Február 2006
Történelmünk a Kárpát-medencében

Kántor Lajos–[Zelei Miklós]

Tóthék

(Hat évtized)

2005 karácsonya előtt, a Felvidéken, Szlovákia és Ukrajna határán, a második világháborút követő sztálini „béke” által kettévágott magyar ikerfalu, Nagy- és Kisszelmenc lakói hatvan év múltán megélhették, hogy átmenjenek az úton, rokonaikhoz – persze (szlovák vagy ukrán) útlevéllel. A helyszíni tudósításokban olvasni lehetett a nagyszelmenci polgármester, Tóth Lajos szavait:
– Nálunk ma ért véget a második világháború.

Volt olyan beszámoló is (szerencsére), amely a közvetlen előzmények számbavételekor nem feledkezett meg Zelei Miklós kiváló könyvéről, A kettézárt faluról, a budapesti Ister kiadásában 2000-ben megjelent dokumentumregényről (Adolf Buitenhuis fényképeivel). Ritka alkalom manapság, hogy egy könyv – különösen író műve – történelemalakítóvá válik. Zelei kötete ilyen ritka madár. Ha megkésve is a méltatásával, érdemes írni, írni kell arról, mivel hatott közemberekre, politikusokra Óceánon innen és túl, hogy másfél évtizeddel a berlini fal lebontása után figyeljenek oda a szelmenci palánkra is, még ha az csupán két (egy kettézárt) magyar falu ügye. Lobbizás nélkül valószínűleg kevés lett volna a könyv, ám a lobbimunka sikeréhez kellettek a meggyőző érvek, az emberi bizonyítékok. És ezzel remekelt Zelei Miklós, amikor mondhatni Móricz Zsigmond-i realizmussal (a nyelvi jellemzés erejével), de az örkényi abszurd hatásával tudott megidézni embereket, helyzeteket, összefüggéseket – tudta felrajzolni a 20. század második felének Kelet-Közép-Európáját, többfelé zárt magyar világát.

A Tóték Örkény-féle háborús története – az Őrnagy látogatására rávetítve – bejárta a kerek világot. Egy pluszban kapott „h” betű és újabb hat évtized: ez viszont A kettézárt falu irodalmi és történelmi hozadéka.

Tóth Vincéék háza a 342-es oszlopnál, a kisszelmenci utcavégen nem írói tömörítés, szimbólumképzés eredménye, nem metafora – hosszú évek hétköznapjainak „természetes” élménye.

Attól a perctől fogva, hogy a határ idejött hozzánk, esténként rögtön el kellett sötétíteni, egy gramm világosság se szabad volt, hogy kimenjen, mintha falu itt nem is lett volna. A nagyabrosz volt odatéve az ablakba vagy tíz éven keresztül, hogy senki se lássa a fényt. Este még a házból se volt szabad kilépni. De én a csűrben aludtam, amíg le nem kellett bontani. Aztán a kertben. Ugatott rám a kutyájuk, ha mentem este lefeküdni, és már vette is a zöldsapkás a géppisztolyt. Én vagyok, Vince. Na, már le is lőttelek volna, ha nem szólasz. Mert mi benne laktunk a szovjet határban, ezért kellett lebontani a csűrt, hogy senki se tudjon elbújni ott, aztán meg szökni tovább. A határszéli tiszt mondta is, hogy nincs még egy ilyen család az egész Szovjetunióban.

Ezekhez a Tóthékhoz nem egy katona (őrnagy) jön, szabadságos hetekre, itt maga a hadsereg, a történelem és a politika masíroz. A háború után úgymond a béke.

Három fiúk voltunk, az apánkat, Tóth Vincét, elvitték, meghalt a lágerben, Szamborban. A legidősebb ember volt, akit Kisszelmencről elhajtottak. 1897-ben született. […] katona volt, huszonhét hónapig volt a fronton, a jászberényi 12-es honvéd gyalogezredben szolgált mint felderítő. Az orosz bejött, ellenség volt, statárium volt, kihirdették, hogy menni kell három napra dolgozni. Féltek, ha nem teljesítik a parancsot, golyó. Kilövik a családot. Elment, nem is jött haza soha.

A lágerben elpusztult Tóth Vincének a két fia, a szintén Vince névre hallgató idősebb és a nála nyolc évvel fiatalabb Tóth József emlékezéséből rajzolódik ki a családtörténet – amelyhez hasonló bizonyára akadt a nagy Szovjetunióban (a béke őrében)… Tóthék története, ott a határ közepén, legalább három, de inkább öt ország vonatkozásában, A kettézárt falu olvasója számára mégis hasonlíthatatlannak tűnik. Már csak azért is, mert a mesélők élettel, egyéniségekkel töltik meg a históriát.

Kezdetben a falu népe járt által templomba, meg onnan is jöttek ide. Nagyszelmencen rekedt a református meg a görög katolikus templom, Csehben, ami most már Szlovákia. Itt, a falu másik felében, a szovjet oldalon, ami most már Ukrajna, a római templom van. Az iskola is Nagyszelmencen maradt, egy ideig még a gyerekek is járhattak által. Jöttek Szürtéből is, és vagy tizennyolc szekeret megfogtak itt a házunknál, mert akkor már zárták le a határt, verték le az SZSZSZR-es karókat.

...Olyan nap nem volt, hogy valami baj ne lett volna. Nagyanyám, apámnak az anyja, igen akart jönni, toltam vissza a határon, nanyó, nem szabad! Mert igen idős asszony volt, nyolcvanéves, nem tudta, hogy nem szabad már Nagyszelmencből átjárni. Aztán amikor meghalt, egy szakaszvezető a kezembe adta a pisztolyt, menjek át, nézzem meg, és jöjjek vissza. Akárki akar megállítani, cseh finánc, katona, lőjem le, de akkor is jöjjek vissza. Nem mentem által.

Merthogy ez az ifjabbik Tóth Vince, sűrű életveszélyben, többször börtönben, sok mindent átélt, szem- és fültanúként, kiszolgáltatottságában is sajátos státusban.

Ezer darab cigerettáért már majdnem cséplőgépet lehetett venni, olyan ára volt a cigerettának. Aki háromezer darab cigerettával elment a szudéta területre, mintha Amerikából jött volna haza. Ott már nem volt veszélyes, innen kellett átvinni a cigerettát, és a másik oldalról már jöttek érte. Vagy átadta a rokonnak, és az vitte tovább, és zsákszám hozták a szöget haza. Fehér cérnát, ilyen cérnát, olyan cérnát. És volt, amelyik itt a határon hajigálta el, hogy meg ne fogja a katona. Másokat meg pályinkáért, cigerettáért átengedett. Sok csizmát csinált a kaposi suszter. A tiszt fia is átment a határon. A tiszt főzte nálunk a lekvárt, a fia is ott volt, átszaladt a határon, megverte a cseh katonát, aztán visszajött.

Meg szöktek is által. Voltak bátor emberek, akik átszöktek a határon, és elmentek Amerikába. Zsidók is mentek által, Palágyból. Megjöttek a lágerből, aztán átszöktek. De engemet megfogtak. Elmentem ekevasért a nagyszelmenci kovácshoz, mert Kisszelmencen nem volt kovács.

És még egy, viszonylag vidám történet Kisszelmencről. Ahogyan Tóthék a békekölcsönjegyzést megúszták. Erről Tóth József mesélt Zeleinek.

Már tudtam egy kicsit oroszul, a katonának mondtam, hogy fognak jönni a békekölcsönért, magyaráztam neki, kapol kenyeret is meg szalonnát, csak ne engedd őket fel. Jött a járásfőnök, a helybéli bíró meg a pártkiküldött. A katona elfogta őket, mert nem volt ötvenméteres zónaátlépőjük. Engedély kellett a faluba való belépéshez is, és ide hozzánk, a falun belül, közvetlenül a határhoz még egy külön engedélyt is fel kellett mutatni.

A fában volt egy lyuk, abban a telefon, a katona úgy tett, mintha telefonálna Palágyba. Esett az eső, azt mondta a bírónak, ha akarja, őtet hazaengedi, de a másik kettőt nem. Ott tartotta őket, én a másik katonának odaadtam a nagy darab kenyeret, szalonnát. Éjjel tizenegykor engedték el a járásfőnököt meg a pártkiküldöttet. Többet sose jöttek nálunk békekölcsönért! És akkor éjszaka nem mentek senkinél se, mert el voltak fogva a határnál.

Még a nagyanyánkat se engedték fel. Az ötvenméteres zónába csak a mi házunk tartozott bele. Aztán nem engedték föl már a párttitkárt se, a Varga Péter nevűt. Mikor harmadszor meglátta a katonát, rögtön megfordult, és elhúzta a csíkot a fekete Volgával, azt mondták neki, lelövik, mint egy kutyát, ha még egyszer idejön. Ekkor már lehettem vagy tizenöt éves. Ez úgy ötvenben lehetett.

Katonadolog, mondhatjuk, a könyvben leírt katona-dolgokhoz képest. Nemzedékekre lebontva, első helyre az 1944 novemberében elhurcolt apa halálhelyének a megkeresése kívánkozik. A már többet látott, katonaviselt Tóth József a mesélő. (Bátyja csak szeretett volna katona lenni, de 1944 után az első években magyart Kisszelmencről nem hívtak be – természetesen nem kíméletből.) 1957-es a történet, hivatalok végigjárása, a szambori „bezpeka” (biztonsági szolgálat), fenyegetések, magának a láger egykori létezésének a letagadása, végül egy kis ajándéknak és az otthonról odavitt két tanúnak köszönhetően a halotti bizonyítvány kiadása, végül a helyszín megkeresése.

Az ismerős bácsi levitt oda, ahol a láger volt. Kaszárnya állt már a helyén. A katonák éppen akácfákat ültettek, és a sok embercsont ott fehérlett fölül a földön. Amikor megláttam, visszafordultam, hozzáfogtam sírni, nem tudtam továbbmenni.

Pedig ez a Tóth József már látott egyet-mást. Baltyijszkban (a korábbi nevén: Pillauban), Königsberg (Kalinyingrád) mellett teljesítette a katonai szolgálatot.

Baltyijszkban helybeliek nem laktak, mert onnan ki lettek telepítve a németek huszonnégy órán belül, és aki ott lakott, mind bevándoroltatott volt. Tisztek, a családjukkal. Kis katonaváros volt, akkora, mint Csap, vagy még kisebb, de laktak benne civilek is. Akkoriban ott még minden romokban hevert. Üzlet jobban volt, mint nálunk, azokba mindent vittek, mert lezárt város volt. De ritkán engedtek ki bennünket az üzletekbe.

A föld alatt nagyobb volt a város, mint a földön felül. Oda úgy lehetett bejutni, mint most átmenni Szlovákiába vagy Magyarországra. Kerítés volt, katonák vigyázták, akármilyen tiszt se mehetett be, hanem csak engedéllyel. Minket is mindig ellenőriztek, ha jöttünk vagy mentünk. Ahogy a tiszt nekünk elmondta, a háborúnak nem Berlinben volt vége, hanem abban a városban, Pillauban. Ott még tizenkét napig tartott a harc 1945. május 9-e után. Onnan a németek már mind a tengerbe mentek, lángolt a víz is, és úgy pusztultak el, akik még tartották magukat.

Egyedüli magyarként szolgált Baltyijszkban Joszip Vincevics Tovt, azaz Tóth József Vincéé. Illetve volt még egy, a szomszéd kaszárnyában, egy tengerészgyalogos őrmester, de ő nemzetiségének, helyesbítve, az ukránt jelentette, nagyobb rang reményében. Nem járt sikerrel. És ide kapcsolja az elbeszélő egy 1956-os emlékét is.

Baltyijszkban, az ötvenhatos forradalom előtt néhány nappal szereltem le. A napján voltam itthon, október 23-án. A rádióban este itthon már hallgattam. Amikor indultam, még csend volt. Egy csapi embert tudok, aki ott volt ’56-ot leverni. Olyan ávósféle, nem katona. Meghalt már, Kovács Józsi nevű, szódavizet árult. Ott feküdt mellettem a kórházban, és mesélték, hogy nagy bitang volt, azért verte meg az Isten a betegségével, víz volt neki, nem szódavíz. De erről a munkáról nem akart tudni, pedig egyszer föl is hoztam. Azt mondta, erővel vitték el. De nekem úgy mondták, önként ment, a pénzért. A valóságot csak ő tudná.

És akkor a harmadik nemzedék, a fiaké. Itt már (az ifjabbik) Tóth Vincének is van családi katonatörténete.

Három lyányom van, egy fiam. A fiú hatvannégyben született, ő se tudott oroszul, mégis elvitték katonának, bejárta az egész országot. Moszkvában szolgált, a rabokat hordta. Három hétre elment Szverdlovszkba, Cseljabinszkbe, Csitáig, Vorkutára, vonattal. Utána három hétig hordta a rabokat Moszkvában a vonattól a csurmába [börtönbe], a csurmából a bíróságra. Ez volt a beosztása.

Traktorista voltam, kaptam jutalmat, nyolcvanháromban elmentem hozzá Moszkvába. Elmentem a fiamhoz. Már voltam egyszer Moszkvában, másodszor nem lett volna érdekes, de ott volt a fiú, hát elmentem oda másodszor is. Metróval, busszal, húsz kopekért a pályaudvartól oda-vissza megjártam. Legelőször a vojeni császhoz mentem, hogy hol van az a csász, ahol ő szolgál, mert szekretnij csász volt, a belügyieknél szolgált, és azok mind szekretnij császok voltak, titkosak. Még a milicista meg is fogott, hogy minek akarom tudni, szekretnij. Mutattam a papírt, rajta volt, hogy szoldátszkoje piszmó, beszplátno, pecsét, a vojeni császnak a száma. A milicista aztán szépen útbaigazított, odamentem, mondta a tiszt, vásij szin szlúzsba, elment Vorkutára. Ej, mondom, soha nem fogunk találkozni. Elmentem másnap, volt ott egy ráti fiú, vele beszéltem, azt mondja, nem Vorkutára, hanem csak Harkovba mentek, ekkor meg ekkor fognak hazajönni. Megjöttek, azt hitték, hogy le fogják őket fektetni, de havat kellett nekik hányni. Hányták a havat, és szóltak neki, itt vagyok. Megkérdeztem, milyen katonának lenni. Mondta, jó. Beszélte, hogy ütik ezeket a rabokat.

Fiam, hát te is bántod őket?

Hát ezek nem olyan emberek, mint mink vagyunk. […]

Ültek a rabok az autóban, össze voltak karolkozva, úgy kellett nekik ülni, és mozdulni se volt szabad. Az őröknek ott nem kellett kiáltani, hogy állj. Semmi. Rögtön lelőhette, és jöhetett haza szabadságra. Ha már oldalra nézett a rab, rögtön kapott egyet. A fejlapjáról azonnal tudták, hogy verekedésért van bent vagy emberölésért. És akkor már olyan szigorúan bántak vele, ahogy kellett. Oroszul nem tudott a fiú. Hogy beszélt velük, csak a jóisten tudja.

Az unokatestvéréről, Tóth József fiáról más jellegű beszámolót kapunk. Ez legalább annyira jellemző a korra – és a kelet-közép-európai viszonyokra. Ebben a leírásban feltűnik egy nagynéni is.

A másik unokanővérem, ő is Tóth Erzsébet, bátfai, Székesfehérváron apáca. Most volt itthon vagy három hónapja. Valamikor Mindszenty mellett volt szakácsnő Esztergomban. Utána Pannonhalmára került, meglátogattam ott. Most két éve van Székesfehérváron, ott nem jártam nála, csak Pannonhalmán, mert a fiam 1981-től ott szolgált másfél évet Magyarországon, Veszprémben mint szovjet katona, tankista. Mikor elvitték, első nap írt levelet, Veszprémben vagyok, a koszt jó, rengeteg gyümölcsöt adtak. Másik nap is írt levelet, Magyarországon vagyok, csak nem szabad megírni, melyik városban. Mert közben volt a nagygyűlés, amin elmondták, mit nem szabad. Voltunk megnézni, az anyjával. Kint volt velünk mindig, csak azt nem tudták, hogy én is ott vagyok. Úgy tudták, az anyja van ott. Mert ha megmondom, apu, hogy te is itt vagy, akkor ti semmit se vesztek, a tisztekkel kéne neked inni mindennap. Nagyon sok orosz volt ott, akkoriban úgy mondták, Oroszország fővárosa Magyarországon Hajmáskér.

(Legalább zárójelben idekívánkozik még egy Kisszelmencen gyűjtött katonasors, ezúttal nem a Tóth családból. S. K.-nak Borszék a szülőfaluja, 1939-ben a románok Besszarábiába vitték katonának, onnan megszökött, majd 1940 decemberében bevonult a magyar hadseregbe. Erdélyi zászlóaljparancsnokának köszönhetően géhás lett. Szabadka, Zombor, Újvidék, majd a Don-kanyar volt az útiránya, szerencséjére visszafelé is vezetett számára út, a Kárpátokban az oroszokat kellett – volna – feltartaniuk. Beszerzési feladatai révén jutott Kisszelmencbe, itt szerzett feleséget. Hivatalos papírok nélkül is mindig megúszta, a kolhozban végigjárta a tisztségeket, csak elnök nem volt. „És közben sorban születtek a gyerekek. Az egyik lányom Budapesten van, a másik Békéscsabán, itteni magyarokhoz mentek férjhez, azután már családostul települtek át. A harmadik lányom Szalókán lakik, az ő férje Csapon milicista, se nem magyar, se nem ukrán. Az apja az első világháborúban ilyen lemaradt katona volt, mint én, és itt Szalókán megnősült. Így lett oroszból magyar. Összesen hat unokám van. Kettő Szalókán, kettő Csabán, kettő Budapesten. Itt egy sincs. A nyugdíjam egy hónapra 350 000 kupon, a feleségemmel együtt félmilliót kapunk. Egy kiló hús nyolcvan-százezerbe kerül.”)

Végül ismét egy Tóth, ezúttal újabbkori határátlépéssel, mert az adatközlő Nagyszel-mencen lakik. Nem lévén földjük, „Csehben” dolgozott, segédmunkásként, építkezésen, kanálist ásott.

A sógorom az egész családjával ott maradt Csehországban. Volt két fia, három lánya, férjhez mentek, megnősültek, maradtak. Három-négy évenként egyszer ha valamelyikük hazanéz. Egy kicsit már törik is a magyart, a Szudétán laknak, Chomoton, ott már nem használják a magyar szót. Mi itt most is úgy szereplünk mint národnoszty magyarszki, de az ő gyerekeik már biztos nem fognak jönni egyszer se, ők már csehek lesznek. Odaát Császlócon, Tégláson is vannak rokonaim, a nagynéném gyerekeinek a gyerekei. De már ők se jönnek. Most már itt is minden drága, nem érdemes jönni.

Kommentárt az 1994-ben kezdett kutatásaihoz, interjúihoz önkényesen kiragadott társszerzőm, vagyis a folyamatosan idézett könyv szerzője sem fűz – miért tenné ezt A kettézárt falu hangosan olvasója?

Tóthék mindent elmondottak.