December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Olti Ágoston

Erdélyi impériumváltók a második világháború után

Autonómiák és centralisták.

Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március)

 

A Források a romániai magyarság történetéhez sorozat első kötete az Országos Magyar Párt irataiból közölt válogatást.1 A most ismertetendő munka a sorozatban a második kiadvány.

A dokumentumgyűjtemény negyvennyolc forrást tesz közzé közel százoldalas bevezető tanulmánnyal. A források időrendi sorrendben és az eredeti nyelven jelenik meg. A nem magyar nyelvű dokumentumok esetében  az iratot magyar fordításban is megtaláljuk.

A bevezető tanulmány két részre osztható. Az első öt fejezet a fogalmi és a történelmi kereteket határozza meg, a kötet második fele pedig a korszak meghatározó folyamatainak a bemutatására és értelmezésére tesz kísérletet.

A szerzők a korábbi szűk látókörű, nemzeti kánonokat szolgáló tanulmányokkal ellentétben ezt a korszakot háromszintű játszmaként mutatják be. (A magyar történészeket a korszakkal kapcsolatban főleg a magyar kisebbség helyzete foglalkoztatta, elsőként a témát Molnár Gusztáv 2 emelte az érdeklődés homlokterébe, míg  a román történészek esetében főleg a politikatörténeti kutatások domináltak.) Ez a viszonyrendszer: a bukaresti kormányok (illetve a centrumot képviselő közigazgatási apparátus) és az észak-erdélyi magyarság; Bukarest és Moszkva (és a területet ellenőrző szovjet katonai vezetés); az Észak-Erdélyben jelen lévő szovjet katonai és politikai vezetés, valamint a helyi magyar és román intézmények, hatalmi struktúrák közti kapcsolatok.

A viszonyrendszer kidolgozásánál a szerzőpáros meggyőzően mérte fel, hogy a kérdés szempontjából nem játszottak elsődleges szerepet sem a nyugati nagyhatalmak, amelyeknek a térség kikerült az érdeklődési köréből, sem Magyarország, amely szuverenitása részleges elvesztésének következményeként nem lehetett a kérdést ténylegesen befolyásoló tényező.

A bevezető tanulmányban a szerzők a tárgyalt események idején használt román és magyar közigazgatási-jogi definíciókat vették alapul, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az események főbb szereplőinek a gondolkodását ezek a fogalmi keretek határozták meg. Ezek alapján a kolozsvári törekvéseket autonomista törekvésekként kezelik, az eseménytörténetet pedig a centralista és decentralizációs erők küzdelmeként.

A tanulmány bemutatja a korszak meghatározó román és magyar hatalmi gócpontjait, valamint az ebben az időszakban létrehozott intézményeket. A területen fennálló közállapotokat az 1989 előtt  mitizált „észak-erdélyi respublika” az erdélyi autonómia megvalósulásaként való értelmezése helyett a szerzők a szovjet katonai közigazgatás keretein belül vizsgálják. A szovjet katonai közigazgatás azonban elég nagy mozgásteret biztosított a helyi megbízható elemeknek. A szerzők a bevezetőben ki is jelentik, hogy a jelenlegi kutatások alapján még korai lenne monografikus munka megírása, azonban ha erre sor kerül, akkor mindenképp ki kell térni a második világháború után a szovjetek által felszabadított/elfoglalt területeken alkalmazott nemzetiségi politikára. Az előzetes kutatások alapján ezek nagyon sok hasonló vonással rendelkeztek. A fő cél minden esetben egy bizonytalansági helyzet fenntartása/létrehozása volt a szovjet hatalmi politika érvényesítésének érdekében (pl. az iráni Gilyan, Mazandaran, Gorgan, Khorosan tartomány).3

Az autonomista törekvések a december 1-jén „Észak-Erdély ügyeinek intézése” céljából Kolozsvárott megalakított ODA Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület keretében érték el intézményépítő csúcspontjukat. Egy centralizációellenes, a közigazgatási decentralizációt, erdélyi regionalizmust képviselő csoport próbálta jobb irányba terelni az eseményeket, azonban a jogi keretek (katonai közigazgatás) feltételei között elképzelhetetlen volt  valós önkormányzatiság létrehozása. A román közigazgatás 1945. márciusi bevonulása után az autonómia mint jövőkép főleg a kolozsvári magyar szociáldemokraták körében élt tovább. Mind a román, mind a magyar történészek és közvélemény hajlamos túlértékelni az ODA grémiumnak a szerepét, azonban a szerzők leszögezik, hogy a Tanácsadó Testület jogosítványai nem terjedtek túl javaslattételi, véleménynyilvánítási jogkörön és a megye határain. A teljes Észak-Erdélyre kiterjedő reprezentatív „észak-erdélyi parlament” februári ülése sem hozhatott változást ebben, mert a kommunista társutas Petru Groza márciusi kormányra kerülése után Észak-Erdélyben újra bevezették a román közigazgatást.

A kötetben közölt negyvennyolc irat széles körben tükrözi a korszak legfőbb eseményeit. A publikáció a mai korszerű forráskiadási szabályoknak minden vonatkozásban eleget tesz. A közölt dokumentumok 1944. szeptember 9. (az Erdélyi Magyar Tanács memoranduma Horthy Miklós kormányzóhoz a háborúból való kiválás ügyében) és 1946 tavasza (a budapesti béke-előkészítő osztály jelentése a magyarellenes atrocitásokról) közötti időszakban keletkeztek.

A források a Román Országos Központi Történeti Levéltárból, a Román Külügyminisztérium Levéltárából, az Erdélyi Múzeum Kézirattárából, a Magyar Országos Levéltárból, a Budapesti Politikatörténeti Intézet Levéltárából származnak. Az orosz levéltári forrásokat a Transzilvanszkij vaprosz. Vengerno-rumunszkij terialnij szpo i SZSZZR 1940–1946. Dokumentü. Tofik Iszlamov által szerkesztett könyvből vették át.

A források mind témájukat, mind műfajukat tekintve sokrétűek: diplomáciai feljegyzések, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, újságcikkek, rendőrségi, titkosszolgálati jelentések. Mindezek, a gondos szerkesztői munka eredményeképpen, átfogó képet nyújtanak a témáról.

Mivel a műfaj – jellegéből adódóan – nem alkalmas arra (terjedelmi korlátok), hogy egy adott témáról minden, a kutatás során megismert, a témához kapcsolódó forrást publikáljanak, a szerkesztők inkább egy-egy jellegzetesebb probléma köré csoportosították a kiválogatott és közölt iratokat. A bemutatott problémacsoportok által (a frontvonal átvonulása utáni helyzetkép, magyarellenes atrocitások, az észak-erdélyi autonomista törekvések, valamint a hatalmi gócpontok, pártok korabeli állásfoglalásai) markánsan láthatóvá válnak a korszak legfontosabb problémái. Ez a szerkesztési elv problémacsoportok köré koncentrálás a teljességre való törekvéssel szemben azzal az előnnyel járt, hogy az idevágó problémákat több forrásból (román, magyar, orosz) megismerhetjük. Így a kutató, avagy a történelem iránt érdeklődő olvasó kellő forráskritikával, a különböző álláspontok ismeretében alakíthatja ki a véleményét.

Az iratok közt fellelhetők olyan a térség és a korszak szempontjából fontos momentumokat bemutató dokumentumok is, amelyek eddig különböző okokból elkerülték a történészek érdeklődését (pl. a máramarosi ruszinok „Szovjet-Ukrajnához” való csatlakozási kísérlete). A kötet egyik erőssége, hogy habár a sorozat meghatározásából  adódóan „Források a romániai magyarság történetéhez” a dokumentumok tartalmi köre meghatározott, mindezt a korszak főbb eseményeibe beleágyazva és nem tőlük elvonatkoztatva közvetíti.

A kötet betölti a neki szánt kettős szerepet: egyrészt a történelem iránt érdeklődő nagyközönség előtt számos ponton tisztázoza e korszak történelmét, másrészt a kutatók számára hasznos információforrásnak és kiindulópontnak szolgál a korszak monografikus feldolgozásához.

 

 

 

JEGYZETEK

1. Iratok a Romániai Országos Magyar Párt Történetéhez 1.  A vezetőtestületek jegyzőkönyvei. Szerk. György Béla. Pro Print–EME, Csíkszereda–Kolozsvár, 2003.

2. Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az „észak-erdélyi köztársaság idején”. In: Autonómia és integráció. Magyar Szemle Könyvek, Bp., 1993.

3. Jamil Hasanli: New evidence on the Iran Crisis 1945-1946. From the Baku Archives, Cold War International History project Bulletin, Issue 12/13 Fall/Winter 2001.