December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Bara Katalin — Csutak Judit

Epikus művek olvasása (1.)

Amint e sorozat előző részeiben részletesen kifejtettük, az irodalomtankönyvekben 1 az elméleti szempontoknak, fogalmaknak elsősorban az a szerepük, hogy felnyissák a szöveget az olvasásban, és beindítsák az értelemképzést. Lévén tankönyvekről szó, nem az irodalomelméleti diskurzusok közti határok megerősítése a cél, hanem azoknak az alapfogalmaknak a tudatosítása és alkalmazása, amelyek részben közösek a különböző elméletekben, részben pedig megfeleltethetők egymásnak. Ezért sem törekedtünk egy bizonyos irodalomelmélet vagy elméleti iskola fogalmainak a közvetítésére, hanem olyan alapfogalmaknak a bevezetésére és működtetésére, amelyek az olvasásban nélkülözhetetlennek mutatkoztak. Mindezt annak tudatában, hogy a szemléletnek (így az irodalomszemléletnek is) tárgy- és jelentésteremtő szerepe van. A tantervi céloknak (pl. az olvasói szerep gyakoroltatása) és követelményeknek megfelelően a tankönyvek irodalomszemléletét a megértés- és olvasáselméletek alapozzák meg. Ebben a szemléleti keretben használjuk a strukturalista iskoláknak azon eredményeit, amelyek beépültek a recepcióelméletekbe.

Miért kell ezt ismételten hangsúlyozni? Azért, mert fontos tudatosítani, hogy a tanítási gyakorlatban a művek olvasása nem egy fogalom „begyakorolását” vagy egy elméleti irányzat „megértését” szolgálja. Az elsajátított fogalmi háló pedig nem kész jelentést merít, nem helyettesíti, hanem megkönnyíti a jelentésképzés folyamatát, és közölhetővé teszi az olvasatot. A fogalmi tudatosítás, rendszerezés a XI és XII osztályban az előző tanévekben szerzett tapasztalati megértésre épülhet, és az értőbb és önállóbb olvasást, a kulturális tájékozódást segíti.

 

Az Elbeszélő művek olvasásának a fejezetei a narrációelmélet és a diskurzuselemzés néhány alapfogalma köré szerveződnek: elbeszélés, történet, szólamok, időkezelés; világszerűség – szöveg/beszédszerűség, szövegközöttiség (intertextualitás). Ez a szerveződés, amelyben a művek nem a szerző vagy a kronológia okán kerülnek egymás mellé, azt a lehetőséget kínálja, hogy a szövegeket egymáshoz képest is olvastassuk, és egymás tükrében olyan sajátosságokat fedeztessünk fel, amelyek más összefüggésben nem mutatkoznának meg. Emellett az is lényeges tapasztalat lehet, hogy ugyanaz a fogalom vagy megközelítési szempont mennyire mást jelent, másként működik művenként. (Az olvasás termékeny szempontja annak a megragadása, hogy mennyire változatos módon érvényesül a metonimikusság és a metaforikusság az egy fejezeten belüli művekben is.) Így érthetővé válik a műalkotás egyedisége, esztétikumának egyszerisége és ugyanakkor történeti létmódja is. Mivel a történetiségről lesz még szó a továbbiakban az Ismétlés, rendszerezés fejezetek kapcsán, itt csak annyit pontosítunk, hogy a fogalmat az olvasás-értelmezés folyamatában érvényesülő történetiségként használjuk, nem pedig az olvasott műveknek az irodalomtörténeti rendszerbe való beillesztése értelmében.

Az alábbiakban a XI-es tankönyv elbeszélő műveket tárgyaló fejezeteinek az alapfogalmait tekintjük át a legfontosabbnak ítélt szakirodalom alapján.

1. Elbeszélés és történet fogalmi elkülönítése semmiképpen sem jelenti azt, hogy történetet feltételeznénk az elbeszélésen kívül. Az irodalomtanítás gyakorlatában ez az elkülönítés olyan kérdések megfogalmazására ad alkalmat, amelyek a szöveggel való párbeszédre szolgálnak, a jelentésképzés olyan lehetőségeit nyitják meg, amelyek nélkülük rejtve maradtak volna az alapvetően a történetre beállított olvasó előtt. Így az olvasás egyik szempontja lehet, hogy milyen a viszony az elbeszélés és a történet között; hogy az elmondás és az eseménysor között nyílik-e olyan rés, amelyen át láthatóvá válik az elbeszélés tevékenysége.

Gérard Genette szerint az elbeszélés legrégibb értelmében eseményt jelöl: nem az elbeszélt dolgokat, nem a történetet, hanem magát a történet elbeszélésének, nar-rációjának aktusát. A köznyelvi értelemben vett elbeszélés a narratív diskurzus. Az elbeszélő diskurzus elemzése mindig magában foglalja egyrészt a diskurzus és a tárgyát képező események, másrészt a diskurzus és az azt létrehozó valós (pl. Homérosz) vagy fiktív (pl. Odüsszeusz) eljárás közötti kapcsolatok tanulmányozását. A narratív valóság három aspektusa: a történet (a jelentett vagy a narratív tartalom), az elbeszélés (a jelentő, a kijelentés vagy maga az elbeszélő szöveg), a narráció (az alkotó elbeszélő eljárás, valamint a valós vagy fiktív helyzet, amelyben az eljárás benne foglaltatik). Az elbeszélés az, ami egyfelől az eseményeket, másfelől az azokat létrehozó eljárást közvetíti, más szóval: sem az előbbiekről, sem az utóbbiakról nem értesülhetünk közvetlenül, vagyis a narratív diskurzus nélkül. Az előbbiek képezik ugyanis magát a diskurzus tárgyát, az utóbbi pedig olyan megjelölt és értelmezhető nyomokat hagy, mint a főhőst és a mesélőt leleplező személyes névmás első személyű alakja vagy egy múlt idejű ige, amely az elbeszélt cselekményt időben a narráció aktusa elé helyezi, anélkül hogy az időpontot konkrétan és egyértelműen meghatározná. Mint narratíva az elbeszélés az elbeszélt történethez fűződő viszonya által létezik, mint diskurzus pedig a narrációhoz való viszonya által.2

Szegedy-Maszák Mihály a történet elmondását az elbeszélő utaló (referenciális) szerepéhez kapcsolja, „mivel e nélkül az összes többi feladatkör elképzelhetetlen, hiszen a többinek hozzá képest modális jellege van. Utalni arra lehet, amit létezőnek, fennállónak, önmagával azonosnak s így azonosíthatónak tételezünk fel. A történet elmondása csakis az utaló beszédhelyzet gyakori alkalmazásával lehetséges, hiszen a történet végső soron események, hősök, környezetek azonosítása. Az azonosítható tételeket az elbeszélőnek rendszereznie kell. A történetmondó elrendező tevékenységét még a legrövidebb elbeszélt történetekben is észre lehet venni. Az idő- és térbeli elrendezés olykor értelmezéssel jár együtt.”3

A történetalakítás/elrendezés esetében érdemes arra figyeltetni, hogy milyen kapcsolódások, érintkezések (időbeli, ok-okozati) teszik lehetővé a történet folyamatos követését (lineáris olvasás), vagy mi állít meg az olvasásban (elhallgatás, kihagyás, nézőpontváltás, hangnemváltás, kitérő stb.), és hogy az olvasó hogyan, milyen jelentéstulajdonítással próbálja elhárítani az akadályokat. Ez utóbbi esetben már metaforikus összefüggések működnek. Hasonlóképpen akkor is, ha a jelentés a különböző szöveghelyek megfeleltetéséből származik.

A metonimikus-metaforikus fogalompár, illetve a lineáris és alineáris olvasás a Saussure-féle szintagmatikus-paradigma-tikus tengely fogalmán alapul. Cs. Gyímesi Éva az alineáris szervezőelvben az (immanens) irodalmiság ismérvét látja, az olvasás, a befogadás működését pedig a strukturalizmus fogalmaival a következőképpen írja le: „Az irodalmi műben […] a szövegegységek elrendezésének logikai-szintaktikai szabályai mellett olyan szabály érvényesül, amely a szövegegységek paradigmatikus rendezettségét is eredményezi: egyenértékűségi viszonyokat teremt. A lineáris szervezőelv mellett tehát egy alineáris szervezőelv is jelen van, amely a logikai-szintaktikai rendeződéstől eltérően nem általános, hanem önkényes. Ez utóbbi szervezőelv azonban nemcsak a folytonosság megszakítását – szöveg és olvasás alinearitását – vonja maga után, hanem a szövegelemek jelentésmódosulását is megszabja: a jelfölösleg itt belső jelkulcsot, kódot alkot a szöveg sajátos jelentésének közvetítéséhez. E strukturális elv jelentéstani velejárója ugyanis, hogy az ismétlődő elemben a hangsúly a jelentettről a jelentőre helyeződik át: a jelentő kiemelődik a folytonosságból, és visszakapcsolást vált ki, amely az eredeti és az új szövegösszefüggés különbségének és e különbségből adódó új (másodlagos) jelentésnek a felfedezését eredményezi. Az irodalmi szöveg belső kódja tehát mindig többértelműsít.

Ez az alineáris szervezőelv az irodalmi szövegekben mindig más-más módon és szinteken, sőt egyszerre több szinten is érvényesül, tehát számtalan egyedi jelentéslehetőség megvalósítására ad alkalmat. E jelentések feltétele ugyanis sohasem az egyes szövegegységekben, hanem a viszonyokban keresendő, amelyek a szövegegységek között kialakulnak, s amely viszonyok kizárják, hogy a szövegegységek jelentése önmagukban meghatározható legyen. A paradigma-tikus viszonyok a szövegegységeket – saját (statikus) jelentésüket mintegy felfüggesztve – olyan egységesítő többletjelentések alá rendelik, amelyek a befogadáskor mozgásban levő, dinamikus konnotációkként működnek.”4

Ezt az olvasási modellt, amely az olvasói aktivitás célját egy egységes műértelem megragadásában láttatja, kiegészíti az a hermeneutikai felfogás, amely a jelentést a művel folytatott dialógusból oly módon származtatja, hogy egyértelműen elutasítja „a fundamentalista esztétikai kódoknak egy olyan történeti változatát […], amely szerint a műalkotás nem csupán egyfajta »szoborszerű« tárgyként áll szemben a befogadóval, hanem ezen elszigetelt statuaritása ráadásul még olyan különleges (és saját) tulajdonságokat is kölcsönözne neki, amelyek alapján biztonsággal esztétikai tárgyként ismerhetnénk föl”.5

2. Az Elbeszélői és szereplői szólamok alfejezet az elbeszélő és szereplő szövegbeli megragadásának a kompetenciáját fejleszti. A szakirodalomban a szólamhoz (Bahtyin kifejezése) közeli jelentésben szerepel a „hang” terminus.6 Nagyon leegyszerűsítve, a köztük levő különbség abban ragadható meg, hogy a szólam inkább a „szó” hovatartozására utal, a hang inkább a beszédmódra. Azt, hogy az elbeszélő milyen (mindentudó, korlátozott tudású, szereplői elbeszélő, illetve személyes-e vagy személytelen, elsődleges vagy másodlagos), a narrációelméletben az elbeszélői nézőpont, az elbeszélés módja és az elbeszéltektől való távolság szerint határozzák meg. Az elbeszélőfajták megkülönböztetése irányzati szempontból is mérvadó lehet, és a világképpel kapcsolatos következtetésekhez is elvezethet.

Az elbeszélő tudása és a szereplőhöz való viszonya irányítja az olvasó látását, és beállítja az értékelésre. Érdemes megfigyeltetni, hogy „kié a szó” a szövegben, hogy az elbeszélői és a szereplői szólamok milyen viszonyban vannak egymással, valamint azt, hogy a közlésforma függő beszéd, szabad függő beszéd vagy egyenes beszéd-e. Ebből a megközelítésből is eljuthatunk egy bizonyos emberképhez, anélkül hogy elszakítanánk a szereplőt a szövegtől, és mint önálló létezőt próbálnánk „jellemeztetni”. Így megvilágosodhat, hogy a szereplő esetenként pszichológiai koherenciával rendelkező jellem (például az Iszony, a Pacsirta szereplői), máskor csak egy funkció „helye” a történetben (Jókai műveiben gyakran), vagy más módon létező.

Hasonlóképpen történeti összefüggésekbe helyezhetők a szereplőt létrehozó eljárások (leírás, cselekedetek elbeszélése, beszéltetés stb.), valamint az, hogy az elbeszélő megjeleníti-e – és ha igen, hogyan – a szereplő tudatát. Mihail Bahtyin az elbeszélői és a szereplői tudat viszonyából (uralja-e az elbeszélői tudat a szereplőét vagy sem) vezeti le a monologikus és a polifón regénytípusokat.

Dorrit Cohn a harmadik személyű elbeszélő szövegekben a tudatábrázolás három típusát különbözteti meg: 1. pszicho-narráció – az elbeszélő beszél szereplőjének tudati folyamatairól; 2. idézett monológ – a szereplő saját mentális megnyilatkozása; 3. elbeszélt monológ – a szereplő mentális megnyilatkozása a narrátor szövegének a képében.

Az önéletrajzi elbeszélő a saját múltbeli belső világát közvetítheti: a tudatra való visszapillantás nem kevésbé fontos része az egyes szám első személyű szövegeknek, mint a tudatfolyamatokba való bepillantás a harmadik személyű regényekben. Mivel módosul az elbeszélő és az elbeszélt viszonya, a pszicho-narrációból ön-narráció lesz (az önelemzés analógiájára), a monológok két típusa pedig itt az önidéző és az önelbeszélő. Az ilyen típusú elbeszélésben a hős a narrátor múltbeli énje. A belső események elbeszélésére sokkal erősebb hatással van ez a személybeli változás, mint a külső történésekére; a múltbeli gondolatokat itt úgy kell megjeleníteni, mint amire az én emlékszik, és ahogy a mostani énje kifejezi.7

Elbeszélő én és felidézett én tudásának a viszonya fontos támpontja lehet a jelentésképzésnek, mint ahogy az is, hogy az emlékező énben történik-e változás az elbeszélés folyamán. Az emlékezésben tehát érintkezik egymással a szólamok/hangok kérdése a személyiségfelfogással és az időszemlélettel.

3. Akárcsak az előzőek, az Időkezelés és időfelfogás alfejezet is olyan kompetenciát fejleszt, amely a lassú, elmélyülő olvasást szolgálja. Ez részben már megalapozódott X. osztályban az elbeszélés idejének és az elbeszélt időnek a megfigyeltetésével a történeti tárgyú művekben. Erre a tudásra építve léphetünk tovább az elbeszélt idő változatainak és az időkezelés eljárásainak a felismertetésével.

H. R. Jauss szerint az epikus idő a késő középkor végén, Cervantes művével változik meg alapvetően. Míg a klasszikus eposzban és a középkori eposzban az idő saját tartam, mozgalmasság és feszültség nélküli idő, az elbeszélt történet időbeli kiterjedése csak külsődleges, mellékes mozzanat és többnyire jelentéktelen, a Don Quijotéban megjelenik a „tartalmi-perspektivikus” idő. Ez azt jelenti, hogy az idő fokozatosan a fabula helyébe lép, a szereplők minden „cselekvése” teljesen feloldódik a „történésben”, és az embert előrehaladó „elmúlásában” ábrázolja.8 Mihail Bahtyin szerint a regénybeli időre az jellemző, hogy a múlt elveszítette az abszolút érvényét, a jelen pedig befejezhetetlenné, esetlegessé vált.9

Az időkezelés (pl. az elbeszélés és az elbeszélt időnek a viszonya, az elbeszélés tempója, az idősíkok viszonya a történetmondáson belül) az elbeszélő irodalom megkerülhetetlen sajátossága, az elbeszélés egyik „technikai” követelménye. Az időfelfogások viszont nem csak az irodalomhoz kötődő képzetek, fogalmak, hanem olyan kulturálisan rögzített időtapasztalatok, amelyek lehetnek egy adott kultúra evidenciái vagy pedig a filozófiai reflexió tárgyai. Az epikus művekben implicit módon az elbeszélés mindig közvetíti az időfelfogást (az igeidőkben, a történet felépítésében, elrendezésében, a metaforikus összefüggésekben stb.), de a 20. század elejétől olyan művek is születnek, amelyek az időt főszereplővé avatják, vagyis amelyekben az idő tematizálódik. A jelentésképzés fontos támpontja lehet a ciklikus és lineáris, a külső-belső, a mitikus és történeti idő felismerése és viszonyuknak a megállapítása. 10

Az olvasásra kiválasztott művekben – például Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Németh László, Szilágyi István vagy Marcel Proust műveiben – a külső idő–belső idő, objektív idő–szubjektív idő elkülönítése teszi hozzáférhetővé a megváltozott időtapasztalatot és időfelfogást és azt, ami ezzel szorosan összefügg: az emlékezés problematikussá válását, a szubjektum- és nyelvszemlélet átalakulását. Mindezeknek a belátása lehetővé teszi az olvasott művek irányzati besorolását, a romantika, a klasszikus modernség és a kései modernség jegyeinek a megkülönböztetését is. Másfelől pedig nem veszíthetjük szem elől azt, hogy az olvasásban a narráció fentebb tárgyalt összetevői (idő, szubjektum és történet) egymást feltételezve együttesen hatnak, és hoznak létre olyan szerkezeteket, amelyek az elbeszélő irodalom (történeti) poétikai változatainak minősülnek. Például így: „Ha az idő megalkotásra vár, ha szüntelenül felépül bennünk és általunk, a műalkotás formai önreflexiójában egy folyamatosan létrejövő, újonnan létrehozandó, megalkotandó tárgyként jelenik meg. Történeti poétikai transzformációinak hátterében egy nehezen feltárható elmozdulás áll, mely a lineáris történetmenet látható vagy látványos megbontásában nyilvánul meg.”11

A tankönyvben szereplő Ajánló természeténél fogva nyitott. Az alábbiakban további lehetőségeket kínálunk az olvasásra.

Babits Mihály: A gólyakalifa; Bodor Ádám – novellák; Csáth Géza – novellák; Déry Tibor: G. A. úr X-ben; Karácsony Benő: Napos oldal; Karinthy Frigyes – novellák; Utazás Capilláriába; Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Édes Anna; Mészöly Miklós – novellák; Molter Károly: Tibold Márton; Móricz Zsigmond: Rokonok; Székely János: A nyugati hadtest; Tamási Áron – novellák;

Emily Bronte: Üvöltő szelek; Julio Cortázar novellák; Charles Dickens: Örökösök, Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek; William Faulkner: A hang és a téboly; E. T. A. Hoffmann – elbeszélések; Stendhal: A pármai kolostor.

 

 

 

 

Alapvető könyvészet
a tárgyalt tankönyvfejezetekhez:

Az irodalom elméletei. I–V. Szerkesztette Thomka Beáta. Jelenkor Kiadó, Pécs. 1996–1997.

Bahtyin, Mihail: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Gond-Cura/Osiris Kiadó, Bp., 2001.

Bengi László: Az elbeszélés kihívása. Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2000.

Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Bp., 1998.

Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997.

Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.

Dobos István: Alaktan és értelmezéstörténet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995.

Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. Európa Könyviadó, Bp., 2002.

Eco, Umberto: La Mancha és Bábel között. Irodalomról. Európa Könyvkiadó, Bp. 2004.

Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó, Bp., 1998.

Eisemann György: Keresztutak és labirintusok. Elemzések XIX és XX századi magyar művekről. Tankönyvkiadó, Bp., 1991.

Eisemann György: A folytatódó romantika. Orpheusz Könyvek, Bp., 1999.

Eliade, Mircea: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Bp., 1996.

Iser, Wolfgang: A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Osiris Kiadó, Bp., 2001.

Kulcsár Szabó Ernő: A zavarba ejtő elbeszélés. Kozmosz Könyvek, Bp., 1984.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1993.

Kulcsár Szabó Ernő: Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben. Argumentum Kiadó, Bp., 1996.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000.

Ricoeur, Paul: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris Kiadó, Bp., 1999.

Szegedy-Maszák Mihály: „A regény, amint írja önmagát”. Elbeszélő művek vizsgálata. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.

Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Bp., 1995.

Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Szerk. Pál József és Újvári Edit. Balassi Kiadó, Bp., 1997.

Szirák Péter: Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája. Alföld könyvek. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.

Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Kijárat Kiadó, Bp., 2001.

Uszpenszkij, Borisz: A kompozíció poétikája. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984.

 

JEGYZETEK

1. Bara Katalin–Csutak Judit; Balázs Géza–Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv és irodalom. Tankönyv a XI osztály számára. Corvin Kiadó, Déva, 2005; Bara Katalin–Csutak Judit; Balázs Géza–Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv és irodalom. Tankönyv a XII osztály számára. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005.

2. Vö. Gérard Genette: Az elbeszélő diszkurzus. In: Az irodalom elméletei. I. Szerk. Thomka Beáta. Jelenkor–JPTE, Pécs, 1996. 61–98.

3. Szegedy-Maszák Mihály: „A regény, amint írja önmagát”. Elbeszélő művek vizsgálata. Tankönyvkiadó, Bp., 1980. 30.

4. Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1983. 90–91.

5. Kulcsár Szabó Ernő: A „befejezett” műalkotás – a befogadás illúziója s az olvasás retorikája között. In: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000. 224.

6. Pl. Gérard Genette a hangot a kijelentés alanyához való viszony kifejezőjének tartja. Vö. i. m. 67.

7. Vö. Dorrit Cohn: Áttetsző tudatok. A tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatai a szépirodalomban. In: Az irodalom elméletei. II. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996. 97–98.

8. Vö. H. R. Jauss: Idő és emlékezés Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében. In: Az irodalom elméletei. II. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.

9. Vö. Mihail Bahtyin: Az eposz és a regény. In: Az irodalom elméletei. III. Szerk. Thomka Beáta. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997.

10.. Az időfelfogásokról lásd bővebben a XII-es tankönyv Ismétlés, összefoglalás fejezetét. Elöljáróban néhány cím az idevágó szakirodalomból: Mircea Eliade: A szent és a profán. A vallási lényegről. Európa Könyvkiadó, Bp., 1999; Paul Ricoeur: Az eltűnt idő nyomában: az átjárt idő. In: Az irodalom elméletei IV Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997; E. R. Leach: Két tanulmány az idő szimbolikus ábrázolásához. In: Idő és antropológia. Szerk. Fejős Zoltán. Osiris Kiadó, Bp., 2000; Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Atlantisz Kiadó, Bp., 1994; Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz Kiadó, Bp., 2003.

11. Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Kijárat Kiadó, Bp., 2001. 69.