December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

K.L.

Tőzsér Árpád, a kozmikus határátlépő

A Pozsonyban élő Kossuth-díjas költő, irodalomtörténész („esszéista tudós és tudós költő”), akinek most jelent meg a Kalligram kiadásában Faustus Prágában című drámai költeménye (hőse Szenci Molnár Albert), Elek Tibor lényegi kérdéseire válaszol, immár hetven év tapasztalatainak birtokában. A különböző műfajú alkotásokban gazdag életmű a 20–21. századi magyar irodalom történetébe beépülő határátlépések sorozata. A posztmodernre vonatkozó kérdést Tőzsér így válaszolja meg: „Számomra minden ismeret szellemi kaland, ilyen kaland az ún. posztmodern vers és irodalomtudomány is. Kevesebbnek, sőt csonkának érezném magamat, ha nem tanultam volna meg a nyelvüket. Mint ahogy korábban megtanultam a népiek és az avantgardisták nyelvét is. Persze ez a tanulás nem megy anélkül, hogy az ember ideig-óráig népinek, avantgárdnak vagy akár posztmodernnek érezze magát, de – ha nem is »ellenérzésekkel« – fenntartással kezeltem és kezelem minden irodalmi státuszomat, s az igazi énem valószínűleg a megismerésben, az ismeretben, a szellemi kalandban élvezetet találó emberé.”

A homokóra nyakában című esszére (1970), a Pozsonyi páholy publicisztikájára (1994), illetve a „Mittel-versekre” utalva, a kérdező a közép-európai kontextusokról is sikerrel faggatja Tőzsér Árpádot. Íme, az új tőzséri gondolatmenet: „Néhányszor ugyan már elbúcsúztam Mittel úrtól és az irodalmi Közép-Európától, de változatlanul ez a véleményem: lesz idő, hogy az irodalomban, a tudat tartományaiban Közép-Európa fogja jelenteni Európát. Nyugat-Európa elmohamedánosodik, s Európa emlékezete csak a mi, közép-európai tudatunkban, irodalmainkban fog tovább élni. Persze a mi sajátosságainkhoz, mítoszainkhoz idomulva. A sok helyi-nemzeti mítoszunkból és a közpréda Európa-hagyományokból alakul ki az új Európa-tudat: közép-európai fejekben és lelkekben. Valahogy úgy, ahogy a római időkben görög volt a forma, de latin volt a lélek, a szellem. Ha ennek az európai formájú közép-európai léleknek a korai műhelyeit akarod látni, akkor lásd a magyar Mészöly Miklós, a cseh–francia Milan Kundera, a szerb–magyar Danilo Kiš, a lengyel Zbigniew Herbert munkáit.” A korábbi, formális szocialista közép-európai jelszóval, elmélettel, gyakorlattal szemben Tőzsér úgy képzeli el ezt az irodalmi jövőt, hogy „Mészölyék, Danilo Kišék kezdeményeire ráépül az a szellemi-regionális ellenállás, amely a globális világ általános támadásával szemben alakul majd ki, s az így létrejövő új irodalom a »megszüntetve megőrzés« elve alapján egyszerre lesz globális és lokális. Az egykori, ókori és középkori globális latin helyére lépő angol nyelv és irodalma, valamint a nemzeti nyelvek és irodalmaik még sokáig egymás mellett vagy egymással mintegy harcban állva léteznek és alakulnak majd, de a globalitás (valószínűleg angol) nyelvének idővel kialakul egy olyan békés, hellenisztikus európai-közép-európai irodalma is, amely távolról sem lesz azonos az angol vagy amerikai irodalommal, s amely egy időben funkcionál valamiféle helyi »világirodalomként« s az európai-közép-európai transznacionális elit identitásának kifejezéseként. Azaz a korábbi globális-európai-közép-európai ökonómia és etikum egy hellenisztikus-közép-európai esztétikumként véglegesedik.” (Magyar Napló, 2005. október)