December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Emődi Tamás

A beregszentmiklósi Telegdi–Rákóczi- kastély

A Munkácstól mintegy 6 km-re északkeletre, a Latorca völgyében fekvő Beregszentmiklós (más néven Szolyvaszentmiklós) késő reneszánsz kastélyának felépítése egy partiumi család, a Bihar vármegyei Telegdiek egyik ágához kötődik.

Noha kivételesen több 16. század végi forrás is felhasználható építéstörténetének felvázolásához, a módszeres épületkutatások hiánya miatt az építési fázisok pontos különválasztása még várat magára, miként annak vizsgálata is, hogy a kastély egy középkori épületmag továbbfejlesztése nyomán alakult-e ki vagy pedig egy teljesen új, 16. század végi alkotás.

A 15. században mezővárosként szereplő helységben Perényi Imre pohárnokmester Zsigmond királytól kért engedélyt kastélyépítésre 1403-ban, de további adatok híján bizonytalan, hogy végül épült-e valamilyen erődített rezidencia a kisebb uradalom központjában, és ha igen, ez megérte-e a következő század végét.

Az egykori Perényi-birtokra 1574. május 27-én az Erdélyi Fejedelemség egyik katolikus vallásában megmaradt főura, korábban a székely székek és az udvarhelyi vár főkapitánya, Telegdi Mihály kap zálogcímen birtokhasználati jogot Miksa császártól 22 000 forint lefizetése ellenében, amiről a szepesi kamara 1575. február 5-én ad nyugtát. Miután Telegdi részt vesz a Báthori fejedelem elleni fegyveres felkelésben, és az 1575. július 9-ei kerelőszentpáli vereség után az augusztus 6-ai szentenciában Bekes Gáspár után elsőként ítélik családjára is kiterjedő fő- és jószágvesztésre, sikerül családjával a királyi országrészbe menekülnie, s ekkor értékelődik fel számára különösképpen a szentmiklósi uradalom. Bihari és Csanád megyei birtokait, valamint papmezői várát a kincstár valószínűleg  rögtön lefoglalja, hiába is pereskedik értük még évekig. Élete hátralevő részét a Szentmiklóson berendezett rezidenciájában tölti, Bihar megyei uradalmáért Ung, Zemplén és Szabolcs megyei birtokokkal kárpótolván magát. 1583. május 6-án várépítési engedélyt kap maga és utódai számára Rudolf királytól, a szentmiklósi kastély általa megkezdett építését azonban már nem fejezhette be, 1585. decembere táján hal meg. Birtokolta Zétény várát is, Ghyczi János erdélyi kancellárhoz írt kegyelmet kérő levelét 1587. december 23-án „ex castello Zétény” keltezi.

Gyermekei közül Pálnak, a zsoltáríró ecsedi Báthori István és Bocskai barátjának bátyjával és feleségével folytatott, helyenként irodalmi igényű levelezését, Katának kiemelkedő műveltségről tanúskodó verses levelét tartja számon a művelődéstörténet, Jánosnak tudományos értékű kéziratát. Borbála Rákóczi Zsigmond fejedelem felesége lesz, felneveli annak árváit, közülük Pál, a későbbi országbíró az ő hatására marad katolikus.

Noha Telegdi Mihály a szentmiklósi kastélyt kisebbik fiára, Pálra hagyta, az apja által megkezdett építkezést nagyobbik fia, János folytatta. 1589-ben írja öccsének: „nincs téglavető a beregségben, Lengyelországa küldtem az kj ablakokat czjnalna üegh tányérral humár kettőt az háznak megpadoltattam, az orosz palotára mohát is és az hasadékokat moval czináltatom be és úgy ottetem meg aztán meg az mésszel. A kőműves semmi választ [...] de még itt két hónapig sem végzik el a művet [...] Eddig nem tudták szállítani a zsindelyt az árvíz miatt.” 1593. szeptember 29-i végrendeletéből kiderül, hogy megegyezésük szerint Pálé maradt Szentmiklós, és helyette ő Podheringen épített udvarházat, Zétény pedig, ahol szintén építkezett, egészében az ő tulajdona lett. A szentmiklósi munkálatokat ennek ellenére továbbra is ő tartotta kezében, 1594 júliusában: „még kapu sincs udvaromon s még házamon sincs ajtó”írja, ez évből való volt viszont a nyugati falon - ma már nem látható - építési felirat: D. C. Joannes Telegdi Anno 15(9)5. János 1596. október 26-án hal meg a mezőkeresztesi ütközetben, majd pár napra rá, november 13-án öccse is, akit a szentmiklósi kastélya melletti templomban temetnek el.

Haláluk után gyermekeik öröklik a kastélyt, 1610-től Telegdi Anna, majd férje Nyáry István birtokolja 1643-ig. 1647-ben Nyáry Krisztina révén Eszterházy László kezén találjuk, 1649-ben pedig Lónyai Zsigmond kapja meg. Ekkortájt készülhetett az a fából faragott Lónyay-címeres tábla, melyet a 19. század közepén a kastély lomtárában tartottak. Lónyay özvegyét Rákóczi László veszi el, így kerül a kastély – és marad – a Rákócziak birtokában 1711. február 18-ig, innen vonul száműzetésbe II. Rákóczi Ferenc. A Rákócziak birtoklását két kopott aedicula-architektúrás sgrafitto (?) vagy falkép jelezte az északi fal sarkán, illetve a déli szárny belső falán, vélhetően a 17. század harmadik negyedéből: az elsőn növényi díszes, volutás konzol fölött két oroszlán tartotta az ovális babérkoszorúba foglalt Rákóczi-címert, utóbbin hiányoztak az oroszlánok, és a címerkép kivehetetlen volt, fölötte perspektivikus fülkezáródás volt látható. A levéldíszes-tojássoros-fogsoros tagolású timpanonok belső mezejében kerubokat ábrázoltak. Növénydíszes pilaszterkeretelésük kissé eltérő volt, a szemöldökpárkányok feliratai olvashatatlanná koptak. Sgrafitto keretelés díszítette a nyugati, udvari bejárat nyílását is, a perspektivikus timpanon és egy voluta részletei maradtak meg belőle.

A kastély első ismert urbáriuma 1648-ban készült Nyári Krisztina örökösei számára, ebben boltozott pincéit, palotáját, élésházát említik. Az 1673-as összeírás részletesen tájékoztat a kastély beosztásáról és berendezéséről: a földszint boltozott helyiségei közt Öreg Palotát, Sáfárházat, tömlöcöt találunk, az emeleten pedig a gerendamennyezetes Nagyságok házát, Frayczimerek házát, Ebédlő Palotát. A közlekedést Grádics és mindkét szinten kőboltozatos Ambitus biztosítja. Fel vono Kapuja előtt orsós-karfás Filegoria húzódik zsindelytető alatt. 1722-ben ismét összeírják helyiségeit, ekkor négy nagyobb és öt kisebb szobát, három kamrát és konyhát sorolnak föl. 1729-ben új fedélszéket kap, majd 1734-ben Jakob Marksteiner végez átalakításokat rajta, ekkor készülhetnek a nyugati szalagkeretes emeleti ablakok. 1839-ben fosztják meg homlokzatait faragott kő nyíláskereteitől, a tengelykiosztást meghagyva kiszélesítik az ablakokat, és megváltoztatják közlekedésrendszerét is, saroktornyainak hegyes sisakjai helyett pedig egyetlen magas fedélszerkezetet kap. Az 1853 körül készült rajzon még láthatók a keleti homlokzaton az árnyékszékek kiugró toldaléképítményei. 1943-ban a MOB kutatásokat végez az épületben, lebontják a nyugati oldal klasszicista földszinti oszlopos tornácát, és restaurálják a külső fal két emeleti, illetve az ekkor előkerült földszinti sgrafitto díszét. Módszeres falkutatás azonban akkor és azóta sem történt, építéstörténetét a rendelkezésre álló források segítségével csak nagy vonalakban lehet felvázolni.

A ma gyakorlatilag használaton kívül álló, terméskőből rakott, két lakószintes, U alaprajzú épület délkeleti és északkeleti sarkain sokszögű tornyok állnak, melyek élei a toronytest felső felében fokozatosan lekerekednek. Eredeti bejárata nyugatról nyílt a középső tömbbe, majd az udvar felől a déli épületszárnyba, és a keleti homlokzat középtengelyébe is nyitottak egy-egy ajtót, utóbbit 1839 körül. Az 1839-es átalakításkor mindössze a kéttengelyes déli homlokzat földszinti félköríves ikerablakainak kőkereteit hagyták meg. Eredeti kiképzésű a saroktornyok néhány mély – az emeleten  keskenyebb – rézsűs bélletű nyílása, illetve a homlokzatokon végigfutó, padlástérből nyíló kis, négyzetes, rézsűs ablaksor.

Az 1596. évi osztálylevél szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a kastély már akkor elnyerte végleges formáját, helyiségeinek száma és funkciója a későbbiekben – az 1647-ben Nyáry Krisztina örökösei, majd 1673-ban Báthori Zsófia, végül 1722-ben a kincstár számára készült összeírások alapján – alig változott. Hármas tömbje a 18. századig többszörösen kerített, árokkal és földtöltéssel védett udvarhoz csatlakozott, melyben majorsági épületek kaptak helyet. 1596-ban szegeletbástyáját és három felzer palank baastiaját említik. A berendezéséről részletesen tájékoztató 1673. évi leltár szerint forgók segítségével felvonható csapóajtaja volt, a padlás és a tornyok oldalazó kilövőnyílásaival együtt a – természetesen csekély hatékonyságú – védelmi jelleg további jeleként. Az épülettömb két szára közé ékelten fabábos nyitott filegoria állt, ezt váltotta fel később a falazott, oszlopos tornác. Földszinti helységeit, a tornyokban levőket is fiókos donga, illetve álkeresztboltozat fedi, az 1673-as leltárban csak az északnyugati sáfárháznak nem említik boltozatát. A központi kapu köz teréből nyílt a boltozott pince falépcsős lejárata, mögötte a tömlöc, déli fala mentén kőlépcső vezet az emeletre, alatta pedig egy ajtó a déli szárny előterébe. Ebben a déli szárnyban egy keskeny, udvarra néző helyiség, a szenelő ház és egy nagyobb szoba található, melyből a saroktoronyba és a keleti homlokzat síkja elé ugró, zártaknás árnyékszékbe nyílt egy-egy ajtó. A kétosztatú északi tömb az öreg palotát és a sáfárházat foglalta magába.Az emeleti terek közül az udvar felőli folyosó boltozott volt, a többi helyiség gerendamennyezetes, mai boltozatait a Marksteiner-féle 1734-es átalakításkor kaphatták. A déli tömbben a tárházat és az ún. Fray Czimerek házát találjuk – ezt utólag kettéosztották és külön boltozták be –, a középsőben pedig eő nagyságok házát és egy széles ambitust, melyből falépcső vezetett a padlásra. Előbbit két ablak világította meg, így egykor az épületrész teljes szélességét elfoglalhatta. A már említett árnyékszék emeleti fülkéjét két helyiségből is meg lehetett közelíteni. Az északi tömböt egyetlen reprezentatív terem, az Ebédlő palota foglalta el, egyes részeit farekeszekkel választották le, utóbb itt is két boltozott helyiséget képeztek ki. Az udvarra néző folyosóval kialakított közlekedésrendszer szintén az 1734-es építkezések eredménye, így elképzelhető, hogy a délnyugati sarokhelyiségek – a tár- és a szenelőház – mindkét szinten eredetileg egyosztatúak voltak.

Az ablakok egy része üvegtányéros volt, ezek beszerzésére küldhette Telegdi János 1589-ben mesterét Lengyelországba. Külső fűtésű zöldmázas kályhák melegítették a lakott helyiségek mindegyikét, míg a lépcsőház földszinti terében pártázatos tüzelőhelyet említenek.

Szentmiklós kastélya a közepes méretű, saroktornyos, középső lépcsőteres, tömbszerű késő reneszánsz kastélyok típusába tartozik, alaprajzilag-formailag Kéked, Monok, Mihályi, Krivány, részben Bethlenfalva, Frigyesvágás épületeihez köthető. Belsőudvaros körbeépítésre aligha gondolhattak, de eredetileg is megerősített udvar csatlakozott hozzá. A félköríves, „lombard” ikerablakok fejezetes, illetve profilált szegélyű, fejezet nélküli típusa szorványosan Magyarországon (Sárospatak, Kabold), Felvidéken (Sárosszentmihály) is megtalálható, széles körben viszont a 16. század utolsó negyedének erdélyi kastélyainál terjedt el, utóbbi típus variánsaitól (Egeres, Ebesfalva, Gyulafehérvár, Marosillye, Fogaras, Almakerék, Enyedszentkirály, Torockószentgyörgy) a szentmiklósi kissé eltér profiljával és két vízszintes keresztosztójával.

Telegdi János építtette a Munkács melletti podheringi erődített udvarházat is, melyet végrendeletében, 1593-ban gyermekeire hagy. Szerényebb épület volt, a „szentmiklósi ház sokezer forintban készűt fel az pottheringi ház pedig 400 fr-ban ha áll...” Az 1596. évi osztályban „fabol czinalt” szobáját, pitvarját, emeletén pedig „fa Palotáját” említik pitvarral és fabábos tornáccal, védelmét három bástya és palánkfal biztosította. Az 1673-as, majd az 1712 -es inventáriumok javarészt ugyanezt a képet nyújtják, bolthajtásos pincéje fölötti szintjein két-két Palotát, egy boltozott sáfárházat, az épület előtt nyitott fatornácot, Filegóriát és grádicsot találunk. Podhering a szentmiklósi uradalom része volt, birtoklástörténetük közös. 1657-ben lengyel hadak égetik fel, 1728-ban a Schönborn család sörházzá alakítja, majd 1768-ban átépíti.

Beregszentmiklós kastélya meglehetősen elárvult képet mutat manapság. A műemléki környezetet teljesen elértéktelenítő ipari létesítmények közé szorult épületnek gyakorlatilag nincs tulajdonosa, újabban egy képzőművész házaspár próbál némi életet lehelni belé időközi kiállítások szervezésével néhány alkalmilag kitatarozott termében. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Teleki László Alapítvány támogatásával ugyan a közelmúltban felújították a tetőszerkezetet, de mivel az ukrán műemlékvédelem szegényes forrásai nem képesek megbirkózni a nagyméretű épület problémáival, és a fenntartást sem szavatolja egy ésszerűen kiválasztott funkció, ez egyelőre csak a további állagromlást késlelteti.