December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Szántai János

Két múlt — két út. Lynch és Jarmush (Filmszem)

Úgy tűnik, a filmvilág legkeményebb fenegyerekei is önvizsgálatot tartanak időnként. Valószínű, hogy ez a korral, jár, és nem tart sokáig. Olyan rendezőkről szólnék, mint David Lynch és Jim Jarmush. Mindkettő nagyon amerikai, és mindkettő nagyon magasról tesz a stúdiók, a filmipar törvényeire. Lynch oly módon, hogy bár igen gyakran a kommersz film elemeiből építkezik, rendre kifordítja őket, groteszk módon szemléltetve ezáltal annak a világnak a torz mivoltát, amelyhez ezek a filmtermékek szólnak. Jarmush a maga részéről soha nem került igazán közel az iparhoz. Filmjei mindig is túl furák, túl érthetetlenek voltak ahhoz, hogy a „vájtszemű” európai nézőkön kívül nagy tömegeket vonzzon. David Lynch 1946-ban született, és a sokktaktikák mestereként írta be nevét a filmtörténetbe. Majd’ minden filmje egy-egy szörnyszülött, a szó legnemesebb értelmében, filmes szempontból legalábbis. Egy kivételével. Az 1999-es Straight Storyról van szó. A film bemutatása idején a rendező 53 éves volt. Jim Jarmush a maga kívülálló világában készítette „kívülálló” filmjeit, amelyek mindegyike magával ragadó történetvezetésével, stílusával és furcsa, földön kívüli figuráival vonzza magához a nézőt. Azonban az ő eddigi életművében is találunk egy kakukktojást. Legújabb filmjéről, a 2005-ös Hervadó virágokról van szó. A rendező 52 éves. És a hasonlóságok sora nem akad el az életkornál, bár valószínű, hogy az éveknek közük van hozzájuk. Közhely, hogy minden alkotó életében bekövetkezik egy pillanat, amikor a művész lelassul, és úgymond számot vet önmagával. Van, akinél ez a lassúság aztán módszerré válik, és van, aki a számadást lezárva, ott folytatja, ahol abbahagyta. Lynch esetében az utóbbi verzió érvényes, hiszen 2001-es Mulholland Drive című filmjével ismét visszatért az emberi mélységek sötét bugyrainak ábrázolásához. Jarmushról egyelőre nem tudni, visszatér-e, s ha igen, hova, mert következő filmjét még el sem kezdte forgatni. De nézzük inkább a további közös vonásokat.

Mindkét dolgozat alapvető tulajdonsága a lassúság. Lynch története egy öreg farmerről szól, aki egy szép napon levelet kap, miszerint a testvére beteg. Megjegyzendő, hogy a két fivér hosszú éveken keresztül nem állt szóba egymással, valójában nem lényeges, hogy miért. Alvin Straight (aki egyébként valóságos alak, Lynch az ő életének egy epizódját dolgozta filmre – ez is igen érdekes, a rendező életműve szempontjából legalábbis) elhatározza, hogy meglátogatja fivérét. Egy bökkenő van: az illető 400 kilométerre lakik, Alvin szeme nem elég jó, hogy autót vezethessen, buszra pedig nem akar ülni. Mi sem természetesebb hát, mint hogy felkap egy fűnyíró gépre, és nekivág a hosszú útnak. (Lynch persze nem hazudtolja meg önmagát, hiszen ha nem fűnyírós utazásról lett volna szó, valószínűleg nem fog neki, vagy ő találja ki az egyébként egyedülálló trouvaille-t.) Jarmush történetének főhőse, Don számítógépekből szerezte vagyonát, jelenleg azonban az a fő foglalkozása, hogy nem csinál semmit. Ül a tévé előtt, és néz, vagy alszik, vagy zenét hallgat. Aktuális szerelme éppen otthagyja, mert „olyan, mintha a szeretőd lennék, pedig nincs is feleséged”. Szóval Don élete (aki a maga idejében igazi Don Juan volt a hírek szerint) enyhén szólva állóvízzé változott. És ekkor jön egy levél, rózsaszín papíron, pirossal, aláírás nélkül, miszerint van egy fia. Don hagyná az egészet a fenébe, ugyanis a világ valójában nem érdekli, mint olyan. Szomszédja azonban, aki öt gyerek apja, három műszakban dolgozik, és mellesleg amatőr detektív, kihúzza Donból, kik jöhetnek számításba ifjúkori hódításai közül, aztán nekiáll nyomozni, végül az öregedő Don Juan kezébe nyom egy címlistát, egy térképet, repülőjegyeket, helyfoglalást, szóval mindent, ami az utazáshoz szükséges. Don eleinte hallani sem akar a dologról, ám végül nekivág az útnak. Mindkét rendező ráérősen követi hősét, nincsenek időbeli ugrások, nincsenek gyors vágások, még az egyetlen pofon is (Jarmush filmjében) halkan csattan el. A két film úgy lélegzik, mint hőseik: lassan, időnként ki-kihagyva.

A másik lényeges hasonlóság a két dolgozat között az, hogy mindkét férfi utazást tesz a múltba. A „fűnyíródmúvi” (a kifejezés a film egyik magyar kritikusának találmánya, ám olyan találó, hogy engedelmével átveszem) hőse nyár végén indul el, hogy ősszel érje el útjának célját, ifjúságának tavaszát. Talán patetikusnak tűnhet e mondat, és ha igen, hát szándékosan az. Az ilyen jellegű önvizsgálat mindig pátosszal telt. Legalábbis a külső szemlélő számára. Lynch mesteri módon alkalmazza a könnyűnek tűnő, ám annál nehezebben alkalmazható módszert: a pátoszt úgy ábrázolja, hogy maga az ábrázolás nem patetikus. Amikor az ember először nézi meg a filmet, akarja, nem akarja, folyton az motoszkál a fejében, hogy na most, most fog előbújni a híres-hírhedt lynchi fintor. (Erre egyébként éppen a rendező nevelte mindenkori nézőjét.) És vannak a filmben olyan pillanatok, amelyek tág teret engednének a sokktaktikának. Lynch azonban ezúttal nem használja ki a lehetőségeket. A fűnyíró az fűnyíró, a szarvast gázoló nő nem több szarvast gázoló nőnél, akkor is, ha már a nyolcadikat üti el rövid idő alatt, a kétbalkezes ikrek azok, amik, és sorolhatnánk tovább. Amikor azonban az ember újranézi az opuszt, feltűnik a képen még valami: a táj. A szemhatárig elnyúló búza- és kukoricaföldek, az erdő, a patakok, a dombok. Tulajdonképpen a mindvégig háttérben maradó természet uralja ezt a filmet. Amely ezúttal nem ellenséges, nem rejt borzalmas titkokat, hanem ő is az, ami: harmónia, csend, béke, teljesség. És ahogy a természet természete szerint – vagyis lassan – előrehalad, úgy halad vissza Alvin Straight a múltba. Ez az ellentétes irányú, de ugyanolyan nagyságú vektorpáros az, amely végeredményben kioltja a filmbeli pátoszt, meghagyva ugyanakkor a történetét. Jarmush filmjében a road movie valójában egy rejtély feltárása, legalábbis látszólag. Azok a nézők azonban, akik azt remélik, hogy a film végén fény derül a rejtélyre, csalódottan távozhatnak. Az ember múltjának olyan rejtélyei, hogy „mi lett volna, ha akkor nem ezt csinálom, hanem azt?”, gyakorlatilag megoldhatatlanok. Ennek a megoldhatatlanságnak jár utána Don, Jarmush és a néző is, a szó legszorosabb értelmében. Don ifjúkorának négy szerelmét keresi fel, hogy valamilyen földi avagy égi jel alapján megtudja, melyikük az, akinek a fia az övé is. Négy, egymástól teljesen eltérő világba tekint be egy-egy pillanat erejéig. Don figurája annyiban tér el Alvinétől, hogy amíg az öreg farmer afféle Midász-metaforaként élettel tölt meg minden eseményt, amelyhez „hozzáér”, addig Don abszurd módon végig csupán nézője marad mindannak, ami megtörténik vele. És ez így rendjén is van, hiszen a múlt a jelenből nem módosítható, az időutazás pedig nem Wells időgépével történik. Don bizonyos jelekből sejti ugyan, hogy melyik az a nő a négy közül, aki fiának anyja lehetne, bizonyosságot azonban nem szerez efelől, és talán nem is akar. A film végén találkozik egy fiatalemberrel, aki amolyan karinthysan emlékezteti őt arra, aki maga volt harminc évvel korábban, a történet azonban nem enged bepillantást a kártyákba. Don tulajdonképpen választ kap a kérdésre, amely a négy múltbeli utazás során megfogalmazódik benne. Nevezetesen, hogy ezek a történetek sokkal korábban más irányt vettek, és ő semmilyen szinten nem befolyásolhatja őket. Visszatér otthonába, és valószínűleg ott folytatja életét, ahol azelőtt abbahagyta. Alvin gyakorlatilag ugyanezt teszi. Elérkezik fivéréhez, váltanak néhány szót (nincs is szükség többre, hiszen a másik pontosan tudja, mekkora teljesítményről van szó), nézik egy kicsit az eget, ahogy annak idején annyiszor tették, aztán Alvin felül a fűnyíróra, és elindul hazafelé.

Ez az a pont, ahol a két film lényegileg különbözik egymástól. Lynch filmje alapvetően pozitív végkicsengésű, ami egyébként szervesen illeszkedik a dolgozat hangulatvilágába. Az életnek akkor van értelme, ha kerek egészet képez, és valójában mindegy, hogyan kerekíti le az ember saját kis vagy nagy történetét, ha a dolog működik. Alvin hazatérésének nincs jelentősége, bár kétségtelen, hogy legalább annyi kalandot és hiteles történetet tartalmazhat. A kör akkor zárult be, amikor az öreg farmer szembenézhetett fivérével. Jarmush filmjének üzenete ezzel szöges ellentétben áll. Mondhatni, pesszimista, távolságtartóan cinikus, pozitivista, és még sorolhatnánk. A múltat szerinte nem érdemes bolygatni, mert előfordulhat, hogy a különböző történetek körei nem érintik egymást. Persze ez nem zárja ki a múltba tett utazás hitelességét és érvényességét. Az ember ugyanis nemcsak másnak tartozhat számadással, hanem önmagának is. Jarmush dolgozata, ha tetszik, ennyivel kevesebbet hordoz. Ez persze adódhat a két rendező lelkivilágából is, a már említett önvizsgálat pillanatában. Elképzelhető, hogy csupán arról van szó, Lynch akkor, ott inkább hitt a „minden történet összeér” elvének érvényességében, mint Jarmush. De persze az is elképzelhető, hogy nem. Mert ez is egy olyan történet, aminek ugyan érdemes utánajárni, de bizonyosságot szerezni az igazság felől – nos, talán az lenne a legjobb, ha így fogalmaznék: nem olyan egyszerű.