Január 2006
Finnek–magyarok

Erős Gábor

Monogáfia a Wass családról

Az eddigi legrészletesebb, idegen nyelven írt családtörténeti monográfia* látott napvilágot az elmúlt hónapokban a hamburgi Siemers Alapítvány kiadásában, s külön öröm számunkra, hogy szerzője olyan fiatal kolozsvári történész, kinek neve szinte egybeforrt a kutatásának tárgyául választott család történetével. W. Kovács András már szakdolgozatában a Wass család középkori történetét vázolta fel, ez a korai elkötelezettség teljesedett ki a jelen kötetben, s remélhetőleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában hamarosan a Wass család levéltárának ismertetője is megjelenik. Annak ellenére, hogy a Kolozsvári Állami Levéltár őrizetében lévő Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára családi levéltárakban roppant gazdag (elég, ha csak a Bornemissza, Apor, Haller, Teleki, Bethlen család írott örökségére gondolunk), eddig csak kevesen vállalták a családi levéltárak feldolgozásának fáradságos, kivételes szaktudást igénylő munkáját. Ez esetben azonban a kötet mindvégig tükrözi a családra vonatkozó összes fellelhető levéltári adat biztos ismeretét (az Erdélyre vonatkozó mintegy harmincötezer középkori oklevél közül 700 a Wass család levéltárában maradt fenn, az újkori iratok száma pedig meghaladja a nyolcezret), és egy majdnem kész levéltári ismertetőn alapszik. A történeti forrás gazdagságának köszönhetően a szerző – ahol és amennyiben ez szükséges – egyértelműen felülbírálja a már meglévő családtörténeti munkákat (elsősorban a „Nagyivánt”), és leszámol a család történetére vonatkozó, a korábbi történetírásban (is) gyökeret vert legendákkal (például azzal, hogy a Vlad Ţepes unokája Wass leányt vett volna el feleségül, 31.).

A monográfia négy alappillérét a szerzőnek korábbi, a Wass család levéltárával, illetve történetével foglalkozó tanulmánya képezi, ezekből kettő a család tulajdonképpeni történetét (A cegei Wass család a középkorban. Erdélyi Múzeum 66. évf. [2004]. 1–2.sz. 1–40.; A cegei gr. Wass család a 16–20. században. Erdélyi Múzeum 66. évf. [2004]. 3–4.sz. 1–56.), egy a család újkori levéltárosának, Huszti Andrásnak tevékenységét (A levéltárrendező és családtörténész Huszti András, in Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára, szerk. Pál-Antal Sándor, Sipos Gábor, W. Kovács András, Wolf Rudolf. Kolozsvár, 2004) egy pedig a család grófi diplomáját: s ennek társadalmi hátterét mutatja be (A cegei Wass család grófi diplomája 1744-ből. Református Szemle 96. évf. [2003] 6. sz. [In memoriam Tonk Sándor] 790–806.). Kissé megtévesztő, hogy az erre vonatkozó előzetes megjegyzések nem egy Bevezetőben, hanem egy Köszönetnyilvánításban (Acknow-ledgements) kaptak helyet. Indokolt lett volna a bevezetés már csak azért is, hogy olyan fontos, a kötet használatát nagymértékben megkönnyítő bevezető megjegyzéseket, mint például azt, hogy a magyar történetírástól eltérően W. Kovács az erdélyi középkor időbeli határának az 1541-es évet tekinti, ne egy lábjegyzetből tudhassa meg az érdeklődő. A magyar kutatóknak ez természetes, de mivel a kötet a külföldi, elsősorban az angolszász nyelvterületet célozza meg, ajánlatos ezt az elején tisztázni, így a továbbiakban már nem kell rá többször felhívni a figyelmet. A bevezetés helyét azonban többnyire az 1. lábjegyzet veszi át; itt található a kötet tulajdonképpeni használatát segítő megjegyzések nagy többsége.

Bár a kötet családmonográfia (igaz, a Köszönetnyilvánításban a szerző esettanulmányként – case study – vezeti fel), a szerző szélesebb szemszögből közelíti meg a család történetét, s ma már szinte elengedhetetlen, hogy a szorosabban vett családtörténeti adatok mellett az adott kor társadalmi háttere is megelevenedjék. A család társadalmi mobilitását tekintve látható, hogy a Wass-rokonság Erdélyben a 14. században tölt be fontos tisztségeket (várnagyok, megyésispánok) elsősorban a több erdélyi vajdát adó Lackfiak familiárisaként. A birtokgyarapodással is járó társadalmi felemelkedés azonban a 15. század elejére megtorpan, és a Wassokkal többnyire a tisztséget nem vállaló vármegyei nemesség sorában találkozunk. Ezt váltja fel az erdélyi fejedelemség korára eső újabb felfelé ívelés, s akárcsak korábban, ekkor is a család olyan kivételes tehetséggel és nem utolsósorban jó realitásérzékkel megáldott tagjainak köszönhetően, mint a fejedelmi tanácsúr György (†1594), a főasztalnok Ferenc (†1606) és természetesen a két naplóíró: György (†1705) és László (†1738). Ezt követően, a 18–19. században, a Wassokkal már nemigen találkozunk az országos tisztségviselők sorában, elsősorban meglévő birtokaik igazgatásával törődnek, s a későbbiekben sem viselnek országos tisztséget. Amikor 1744-ben grófi diplomát szereznek, a cím önmagában sem vagyoni, sem társadalmi téren nem jelent előrelépést, nem hoz életmódbeli változást, bár a cím által az akkor alakuló erdélyi arisztokrácia tagjai lesznek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy leszármazottjaik kivétel nélkül vármegyei szinten tevékenykednek, hiszen a 19. században Wass Imre (†1854) négy évig a Gubernium Transylvanicum titkára (1824–1828), s a család két újkori tagja is egészen különös életpályát fut be: a Kossuth követeként Amerikában ragadt Wass Samu először aranyfeldolgozással foglalkozik, majd Kaliforniában sikeres pénzverdét alapít (a verdéből kikerült aranydollárok ma a különböző gyűjtemények féltett darabjai). Wass Albert (†1902) pedig – feltehetően ifjonti igazságérzetét követve – a búrok oldalán harcol az angolok ellen, Transvaalban veszti életét huszonegy évesen. Bár a család majd 700 éves múltjában rengeteg kivételes egyeniséggel találkozhatunk, kétségtelenül legismertebb tagja az író Wass Albert (†1998). Ismertségéhez – irodalmi munkásságán túl – az a koncepciós per is hozzájárult, amely során 1946 májusában a népbíróság (ekkor az író már Németországban élt) halálra ítélte. A vád alapját képező, Wass Albert által szignált feljelentést épp W. Kovács közölte a Korunk ez évi 7. számában, ennek alapján meglehetősen nehezen lehet bármilyen bűnvádi eljárást összetákolni. Ám a népbíróságnak ez nem okozott gondot – talán azért, mert nekik nem sikerült olyan pártatlannak lenniök, mint a szerzőnek, mikor ilyen kényes kérdéseket boncolgat.

A teljességre törekvő bemutatásnak köszönhetően az olvasónak – bár áttekinthető családfák segítik – olykor nehéz követni az egyes nemzedékek bemutatását, a kötet tömör stílusa folytonos figyelmet követel. Épp ezért a szövegértést könnyítő intézmény- és jogtörténeti kitérők – ebből a szempontból is – különösen hasznosak, mert a modern családtörténeti elemzés olyan kérdésköreihez kapcsolódnak, mint a házassági stratégia, halandóság, társadalmi mobilitás, birtokállomány fejlődése, anyagi kultúra stb., s ennek köszönhetően a család története tágabb társadalmi körképpé szélesedik.

A széleskörű megközelítés ugyan nehéz feladat elé állította a fordítót, hiszen rengeteg, a magyar történeti fejlődésre jellemző szakkifejezést kellett angol nyelvre átültetni. Némi segítséget csupán két történeti munka szolgáltatott (Decreta Regni Medievalis Hungariae I. (1000–1301). Szerk. Bónis György, Csizmadia Andor, Engel Pál és mások. Bakersfield, 1989. Erik Fügedi: The Elefánthy: The Hungarian Nobleman and his Kindred. Budapest, 1998), s ezek is jószerével csak a középkori fogalmak esetében használhatóak, az újkori tisztségek, jogintézmények lefordításában a kötet egyedülálló kísérlet. A sajátos elnevezések fordításakor – nagyon helyesen – a kötet megadja a latin kifejezést is, és megpróbálja a fogalmat körülírni. Természetesen szinte lehetetlen minden egyes elnevezés rövid meghatározását megadni, ez a kötet kereteit szétfeszítené, de a legtöbb esetben a külföldi olvasó kielégítő segítséget kap. Néhány esetben azonban – egyrészt azért, mert az adott intézmény máshol nem ismeretes, másrészt azért, mert a szót egész más kontextusban használják – a fordítás sántít. Így az Erdélyi Fejedelmi Tábla tükörfordítását (Table of the Prince, 109.) a common law intézményrendszerének ismerője nem biztos, hogy helyesen bírói fórumnak értelmezi, s az eligazodást csak nehezíti, hogy a fordítás nem következetes, ugyanazon intézmény két elnevezésével is találkozunk: Table of the Prince (109.) – Court of the Prince (171.). Ajánlatosabb lett volna a tükörfordítást mellőzni és a megközelítőleg azonos tartalmat takaró angol megnevezést adni több esetben is, így például: installation into posession (birtokbaiktatás) helyett livery of seizin, chancellery (kancellária, 147.) helyett chancery, vagy letter of advocacy (ügyvédvalló levél) helyett letter of attorney (az advocate szó ‘ügyvéd’ jelentéssel csak a skót jogban ismeretes). Más esetekben azonban a tükörfordítás az egyetlen lehetséges megközelítés, pl. a közjegyző – notary public (és nem notar public), fogott bírák – chosen judges, hiszen ezekkel az általunk használatos értelemben máshol nem találkozhatunk (bár igaz, a közjegyző intézményét csak Angliában és Walesben nem ismerik). A legtöbb elnevezés esetében valószínűleg a hasonló jellegű angol munkák újabb finomításokat hoznak majd. Feltehetőleg fordítás okozta ferdítés az is, hogy a fejedelmi táblát a fejedelmi ítélkezés feljebbviteli bíróságaként említi (109.). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a fordító semmiféle magyar–angol jogtörténeti szótárra nem támaszkodhatott, teljesítménye minden várakozást felülmúl, s meggyőződésem, a későbbi ilyen jellegű vállalkozások fordítási segédletként fogják a kötetet használni.

A kötet képanyaga nagyon jól kiegészíti a leírtakat, a képek kiválogatása során a szerző ismét teljességre törekedett, a családtörténeti munkák szokásos családi portréi és címerei mellett ma már eltűnt kastélybelsők, irathasonmások, pecsétek, pénzérmék stb. képei között válogathatunk. Így lesz teljes egy erdélyi nemescsalád története. A szintézisekről szokták mondani, hogy lendületet adnak az újabb részletkutatásokhoz, a mi esetünkben ez azonban megdől. Kötve hiszem, hogy az újabb kutatások újabb érdemi adatokkal szolgálnak majd, de mértékletességét, módszereit s nem utolsósorban a levéltári források biztos ismeretét tekintve a kötet követendő példa. Így inkább azt reméljük, hogy a mutatós, színes kötet mellé újabb családi levéltárakat feldolgozó munkák kerülnek nemcsak az erdélyi történészek polcaira, hanem Európa nagyobb könyvtáraiba is

*András W. Kovács, The History of the Wass de Czege Family. Translated by Ágnes Baricz. Cpoyedited by Matthew Suff. Edmund Siemers-Stiftung, Hamburg, 2005. 199. old. +93 színes kép, 10 családfa.