZ-nek lett volna hasznos meghallgatnia és a maga szférájában továbbgondolnia.

Persze ennek a mostani találkozónak is van értelme. Csakhogy most a beszélgetésünk témája szükségszerűen egészen más: most arról beszélünk, hogy a választások és a kormányzásban való részvállalás kezdete óta mit hogyan látnak azok, akiknek a számára a politizálás nem egzisztenciális tét, hanem különböző problémák megoldásának – megoldhatóságának – ilyen vagy amolyan módja.

A mai beszélgetés iránya tehát nem lehet pozitív: véleménymondás ezután történendőkről és azok szakmai-morális vonatkozásairól, hanem kritikai: megtörténtek megítélése olyanok részéről, akiknek számára a hangsúly nem az egzisztencián, hanem a problémán van.

Azt hiszem, az egésznek itt van a kulcsa. És ebből a szempontból nézve az, hogy erre a beszélgetésre csak most, másfél évnyi késéssel kerül sor, akár kritikai mondanivalónk első tétele is lehet.

Jó tíz évvel ezelőtt Balázs Sándor egy interjúsorozatban, amely az akkori A Hétben jelent meg egymást követően, azt a kérdést szegezte általa kiválogatott erdélyi magyar értelmiségieknek: mi az oka az aktív politizálástól való távolmaradásuknak-eltávolodásuknak, hogyan látják politikum és értelmiség viszonyát. Én akkor a jelenség lényegét abban láttam, hogy a politikum számára egy, az életben felvetődő probléma megközelítése a hasznosság oldaláról történik: mit tudok én hasznosítani a magam (pártom) számára ebből a problémából, melyik az a megoldás, amelyet a hatalomgyakorlás (vagy megragadás) szempontjából a legjobban ki tudok használni. Az értelmiségi ember számára ugyanez a probléma önmagában, saját körén belül létezik, azoknak a tényezőknek az összefüggésében, amelyek létrehozzák, s amelyek megoldásának irányát és módját meghatározzák.

Ezért gondolom, hogy a politikum, ha nem akar teljesen a „hasznosság” járszalagjára kerülni (s itt most arról is kellene beszélnünk – bár ez bizonyára a továbbiakban szóba is kerül – hogy kinek a hasznosságáról van szó), nem nélkülözheti azt, hogy a körein kívül lévőkkel – problémákat önmagukban, kizárólag belső összefüggéseik meghatározó tényezőik oldaláról figyelőkkel – a folyamatos párbeszédet fenntartsa.

Ne legyen félreértés: nem arról van szó, hogy valamiféle értelmiségi diktatúra rendszerét látnám hasznosnak meghonosítani. De azért az sem természetes dolog, hogy manapság egyre jobban elbeszél egymás mellett a két szféra: az egyik mondja a magáét, a másik pedig fütyül rá. Vagy legjobb esetben azt kapja csak fel belőle, ami napi pártpropaganda-jelszóvá alakítható. Tessék csak végighallgatni a Duna-televízióban a „Törzsasztal” című műsor egy-egy adását és utána az épp aznapi választási tévéanyagot, hogy mennyire távol áll egymástól a kettő, s mennyire elszomorító az a mód, ahogyan itt-ott mégis összeérnek.

Szándékosan választottam „kívülálló” példát.

De remélem, ez a mai találkozó alkalom lesz arra, hogy a dolgokon belülre kerüljünk.

Mert – s itt térnék vissza arra, amire az elején utaltam – már azon is el lehetne morfondírozni, hogy ennek a találkozásnak az általunk annak idején jelzett igényére csak most érkezik válasz. De még inkább elgondolkoztató, hogy a „Törzsasztal” kapcsán jelzett kétfelé-beszélés nálunk is gyakorlat – választási kampánytól függetlenül. Tessék csak megkérdezni az aktív politizálásban résztvevőket: mi a véleményük Szilágyi N. Sándor két évvel ezelőtt megjelent Mi egy más című kötetéről, az abban foglaltakról. Egyáltalán hányan tudják, hogy megjelent? Pedig Szilágyi N. Sándornak abban foglalt tanulmányai, elemzései a kötet megjelenése előtti tíz évben íródtak, nem egy az RMDSZ felkérésére. És van, amelyik mellett – mert a szerző írásai sajtó alá rendezésekor „tovább írta” azokat, hozzájuk téve egyikük-másikuk utóéletét is – már akkor süketen-némán mentek el a megrendelők. Milyen esélye van akkor annak, hogy ez a mostani beszélgetésünk valaminő haszonnal zárul, túl azon, hogy a Korunknak egy következő számában megjelenik az, amit itt elmondtunk – amit azok, akiknek szól, megint nem fognak elolvasni?

Persze ne legyünk abszurdak. Mert azt be kell vallanom, hogy Szilágyi N. Sándor könyvének terjedelme nyolcszáz oldal fölött van, s egykorú megjelenésüket követően én is csak úgy tudtam végigolvasni – egyfektőhelyemben –, hogy azalatt egy hétre kórházi ágyhoz voltam kötve, úgy, hogy „deréktól felfelé” semmi bajom nem volt. A politikai élet mindennapi zajlásában persze nem látom azt, hogy közszereplőinknek ilyesmire idejük volna. De az valahogy mégsem természetes, hogy egyetemlegesen elmennek azok mellett a problémák – és a fentebb körvonalazott alapprobléma – mellett, amelyeket az a könyv is érint, amelyekkel olyan emberek, mint Szilágyi N. Sándor – és a maguk szakmai területén sokan – nap mint nap küszködnek.

Amikor 1989 decembere után a romániai magyarságnak ismét lett saját politikai érdekképviselete, azt mondtam, persze csak baráti körben, hogy a politikai szerepvállalásra készülve elengedhetetlen lenne, ugyanúgy, ahogy annak idején A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetét szeminarizáltuk alap-, közép- és felsőfokon, jó lenne jövendő politikai közszereplőink számára bevezetni Mikó Imrének a Huszonkét év című könyvét. Abban ugyanis összegezve van két évtized kisebbségi magyar politizálási tapasztalata, amit a román politikai porondra készülőknek (akár parlamenti, akár helyhatósági szinten) elengedhetetlen ismerniök. Hogy tudják, milyen terepre készülnek, s hogy tudják, mit várhatnak a leendő partnerektől és ellenfelektől. Azóta több mint másfél évtized telt el, közszereplőink a maguk – és a romániai magyarság – bőrén sok mindent megtanultak. De nem egyszer az az érzésem, még mindig nem ártana Mikó Imre könyve körül kötelező szemináriumot szervezni. És nem ártana elolvasni Bánffy Miklós torzóban maradt politikai emlékiratát, amely néhány éve hazai kiadásban szintén hozzáférhető. Mert a „dilettáns gróf”-tól is lehetne tanulni egyet-mást.

Esetleg tőlünk is – ha már erre a mai találkozóra sor került.

Persze – ismét hangsúlyozom – nem az értelmiség valamiféle diktatúrája mellett érvelek. De azt igenis létfontosságúnak érzem, hogy a politikai szférának legyen igénye (folyamatos igénye) önmagán kívülre tekintenie. Mert különben marad a napi hasznosság aprópénzére váltható cselekvés szintjén, amelyről sokszor azt sem lehet tudni, hogy kinek a hasznosságáról van szó: a mi magyar közösségünkéről, vagy a hatalomban részes politikuséról.

Mert ilyenfajta összemosódás veszélye – különösen ebben a mi balkáni térségünkben – sajnos reális veszély. És ha nagyon akarja valaki, konkrét példákkal is szolgálhatok. Mert a „Balkán” nem tőlünk délkeletre, a Kárpátokon túl van, hanem bennünk is. Maradva azonban a „fennkölt általánosságok” szintjén: ebben a témakörben csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy aki a közszereplés porondjára lép, egy szinte feloldhatatlan ellentmondással találja szemben magát: aki hatékony akar lenni, annak a maga körének normái szerint kell cselekednie. De kérdem: amikor a magunk körében olyan normák uralkodnak, amelyek alapvetően ellentétesek a magunk normáival, mi a teendő? Vállaljuk mi is a korrumpálódást, vagy integritásunkat őrizve lemondunk a hatékonyságról? A politikus számára – akinek alapelvét egy ismert mondás úgy határozta meg, hogy „a cél szentesíti az eszközt” – a kísértés sokszoros. És az igazolás is sokkal később, esetleg csak az utókor felmentő ítélete révén jön meg. De éppen ezért sokszoros a felelőssége és első sorban saját közösségével szemben, hogy idelent, a jámbor halandó mindig higgye: ami történik, az én érdekemben történik, és nem az „értem” cselekvő önös érdekében – esetleg annak a vállalatnak a hasznára, amelyhez a cselekvőt a saját érdekei fűzik.

Szóval sok mindenről lehet beszélni – és konkrétan kellene beszélni, nevükön nevezve a dolgokat. Egy ilyen találkozó legfeljebb arra elég, hogy jelezzük: az effajta beszélgetésekre igény van. És nem másfél évenként, hanem folyamatosan.

Horváth Andor: Most már akkor az elnök úré a szó.

Markó Béla: Először is köszönöm a meghívást. Kántor Lajos javasolta, hogy legyen oldott beszélgetés, de mivel eddig  írott szövegeket hallottunk, teljességgel hátrányba kerültem veletek szemben. A beszélgetés ezt az elkövetkezőkben, reméljük,  kiegyenlíti. Nem a hátrányt, mert azt gondolom, hogy értelmiségi beszélgetésben annak az értelmiséginek, vagy volt értelmiséginek, aki éppen politikára vállalkozott, bizonyos hátránnyal szembe kell néznie. De azért én alapvetően nem fogadom el azt, hogy mi a barikád két oldalán állunk, ráadásul mi itt különben is körben ülünk. Elhangzott az iménti szövegben egy kulcsszó, nem is szó, csak egy birtokos személyrag. Az, hogy a mi párbeszédünk a következőkben sikerül-e és tényleg folytatható-e, szerintem azon a birtokos személyragon múlik. Horváth Andor mondta az RMDSZ-ről: „szövetségünk”. Mármint hogy „2004 decembere óta...szövetségünk elnöke” stb. Itt nem az a személy a fontos, akiről szó van, hanem az, hogy egy erdélyi magyar értelmiségi ezzel a birtokos személyraggal használja a szövetség szót.

Nem tudom, ti érzékelitek-e, én sajnos érzékelem, hogy ez mennyire fontos és mennyire nem általános. Persze itt most épp azok ülnek, akik vállalták a   megszólalást az RMDSZ mellett, és azt gondolom, fontos volt, hogy a választások küszöbén az egységre és az RMDSZ szükséges választási sikerére hívtátok föl a figyelmet. Tehát ezért mondom: kölcsönös felelősségünk, hogyan tudjuk az RMDSZ-t az elkövetkezőkben is úgy működtetni, hogy valóban szövetségünk legyen. Ahogyan közös a felelősség, ugyanúgy közös lehet a mulasztás is, ha ez nem sikerül: vezetőké, politikusoké, értelmiségieké.

Kérdések és dilemmák. Varga Gábor dilemmája  mindannyiunké. Lázadó,  ellenzéki értelmiségiként ismertük meg valamikor a hetvenes években, most pedig valóban kiválóan, tisztességgel és eredményesen vezet egy román kormányhivatalt. És íme itt van előttünk az ő dilemmája, amit a maga számára, úgy gondolom, hogy fel is oldott.

Hatalom és ellenzék. Nézzük tehát a kérdéseket. Miben ért egyet 15 éve hatalom és ellenzék Romániában? Van-e közösen kidolgozott és közösen vállalt jövőstratégiája az országnak?

Ha a román politikai élet egészére gondolok – mert azt hiszem, hogy a romániai magyar politikai élet viszonylatában is kell és lehet hatalomról és ellenzékről beszélni, de ez másfajta hatalom és másfajta ellenzék –, akkor úgy vélem, volt és van ilyen egyetértés. Sőt, bizonyos értelemben példás egyetértés. Ez Románia európai betagolódására vonatkozik, vagyis a NATO-ba való belépésre, tehát az euro-atlanti integrációra, s ugyanúgy  az Európai Unióra, s már azelőtt más európai intézményekre, például az Európa Tanácsba való belépésre. Igaz, hogy magatartásával, egyfajta autarchikus ország-, vagy gazdaság-szemlélettel ezt megkérdőjelezte egyik-másik politikus, vagy ennek ellenében cselekedett egy vagy több ultranacionalista párt – az idők folyamán több is volt – ugyanakkor tulajdonképpen mint szándékot, mint fontos célt sem ellenzék, sem kormányoldal – bárki lett volna kormányon vagy ellenzékben – senki ezt meg nem kérdőjelezte. Más kérdés, hogy ki milyen hatékonysággal cselekedett ennek érdekében vagy ennek ellenében. Tehát volt egy ilyen konszenzus, és nem is kellene, hogy ezt tovább részletezzük, mert ez volt az elmúlt 15–16 esztendő legfőbb célkitűzése Románia számára.

Ami hatalom és ellenzék RMDSZ-en belüli, vagy a romániai politikai életen belüli kérdését illeti, itt is van egyetértés természetesen. Tehát ami a magyar közösség távlatait, jövendő sorsát illeti, azon kívül, hogy bizonyos részletkérdésekben súlyos viták is lehetnek, kivéve egy olyan csoportosulást, vagy olyan személyiségeket, akik tagadják a politikai eszközöket, tulajdonképpen nem tagadták sem az RMDSZ-ben éppen többségben lévők, sem a kisebbségben maradtak, vagy ellenzékben lévők, hogy politikai eszközökkel kell megpróbálnunk célt érni. Az ezzel kapcsolatos majdnem teljes konszenzus már 1990-ben kialakult. Mégis vannak, akik az utóbbi időben próbálják nagyon körülményesen és nagyon nehezen érthetően tagadni, hogy szükség van  egységes érdekvédelemre és érdekképviseletre. A vita arról folyt természetesen, hogyan kell az eszközöket használni, és arról már aztán igazán volt vita, hogy a román politikai életben nekünk ellenzékben van-e a helyünk vagy kormányon, amikor ez éppen fölmerül. De egyetértés, akárhogy közelítem meg a hatalom és ellenzék kérdését, valóban volt.

A következő kérdés arra vonatkozik, vannak-e Romániában 15 éve jól elkülöníthető, egymással szemben álló programok. Válaszom: nincsenek, noha különböző konkrét problémák tekintetében nagy nézetkülönbségek mutatkoznak. Másfelől voltak és vannak reformirányú, Európa felé mutató programok Romániában és voltak velük szemben visszahúzó, ultranacionalista álláspontok. Ezekből azonban nem derült ki, hogyan kellene a társadalmat fölépíteni, másrészt pedig nem annyira pártok között, hanem pártokon belül érvényesültek. Hogy volt egy szolgálatos ultra-nacionalista párt mindig, az egy sajátossága a román politikai életnek, de valójában pártokon belül kerültek ezek szembe egymással és nem pártok között. Ezért nézek furcsán azokra, akik a román politikai életet, a román politikai pártokat jókra és rosszakra osztják fel, és meglepődnek, hogy egy általuk éppen demokratának címkézett párt egyszer csak éles kanyarral megtámadja például az RMDSZ-t és megkérdőjelezi a kisebbségi törvénytervezetet, vagy megtámadja Európa-Tanács-i szereplésünket, és hirtelen ultranacionalista retorikát kezd használni. Ezek a törésvonalak léteztek, de pártokon belül léteztek, jól kimutathatók a nemzeti kérdés szempontjából, s ehhez az RMDSZ is hozzájárult, mert véleményem szerint katalizátora volt ennek. Ugyanakkor azok a szembenállások, amelyek a klasszikus politikai életre jellemzőek, tehát hogy van jobboldal és baloldal, mára kezdenek körvonalazódni. Magam is érzékelem, hogy például a román kormányban a liberális pártnak, ha nem is minden kérdésben, de azért néhány fontos – főleg pénzügy-politikai vagy gazdasági – kérdésben liberális álláspontja van. Ez már haladás. A baloldali pártoknak időnként szintén van baloldali álláspontjuk. De ez még mindig nem jellemző és ennek sok
ellenpéldáját tudnám fölhozni. Nos, ez minden bizonnyal nem volt baj, mert Románia dilemmája ebben a 15–16 esztendőben az volt, hogy Európa felé megyünk-e és milyen eredményesen megyünk Európa felé. Ezt a célt valóban nem tagadta senki, de, mint mondottam, azért cselekedni nem mindenki egyformán cselekedett ennek érdekben.

Végül a harmadik kérdés arról szól, hogy olykor vádként fogalmazódott meg a szövetség ellen 2000 óta, hogy mindig a győztesekkel tart, hogy bárkivel vállalja az együttműködést. Alapvetően azt gondolom, hogy egy kisebbségi érdekvédelemnek, érdekképviseletnek mindig arra kell törekednie, hogy befolyása legyen az ország kormányzásában, hogy befolyása legyen a törvényhozásra is, természetesen, de tulajdonképpen a törvényhozásra is úgy lehetünk befolyással, ha az ott többségben lévők közé tartozunk, vagy ha az ott többségben lévőket befolyásolni tudjuk. Ez nem jelenti azt, hogy adott esetben nem válhat dilemmává, hogy társulhatunk-e kormányzó pártokkal. Ez már ma is érződik itt-ott, de nem igazán markáns ez a dilemma. Azért volt eddig lehetséges az, hogy egyik oldal, illetve másik oldal pártjaival is szövetkezni tudjunk, mert – mint mondottam – a programok között nem volt alapvető különbség. Senki nem tagadta a reform szükségességét, senki nem tagadta olyan alapvető célok megvalósítását, mint például a jóvátétel meg a restitúció kérdése, az európai törvényes keretek ideplántálása, bizonyos európai feltételek teljesítése, és mindaz, ami az RMDSZ-nek is célkitűzése volt. Sőt, a stabil kormányzás érdekében vállalták cserében az RMDSZ bizonyos célkitűzéseinek is a képviseletét. Nagy hirtelen végiggondoltam ebből a szempontból az elmúlt 15–16 esztendőt.

Tulajdonképpen három időszakot különíthetünk el, azt hiszem. A kilencvenes évek elején, erre egyébként utalt a bevezető is, voltak már államtitkáraink a román kormányban, bár igaz, hogy akkor egy diffúz hatalomról lehet beszélni. Hogy országosan milyen eredményt értünk el ezáltal, valószínűleg azt is ki lehetne mutatni. Ennél fontosabb, hogy a helyi és a megyei közigazgatásban részesei voltunk mi is a hatalomnak, néhány hétig vagy legtöbb, néhány hónapig, és ezáltal még egy diffúz hatalom segítségével is tudtunk fontos célokat megvalósítani, például magyar iskolákat Kolozsváron, de már Marosvásárhelyen ez nem sikerült. Nagyon hamar abba is maradt, és nagyon hamar meg is riasztotta a román többséget, hogy mi részesei vagyunk a hatalomnak.

A következő időszak 1996-ig tart. Akkor ellenzékben voltunk és nem mutathatók ki konkrét eredmények, nem tudnék felsorolni új, fontos intézményeket ebből az időszakból, kivéve azt, hogy a magyar anyanyelvű oktatást még az akkor létező törvényes keretek között is valamennyire bővíteni tudtuk, beleértve azt is, hogy néhány száz diák a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron, 1993 után fokozatosan magyarul tanulhatott. De visszhangos változásokat az akkori törvényes keretekben, intézményeink tekintetében nem tudunk kimutatni. Erre az időszakra esik viszont céljaink nagyon fontos megfogalmazása és európai tudatosítása, beleértve egy olyan Európa-Tanács-i memorandumot, amely 1993 augusztusában született. Ez olyan értelemben volt visszhangos siker, hogy az általunk megfogalmazott célokat Európa  magáénak tekintette, jelentős pontjait az Európa Tanács bevette a Románia fölvételéről szóló határozatába. Más kérdés, hogy csak jóval később, éppen a kormányzás által tudtuk ezeket megvalósítani. Egyébként azt, amit akkor célként tűztünk ki – persze nem szerepelt benne minden távlati cél – száz százalékosan meg is valósítottuk.

A harmadik időszak pedig 1996-tól errefele valóban a hatalomgyakorlás időszaka. Ami minden bizonnyal sok kompromisszummal járt, ezt én magam is tudom. Végül is minden közös vállalkozás a saját célok egy részéről való időleges lemondást feltételez és közös célok kialakítását, illetve a közös nevező keresését. Tehát az RMDSZ támogatást kínált Románia integrációs céljaihoz. Ez nem esett nehezünkre, és azt kell mondanom, hogy alapvetően nem jelentett kompromisszumot részünkről. Állítom ma is, hogy az erdélyi magyarságnak talán fontosabb célja, mint a román többségnek, hogy Románia mielőbb bekerüljön az Európai Unióba. Más jellegű kompromisszumok azért természetesen születtek és a román partnerek részéről szintén kompromisszum volt az, hogy ebben az időszakban, 1996-tól errefele, a törvényes és alkotmányos kereteket jelentősen meg tudtuk változtatni, emberjogi, kisebbségjogi kérdésekben, az anyanyelvű oktatásra vonatkozó törvényes rendelkezéseket, a nyelvhasználatot be tudtuk vezetni a közigazgatásban, majd később, az alkotmány módosításakor, az igazságszolgáltatásban. Ezek jelentős változtatások voltak a jogi keretek tekintetében. Intézmények sorát hoztuk létre, egyrészt a kormányon belül, tehát magát a Kisebbségi Hivatalt, meg ami még ide kapcsolódik, másrészt meg új oktatási és művelődési intézményeket, többek között számos magyar középiskolát is ebben az időszakban. De nem akarom itt ezt leltározni, csak jelzem: egyértelműen kimutatható, hogy csakis politikai eszközökkel és politikai érdekek alapján lehetett elérni az etnikumközi viszonyok tekintetében változást. Ez viszont csak úgy sikerül, ha ki tudunk alakítani koalíciós lehetőségeket. Természetesen olyan körülmények között, amikor többség és kisebbség között valós egyenlőség még nincsen, ez újból és újból dilemmát jelent mindannyiunk számára, mivel kérdés, hogy milyen feltételek mellett lehet részt venni a hatalomban. Most például egy nagyon erős dilemma lehet mindannyiunk számára, hogy a saját koalíciónkon belül nagyon élesen támadnak minket, és nagyon élesen támadják a számunkra fontos célkitűzéseket. Ugyanakkor alapvető érdekünk hogy stabilitás legyen az országban és ezáltal az európai uniós lépés megtörténjék. Az, hogy mit, mikor kell mérlegre tenni és hogyan kell dönteni azzal kapcsolatosan, hogy meddig mehetünk mostani szövetségeseinkkel tovább, az utóbbi időben napi dilemmánkká változott. Közben még egy ilyen rendkívül gyenge és széteső koalíció esetében is, ha a tavalyi évet nézzük, jól kimutatható, hogy programunknak azt a részét, amelyben azt ígértük, hogy Erdély felé fordítjuk a figyelmet, erdélyi fejlesztési tervek megvalósítására törekszünk, ezt részben teljesíteni tudtuk. Tehát az autópálya kérdését hosszú vita után dűlőre tudtuk vinni, Székelyföldön nagyon jelentős infrastrukturális beruházások történtek, és másutt is tervben vannak ilyenek, de ez ugyanakkor nem fedheti el azt, hogy sajátos nemzeti problémáinkat ebben az időszakban megoldani nem tudtuk. Hacsak nem számítom eredménynek, és bizonyos értelemben annak kell számítanom, mert végül is az RMDSZ érte el ezt is, hogy Csíkszeredában megnyílt a magyar főkonzulátus.

Tibori Szabó Zoltán: Innen folytatnám, hogy a hatalom kompromisszumokat feltételez, azt hiszem, ezt valamennyien elfogadjuk. Annak idején magam is azért támogattam a romániai magyarság politikai egységének megőrzését és az RMDSZ-nek a parlamentbe történő bejutását, mert úgy véltem, hogy a célkitűzéseinket csakis politikai eszközökkel tudjuk elérni. Eléggé félelemmel látom, hogy ezt az utóbbi időszakban egyesek egyre gyakrabban és egyre hivatalosabb nyilatkozatokban megkérdőjelezik. Amikor a politikai eszközökről való lemondás kilátásba helyezéséről, amikor más eszközök bevetésének szükségéről hallok, 1994 jut eszembe, amikor néhány hétre Szarajevóban rekedtem, kényszerűen, és ott élőben láthattam, hogy mi következik akkor, amikor a népek a politikai eszközök használatáról lemondanak. Ez az egyik fő oka, hogy amikor a politikai eszközökről történő lemondásról hallok, az mindig szorongást szokott bennem előidézni. Másfelől úgy gondolom, hogy éppen a politikai eszközökhöz való ragaszkodás az, ami számomra, számunkra, az RMDSZ programját és célkitűzéseit elfogadhatóvá tette. Gondolom, Horváth Andor is ezért fogalmazta úgy, hogy szövetségünk. Bár nem vagyok tagja az RMDSZ-nek – újságíróként ez nem is lenne szerencsés –, úgy érzem, az RMDSZ az én szövetségem is, a miénk tehát, mindaddig, amíg a politikai eszközök használata és a meghirdetett elvek mellett kitart. Viszont a hatalom birtoklása és kihasználása által feltételezett kompromisszumoknak bizonyos határa is létezik. Sejtem, nagy dilemmákkal küszködik az, aki magára vállalja a hatalom felelősségét. Maga a döntés is felelősségvállalással jár, ám úgy vélem, hogy nem is a tulajdonképpeni kompromisszum megkötése a nagy kunszt, hanem a kompromisszum következményeinek a vállalása. A meghozott döntéseknek következményeik vannak, és azokat vállalni kell. Döntéseivel a politikusnak – persze, az értelmiséginek is – valamikor el kell számolnia. Az elszámolás viszont csakis akkor lehet problematikus, ha a meghozott döntések az eleve rögzített elvekkel ütköztek.

Három konkrét területen látom, hogy az RMDSZ programjából következő elvárások, célkitűzések, elvek, ha úgy tetszik, illetve azok a konkrét lépések, amiket az RMDSZ a hatalomban meglépett, nem találkoznak. Ezeket nem szemrehányásképpen vetem fel, hanem beszélgetésünk keretében jelezni szeretném, hogy vannak bizonyos elvek, amelyek képviseletétől az RMDSZ eltávolodni látszik.

Elsősorban a Verespatak-kérdéskörre gondolok. Évek óta figyelem a verespataki bányaterv körüli történéseket. Az egyik elvi kérdés számomra tehát az, hogy miután a magyar civil társadalom, magyar és nemzetközi zöldszervezetek, az erdélyi magyar történelmi egyházak, később a román zöldszervezetek, a román civil szervezetek egy része, majd legutolsó fázisban a román ortodox egyház, illetve kétszer a Román Akadémia is, aztán a magyar kormány kifejezetten ellenezte ezt a projektet, érdekes módon, ennyi tiltakozás és ellenzés közepette, a román parlament ezzel foglalkozó különleges vizsgálóbizottságában – Adrian Nãstase akkori kormányfő nem akart ugyanis dönteni ebben az ügyben, és a döntés felelősséget parlamenti vizsgálóbizottságra hárította – az RMDSZ képviselője a verespataki bányaterv mellett szavazott. Ezt súlyos elvi ellentmondásnak látom, amely további kérdéseket ébreszt bennem. Például, hogy ki hatalmazta fel azt a személyt, hogy a bányaprojekt mellett szavazzon, s hogy kit is képviselt tulajdonképpen az illető a szóban forgó parlamenti bizottságban? Milyen érdekek, milyen kompromisszumok állhatnak egy ilyen gesztus mögött? Hiszen tudjuk, hogy a közösség – legalább is a nyilatkozatok szintjén – nem ezt a megoldást támogatja.

A másik elvi kérdést – s ezt Varga Gábor is érintette a levelében – a Demény professzor úr nehéz helyzete veti fel. Ez a helyzet a felemás, klikkérdekek figyelembe vételével kidolgozott ingatlan-restitúciós jogszabályokból adódik. Ez a kérdés szintén fűződik az RMDSZ hatalmi pozíciójához, de egyben a romániai restitúciónak súlyos dilemmája, amelyre már tavaly márciusban, és azóta többször is, felhívtam a figyelmet. Román nyelven megírt, valamennyi RMDSZ-vezetőhöz eljuttatott, szövegszerű javaslataimat a szövetség oly mértékben nem vette figyelembe, hogy azokat a restitúciós törvény kidolgozói által elutasított javaslatok lajstromán sem találtam meg, ami azt jelenti, hogy képviselőim, szenátoraim azokat be sem nyújtották. Azóta tavaly két olyan európai emberjogi bizottsági döntés született, amelyik Romániát arra kötelezi, hogy az elvett ingatlanokat, főleg a jogcím nélkül elkobzottakat természetben szolgáltassa vissza a tulajdonosnak, bár ezt a jelenlegi román törvények, és főleg a joggyakorlat, nem teszi lehetővé. A strasbourgi bíróság tavaly december elsején arra kötelezte Romániát, hogy egymásnak ellentmondó jogszabályait egyértelműsítse, a teljesen ötletszerű joggyakorlatát pedig egységesítse. Elvek szintjén az RMDSZ mindig következetesen kiállt a teljes körű restitúció mellett: egyházi, közösségi és magántulajdonú ingatlanok, földek, erdők, közbirtokosságok restitúciója esetében. Az elvek szintjén tehát az RMDSZ következetes politikát folytatott. Egy ponton nem folytatta ezt a következetességet, éspedig akkor, amikor belement abba a szerintem elvtelen kompromisszumba, hogy azok az ingatlanok, amelyeket 1996 óta eladtak – akkor is, ha azokat az állam jogszerűen soha nem birtokolta –, maradjanak azon személyek birtokában, akik a szóban forgó államosított ingatlanokat aprópénzért megvették. Demény professzor úr és a Majtényi család Bukarestben, de sok más erdélyi magyar család helyzete megoldható lett volna elvszerűen is: ha a szóban forgó ingatlanokat visszaszolgáltatták volna a tulajdonosoknak – amit éveken át szolgalmaztunk –, s a bérlőknek az állam építtetett volna megfelelő lakásokat, amelyeket azok akár részletre, kedvezményes feltételek mellett megkaphattak volna. A tulajdonjog ugyanis elévülhetetlen, s ezt az RMDSZ csakis ebben az egy esetben felejtette el. Tavaly 25 százalékkal csökkent a hazai építőanyag-ipar termelése, mert különböző negatív konjunktúrák csapódtak le. Ha ezen emberek számára, akik most az utcára kerültek, beindult volna ez a fajta lakásépítés, az a hazai építőanyag-ipart is fellendíthette volna.

Kányádi Sándor: Közel nyolcvanévesek, ezután építsenek?

Tibori Szabó Zoltán: Nem nekik kellett volna építkezniük. Ami az elvi kérdést illeti: a strasbourgi európai emberjogi bíróság megalapozottan bírálta a hazai törvényeket és a joggyakorlatot. Elvileg azt mondta, ugyanúgy kellene eljárni ebben az esetben, mint amikor egy külföldi lopott autót a rendőrség megtalál. Ha például a tolvaj elhozta Romániába és eladta azt, az ún. jóhiszemű vevőtől elveszik az autót, és visszaadják az igazi tulajdonosnak. És utána a vevőt kell kárpótolni: a tolvajnak vagy a birtosítónak. Elvi szinten elképzelhetetlen, hogy a tolvajtól megvásárolt lopott holmi a nem jogos birtokos tulajdonában maradjon. Az RMDSZ következetlenségét abban látom, hogy nem e mellé a törekvés mellé állt, és felméréseim szerint ezáltal több ezer erdélyi magyar családnak lehetetlenné tette, hogy családi házát, korábban ősei által birtokolt ingatlanját visszaszerezze.

Léteznek persze cifrább helyzetek is, és erre is fel szeretném hívni a figyelmet: sokasodik azoknak a személyeknek a száma, akik volt ingatlanjaik visszaszerzése érdekében már mindenféle elképzelhető pert végigvittek a bíróságokon, és az egykor családjuk birtokában lévő jusst jogerősen elvesztették. Ingatlanjaikat tehát nem kapják vissza. Ugyanakkor, amikor az állam házaikat-lakásaikat elkobozta, kitelepítette őket egy másik, szintén államosított, de általában kisebb, rozogább ingatlanba. Miután saját ingatlanjaikat nem kapták vissza, s a pereket is elvesztették, ezek az emberek megvásárolták azokat az ingatlanokat, amelyekbe az állam kényszerítette őket. S ezekből most a volt tulajdonosok sok esetben kiperelik őket. Tehát azt, ami az övé volt, családjáé, száz-kétszáz éven keresztül, azt nem kapja vissza, azt pedig, amit az állam kényszerített rá, elveszik tőle a
bírósági perek során. Tehát több kategória is létezik, amely szerencsétlenül jár. Szerencsétlenül jár a jóhiszemű vásárló, akit kilakoltatnak, szerencsétlenül jár a tulajdonos, aki tulajdonát nem fogja visszakapni. Azt hiszem, az RMDSZ-nek ebben a kérdésben szakértői gárdára alapozva elvi álláspontot kellene kialakítania, s az nem lehet más, mint a tulajdon feltételek nélküli respektálása, a korábbi elvszerűségéhez történő hűséges ragaszkodás.

A harmadik kérdés a kolozsvári sajtónak az ügye, amit szintén elvek szintjén szeretnék fölvetni. A Korunkat és a Helikont kilakoltatták az ortodox egyháznak visszajuttatott épületből. Az említett szerkesztőségek szükségmegoldásokhoz folyamodva kényszerűen elhurcolkodtak. Segélykiáltásaikat a szövetség nemigen hallotta meg, pedig ezekben a szerkesztőségekben sok olyan alkotó dolgozik, aki az RMDSZ hatalomra jutását sok esetben és következetesen támogatta. Azt szeretném, ha az RMDSZ a legkomolyabban támogatna egy olyan programot, amely a kolozsvári magyar sajtó helyzetét megnyugtatóan megoldhatja, s amelyik elsősorban a korábban a magyar sajtó birtokában lévő ingatlanok restitúcióján alapulna. Az RMDSZ sajtóval kapcsolatos tervei hangsúlyosan Marosvásárhely-központúvá váltak az utóbbi időszakban, aminek örülhetünk is akár, de csak akkor, ha a szövetség a kolozsvári sajtót nem írja le. Az említett program megoldhatná az egész kolozsvári magyar sajtónak, és az egyre szűkebb keretek közé szoruló kolozsvári magyar civil társadalomnak az intézményépítési problémáit, és elfogadható működési feltételeket biztosítana.

Mindhárom esetben olyan, számomra fontos elvek melletti kitartást szorgalmazok tehát, amelyektől hatalmi pozíciójában a szövetség eltávolodni látszik.

Kántor Lajos: A politikai képviselet (az RMDSZ) és civil szféra, illetve az
aktív politizálástól, a politikai fórumoktól távolabb került értelmiségiek közti kapcsolatot a Szövetségi Egyeztető Tanács képtelen biztosítani. (Nem véletlen, hogy a formálissá váló SZET-gyűlésekről egyre gyakrabban és egyre többen hiányzunk.) Elfogadva a többes szám első személyű birtokos személyragot – Szövetségünk –, ezt kétoldalian bizonyítani, gyakorolni kell. Ritka személyes találkozásaink, a megválaszolatlan levelek, az eredménytelen telefonhívások nem erősítik az összetartozás tudatát. Pedig közös gondunk kellene hogy legyen az erdélyi, romániai magyar kultúra, az egyetem, a folyóiratok helyzete, a televízió. Mindennek nem lenne szabad kampány-kérdéssé válnia. Sajnos, volt rá példa – így a „Petőfi–Schiller”-ötlet, újabban az erdélyi magyar televízió –, amikor pillanatnyi politikai (és személyes?) érdekek határozták meg a felvetést vagy éppen a megoldást – esetleg a megoldás illúzióját. Véleményem szerint az RMDSZ-vezetésnek jobban kellene figyelnie vezető politikusainak személyes felelősségére, közvetlen megnyilatkozásaira – a számonkérésig elmenően. Ezek az ügyek ugyanis visszahatnak az RMDSZ megítélésére, akár a magyar (potenciális) választók, akár a román többség oldaláról. Egyetlen példa: az RMDSZ képviselőjének, Csendes Lászlónak a szavazatán múlt, hogy a titkosszolgálatok levéltárát felügyelő bizottság miként dönt a hírhedett Corneliu Vadim Tudor ügyében. Az esetnek a mérvadó román sajtóban megvolt a (megérdemelt) negatív visszhangja.

Szeretnék külön is kitérni a kulturális folyóiratok és persze a Korunk helyzetére. A bukaresti minisztérium minősíthetetlen magatartását hónapokon át eltűrték politikai vezetőink – a kormányban! –, a helyzet tulajdonképpen mindmáig nem normalizálódott. A romániai viszonylatban is nevetséges fizetések, honoráriumok kérdését hiába jeleztük felelős barátainknak (!), a kényszerű költözés költségeit máig nyögjük, a megoldás keresésében magunkra hagytak. Szerencsére már akadnak önzetlen támogatók – természetesen nem román állampolgárok. Pedig a Korunkat elsősorban a hazai olvasóknak írjuk-szerkesztjük, korántsem apolitikusan...

Kányádi Sándor: Én csak egy dolgot kérdeznék most Markó Bélától: miért nem lehet úgy csinálni, hogy az a bizonyos ünk egyszer s mindenkorra rendeződjék, mint a felvidéki magyaroknál, ahol van három párt és van egy pártszövetség?

Markó: Koalíció. De nem egészen úgy...

Kányádi Sándor: Mert arról van szó, hogy nekünk a választásokon be kell jutni a parlamentbe. Ez a legfőbb cél, mert csak akkor tudunk valamit csinálni, ha benn vagyunk. Ellenzékben lenni is rendkívül fontos: lehet azt mondani, hogy így meg úgy. De nekünk kormány-közelben kell lenni ahhoz, hogy valamit tudjunk csinálni. Ez Bethlen Gábor óta mindig így van. És a románoktól is meg lehet tanulni: ªtefãniþã Vodã azt kérdezi a Viforul című színdarabban: „Mit csináljunk? – kérdezi. – A lengyelhez álljunk-e vagy a törökhöz?” Mire Arbore így válaszol: eleinte egyikhez se, a végén ahhoz, amelyik győz. Szégyen ide, szégyen oda, de nekünk csak ezt lehet követni. Nincs más kiutunk, ha ellenzékben is, ha benn vagyunk, ott ülhetünk az ellenzék szamárpadjában, de hogyha még benn sem vagyunk a parlamentben, akkor mellettünk elmasírozik ez a nagyon szolidáris Európa. Itt mi akkor érhetünk el valamit, ha, az emberünk, mint Varga Gábor, jól csinálja a dolgot. Mert nekünk ebben kell élni, a román társadalomban, s ha rosszul csináljuk, hát lebukunk, mint az utolsó alkalommal, amikor alprefektust javasoltunk és kiderült, hogy nincs meg a szükséges iskolai végzettsége.

Pázmány Péter azt üzente Rákóczinak, hogy kendtek ne hagyják abba a törökkel való traktálást, mert könnyen a gallér mögé pökhet a német. Hát szóval így van ez a dolog, hogy a gallérunk mögé pökik ez az Európa is. Szóval nekünk pláne nem lehet úgy masírozni Európába, hogy nincs még parlamenti képviseletünk sem, mert sokszor a világban, a hivatalos dolgokban a forma a lényeg, nem a tartalom. Csak minőséggel vihetjük valamire...

Még egy megjegyzés. Én nem tartom olyan nagy dicsőségnek azt az aradi szobrot. Mert hát Arad mindig is vegyes lakosú város volt, ’48-ig visszamenőleg. És hát 150 esztendeje gyalázatos dolgokat tanítanak itt egymásról. Engem is megkérdeztek, mi a véleményem és én azt mondtam: elfogadom, de csak akkor, ha úgy megalapozzuk, hogy három restaurálást lábon kibír.

Gálfalvi Zsolt: Szeretném elmondani, hogy miközben figyelemmel követem ezt az egyre szélesebb medrű beszélgetést, együttérzéssel gondolok arra a szerkesztőre, aki ennek alapján a Korunknak a hatalom és ellenzék viszonyával foglalkozó számába illeszkedő szöveget kíván összeállítani. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az itt felmerült konkrét problémákat, amelyekre az értelmiségi közvélemény joggal vár választ. Az itt felvetett kérdések nagy része hol közvetlenül, hol közvetve, áttételesen érinti beszélgetésünk tárgyát, mindenekelőtt gyakorlati vetületben. Súlyuk és sokrétűségük egyaránt jelzi, hogy az ilyen beszélgetések mennyire szükségesek. A felgyülemlett és kikívánkozó mondandók fontosságát elismerve szeretném a problémakört – engedelmetekkel – némileg teoretizálva megközelíteni.

A mi társadalmi-politikai feltételeink között a hatalom és az ellenzék viszonyrendszerének a politológia idevágó klasszikus fogalmain túlmutató sajátos vonásai vannak. Minden olyan társadalom, minden olyan állam esetében, ahol a többséggel számbeli kisebbségben lévő, történelmi gyökérzetű nemzeti közösség él együtt, a hatalom és az ellenzék viszonya nem elemezhető, nem közelíthető meg ugyanúgy, mint egy nemzetiségileg viszonylag egynemű társadalomban. A sajátos vonásokat, a szélesebb összefüggéseket figyelembe véve lehet csak megítélni, hogy egy nemzeti közösség érdekképviselete milyen mértékben lehet hatalmon és milyen mértékben tölt be ellenzéki szerepet. A sajátos helyzeten belül ezúttal két lényeges mozzanatra szeretnék utalni. Az egyik: a kisebbségben lévő nemzeti közösség érdekképviseletének, érdekérvényesítő képességének szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy a mindenkori hatalommal, annak ideológiai előjelétől függetlenül, milyen jellegű viszonyt tud kialakítani, érdekegyeztetés révén. A másik: mennyiben tudja a nemzeti közösség érdekeit érvényesíteni, amikor a szövetségen vagy támogatáson belül olyan éles ellentétek, véleménykülönbségek támadnak, amelyek ellenzéki szerepre kényszerítik.

A részvétel a hatalom gyakorlásában – különböző módokon – és a konfliktusos helyzetek viszonya különösképpen bonyolult azokban a kelet-közép-európai országokban, ahol tovább él és hat a homogenizáló egységes nemzetállam dogmája és gyakorlata, az erre épülő mentalitás, gondolkodás- és cselekvésmód.

A hatalommal egy nemzeti közösség érdekképviselete úgy szövetkezhet vagy úgy támogathatja azt, ha egyidejűleg következetesen kialakítja azokat a tárgyalási, megegyezési, konfliktuskezelő, garanciákat biztosító módokat, amelyek nélkül ezen a viszonylat-rendszeren belül nem lehet hatékonyan működni. Úgy vélem, hogy ez a kérdéskör elméletileg nem elég tisztázott nálunk, nem számolunk azzal, hogy ilyen sajátos vetületei is vannak a hatalom és az ellenzék viszonyának.

Néha hajlamosak vagyunk a kérdést leegyszerűsítve úgy vélekedni, hogy az RMDSZ, ha egy koalíciónak a része vagy kívülről támogat egy kormányt, akkor már teljes egészében kormánypárti is. Az RMDSZ-nek, mint a nemzeti közösség érdekképviseletének a helyzete összetettebb, mint a szó szokványos és elterjedt értelmében egy kormánypártnak. Már csak azért is, mert olyan szövetségesekkel kell együttműködnie, akik az egyezségeket megszegik az államnemzeti mentalitás jegyében. A legutóbbi időkben is olyan példákat idézhetünk, mint a kisebbségi törvényjavaslat akadályozása, vagy az 1735-ös Európa-Tanács-i ajánlás fogadtatása. Miközben az RMDSZ sorsjavító eredmények egész sorát érte el, javaslatait, kezdeményezéseit mindig megtorpedózzák, erős az ellenállás például egy olyan, látszólag világos ügyben, mint annak az elfogadtatása, hogy a román nyelvet a magyar diákok számára idegen nyelvként kell tanítani. Ezt nem gyakorlati, hanem elvi kérdésként kezelik ma is, az ebből származó összes következményekkel együtt. Az egységes, homogenizáló nemzetállam dogmája és gyakorlata nevében akadályoznak meg egy olyan törekvést, amely egyértelműen az egész romániai társadalom javára válna. A magyar nyelv használata most is érzékeny és feszültségeket kiváltó terület, minden jelentős eredmény és biztató kompromisszum ellenére.

Nem attól tartok, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet megoldani, a baj az, hogy ezek a problémák állandóan felmerülnek, ezekkel mindig zavarokat és feszültséget lehet kelteni. Ezért tartanám fontosnak, hogy mindezt figyelmesen és következetesen végiggondoljuk. Hasznos lenne, ha különböző megoldási alternatívák kidolgozásába az RMDSZ messzemenően és érzékenyen bevonná az értelmiség különböző rétegeit és képviselőit. Egyikünk számára sem titok, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács – amely eredetileg erre is lenne hivatva – ma már erre nem alkalmas. Meg kell találni az olyan formákat, kereteket, amelyek lehetőséget nyújtanak az értelmiségi rétegek véleményének meghallgatására, a párbeszédre, a különböző értelmezések megfogalmazására, a kulturális és tudományos intézményekkel együttműködve, az egyetemek, a kutató munkacsoportok potenciálját felhasználva. A célravezető megoldásokat a lehetőségek, az összefüggések ismeretében a politikának kell elfogadnia, megtalálnia. Biztosítani kellene azonban széles skálán a lehetőségek, az esélyek elemzését, tanulmányozását, a változatok szembesítését, a közös gondolkodás eredményeinek ismeretét és tanulságainak értékesítését.

Markó Béla: Azt hiszem, ebben a beszélgetésben az egyik cél, vagy az egyik tisztázni való az, amit itt Gálfalvi Zsolt az imént jelzett, hogy jó-jó, de hogyan leszünk együtt az elkövetkezőkben. Ezért gyorsan sorra venném az itt felmerült problémákat.

Igaza van Kántor Lajosnak, levelezünk egyoldalúan, meg van még sok minden, ami fölsorolható és szemre hányható nekem is, meg nekünk is. De ahogy nézem a listámon ezeket a problémákat, soha nem beszéltünk ezekről, soha nem volt társadalmi vita ezekről a kérdésekről, ezért nekem föl kell tennem a kérdést, hogy ebben valóban csak a politika felelős-e, vagy az értelmiség is felelős, netán éppen a sajtó is?

A restitúció kérdése. Nagyon súlyos kérdés. Akkor, amikor egy, ezt a problémát rosszul kezelő állam szembeállítja a bérlőt és a volt tulajdonost, egymásnak ereszti őket, elküldi őket pereskedni egy egyébként erősen megkérdőjelezhető tárgyilagosságú – hogy ne fogalmazzak durvábban – igazságszolgáltatás elé. Miközben neki kellene rendeznie külön az ügyet a bérlővel és  külön  a volt tulajdonossal. Hogy mi módon teszi: egyiket kárpótolja, másiknak odaadja, ez egy másik kérdés, de erről mi nem beszélünk egymás között. Már egymás között az RMDSZ beszél, természetesen, de szélesebb körben nem beszélünk és semmiféle közvita kapitális kérdéseinkről nem zajlik, egy-két kivételt leszámítva, de azok is ilyen helyi közviták, mondjuk az egyetem dolgában volt ilyesmi. Azt hiszem, a mai beszélgetésnek az egyik értelme az lenne, ha legalább abban meg tudnánk egyezni, hogy szükség van erre. A meglévő „pártszervezeti” formák, amilyen a Szövetségi Egyeztető Tanács, egy bizonyos döntéshozatali mechanizmushoz rendkívül szükséges testületek, de nem alkalmasak arra a párbeszédre, ami ma itt zajlik.

Ugyanakkor föl kell tennem a kérdést, hátha mi tulajdonképpen kettészakítottuk a mi közéletünket problémakezelőkre vagy -megoldókra és számon kérőkre, bizonyos értelemben. Márpedig, ha így van, akkor olyan teher fog nehezedni a bármikori RMDSZ bármely vezetőségére, amellyel nem fog tudni szembenézni. Én ezt akartam jelezni nektek. Gondoljatok bele: az RMDSZ  7–7,5 százalékot jelent a román parlamentben. Ezzel a 7,5 százalékkal kellett az RMDSZ-nek, vagyis  mindannyiunknak sáfárkodnunk az elmúlt 15 esztendőben. Holott 7,5 százalék semmire nem alkalmas önmagában, egy parlamenti rendszerben, ez tagadhatatlan, ezért is szokás azt mondani, hogy politikai eszközökkel nehéz egy etnikumközi viszonyt rendezni. Jó néhányszor sikerült, máskor meg nem. Arra kérlek benneteket is, nézzetek szembe azzal, hány százalékot tesz ki a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a magyar oktatói gárda? Tudott-e, tudhat-e eredményt elérni, szabad-e nekem egyáltalán ezt a kérdést fölvetnem? Vannak-e ott olyan helyzetek, amikor ezzel sáfárkodni lehetne? Kari tanácsra, szenátusra, más, hasonló helyzetekre gondolok. Vagyis, hogy talán analógiákat is lehetne keresni és talán egymásnak lehetne támaszkodnunk, és a kudarcainkat is közösnek tekinteni. Természetesen a sikereinket is. Ugyanígy van egyházainkra nézve is. Nem biztos, hogy méltányos dolog kizárólag az RMDSZ-t figyelmeztetni, ért-e el eredményt az ortodox egyház és más egyházak viszonylatában? Holott föl kell tennem a kérdést: a mi egyházaink hány százalékot jelentenek az egyházközi viszonyokban és ezzel a százalékkal tudtak-e sáfárkodni, vagy tudhattak volna-e sáfárkodni, ha mi közösen úgy tekintjük azt, amit teszünk, hogy nincsen külön politikai szféra, hanem az életünk minden szintjén meg kell próbálnunk tenni valamit, kompromisszumokat kötni, összeveszni, hátat fordítani, ellenzékbe menni, kormányra menni, hatalomban lenni a legalsóbb szinttől a parlamentig és a tulajdonképpeni politikai szintig. Tehát azt hiszem, hogy legalább ezt a kérdést itt jogos föltenni. Lehet hogy nincs szó éppen analógiáról, hiszen a politika, az politika és az intézményi lét, az intézményi lét, és az értelmiségi lét, az értelmiségi lét.

De visszatérek arra, hogy ez a 7,5 százalékos parlamenti jelenlét alkalmas-e arra, hogy több mint 50 százalékos döntéseket meghozzunk, hogy ez mit feltételez, milyen kompromisszumokat. És még valami, mert azt hiszem, ez is hozzátartozik a Kárpát-medencei magyar politikához. Szóba került a Magyar Koalíció Pártja. Számoljunk le egy tévképzettel! A Magyar Koalíció Pártja csak a nevében koalíció. Valóban három politikai pártból jött létre, de ma már nagyon kemény politikai párt, amely még a frakciózást sem engedi meg a saját kebelén belül. Tény, hogy egykor volt egy Együttélés, egy liberális párt, és volt egy Kereszténydemokrata Párt, általában ma is tudják egymásról, hogy hova tartoztak, de még a frakciózás, a platformalapítás sem megengedett, sem az alapszabályzat szerint, sem a valóságban. Ezt azért mondom, mert újból és újból találkozom azzal, hogy miért nem csinálunk mi is egy ilyet, hát jó, csináljunk, de akkor az egy párt lesz!

Végül még valamit a két közösség magatartásával kapcsolatban, mert ez is számít, amikor az RMDSZ helyét, szerepét értékeljük. A Magyar Koalíció Pártja egyezség, konjunktúra, dogmatikus meggondolások okán az autonómia kérdését nyilvánosan már évek óta föl nem veti. Az autonómia szót még a szájára sem veszi. Az RMDSZ-nek nem ezt vetik a szemére, hiszen mi a szájunkra vesszük, hanem azt, hogy máris nem valósította meg. Ugyanabban a Kárpát-medencében élünk, és ugyanazzal a problémával kell szembenéznünk. Február 25-re terveztük a kis MÁÉRT megrendezését Szlovákiában, a Felvidéken, ők lettek volna soron. Ez egy visszhangos határon túli megnyilvánulás, és ha az RMDSZ lett volna kampányban, úgy kellett volna nekünk ez a rendezvény, mint egy falat kenyér – megmondhatom nektek. Hiszen fölmutathatta volna az RMDSZ össznemzeti elkötelezettségét, fölmutathatta volna a programját kampány közepette. Felvidéki magyar barátaink, Bugár Béláék, arra kértek, ne haragudjunk meg, de ők most választási kampányban ezt a rendezvényt nem tudják vállalni, és mérlegeljük, hogy nem lehetne-e megrendezni valahol másutt a Kárpát-medencében. Vagyis minden viszonylagos, a mérsékeltség is, a radikalizmus is, és minden, ami a politikai életünket meghatározza ebben a térségben.

De nézzük most a konkrét kérdéseket. Először is a politikai eszközökről való lemondás kérdése. Csupán látszatra van szembenállás aközött, hogy a román parlamentben kell politizálni vagy Brüsszelbe kell menni, mint egykor Bécsbe. Azok is politikai eszközök. Tehát az, hogy én az Európa Parlament képviselőjéhez fordulok, és ma elsősorban az EP magyar képviselőjéhez, hogy segítsen, és amit a velünk szemben állók az egyedüli üdvözítő útnak tartanak, az ugyancsak politikai eszköz, hiszen az EP egy politikai testület, döntései politikai mérlegelés nyomán jönnek létre. Ezek mind politikai eszközök.

És még egy elvi kérdés: Verespatak. Az RMDSZ ebben a pillanatban egyértelműen környezetvédelmi állásponton van Verespatakkal kapcsolatosan. Nincs dilemmánk, nincs érdekünk, nincs közünk, nincs kapcsolatunk egyébként közvetlenül magával a környékkel sem, mert még csak arról sem szól a történet, hogy magyarok munkahelye vagy ehhez hasonló szempontok. Egyértelműen környezetvédelmi állásponton vagyunk. Ha mégis van kétely, beszéljük meg.

Ebben az ügyben nem, de máshol van bizonytalanság, van szembenállás, ki a szociális szempontot, ki a másikat helyezi előtérbe, Verespatak ma nem ilyen. A restitúció kérdése ilyen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az RMDSZ nagy eredménye szerintem, hogy a restitúció így néz ki, ahogy kinéz. Fontosak a magáningatlanok, igaz, de én most nem erre utalnék, hanem arra, ami az RMDSZ külön eredménye: csak Székelyföldön – Kovásznában, Hargitában és Maros megye egy részében több mint 300 ezer hektárnyi erdő visszakerült a volt tulajdonosokhoz, ebből  250 ezer hektár még közbirtokossági erdő. Ez egy óriási vagyon, óriási érték! Tehát a föld, az erdők ügyében nagyot léptünk előre. Az ingatlankérdésben egyetértek Tibori Szabó Zoltánnal. Bérlőt és volt tulajdonosokat egymásnak ugrasztottak. És igaza van annak a bérlőnek, aki azt mondja: nem tehetek róla, hogy az, amit én megvásároltam, valakié volt, és amit ő megvásárolt, az nem volt senkié. És igaza van annak a volt tulajdonosnak, aki azt mondja: nem tehetek róla, hogy az én lakásomat eladták, a másikét nem adták el, nekem is adják vissza.

Tibori Szabó Zoltán: Az RMDSZ előfutára volt a restitúciónak a kilencvenes évek elején. Most nem lehetne újból előfutára, hogy felmutasson egy megoldást erre? Vagy hogy van ez?

Markó Béla: Szerintem lehet. Itt van az ideje, üljünk le, nézzük meg. A kárpótlás is,  remélem, reális lesz, ez egy másik kérdés. Tehát az, hogy a Vagyonalap hogyan működik, mert az eddigiek, való igaz, csak kirakatnak voltak jók. És amit magunk közt szintén meg kell beszélnünk: jönnek elő a magyar–magyar konfliktusok. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy magyar–magyar konfliktus van a Brassai középiskola kapcsán, és volt más középiskolák kapcsán is. Tagadhatatlan, hogy állnak elő olyan helyzetek, amikor állami magyar iskola van konfliktusban az egyházzal, az egyházhoz visszakerült ingatlan miatt.

Nem hiszem, hogy ezek megoldhatatlan kérdések. Itt egyszerűen olyan koncepciós különbségek vannak, amiket valahogy fel kell oldanunk.

Röviden: a kolozsvári sajtó, egyáltalán sajtónk kérdése. Alapítványi támogatással, meg minden egyébbel azon kell lennünk, hogy a Korunk helyzete rendeződjék, hogy a Helikon helyzete is rendeződjék. Azt gondolom, mostani pozíciónk is hozzájárult ahhoz, hogy a Communitas Alapítvány által, ha nem is nagyon jelentős, de a román művelődési minisztérium támogatásánál sokkal jelentősebb támogatási rendszert tudtunk kialakítani. Ezt úgy tudtuk kialakítani, hogy befolyással voltunk a költségvetésre, és ezután is befolyással kell lennünk. További lehetőség az  önkormányzat. Kolozsvárnak is kellene tudnia adni, és Emil Boc nekem határozottan vállalta, hogy ebben segít, de tudomásom szerint nem segített semmit.

Kántor Lajos: Semmit az égvilágon. Pedig közvetlenül fordultunk hozzá többször.

Markó Béla: Az egyetem-ügy. Való igaz, hogy nem tudtunk párhuzamosan két kérdést vinni: a kisebbségek kérdését és az egyetem kérdését. Ez valóban kompromisszumok kérdése és egyáltalán politikai kérdés, hogy éppen merre nyitunk frontot és hol tudunk konfrontálódni, és hol nem. Most a tanügyi törvény kapcsán számos kérdésben konfrontálódnunk kell, mert azt hiszem, hogy ott kell megoldani a dolgokat.

Gálfalvi Zsoltnak egyik megjegyzésére: van, ami meg van oldva, csak hát félig. Tehát megint társadalmi szolidaritásról, ellenőrzésről, számonkérésről is szó kell, hogy legyen. A román tanügyi törvényben egyértelműen benne van, hogy az I–IV. osztályban külön tankönyvből, külön program szerint tanulják a románt a kisebbségi gyermekek. Félreérthetetlenül ez van a törvényben. Ha kedves tanáraink, tanítóink jobban erőltetnék ezt a dolgot, akkor jobban érvényesülne. Így is érvényesül itt-ott, de nem eléggé. Az V–VIII. osztályban már felemás a megoldás, ott arról szól, hogy azonos program szerint, de külön tankönyvből tanulnak, IX. osztálytól kezdve pedig azonos a tankönyv is, a program. is. A történelem és a földrajz oktatásával ugyanaz a helyzet. I–IV. osztályban magyarul, utána pedig románul. Ezen változtatni kellene, de azért azt is meg kell nézni, hogy mennyire élnek ezzel a törvényes rendelkezéssel a mi iskoláink, és hány jó tankönyvet dolgoztunk ki ebben az időszakban, amiből lehetne is tényleg tanítani.

Elhangzott Csendes László neve. Én azt hiszem, hogy ő dilemmázó értelmiségiként viselkedett és nem politikusként. Ugyanis jól tudjuk, kicsoda Corneliu Vadim Tudor, viszont olyan irat nem került elő,  amiből kiderült volna, hogy formálisan besúgó is lett volna. A szavazás egy politikai döntés volt és politikai szavazás volt, ez az igazság, Azt hiszem, hogy behunyt szemmel felemelhetnénk a kezünket, hogy ha egy ilyen politikai döntést kellene meghozni. Talán kérdés, hogy mi a véleményünk Vadim Tudorról? Csendes – aki egyébként az evangélikus egyház főgondnoka – nem így szavazott, de szó sincs arról, hogy egy pillanatig is Vadim Tudorral együtt érzett volna.

Visszatérek tehát arra: Miért vagyunk kormányon, mi a dolgunk? Meg kell mondanom, hogy engem a mostani helyzet rendkívül aggaszt. Mi 2004-ben, a választások után, melynek megnyerésében nektek is szerepetek volt, rendkívül komoly dilemma elé kerültünk. Mit tegyünk? Mint ti is tudjátok, egy adott ponton meghoztuk a döntést és odaálltunk a Liberális-Demokrata Szövetség mellé. Társadalmi vitát erről sem folytattunk, ez igaz, de azért a közvéleménynek ebből a szempontból jól lehetett érezni az akaratát. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert másképp kormánytöbbséget kialakítani nem lehetett volna. Utólag is állítom, hogy akkor előrehozott választásokra került volna sor. Végül is bebizonyosodott az, hogy rossz irányba indult el a Szociáldemokrata Párt. Akkor mi nem oda álltunk valakik mellé, hanem mi döntöttük el, hogy milyen lesz a kormánykoalíció Romániában. Ahhoz, hogy most, egy év múltán – és ez nekem erkölcsi és mindenfajta dilemmám – koalíciós partnereink, Emil Boc és mások, úgy viselkedjenek, mint hogyha minket bevettek volna valamilyen egyébként kormányképes szövetségbe. Holott a kormányképességtől még velünk is távol álltak, hiszen utána kellett jönnie még egy másik pártnak is. De nem az a fő problémám, hogy morálisan ezt hogyan lehet megközelíteni. Hanem az, hogy akik mellé odaálltunk, és akik egy reformpárti, demokratikus Romániát képviseltek, elemzésem szerint most veszélybe sodorják Romániában a parlamentáris demokráciát. Aki azt hiszi, hogy nem lehet Romániában az orosz vagy az ukrán mintát érvényesíteni, ahol van egy erős, látható elnöki akarat, és mellette függelékként egy Duma, ami csak duma, a szó szoros értelmében is, akkor az téved. Márpedig sok minden fontos, de egy kisebbségi közösség számára semmi nem fontosabb annál, hogy parlamentáris demokrácia legyen. Nekünk paternalista országra és paternalista többségre nincsen szükségünk. Külön kérdés, hogy a parlament mindent megtesz azért, hogy ez megtörténjék. Ahogyan a parlament önmagát kompromittálja egy paródiává váló házszabály-vitával, amikor a többség heteken át  próbálja leváltani a két házelnököt és aztán nem sikerül neki. Vagy a parlamenti immunitás, amelynek értelmét a politikai elemzők nagy része is szándékosan félremagyarázza, és a sajnos létező korrupció, és a sajnos létező korrupt emberek ürügyén oda jutunk, hogy föl fogjuk számolni. A parlamentarizmus egyik lényegét, azt, hogy akit oda megválasztottak, annak nem szabad félnie attól, hogy másnap nála házkutatás lesz, vagy másnap előveszi az ügyészség, akkor, amikor a véleményét megfogalmazza. Mert ez a parlamenti mentelmi jognak az értelme, hogy akár az államelnökről is, akár a legkeményebben is szólhasson a parlamenti tag, és ne féljen attól, hogy másnap ezért valami közvetlen, vagy közvetett megtorlás éri. Kisebbségi érzékenységünk folytán nekünk jobban oda kell figyelnünk erre, ha már egyazon kormányban vagyunk és egyazon koalícióban.

László Ferenc: Először is bátran bevallom, hogy hálás választója vagyok az RMDSZ-nek, és az RMDSZ elnökének is tisztelő híve, bárha igen gyakran azonosulok is őket illető bírálatokkal, amelyek olykor értelmiségi szájakból is elhangzanak. (Nem olyan bírálatokkal, amelyek álságos, demagóg hátszéllel evezgetnek politikai közéletünk öbleiben.) Az értelmiségi és a politikus tapasztalatom szerint egy dichotómikus rendszer összetevői. Az értelmiségi, aki politikai szerepet vállal, ezzel egy időre jószántából felfüggesztette önnön értelmiségi mivoltát. Mert az értelmiségit nemcsak tudástöbblete teszi azzá, ami, hanem hajthatatlansága is, az, hogy soha sem cselekszik másképpen, mint legjobb tudása, belátása szerint. A politikus sok olyan kompromisszumra  kénytelen, melyekre értelmiségiként nem volna hajlandó, melyek akár ki is zárnák őt az értelmiségiek köréből. Jóhiszemű vagyok, és ellenbizonyíték feltűnéséig elhiszem, hogy az értelmiségiből lett politikus ezt nem a hatalom birtoklásáért vállalja, hanem, mert kész áldozatot hozni a közösségért, amelynek képviseletében politizál. Örvendek, hogy Dávid Gyula visszajött, mert éppen az ő felvetésére szeretném a magam észrevételét ráfűzni: Szilágyi N. Sándor személyére. Szilágyi N. Sándor – aki nem tudom, miért nincsen itt közöttünk! – egy kiváló, tisztán gondolkodó értelmiségi. Áll meg az ész a büszkeségtől, hogy milyen okos nagyembere van benne a mi romániai magyar társadalmunknak! Én az ő könyvét, a Mi egy mást  betűről betűre elolvastam. Mint értelmiségi, példaképünk ő, aki egy önálló rendszert alkotott meg, mely tökéletes a maga öntörvényűségében. Persze kérdéses, hogy rendszere beválna-e, ha azt romániai viszonyok között akarnák érvényesíteni. A politikumhoz hozzátartozik a terephez való alkalmazkodás, a pillanatnyi megalkuvásra való készség. Bocsánatot kérek az összehasonlításért, de nemrég azt olvastam Dolinszky Miklós új kötetében, hogy Mozart (akárcsak Wagner és Stravinsky) kurva volt. Merthogy a hatás fontosabb volt számára, mint a kompromisszummentes önkifejezés. Ez volna a különbség közte és más, olyan zeneszerzők között, mint például Schubert vagy Kurtág György. Sok igazság van ebben az észrevételben. A politikus is kénytelen néha kurva lenni. (Emlékeztessek Maupassant Gömböcére, aki megmentett egy várost és elveszítette a becsületét?) Főembereink itt olyan terepen politizálnak, hogy nekünk köszönetet kell mondanunk azért, hogy vállalják időleges szerepjátszásuk ódiumát. Visszavárjuk őket: amikor politikusokként leteszik a lantot, szeretettel fogják őket ismét történészekként, költőkként stb. fogadni az értelmiségi társadalomban. Az, hogy – amint az itt az imént elhangzott – politikusaink az értelmiségiekkel a Szövetségi Egyeztető Tanácsban nem tudnak egy olyan operatív és valóban hatásos kapcsolatot kialakítani, amilyen szükséges volna, sajnálatos. Ez alighanem azért történt-történik így, mert annak az összetétele inkább hivatali, mint személyi megfontolások szerint alakult ki. Nem kétséges: a politikusnak kell tudnia, hogy az értelmiség hogyan gondolkozik s hogy abból mit tud leszűrni a politikum számára. Az ilyenszerű találkozók, mint ez, azt hiszem, rendkívül áldásosak – amikor ezt mondom, nem a magam tűnődéseire, hanem sokkal inkább az előttem szólottak töményebb, célirányosabb szövegeire gondolok –, és nemcsak nekünk jó, hogy meghalljuk Markó Bélától, hogyan gondolkozik, milyen a közérzete, miközben dolgozik, hanem, azt hiszem, ő is valamelyes tapasztalattal, tágultabb szemlélettel fog innen tovább utazni elnöki útjaira. Ha ezek a kötetlen találkozások gyakoribbak volnának, esetleg rendszeresülnének, ha Szilágyi N. Sándor is köztünk volna és még néhányan azok közül, akiket, ami engem illet,  nagyon ide várnék, azt hiszem, hasznos alkalma lehetne ez a politikum és a nem politizáló értelmiségiek szótértésének.

Nagyon szíven érintett az a hév, amellyel Gálfalvi Zsolt, a román nyelvtanítás kérdéséhez szólt hozzá. Én a román-magyar szellemi kapcsolatokat a romániai magyarság megmaradásának szempontjából létfontosságúaknak tartom. Ebben a kapcsolatrendszerben a román nyelvre, a román nyelv ismeretére, tudására olyan szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre. Nem tudunk mi Romániában többségi környezetünkkel szemben a legkisebb kérdésben sem érvényesülni, ha nem tudunk vele azonosulni, ha nem tudjuk magunkat az ő világképükbe beleképzelni. Én az a nemzedék vagyok, aki az óvodától a főiskolai államvizsgáig mindent tiszta színmagyarul tanultam. De amikor én voltam diák, a román állam még gondoskodott arról, hogy mi, magyarok megtanulhassunk románul. Jobbnál jobb magyar ajkú romántanárok tanítottak az általános iskolától a zeneművészeti főiskola utolsó évéig, nem-román diákoknak szerkesztett tankönyvek és tanmenetek alapján. Most a román állam arról gondoskodik, hogy a magyar gyermekek ne tanulhassanak meg románul –, ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám: hátha nem véletlenül, hátha éppen azért, mert tudja, hogy aki nem tanul meg románul, az előbb-utóbb elhagyja az országot. Kirívó, megfontolandó példaként mondom el, hogy Csíkszeredából nemrég feljött főiskolánkra egy ügyes hegedűs fiú, és bejelentette, hogy ő sajnos nem tud románul, kéri, hogy őt magyarul feleltessék és vizsgáztassák, hogy ő magyarul adhassa le a dolgozatait. A főiskolán teljes volt az elképedés, mivel benne van az egyetemi Chartában, hogy az intézet tannyelve a román. A fiú azt mondta, jó, de ő hol tanult volna meg románul? Hiszen Csíkszeredából jött! Majd fordít neki a barátja, Gergely Bálint. Figyelemre méltó tény: hallgatólagosan megengedték neki. Tolmáccsal végezte el a főiskolát. Képzelem, egyes román tanártársaim, akik a Charta említett előírását posztulátumnak tartják, hogyan kommentálták az esetet, s hogy kívülállásának hangsúlyozásával hallgatónk mennyi ellenszenvet hozott a főiskola magyar diákközösségének a fejére! 1989 december legvégén vagy január elején figyelmeztetett Bodor Pali, aki igencsak jól ismeri a románokat, hogy a többség ellenére, amúgy „truccból” nem lehet itten magyar politikát csinálni, nem lehet magyar társadalmi életet élni. Tőle hallottam ezt akkoriban először, megjegyeztem, és ami engem illet, azóta is ehhez tartom magamat. Mostanában úgy érzem, hogy környezetemben nő azoknak a többségieknek a száma, akik az ország európai beilleszkedése szempontjából Erdély többnemzetűségét előnyös tényezőnek tartják. Hogy ne mondjam: növekszik azoknak – a még nagyon keveseknek – a száma, akik amúgy szeretnek minket. Persze, hogy azokat szeretik inkább, akik mi is ismerjük az ő nyelvüket, akik bele tudunk illeszkedni az ő gondolkodásmódjukba, akik azt a történelmi adottságot, hogy Romániában románokkal élünk együtt, esélyként is meg tudjuk élni. Vannak román barátaim, akik, mert tudják, hogy jól tudok románul, már-már erőszakosan csak magyarul beszélnek velem. Ez nem „multikulturalitás”, amely egy idegen, nagyon rossz, a mi viszonyainkra nem alkalmazható szó, ez a valós közép-kelet-európai „plurikulturalitás” megnyilvánulása. Amit így hívok, nekünk is nyereség, de talán még nagyobb nyereség azoknak, akik ezt a túlsó oldalról, a többség oldaláról el tudják fogadni. A románok felé való nyitottságot, a román kultúrában való jelenlétünket én kimagaslóan fontosnak tartom. Ha már itt vagyok, ebben a megtisztelő társaságban, kihasználom az alkalmat, hogy ezt a meggyőződésemet az RMDSZ-nek is a szívére helyezzem. 

Csak zárójelben, de hozzászólok a Csendes László-ügyhöz is, mert ha nem szólnék hozzá, úgy néznék ki, mint aki tagadja, hogy Csendes László nagyon közeli barátja. Csendesék nem arról írtak bizonyítványt, hogy Vadim Tudor ártatlan, hanem csak arról, hogy ők nem kaptak olyan dokumentumot, amely alapján állíthatnák, hogy hivatásos, akként jegyzett, tehát minősített besúgó lett volna.

Gálfalvi György: Ha jól emlékszem, ezt a találkozót már akkor elterveztük, amikor a választások előtt néhány értelmiségi, ha nem is kiáltványban, de közös nyilatkozatban hangsúlyozta, mennyire fontosnak tartja, hogy az RMDSZ képviselői minél nagyobb számban jussanak be a parlamentbe. A közös cél érdekében tett közös nyilatkozat azonban nem feledtette el, hogy közös dolgainkról mindnyájunknak van külön véleménye, s ezt alkalomadtán szeretné a politikusok tudomására hozni, ezért a választások után óhatatlanul szükség lenne a kibeszélésre. Alkalom azóta sem adódott; valószínűleg mi sem kerestük elég következetesen. Ha valóban „egységmániások” lennénk, ez a pillanat is alkalmatlan lenne: a nacionalista hullámverésben – amely megítélésem szerint erősödni fog – célszerűbbnek tűnne e különvéleményeket továbbra is magunknak megtartani. De mert értelmiségiek számára a vélemények végiggondolását és a párbeszédet tartom az egyetlen ésszerű eszköznek a tisztázásra, őszintén örvendek annak, hogy a Korunk erre lehetőséget teremtett.

A csalóka emlékezet hajlamos arra, hogy idillinek sminkelje az alaphelyzetet, amikor mindnyájan együtt voltunk mi, reformértelmiségiek. A Ceauşescu-arcú diktatúra és elnyomó szervei, mindaz, aminek elleneszegültünk, valóban terelőpuliként tartottak együtt minket. Az is kétségtelen, hogy ebben az ellenszegülésben a civil kurázsinak, a bajtársiasságnak, az egymásért érzett felelősség átélésének máig sugárzó élményét ismertük meg. Egyértelműbbek voltak a viszonyok, átláthatóbbak az arcvonalak, elemezhetőbbek az érzelmek. A történelmi kutyaszorítóban valóban közöseknek tűntek – meggyőződésem szerint részben azok is voltak – az eszmények; kétségtelenül ugyanazt tagadtuk, de álmodni már személyre szólóan másról álmodtunk.

Aztán jött 1989, amikor – Konrád György szavaival – a hatalom nélkülieket a történelem megkínálta a hatalommal.

Volt, aki a kínálást elfogadta, volt, aki illő köszönettel visszautasította. Az okokat és indokokat nem célom bogarászni; magányvéleményem szerint (amelyért vállalom a megkövezést) botcsinálta politikusaink a legkiélezettebb helyzetekben az esetek többségében hozzáértően és felelősen tették dolgukat, s külön szerencsénknek tartom, hogy önérzetesen, értelmiségi rátartisággal politizáltak, olyan körülmények között, amikor nehéz volt a szellemet szóhoz juttatni. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az új feltételek között repedések támadtak a politikusi szerepet nyíltan felvállaló és a kívülállásukat megőrizni kívánó egykori reformértelmiségiek kezdeti (érdek)egységén, az utóbbiaknak le kellett mondaniuk arról az illúziójukról, miszerint úgy is lehet a politikát közvetlenül alakítani, hogy nem válnak formálisan politikussá. Tárgyilagosan nézve a történteket: egyrészt tökéletesen érthető a politikusi szerepet felvállalóknak az a törekvése, hogy a mozgalmiság időszakából a szélesebb nyilvánosság elé kilépve – miközben gyökeresen megváltoztak a politizálás módszerei – minél gyorsabban és – menet közben tanulva – minél szakszerűbben építsék ki a politikai porondon életképes szövetséget, de azt hiszem, az is tökéletesen érthető, hogy voltak, akik nem kívántak résztvenni a pártosodással – úgy látszik – óhatatlanul együttjáró, ízlésük ellen való dominanciaharcokban, s talán nem előrelátható háttérbe szorulásukkal vetettek számot, hanem hajlamaikat követték, amikor visszahúzódtak az első napokban nyakukba akasztott tisztségekből. Az említett repedések időnként azzal veszélyeztetnek, hogy réssé tágulnak. A politikum elvárná az értelmiségtől, hogy megértse és a nyilvánosság előtt tételesen is támogassa törekvéseit, az értelmiség viszont kötelességének érzi, hogy az egykori közös eszményekre hivatkozzon, s elvárja a Szövetségtől, hogy az eszményeknek rendelje alá a stratégiáját s a stratégiának a taktikát. Az eszmények, a stratégia és a taktika hármasegységét szétszálazva véleményem szerint mindenekelőtt a taktika körül támadnak nézeteltérések – s ez természetes. Nem kell ahhoz az elvekhez, a felismert és magáénak vallott igazsághoz foggal–körömmel ragaszkodó értelmiséginek lenni, hogy a Szövetség néhány taktikai húzását – például az eleve kilátástalan Petőfi–Schiller egyetem tervének megalázó elfogadását – elutasítsuk. Ez a hol hallgatólagos, de gyakran kimondott, sőt gesztusokban is megnyilvánuló szembenállás nyilvánvalóan ingerli a politikumot. A politikus is ember: viszonylagos nyugalomra és elismerésre vagy legalábbis megértésre vágyik és olykor zavarja a saját kényelmetlenné (időszerűtlenné?) vált elveit folyamatosan számonkérő értelmiségi tábora. (Más – nem jobb – házaknál is előfordul ilyen lárma; gondoljunk a Kis Jánossal és Kenedi Jánossal – és viszont – szakító SZDSZ-re.) Márpedig éppen a maihoz hasonló megbeszélések figyelmeztetnek: a Szövetség – egyetértek: Szövetségünk – nem élhet meg szellemileg potens, szuverén értelmiségi holdudvar nélkül. De azt is meg kell érteniük a – főleg a szerencsére seregestül érkező fiatal – politikusoknak, hogy az értelmiséget nem
érdemes bólogatásra bevethető eszköznek tekinteni. Nem arra született, nem arra nevelte magát.

Van, aki bent van, de kívül áll; s van, aki kívül áll, de lélekben bent maradt. Alkatilag van köze ahhoz, ami körülötte történik. De más ügyekben akar elmerülni, mint amire a politika kényszerítené. A saját helyén teszi a tőle telhetőt, s az a rögeszméje, hogy ezzel a maga módján ő is politizál. Barátnak talán mehetős, alattvalónak alkalmatlan. Az okos politikus tudja: mindenkit – mindent – arra kell használni, amire való. A magam részéről szívesen emlékszem arra, hogy politikus barátaim egykor okos emberek voltak.

Horváth Andor: Alighanem a beszélgetés végéhez közeledünk. Nem kívánom az elhangzottakat összefoglalni, csupán jelzem, hogy beszélgetésünk témájául hatalom és ellenzék viszonyának kérdéskörét választottuk, különös tekintettel az RMDSZ eddigi szereplésére és tapasztalataira, mostani helyzetére. A beszélgetés kezdetén elhangzott három kérdés mind ebbe az irányba mutatott. A hozzászólások során ez az irány részben konkrét kérdésekre váltott, részben módosult, pontosabban tovább kanyarodott vagy elágazott. Az egyik ezek közül az RMDSZ és az értelmiség viszonya. Vagyis: ha az  RMDSZ-t politikai testületként hatalomnak tekintjük, akkor a kérdés úgy szól: hol áll – mellette vagy vele szemben? – az értelmiség?  A beszélgetésnek ez a vonulata azt érzékeltette, hogy az értelmiség – legalábbis az itt megjelentek így vélik – igényt tart arra, hogy a hatalom ellenzéke, és ezen a címen tárgyilagos megfigyelője és bírálója, jobbik esetben támogatója és tanácsadója legyen. Ismeretes, hogy sajátos kelet-európai jelenség: a rendszerváltás után meglehetősen nagy számú értelmiséginek vállalnia kellett, hogy politikussá váljék. Ez a tagozódás, ez a dilemma mára, a jelek szerint objektíve megszűnt, a szerepek különváltak, ami nem jelenti azt, hogy a politikus később ne térhetne vissza eredeti értelmiségi szerepéhez. Érezni viszont ezen az oldalon, az értelmiség oldalán azt az igényt, hogy legyen több, hatékonyabb dialógus, egyeztetés, visszajelzés, a politika pedig szintén elismeri, hogy erre szükség van. Olyan folyamat ez, amely alakulóban van, és talán ez a beszélgetés is hozzájárul ahhoz, hogy előre mozduljon.

A másik téma vagy irány az volna, amelyet először Gálfalvi Zsolt hozzászólása vetett föl, hogy tudniillik egy nemzeti kisebbség abban a társadalomban, ahol egy többségi nemzet mellett él, akarva-akaratlan ellenzékben van. Vagyis egy dolog az, hogy a parlamenti demokrácia játékszabályai szerint a kisebbség érdekvédelmi szervezete is a politikai játszmák szereplője, és ennek megfelelően másokkal együtt hol kormányon van, hol ellenzékben, és megint más, hogy a társadalom egészén belül ettől függetlenül megmarad kisebbségnek, azaz egyfajta ellenzéknek. Saját elhatározásából, amikor védelmezi identitását, sajátos érdekeit, vagy kényszerből, amikor a többség erőlteti rá ezt a szerepet. Az a véleményem, hogy a politikai játékszabályok tekintetében nagy előrelépés történt az elmúlt 15 évben, az elhangzottak is ezt igazolják. Sokkal rosszabbul állunk viszont abban a tekintetben, amit a többség és a kisebbség kultúrája közötti közeledésnek és rendezésnek neveznék. Úgy vélem, egyik oldalon sincs valódi törekvés arra, hogy a másikat ne a hagyományos sztereotípiák szemüvegén keresztül érzékelje, hanem úgy, mint az övétől különböző történelem, irodalom és művészet által alakított közösséget, amelynek értékeivel érdemes is, szükséges is megismerkednie. A politikai szféra harcai és győzelmei az erőviszonyok mentén alakulnak, ez így van rendjén, és csak örvendhetünk annak, hogy ez a folyamat másfél évtizede a mi kilátásainkat is megváltoztatta. Többet kellene azonban tennünk, méghozzá kezdeményezőként, mert nekünk fűződik hozzá nagyobb érdekünk, azért, hogy oldódjék a kisebbségi létnek ez a nem kívánatos polarizáltsága a társadalomban.

Dávid Gyula:  Nem szeretném újabb irányba elvinni a beszélgetést, vagy pedig olyan dolgokat mondani, amik már elhangzottak. Visszatérnék ahhoz, amit az elején  felolvastam, mert az az érzésem, hogy itt valami félreértés van. Nem arról van szó, hogy az értelmiség valamilyen módon igényelné magának azt a szerepet, hogy a gyakorlati politizálásban részt vegyen, vagy a politikusok tanácsadója legyen. Hanem arról van szó, hogy folyamatos kapcsolatnak kellene lennie. Tehát hogy a politikum éljen az értelmiségi társadalom légkörében,  másfelől pedig az értelmiségi társadalom éljen a politikum légkörében. Az egyik a gyakorlati lehetőségek és a kivitelezhetőség oldaláról lát egy problémát, a másik viszont ezektől független szempontok szerint. Tessék megnézni például, hogy mi van Udvarhelyen. Olyan galád és embertelen, erkölcstelen harc folyik Udvarhelyen, hogy szégyellem magam, mert én udvarhelyi vagyok, mert ami ott folyik, az abszolút semmivel nem különbözik attól, amit a magyar parlamentben kormányzat és ellenzék csinál a választások előtt és a választások után. Kérdezem, hogy az RMDSZ vezetése a maga súlyával nem tud-e valahol odahatni, hogy mérsékletre intse legalább az RMDSZ frakcióját az udvarhelyi tábornak? Beszéltünk itt arról is, hogy az értelmiségnek és a politikumnak milyen kapcsolatban kell lennie egymással. Tessék visszagondolni 1990-re és a ’90-es évek első felére, hogy ki mindenki volt akkor benne a közvetlen politizálásban. És ki mindenki, aki nem volt benne a közvetlen politizálásban, az Egyeztető Tanács révén ott állott az RMDSZ mellett, a szövetség gyakorlati programjai és gyakorlati tennivalói mellett a kulturális szférában. Mára az Egyeztető Tanács teljesen le van nullázva, senkit nem érdekel. Én tanúja voltam, sorozatosan hogyan vonult ki Benkő Samu, Kiss András, Jakó Zsigmond és sokan mások, akik azt látták,  mondhatnak, amit akarnak, mert a szekér úgyis megy egy irányba, és egyszerűen nem volt már dialógus-lehetőség ott sem. Ezt végzetesnek érzem, és  visszautalnék arra a Bélával is és Takács Csabával is folytatott régebbi vitámra, amikor én azt mondtam, hogy a civil szférát ki kell engednie a politikumnak a kezéből. Meg kell bízni abban, hogy a civil szféra a maga területén megcsinálja tisztességgel azt, amit meg kell csinálni, és bízni kell benne. Ha megnézzük, kikből állnak ma, vidéken különösen, de akár itt Kolozsváron is, a városi RMDSZ vezető testületei, és kik vannak azokon kívül, el kell gondolkodni azon, hogy vajon itt nincsen-e valami végzetes baj, amin segíteni kell. És ez független attól, hogy a parlamentben milyen eredményeket érünk el, illetve nem is független, mert érezniük kellene politikusainknak, hogy ténylegesen van-e támogató a hátuk mögött, vagy pedig van egy olyan réteg, amelyik azt mondja, hogy én értem, de nem szeretem, nem vállalom, viszont nem szólok ellene, mert tudom, hogy az káros. A kettő között óriási különbség van. Egyik politikus a másiknak szerintem segíthet azzal, hogy esetleg valamit árnyalatnyilag másként lát, de ugyancsak a politikum szféráján belül. Kellene viszont hogy helye legyen az életetekben naponta annak is, hogy azokkal is leüljetek beszélgetni, akiknek a politika távol van a mindennapjaitól. Erre elengedhetetlenül szükség van, mert a politikusnak olyanok véleményét is meg kell hallgatnia, akik nincsenek fertőzve attól a helyzettől, amelyben a mozgási szabadság szükségszerűen behatárolt.

Markó Béla: Dávid Gyula utalt arra, hogy párbeszédre van szükség és igaza van, ez már előbb is szóba került. Persze azt, ami volt 1990-ben, amíg az RMDSZ mindannyiunk mozgalma volt, visszacsinálni már nem lehet, és nem is kell. Mozgalom volt tulajdonképpen és nem egy hierarchikus szervezet, még akkor is, ha ma sem politikai párt. Meg kell mondanom, hogy a szervezet ilyen jellegének a kormányzás nem használt és nem használ, hiszen a politikai életben az ellenzékiség sokkal több lehetőséget ad a sokszínűség érvényesítésére és megőrzésére, és sokkal több lehetőséget ad az egyéni megnyilvánulásra, a kormányzás pedig kemény fegyelmet feltételez. Például parlamenti képviselőnek, vagy szenátornak ilyen értelemben nem igazán jó lenni kormánykoalícióban, mert nem interpellálhatsz szabadon, nem teheted föl a legélesebb kérdéseidet a kormánynak, és ennek még számos ága-boga van. Vagyis a kormányzás pártszerűbbé teszi egy szervezetnek a működését, és ennek következtében leszűkíti a konzultációs formákat, és bizonyos értelemben leszűkíti a nyilvános vitát is. Nem hiszem, hogy ezt nekünk így el kellene fogadni. De egyvalamit el kell fogadnunk: azt, hogy a munkamegosztás valamikor végbement. Én arra kérlek titeket, hogy segítsetek, mert azért ti ítéltetek engem, vagy minket egy bizonyos szerepre, és fordítva, tehát ezt a munkát közösen osztottuk el. Még akkor is, ha mára ez már nem ilyen egyszerű. Gálfalvi Gyuri tudja, hogy mi egymás között tényleg így jártunk el, hogy ki marad lapszerkesztő, és ki teszi át a hangsúlyt annak idején, 90-ben Vásárhelyen a politikára. Tehát a munkamegosztást nem is lehet, nem is kell, nem is lenne hasznos felszámolni, de  az együttműködésre, a konzultációra mindenképpen szükség van.

Elmondok egy kis történetet a Szabadság-szoborról. Ez a  történet is a dilemmáinkról szól. Nem voltam ott, mikor a várból kihoztuk, először a minorita rendház udvarán láttam, és nem tetszett. Barokkos, germán szoborcsoportnak tűnt, de meg kell mondanom, hogy ma már tetszik. Lehet, hogy azért, mert meg kellett dolgozni érte, de állítom, hogy műalkotásként is, hogyha részleteiben is megnézzük, egészen remek dolgok vannak abban a szoborcsoportban. No, de nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy a szoborral kapcsolatban előállt egy olyan helyzet, hogy a román kormány, nevezetesen Adrian Nãstase miniszterelnök leállította az ezzel kapcsolatos építkezést. Csúnya, durva konfliktusban voltunk. A miniszterelnök kabinetjében, két kollégája jelenlétében, alaposan összevesztünk. Azt mondja nekem: „Vegye tudomásul, Markó úr, hogy amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni”. Nekem akkor, abban a pillanatban döntenem kellett, hogy képletesen vagy nem képletesen,fölborítom az asztalt, vagy hogyan viszonyulok ehhez a dologhoz. Nagyon visszafogottan annyit mondtam: „Megértettem, miniszterelnök úr, nekem egészen más a véleményem, de arra kérem, hogy ezt a beszélgetést, most fejezzük be, és majd vissza fogunk térni erre a kérdésre”. A Szabadság-szobor egy fél év múlva állt, és a szóban forgó román politikus továbbra is miniszterelnök volt. Ezt akartam így a végén elmondani: a munkát megosztottuk, a szerepeket nem tudjuk felcserélni, de ezek a szerepek ideiglenesek. László Ferinek igaza van, hogy amikor az ember politikus, akkor felfüggeszti értelmiségi mivoltát, mert az nem szűnt meg, csak felfüggeszti. Az értelmiségi mivolt pedig azt jelenti, engedelmetekkel most magamat idézem, eszembe jutott egy 1989 előtt írott versem:

„köröttünk lassan kivész

költők és szüzek gyönyörű mestersége

az ellenkezés”

Azt gondolom, hogy az értelmiségi mesterség alapjában véve az ellenkezés, ez ne vesszen ki, de ugyanakkor időnként az egyetértésetekre is szükségünk van.

Horváth Andor: Azt hiszem, keresve sem lehetett volna jobb végszót találni annál, mint amikor a politikus saját személyében a költőt idézi és kommentálja. Köszönöm Markó Bélának, hogy elfogadta meghívásunkat, és köszönöm mindannyiuknak, hogy részt vettek ezen a beszélgetésen.