December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Virginás Andrea

A finom angol szövet (is) fölfeslik

Bényei Tamás: A ártatlan ország.

Az angol regény 1945 után.

A nemzeti filológiai kutatások határai némiképp fellazultak a szabad kilencvenes években, és a germanisztika, finnugrisztika avagy romanisztika egységesnek elgondolt területei helyett inkább irodalmi, nyelvészeti és kultúratudományi vizsgálódásokban gondolkozhattunk. Tény azonban, hogy az ilyen irányú nyitás kellő intézményes támogatottság hiányában nem állandósulhatott, és naivitás volna azt hinni, hogy a nemzeti nyelvek és államok által generált kutatási területeket felválthatták volna a probléma- avagy jelenségcentrikus megközelítések. A lehetőségekhez képest mégis a fenti két alternatíva ötvözésének lehetünk tanúi a most bemutatandó könyvben: egyszerre állunk szemben az 1945 utáni prózai irodalom fejlődés- és szellemtörténetét angol perspektívából megrajzoló munkával, amely ily módon a magyarországi anglisztikához csatlakoztatható, illetve az (irodalom)kritikai diskurzus-ipar precíz historiográfiai (és ha lehet ilyet mondani: kulturális materialista) analízisével, amelynek szempontjából szükséges az angol irodalomtörténet mint terep kiválasztása, ám hasonló módon a francia vagy akár a magyar irodalom történetére is vonatkoztatni lehetne. E két célkitűzés a Bényei Tamástól már megszokott részletező, precíz és szórakoztató írásmódban testesül meg, s következésképp Az ártatlan ország többféle olvasóközönség figyelmére is érdemes: az angol regénnyel professzionálisan foglalkozók és a mindennapi kultúránk állapotáról szívesen olvasgatók egyaránt elmélyülhetnek (szó szerint is, hisz ötszáz oldalas műről van szó) a szövegben.

A szerző eddigi könyvei társaságában – például az 1997-es Apokrif iratok: mágikus realista regényekről vagy a 2000-es kiadású Rejtélyes rend: a krimi, a metafizika és a posztmodernAz ártatlan ország egyszerre szűkíti és bővíti a vizsgált jelenségek körét, illetve a felhasznált módszereket. Szűkíti, hisz az Apokrif iratok a posztkoloniális irodalom- és kultúraelmélet kontextusában több ország angolul író szerzőjét, illetve az eltérő nemzeti-etnikai meghatározottságból eredő különbségeket teoretizálja, míg Az ártatlan ország a jelenkori (illetve 1945 utáni) Anglia fikciós prózairodalmának vizsgálatát tűzi ki célul. Ugyanakkor bővíti is, hisz a Rejtélyes rend egyetlen műfaji mátrix, a bűnügyi regény történeti változásait göngyölítette fel (tény, hogy világirodalminak nevezhető hivatkozási alappal), míg a jelen munka igen különböző poétikai szerkezetű szövegeket vizsgálgat: a Gyűrűk Ura mitikus-mesei trilógiáját, George Orwell önreflektáló antiutópiáját, az 1984-et vagy épp Graham Greene, a „katolikus regény” egyik képviselőjének metafizikára nyitó s ennyiben allegorikus bűnügyi és/vagy metafiktív regényeit. Ebből is látható, hogy Az ártatlan ország kínálta szövegpaletta hihetetlenül sokszínű, és amint arról maga a szerző is ír a bevezetőben, pusztán terjedelmi okok játszottak közre abban, hogy a beemelt szerzők és értelmezett prózai szövegek kénytelen-kelletlen lezáruláshoz érkeztek a munka adott pontján.

Két fontos megjegyzést kell tennünk a recenzió eme gondolati elágazásánál: az egyik a Bényei-féle irodalomtörténet alapjául szolgáló elsődleges szövegek kiválasztására, a másik pedig, a kényszerű lezárás mozzanatán keresztül, Az ártatlan ország megképezte elbeszélői hangra vonatkozik. Amennyiben el lehet gondolni egy teljességgel nyitott, a működésben lévő kanonizációs gépezet szempontjaitól is függetlenedni tudó irodalomtörténeti szelekciót, úgy arra talán jó példa lehet ez az 1945 utáni angol regényről szóló munka. Bényei megalapozott érvek nyomán emel be avagy hagy ki eleddig diszkréten mellőzött avagy fennhangon bevállalt szerzői neveket és szövegeket, hisz szempontok kellőképpen bonyolult szövedékének kell megfelelnie akkor, amikor kortárs angol regénytörténetét megírja. Egyrészt igazodnia kell a szinkrón, illetve a retrospektív angol kritikai diskurzus meglátásaihoz, másrészt viszont érvényesítenie kell az előbbiekkel számos ponton vitázó saját kritikai konstrukcióját (amely a tárgyalt időszak, az 1945 és a posztmodernség közötti periódus egészére, az egyes szerzői nevekre, sőt adott regények konkrét szöveghelyeire is vonatkozik), mindezt úgy, hogy számot vet a primer szöveganyag igen jelentős nem angol – kontinentális, amerikai – recepciójával is. Sejthető, hogy szerzőnk hangsúlyai és központozásai sokkal közelebb állnak ez utóbbi gondolati képződményhez, hisz a sok szempontból zárt, a liberális humanizmus és a realista írásmodell, valamint a tapasztalati valóság és a (komikus) etikettregény „fogságában” vergődő szigetországi-angol kritikai diskurzus nemcsak szürkén unalmasnak tűnik helyenként, hanem (általában) inadekvát a mindeközben íródó angol szépirodalmi munkák java részének interpretációjában.

Érzékelhető, hogy az Az ártatlan országot jobb híján lehet csak irodalomtörténetnek nevezni, hisz a többé-kevébé koherens történeti narratíva mellett, amelyben az írók és szövegeik sorra pontos, érdekfeszítő kor- és intézménytörténeti hátteret kapnak (a kedvencem a „dühös fiatalok/angry young men” 1950-es évekbeli csoportosulásának vizsgálata, ízelítőül: „A »dühös fiatalok« többnyire nem voltak sem dühösek, sem fiatalok...” [234.], nagyon sok más elem is megjelenik benne. Recepció-történetnek és szövegközeli olvasatok tárházának is tekinthetjük, amelyben a már jelzett domináns angol kritikai diskurzusba számtalan hajszáléren keresztül csepegteti bele gyakorta vitriolos, ám mindig megalapozott kritikai észrevételeit a szerző. E szemszögből – eltekintve a számos új értelmezési és kánonátrajzolási javaslattól – Az ártatlan ország talán legnagyobb újítása nem is annyira a „tárgyalt világra”, azaz az 1945 utáni angol prózára vonatkoztatható, hanem magának a műfajként elkönyvelt irodalomtörténetnek a fogalmára. Nyilván nem azt állítom ezzel, hogy a szerző újraértelmezései ne bírnának paradigmatikus erővel az adott életművek tárgyalásán belül, sokkal inkább arra szeretnék utalni, hogy egy meglehetősen ritka kritikai-elméleti szövegtárggyal állunk szemben, amely talán képes lehet arra, hogy az enyhén megkopott ruhájú irodalomtörténet műfajába új életet leheljen. Az persze más kérdés, hogy mennyiben jelent követhető és megismételhető mintát Az ártatlan ország mint irodalomtörténet – komplexitásánál és szerteágazó érdeklődésénél fogva.

Még mindig a Bényei-féle angol irodalomtörténetbe emelt elsődleges szövegek szelekciója tekintetében: a szerző folyamatosan reflektál arra, hogy a magyar olvasó és egyetemi közönség számára részleteiben, torzításokkal és módosításokkal hozzáférhető irodalmi korpusszal foglalkozik (a hasonlóan elemzett és bemutatott kritikai diskurzusról nem is beszélve, amely elméletileg és gyakorlatilag is hozzáférhetetlen az anglisztikán kívül rekedtek számára). Ily módon könyve a népszerűsítés és felvilágosítás, a hiánypótlás követelményeinek is kénytelen eleget tenni, mintegy csoportképet kínálva a Kádár-korszakban is fordításban hozzáférhető angol szerzőkről, valamint nem kevésbé jelentős társaikról, akik politikai beállítottságuk, művészi választásaik, netán a kortárs angol kritika vaksága okán nem szerepelhettek a korabeli magyar nyelvű angol irodalmi kánonban. Nem meglepő az, hogy Anthony Burgessről avagy William Goldingról külön fejezeteket olvashatunk Az ártatlan országban, ám Muriel Spark, Iris Murdoch, netán Anthony Powell neve hallatán felkaphatjuk a fejünk, hisz e szerzők meglehetősen periferikus ismertséggel rendelkeznek a magyar (világ)irodalmi köztudatban. A könyvnek ezt a vonulatát igen alaposan dokumentált primer és szekunder bibliográfia egészíti ki, amelyben a használt angol kiadások adatai mellett megkapjuk az elérhető (kurrens) magyar fordítások adatsorát is, és számos aprólékos lábjegyzetben reflexiókat olvashatunk az angol–magyar kulturális kapcsolatok nem éppen göröngymentes útjairól is. Amelyeknél egyébként csak az angol kultúra mainstream, önmagára vonatkozó tudása tűnik szánalomra méltóbbnak – de persze ez is csak helyenként.

És ha már Anthony Powell nevét említettem az előbbiekben, hadd haladjak tovább az ő többkötetes regényfolyamára, illetve az általa elfoglalt kanonikus helyre vonatkozó fejezet egyik felismerésének az ismertetésével. Powellt az uralkodó angol kritikai diskurzus a felső középosztálybeli, komikus társadalomábrázoló írónak megfelelő skatulyába helyezte be, eltekintve prózájának olyan vonásaitól, amelyek akár a regényfolyam mint műfaj esetlegességének a tudatos felvállalására, netán az emberi szubjektum széttöredezettségének a megjelenítésére utalhatnának. Bényei egyébként talán legtöbbet hangoztatott állítása az, hogy az angol ethosznak nem megfelelő poétikai, társadalmi, netán metafizikai sajátosságok következetesen semleges mezben jelennek meg a domináns szigetországi-angol kritikai diskurzusban, amely így minduntalan fenntarthatja a józan, mérsékelt, a realizmushoz és az átlátszó nyelv fikciójához folyamodó „angol író (és olvasó)” mítoszát. Így válik Powellből, az emberi figurák nyelvileg is kondicionált esetlegességét megjeleníteni igyekvő önreflexív íróból P. G. Wodehouse-ra emlékeztető, társadalmi portrégaléria-festő, s csavaros és paradox módon ennek az ideológiának köszönhetően értelmezhetjük a fantáziamesék legabszurdabbikát, az Alice Csodaországbant hóbortos etikettregényként, amely a domináns angol regény-felfogás egyik központi műfaja, s így a tőle való távolság függvényében bír vagy sem kanonizáló erővel. Anthony Powell regényfolyamának elbeszélőjéről, Nicholas Jenkinsről olvashatjuk Az ártatlan országban az alábbiakat: „Kétségkívül Jenkins a regényfolyam állandóan jelen levő, mindenre magyarázatot kereső és mindent feldolgozó fókuszpontja, azt viszont, hogy ez az elbeszélői fókuszpont voltaképpen miről mit gondol, nagyon nehéz megmondani.” (311.) Ha arra kellene válaszolnom, hogy milyen elbeszélői hang mondja el az 1945 utáni angol próza jelen történetét, talán ezzel az idézettel tudnék válaszolni: Bényei Tamás állandóan jelen van, mindenre magyarázatot keres, és mindent feldolgoz, ám igen figyelmesnek kell lenni ahhoz, hogy a voltaképpeni véleményt (értékítéletet, verdiktumot) is fülön tudjuk csípni. Ekképpen tehát a kritikai-kanonizáló mechanizmus is sokkal áttételesebb, mintsem azt egy irodalomtörténettől elvárni lehetne.

Végezetül és az eljövendő olvasás nyitányául meg egy fontos kiegészítés: az angol prózairodalomban az 1945 és az 1980 közötti időszak az a senkiföldje, amely a már lecsengett modernizmus, illetve a még ki nem bontakozott posztmodernizmus között terül el. Bényei Tamás Az ártatlan országgal arra is rávilágít, hogy az elmúlt évszázad irodalmi és kulturális fejleményeinek leírása, kritikai konstrukcióvá alakítása távolról sem merült, nem merülhetett ki a fent jelzett két paradigma közötti váltás tételezésével. Tanú rá a jelen könyvben tárgyalt mintegy négy évtized és több száz könyv, amelyek Virginia Woolf igézetében és Salman Rushdie vagy Peter Ackroyd megelőlegezéseként íródtak. Netán mellőzve a lineáris irodalomtörténeti narratívát, helyette pedig az angol kultúrára vonatkoztatott alábbi belátás birtokában: „Tolkien és Orwell nemcsak abban hasonlítanak, hogy mindkettő nyelvi vagy nyelvészeti ihletésű, hogy a regényszöveg és a függelék viszonya mindkettőben megfordítható, vagyis a valóság és az önazonosság is nyelvi produktumként jelenik meg, hanem abban a látszólag kevésbé radikális alapfeltevésükben is, hogy a regény nem emberekből és tárgyakból, hanem szavakból és mondatokból áll.” (495.)