December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Degenfeld Sándor

Politika és értelem

Ésszerű-e a hagyományos politika? Összetartoznak-e a politika és értelem fogalmai? Vannak, akik ezt igenlik. Mások szerint azonban a politika olyan terület, amelyet áthat az irracionális tényező. Kiemelendő a hatalomra való vágy, a személyes és kollektív becsvágy, a presztízsgondolkodás, a néplélekre, a mítoszra, a tradícióra való hivatkozás, egyszóval minden fontos, csak a józan, „hideg, lapos és unalmas” értelem nem.

Németországban a politika eme irracionális felfogása sokáig mindent eldöntő elem volt. Ez az irracionalizmus a náci időkben érte el csúcspontját. A barát–ellenség séma az emberi lét legirracionálisabb sémája. Nietzsche, Burckhardt, Weber, Spengler és mások e tragikus korszakot megelőzően is egyetértettek abban, hogy a politikai akarat és cselekvés mély irracionális gyökerekből születik, ha valóban sikert akar elérni. A 19. és 20. században 1945-ig a politikai gondolkodás bizonyos megvetéssel tekintett az értelemre. Nem fogta fel, hogy a józan érdek figyelembevételére, a hatalmi viszonyok óvatos becslésére, a kompromisszumra, az alkalmazkodásra, a kiegyezésre és mindenekelőtt a politikai racionalizmusra feltétlenül szükség van. „A politika a megvalósíthatónak a művészete.”

A német politikai felfogásra az utolsó százötven évben a kollektív önmegvalósítási szándék volt jellemző, tekintet nélkül a veszteségekre. Nem véletlen, hogy ezt a százötven éves politikai irracionalizmust az 1945. évi katasztrófa tetőzte be. Nyilvánvaló, hogy a politikában szükséges a racionális értelem, melynek szerepe a felelősség nagyságával egyenes arányban növekszik. Az egyén önmagában nem különösen ésszerű lény. Van értelme, ám vannak ösztönei, hangulatai, szimpátiái és antipátiái is, és  mindezek erőteljesebb hatást gyakorolnak életére,  mint az értelem. A családot alapított egyén azonban már felelősséget vállal házastársáért és gyermekeiért.

A legnagyobb felelősséggel járó feladat a politika, vagyis az állam vezetése. A politikus már nemcsak néhány emberért, hanem több millió állampolgá-rért vállal felelősséget, és cselekedeteit a „raison d’État”-nak kellene meghatároznia.

 A politika azonban hatalommal jár, és a hatalom korrumpál. A demokrácia rendszere igyekszik a törvényhozó, végrehajtó és bíráskodási hatalom egyensúlya által az emberi gyengeségeket ellenőrizni és lehetőség szerint kiküszöbölni. Sajnos  az emberiség ezen a téren nem tanult semmit, többnyire a rossz győz a jó felett.

„Már a jövő sem az, ami volt” – régi bölcsesség ez, de sok igazságot tartalmaz. Fölfogásunk a jövővel kapcsolatban két véglet között vergődik. Az optimisták szerint az emberi élet egyre hosszabbá válik, talán a 150 évet is elérheti. Az emberi utódokat génmanipulációk segítségével választhatja ki. A háztartási munkákat gépek végzik, a szállítások díjtalanok, távolságok nincsenek. Sajnos a tömegpusztítás lehetősége is a végtelenségig megnő.

1972-ben jelent meg Amerikában A növekedés korlátai című munka, amely egyszeriben az eddigiek ellenkezőjét jósolta. Az emberiség túl gyorsan szaporodik, alacsony az élelmiszertermelése, a szén- és olajkészletek elfogynak, hulladékainkkal és káros anyagainkkal földünket tönkretesszük, és lakhatatlanná válik. Az emberiség katasztrófája elkerülhetetlen.

Mind az optimista, mind a pesszimista felfogás figyelmen kívül hagy egyvalamit: még mindig nem tudjuk, mi mindent tud Földünk rendelkezésünkre bocsátani. Ha a mostani energiahordozók elfogynak, akkor belátható időn belül sikerülni fog atommagfúzióval energiát hidrogénből előállítani, ami néhány millió évre elégséges lesz.

E gondolatok óhatatlanul oda vezetnek, hogy korunk mindinkább a nosztalgia időszaka. Titokban a jó régi időket kívánjuk vissza. A jövő sötét bizonytalansága is ebbe az irányba befolyásol. Ez azonban nem egészséges felfogás, hiszen élni csak jövőorientáltan lehet.

Hogyan állunk az „újrakezdéshez való erővel”? Sokan azt mondják, Németország reformokra nem alkalmas, a több évtizedes önblokáddal mozgásképtelen lett. Ez a meglátás akár kézenfekvő is lehet, azonban Hans-Olaf Henkel menedzser és író ezt nem osztja. Ami hiányzik, az az „indulás” öndinamikája – állítja. Az újrakezdés csodálatos példája a drezdai Frauenkirche romokból való felépítése. Ez valóban korszakunk egyik leglenyűgözőbb gesztusa!

Mi lenne, ha Németország a saját maga által kovácsolt bilincseket eldobná? Mi volna, ha saját történetét és alkotásait, amelyekkel az emberiséget gazdagította, újra magáévá tenné?

„Németország legyen a gondolatok országa” – mondta Horst Köhler köztársasági elnökké választása után. Ludwig Börne író írta egykoron: német földön születtek azok a nagy ideák, amelyeket ügyesebb, vállalkozóbb és szerencsésebb népek valósítottak meg és használtak.

Konrad Adenauer szerint sok millió embernek a saját hazájából való erőszakos elűzése olyan gaztett, amely a nemzetiszocialisták által végrehajtott kegyetlenségeknél nem kisebb.

 Maga Bertrand Russell Nobel-díjas író felháborodva írta 1945-ben a londoni Timesban, miszerint a tömegdeportációk azt a célt szolgálták, hogy sok millió németet megsemmisítsenek, nem gáz, hanem azáltal, hogy otthonukat és élelmüket elvették.

Ha az elüldözöttek sorsukra emlékeztetnek, mérgesen rájuk förmednek: nem tudtok felejteni? A németek nemcsak tettesek, hanem áldozatok is voltak.

Amikor Helmut Schmidt német kancellár Magyarországot meglátogatta, két koszorút helyezett el: egyet a zsidó áldozatok tiszteletére és egyet a német katonatemetőben. Ha egy nemzet a saját szenvedéseit elfelejti, akkor önmagát is. Mindez a magyarokra is vonatkozik.

Az első világháborút nem a német imperializmus titokzatos összeesküvése idézte elő, a világégés – mint tudjuk – szerencsétlen láncreakció következménye. A neves oxfordi történész, Hew Strachen szerint az „egyedüli német felelősség” elve elhibázott. Az iniciális gyújtás nem a Német Birodalomból jött, hanem Ausztria–Magyarországról, illetve annak katonai vezetőitől. Bethmann Hollweg kancellár kísérlete, a krízist eszkalációja előtt megállítani sikertelen volt.

A második világháború az első természetszerű folyománya, annak folytatása – hasonló eszközökkel. Tulajdonképpen nem második világháborúról, hanem harmincéves háborúról kellene beszélnünk 1914 és 1945 között.

Hitlernek, ennek a pszeudovallásos fanatikusnak, a versailles-i szerződés ugródeszkát nyújtott őrült tervei megvalósításához.

Mialatt a német hadsereg Lengyelországba Nyugatról, addig a szovjet hadsereg Keletről hatolt be. Amikor Nürnbergben a háborús bűnösséget állapították meg, erről teljesen megfeledkeztek. A versailles-i béke a vesztest arra kényszerítette, hogy egyedül vállalja a felelősséget. Németországot morális vesztesnek, sőt gonosztevőnek bélyegezték. A győztesek a vesztesek emberi jogokat sértő magatartását kipellengérezték, de elfelejtették, hogy minden népnek van emberi méltósága. Egyes emberek lehetnek bűnösek, de kollektív felelősség egyes népeket nem terhelhet.

Németország szuverenitását is elrabolták. Az állam területének mintegy egytizedét elvették, egyebek közt a sziléziai ipartelepeket. A vasérclelőhelyek háromnegyed része, a nyersvas 44 százaléka és az acéltermelés 38 százaléka a szomszédos államok kezébe került.

Magyarország trianoni tragédiája ennél is sokkal súlyosabb volt. Annak részleteit minden magyar ismeri,  gazdasági és lelki következményeit a mai napig sem tudtuk kiheverni. Mégis azt szoktuk mondani: több is veszett Mohácsnál. Lendvai Pál újságíró és történész szerint a kudarcok győztesei vagyunk. A magyar nemzet és államának fönnmaradása a Kárpát-medencében az európai történelem csodája.

Európaiságunk gyökere keresztény. Szent István politikájának lényege, hogy a keresztény kultúrkörhöz kapcsolt bennünket. Az alapító atyák: Schumann, Adenauer és De Gasperi mélységesen elkötelezett katolikusok voltak, akik keresztény Európában gondolkodtak. Az alapító atyák örökségéhez való visszatérés gondolata az egyetlen reális keresztény válasz az Európai Unió kérdéskörének kihívására. Ez az alap, amiről nem szabad lecsúsznunk, sem jobbra, sem balra.

Nyilvánvaló, hogy azért maradtunk meg, azért van magyarság és Magyarország, mert volt Szent Istvánunk, aki a kereszténységünket választotta, és ezzel lehetővé tette megmaradásunkat. Tudatosítani kell, hogy a mindenkori magyar kormány a magyar nemzet egyetemének felelős, nem pedig Brüsszelnek, Washingtonnak, Moszkvának vagy bárki másnak. Végső soron azért, mert minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Senki sem adhatta és adhatja az egyetemes emberiségnek Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát, csak a magyarság.

Kötelességünk erre felhívni a figyelmet, mert nem vagyunk hajlandók a patriotizmust nacionalizmusnak nevezni, opportunista ateisták előtt fejet hajtani és segédkezni abban, hogy a közös Európa keresztény gyökereit elsikkasszuk.