December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Demény Péter

A kondás elindul

József Attila századik születésnapja alkalmából áprilisban Sepsiszentgyörgyön jártam egy író–olvasó találkozón. Az estet a Korunk szervezte, s a lapszám fiatal szerzőit hívta meg. Öten ültünk a könyvtár dísztermében, öten próbáltuk érthetően elmondani, mit is gondolunk József Attiláról, miért is tartjuk annyira jelentősnek.

Ez így persze túlságosan sima, egyszerű, problémátlan. Hiszen mindjárt a találkozó elején adódott egy, ha nem is kellemetlen, mindenesetre kényelmetlen pillanat. Ott ültem közvetlenül Balázs Imre József szerkesztő mellett, aki a szokásos tiszteletkörök után felmutatta a Szőcs Géza egyik versébe illesztett ábrát („Tóth Árpád lábnyoma a Holdon”), aztán ezzel a kérdéssel kezdte a beszélgetést: „Szerintetek hol található József Attila lábnyoma?” És hozzátette: „Kezdjed te, Péter.”

Bajban voltam – semmi érdekes nem jutott eszembe, de semmi érdektelen sem; még egy ordító közhelyet sem tudtam kicsiholni magamból. Kissé szégyenkezve bevallottam az igazságot: ez volt a legjobb, amit tehettem. Annyi tapasztalatom van már, hogy tudjam, nincs annál siralmasabb, mint amikor az ember eredetieskedni próbál. Ilyenkor úgysem sikerül semmi, csak a közönség tetszését gazsuláló, szánalmas vigyor fagy oda az arcra.

De már a találkozó közben eszembe jutott, hogyan válaszolhattam volna. Tóth Árpád lábnyoma számomra Mészöly Miklós lábnyoma, és távolabbról József Attiláé. Vagy másképpen: én Tóth Árpádot Mészöly Miklóson keresztül szerettem meg, valahogy József Attilának is köszönhetően.

Töprengtem, végül mégsem vágtam bele a történetbe – elsősorban József Attilának köszönhetően, akiről valójában szólni kellett volna, de akihez csak nagy kerülők után érkezhettem volna el. Ha ketten-hárman lettünk volna, talán megpróbálom, de hát négy ember várakozott, hogy ő is elmondhassa a magáét. Inkább elmondom most, amikor talán én magam is tisztábban látom.

 

A kezdet kezdete viszonylag egyszerű. Valamikor 1992 tavaszán a Kortárs látogatott Kolozsvárra. Bertók László, Cseres Tibor, Kis Pintér Imre, Mészöly Miklós és Varga Lajos Márton jött el, legalábbis így emlékszem. A találkozót a Báthory gimnáziumban szervezték, Mészöly Az ügynök és a lány című novelláját olvasta fel. Másodéves bölcsészhallgató lévén már hallottam Mészölyről, de olvasni még semmit nem olvastam tőle. Akkoriban nem értettem ezt az írást (nem is érthettem, akkoriban másként vágytam „érteni”), de júliusban Debrecenbe utaztam nyári egyetemre, s az Alföldi Nyomdánál kilószámra lehetett vásárolni a leszállított árú köteteket. Ott találtam meg a Wimbledoni jácintot, s mert kíváncsi voltam, azonnal magamhoz vettem. Hazaérve a polcra tettem, a többi könyvvel együtt, és évek múlva lapoztam csak fel. Akkor azonban majd’ mindegyik novellát-elbeszélést elolvastam. Az O, che bella notte! címűben a főhős az alábbi sorokat idézi ír szerelmének: „Nyomukban, mint fekete bundás, / Begyűrt süvegű öreg kondás, / Hallgatva ballag a lemondás.”

Ki írta ezeket a hátborzongatóan rezignált sorokat? Rögtön nyomozni kezdtem, de mint lenni szokott, éppen azt nem találtam meg, amit annyira kerestem. Már nem is emlékszem, mikor és hogyan tudtam meg, hogy ez bizony nem más, mint Tóth Árpád Új tavaszig vagy a halálig című verse.

Itt kezdődött azon különös ocsúdások egyike, amelyek eredményeképpen teljesen átrendeződnek a dolgok, s amelyek nélkül nincs sem meglepetés, sem megértés, sem irodalom. Tóth Árpád?? Tényleg Tóth Árpád?! Hiszen ő csak amolyan szecessziós formabravúrokat írt, melyek egyáltalán nem érintenek meg, és semmiben nem előlegezik az utána jövőket. „Tér–visszatér”, „ajándék–játék”, „parkon–alkony”, „szállni el–Dániel”, „április–friss” – szinte kizárólag rímekre emlékeztem, meg persze a lila nyakkendőre, amelyre minden stílusgyakorlaton bogot kötöttek. De ez a három sor nem rím volt, ritmus és forma, hanem delej, kétségbeesés, egy emberi élet panasza és zokogása, a halál félelmetes zenéje.

Mészöly Miklósnak köszönhetem, hogy felfedeztem, mennyire nagy költő ez a Tóth Árpád. Most már a rímeit is meg tudtam bocsátani.

Tóth Árpádot tehát visszakaptam az élettől – merev, stílusirányzatokban, szóképekben és más ilyen kicsiségekben gondolkodó tanárok vették el (illetve még csak el sem vették, még ahhoz is passzívak voltak: egyszerűen nem engedtek hozzá), és egy kivételes író előhúzta a naftalinból, és átnyújtotta nekem. De most, amikor József Attiláról kellett elgondolkodnom, méghozzá Tóth Árpád lábnyoma ürügyén, valahogy úgy éreztem, más is közrejátszott akkor, nemcsak Mészöly Miklós. Illetve közrejátszik: akkor, 1992-ben, tényleg csak Mészöly segített, de most, 2005-ben, már József Attila is. Vagy József Attila segít Mészölynek.

A sepsiszentgyörgyi találkozó előtt nem sokkal a Krónika felkérésére centenáriumi cikket írtam az Óda költőjéről. „Nagyon kevesen tudnak úgy gyötrődni, és nagyon kevesen tudnak ilyen szépen és ilyen tisztán elnyugodni. Nem véletlenül használom ezt az igekötőt: olyanok ezek a pillanatok, mintha a szél szellővé csitulna, mintha egy tó vize simulna mozdulatlanná – s a szellő és a tó képe is megjelenik a költészetében: »És ment a kedves, szépen, derűsen, / karcsú szél hajlott utána hűsen!« (Mikor az uccán átment a kedves); és: »Holott náddal ringat, / holott csobogással, / kékellő derűvel, / tavi csókolással.« (Ringató) Mintha semmi feszültség nem lenne sem kívül, sem belül, annyira elnyugszik minden. »(Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.)« Hiába a felkiáltójeles mondatok és a sok »talán«: ebben a két szakaszban béke van, öröktől fogva béke. Mintha előtte nem lett volna sem az »édes mostoha«, sem a kétségbeesett kiáltás: »fogadj magadba!« Holott persze volt: ettől is hitelesek ezek a csendek, hogy a viharok közben állnak be.

Jómagam Láng Zsoltnak egy készülő kötethez írt előszavából tudtam meg, hogy a galambok nem szoktak a verebek mellé ülni. De ez is a költészet csodája – a Mikor az uccán átment a kedves soraiból etológiai ismeretek nélkül is sugárzik a csend és a bibliai béke.”

 

Nem hiszem, hogy nagyot tévedtem volna, amikor a fentieket írtam, valamiképpen mégis hiányosnak tűnnek. Nincs elmondva minden – ez volt az érzésem, amikor újragondoltam Tóth Árpádot. És most meg éppen ő segített, ahogy korábban Mészöly, később József Attila. Mert amikor már ezredszer mormoltam magamban a sorait („Nyomukban, mint fekete bundás, / Begyűrt süvegű öreg kondás, / Hallgatva ballag a lemondás”), akkor rájöttem, mitől érezzük annyira közel József Attilához, miért tűnik úgy, mintha kaptak volna egymástól valamit. Nos, azt hiszem, többek között azért, mert annyira emberi, annyira kisemberi az a természet, amely mindkettőjüknél megjelenik. Nem olyan bosszantóan művelt, mint Tóth Árpád más verseiben, ahol Ararátok, Noék, pompás, buja zsarnokok, okarínák és más ilyenek zavarják meg az olvasót. Ott mintha tényleg keresné a költő az érzésnek megfelelő jelképet, s így aztán nyilván mesterkélten hat – itt úgy mondja, mintha mi sem lenne természetesebb: „Lassan szétszéled a homályban / Bitang jószágom, kedvem, vágyam.” Talán azért érezzük a kondást is a természethez tartozónak: annyira együtt gomolyog a homállyal, az életnek ezzel a szomorú homályával.

József Attilánál ugyanezt tapasztalhatjuk. „Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap / a távol falujába ballagott. // Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak, / a hamvas, égi templomablakot.” (Rög a röghöz) Létezik ennél közvetlenebb, természetesebb, bensőségesebb indítás?! Megállapításokat olvasunk, semmi mást. Vagy súlyosabban, a (Talán eltünök hirtelen…)-ből: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” Súlyosabban, de éppen olyan közvetlenül. Fel sem merül bennünk a kétkedő kérdés: „Az ifjúság tényleg vadon?” Elhisszük, mert a költő azt állítja, hogy az.

A költészetnek ezt a csodáját, ezt a könnyed vagy lemondó tudást tanulhatta József Attila Tóth Árpádtól vagy Tóth Árpád József Attilától. Hiszen az irodalom nem kronologikus rendbe állított művek, hanem folyamat, amely kiben-kiben másként alakul. Bennem úgy alakult, hogy Mészöly Miklóstól kaptam Tóth Árpádot, s talán tőle is József Attilát. De már magam sem emlékszem, hogy melyik volt előbb, s hogy ezt a kondást ki indította el.