December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Sisa József

A szolga és a gyermek a kastély társadalmában (1840–1914)

A kastély elsődleges rendeltetése mindig a tulajdonosok lakhelyének biztosítása volt, ahol a kényelmi szempontok mellett a szórakozásnak és a reprezentációnak is elsőrendű szerep jutott. Ezenfelül a kastélyélet fontos részét, sőt végeredményben lényegét jelentette a vendéglátás, illetve a vendégeskedés. A kastély és környéke a vadászat és a sport színtere is volt. Azonban nemcsak a tulajdonosok és alkalmanként vendégeik tartózkodtak itt: szükségleteiket és kényelmüket, illetve egyáltalán a kastély fenntartását nagyszámú, olajozottan működő és hierarchizált személyzet szolgálta. Az épület így az ő munkahelyük, sőt sokuk esetében  lakhelyük is volt, vagyis egyetlen fedél alatt a társadalom alapvetően különböző képviselői éltek és dolgoztak. Ennek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a kastély világa a társadalom szinte teljes vertikumát képviselte, különös tekintettel annak felső és alsó rétegeire. A következőkben az 1840 és 1914 közötti időszak kastélytársadalmának kevésbé szem előtt lévő szereplőiről, a szolgákról és a gyermekekről lesz szó. A tárgyalás elsősorban az egykori tulajdonosok visszaemlékezéseire, a kastélyélettel foglalkozó szépirodalmi alkotásokra, valamint a kastélyok és egyes melléképületeik alaprajzi vizsgálatára támaszkodik.1

A szolgák közül rangban felül állt a belső személyzet, amely a családtagok személyes szolgálatát látta el. Közöttük a komornyik rendelkezett a legnagyobb hatalommal, aki urának szolgálatán kívül a belső személyzet munkáját folyamatosan figyelemmel kísérte és irányította. Ez magától értetődően bizalmi állás volt, amire a kiválasztás és a betanítás nagy körültekintéssel történt. Bánffy Miklós, a kastélyélet nagy krónikása híres trilógiájának egyik mellékszereplőjében érzékletesen írta le, milyen volt az ideális komornyik megjelenése és viselkedése:

Valódi művészet volt, ahogy ez az ember állni tudott. Toronyszerű mozdulatlanságában minden benne van. Önérzet mindenki mással szemben és a hercegi ház egész előkelősége: végtelen tisztelet a főrangú család iránt és legfőképpen az úrnője iránt, de csak irántok. Meggondolatlanság is és kellő szigor, kerülése minden fölösleges szónak. És tisztesség. Végtelen tisztesség. Tisztesség tetőtől talpig. Az arca kőből. Szép vonású arc, akár egy római imperátor feje, de nem az a kövér Nero, hanem Titus vagy Tiberius. Jól mosott és jól borotvált. Magos termetével, antik vágású orrával, angol, államférfiúhoz méltó tartásával senki se hitte volna, hogy magyar parasztfiú volt valaha valahol Fejér megyében.2

Személyesen a ház urát és úrnőjét a komornyik és a komorna szolgálta, illetve inas vagy szobalány; a komornyik vagy az inas munkáját háziszolga segítette. A jól szervezett kastélyban, ahogy erről Odescalchi Eugénie hercegnő is megemlékezik, mindenkinek a feladatát egyértelműen meghatározták:

Sok munka nem terhelte a személyzetet, és mindenkinek megvolt a pontos beosztása. Nem volt szabad egyik komornyiktól vagy szobalánytól sem más munkát követelni, mint ami a feladatához tartozott.3

A belső személyzet tagjai ünnepélyes alkalmakkor a család színeinek megfelelő libériát viseltek. Ez a színes egyenruha a családi reprezentációt szolgálta, ugyanakkor az elszemélytelenítés eszköze is volt, ami a jól idomított szolgálóktól egyébként is elvárás volt. A feszes fegyelem csak az alacsonyabb rangúnak vélt vendégek jelenlétében csökkent. Bánffy Miklós jellemezte így az ifjú rokon látogatását a gazdag nagynéninél:

[…] azok a dölyfös cselédek. Azok már azzal is kimutatták megvetésüket iránta, hogy ha csak ő volt jelen, nem álltak néma szoborszerűségben, hanem dőlingéztek vagy leültek és gyakran beszélgettek is egymással, ami pedig soha meg nem történt, ha a legkisebb Kollonich vagy Szent-Györgyi gyermek bárhonnan láthatta őket.4

A libérián kívül a szolgálók nevének megváltoztatása is jelezte, hogy egyéniségük nem sokat számított. Gróf Zichy Géza feljegyezte, hogy amikor Sándor nevű inasát kiválasztotta, elnevezte Kristófnak, és azontúl csak úgy hívta.5 Volt, ahol a gyerekeknek nem engedték meg, hogy pl. a kocsist egyszerűen csak „Pistának” szólítsák, az megmaradt a felnőttek privilégiumának.6 Kitüntetés volt, ha valakit vezetéknéven szólítottak. Ilyen megtiszteltetésben a komornyik és a főszakács részesülhetett, meg a nevelőnő, mert ő többnyire jobb családból származott.7

A belső személyzet tagjai munkájukkal, személyes jelenlétükkel folyamatosan a család rendelkezésére álltak, és többnyire magában a kastélyban is laktak. Például Nádasdladányban a komornyik és a nevelő, nevelőnő a családi lakosztályt magába foglaló első emeleten, vagyis a gróf közvetlen közelében, a rangsorban lejjebb álló inas és a háziszolga az alagsorban.8 A füzérradványi kastélyban a földszint és az első emelet között mezzanint, illetve az első emelet fölött padlásszobákat alakítottak ki számukra.9 Ha vendégek érkeztek, magukkal hozták saját szolgáikat, akiket általában ugyancsak a kastélyban szállásoltak el. Erre Nádasdladányban a mellékszárny alagsora állt a rendelkezésükre.10 Ha olyan jeles személyiség érkezett, aki nem hozott több saját szolgálót – mint ahogy ezt Liszt Ferenc tette, amikor Sopronhorpácson gróf Széchényi Imre vendége volt –, pénzajándékkal mondott köszönetet a kastély népes személyzetének.11

A család gyermekeinek ellátásáról, illetve kiszolgálásáról csecsemőkorban a velük együtt lakó és többnyire az egyszerű népből származó dajka gondoskodott.12 Később nevelőnő vette át a szerepét, akinek a szobája ugyancsak a kastélyban volt, a gyerekeké mellett. A köztük fennálló familiáris kapcsolatra utal, hogy például Andrássy Katinka a debreni vadászkastély (valószínűleg némileg szűkösebb, de kötetlenebb) viszonyai közt szobáját megosztotta nevelőnőjével.13 Neki és három testvérének egyébként összesen három nevelőnője volt: egy német, egy francia és egy angol 14, ami ekkor többé-kevésbé normának számított.15 A család nevelőinek és gyermekeinek a világát is meghatározott rend tagolta:

A gyermekszobában szigorú etikett és rangsor uralkodott: a két nagyobb leány „kisasszonya” volt a rangidős, s utána sorban következtek a többiek. Mi is szigorúan tartottuk az etikettet: a két idősebb nővérnek kellett először belépnie az ebédlőbe: ez a szokás egész életünkben megmaradt.16

A nevelőnők művelt, nemegyszer egykor vagyonos, de utóbb elszegényedett család sarjai voltak, és gyakran szinte családtagként kezelték őket. A nevelőnők és a nevelők annál inkább is jelentős szerepet töltöttek be a család életében, mivel az arisztokraták gyermekei nyilvános iskolában általában nem jártak, otthon taníttatták őket, gyakran egészen az egyetemi szintig.17 Az egyes tantárgyakat megfelelő szakképesítéssel rendelkező tanárok tanították, és az ifjaknak az iskolában évente egyszer kellett magánvizsgán számot adniuk tudásukról a tantestület előtt.18

A nevelés és az oktatás tehát jellemzően az erre kiképzett személyzet kezében volt. A kastélyon belül a fiatalabb gyermekek világa elvált a szülőkétől mind fizikailag, mind társadalmilag. Ilyen szempontból szinte közelebb álltak a belső személyzethez, mint szüleikhez. Ha kisgyerekről vagy csecsemőről volt szó, szinte kötelező volt a lakószobáik elkülönítése. A cabunai kastélyban az apró gyermekek és dajkáik szobái elég messzire kerültek a szülőkétől, a mellékszárnyba,19 míg a parnói kastélyban még alárendeltebb pozícióban volt, a szárnyépületben a konyha fölött.20 A konyha és személyzet szárnyában, a felső emeleten rendezték be a gyerekszobákat a nagymágocsi kastélyban is.21 Nem egy kastély volt, ahol külön ebédlőt alakítottak ki a gyerekeknek, hogy a felnőtteket szokásaikban és társalgásukban ne korlátozza a fiatalkorúak jelenléte.22 A gyermekszárny helyiségei a szűkös információk szerint egyszerűen voltak berendezve, és messze nem lehettek olyan tágasak és kényelmesek, mint a felnőttek termei. Például a pósteleki kastélyban Széchényi Ilona nővérével osztotta meg hálószobáját – mellette volt a francia nevelőnő szobája –, a két fivérének is egyetlen hálószoba jutott. A gyerekszárnynak itt volt saját nappalija is két íróasztallal és könyvespolcokkal.23 Mindamellett a pósteleki Széchényi-kastély a 20. század elején a liberálisabb főúri lakhelyek közé számíthatott, mert itt a gyerekek már ötéves koruktól a szüleikkel étkezhettek, míg a legtöbb ifjú arisztokrata egész gyerekkorát külön szárnyban töltötte.24

Arisztokrata körökben a szülő és a gyermek közti személyes viszonyt a merev szabályok és a távolságtartás jellemezte. Az 1898-ban született Odescalchi Eugénie hercegnő erről a gyakorlatról így emlékezett meg:

Anyám a szüleit a napnak csak bizonyos óráiban láthatta, és azt is be kellett jelenteni, ha „jó reggelt” akart kívánni. Később enyhült a protokoll ridegsége, de a szobája mindig távol volt a szüleitől.25

A maximális tiszteletet természetesen a nagyszülők is megkövetelték. Ugyancsak Odescalchi hercegnő írja:

Nagyapa egyébként a „jó reggelt” ceremóniánál nem csókolt meg, csak szép hosszú ujjú kezét vállamra tette és megérintette a homlokomat. Soha nem engedte meg, hogy kezet csókoljak neki; nagymama ezt annál inkább megkövetelte, sőt a kezét megemelve felém nyújtotta. De ő nemigen csókolt meg, még a homlokomon sem.26

Nem véletlen, hogy ilyen viszonyok közt a szülői tekintély mélyen a fiatalabb generáció lelkébe vésődött.27

A kastélyok bentlakó, de már nem a nevelőkhöz és inasokhoz hasonló szoros, bizalmi viszonyban álló személyzete közé tartozott rendszerint a portás, illetve a „huszár”, valamint ahol volt ilyen, a várnagy.

Az épület személyzetének másik, számát tekintve nagyobbik része a főzést, mosást, mángorlást és egyéb fizikai munkát végezte. A kastélyt mint háztartást a kulcsár(né), esetleg, kisebb helyeken a gazdasszony vezette. Elegánsabb családoknál a főszakács francia volt.28 A főszakács a ház egyik oszlopának számított, nemcsak a személyzet egy része felett rendelkezett hatalommal, de a ház urával vagy még inkább úrnőjével is napi kapcsolatban állt. A társadalmilag igencsak tagolt személyzet tagjai között kivételezett helyzetet élvezett – különösen ha már régóta szolgált –, amit a többiek tudomására is hoztak:

Abban az időben nagyon rátarti volt a már néha harminc-negyven évet leszolgált személyzet. Ők is megkövetelték a megbecsülést, amit kényesebb, magasabb rendű munkájuk révén megérdemeltek. A főszakács, a „Küchenchef” – a híres Robert – például a világért nem ült volna egy asztalhoz a szobalánnyal vagy a konyhalánnyal.29

A főszakács alatt kukták és mosogatólányok többé-kevésbé népes csoportja működött. Ők a kastély alagsorában, konyhaszárnyában vagy a kiszolgáló épületben dolgoztak, a dísz- és közösségi termekben, a család magánlakosztályában nem volt keresnivalójuk. Ez a zajos és szagos környezet külön egységet alkotott. Bánffy Miklós a regényében ezt is szemléletesen festi le:

Itt balra fordultak [a házigazda és egyik vendége], a kastélyszárny első beugrását követve végig a nagykonyha hosszában. Onnan rézfazekak csörömpölése hangzott, egy habverő szapora üteme is és a „chef”, a főszakács mérges szitkozódása. Itt már megszűnt az a méltóságteljes csönd, mely a kastély minden más részében uralkodott. Egy kukta a kinyílt ajtón visszakiáltott valamit és elloholt mellettük, egy konyhaszolgáló kopogva szaladt velük szembe és becsapta azt az ajtót, amelyen eltűnt. Itt szobaleányok jöttek le egy keskeny lépcsőn, siettek le előtte az udvaron át a túlsó szárny felé.30

A belső személyzeten túl a szolganép további, fontos részét a lóistálló és a műhelyek személyzete, valamint – ha a kastélyhoz birtok tartozott, ami ebben a korban is jellemző – az uradalom tisztjei alkották. Ezen belül a lovászok külön kis világot képeztek, akiknek a jelentősége tovább növekedett, ha a tulajdonos lószerető ember volt. Hogy milyen fontosak lehettek, kiderül Odescalchi Eugénie elbeszéléséből, aki ezt gróf Teleki Sámuel vendégeként, a család tagjaként Sáromberkén tartózkodva tapasztalhatta:

Samu bácsi a napját az istállólátogatással kezdte.  […] Minden nap más istálló került sorra. Gyönyörű tisztán voltak tartva, ragyogott ott minden, de volt is bőven lovász. Ha megjelentünk, a lovászmesterrel az élükön szép, feszes rendben álltak, csíkos barna bársonyöltözetükben, várva Samu bácsi utasításait.31

A kocsisok közt hierarchia uralkodott:

Sáromberkén négy parádéskocsis volt. A koronázatlan „kocsiskirály”, Frici Pista, Samu bácsi privát kocsisa uralkodott fölöttük. Ő csak Samu bácsinak és a nővéreinek fogott be, tehát nagyanyánknak, annak leányainak és azok gyermekeinek. Soha nem hozott el vendéget az állomásról, kivétel csak Vay Matild és a férje volt, meg a legjobb barát, Herr von Höhnel és a felesége, valamint amíg élt, Rudolf trónörökös. Egyszer még egy kiváltságos vendéget hozott el az ezüstveretes lószerszámmal felszerszámozott négyesfogat: Görgeyt, a 48-as hadvezért, Samu bácsi közeli barátját.32

Nádasdladányban az 1878-as „szegődményes táblák” a következő lovászokat, valamint egyéb, a kastélyhoz tartozó személyeket tartották nyilván: a „belső lovászat” két jukker-kocsisa, négy lovásza és a hozzájuk tartozó lovászgyerek, továbbá a tiszttartó, a kasznár, a gépész, kovács, a bognár, két kőműves, két ács, két gépészsegéd, a „törzsagarász”, a fővadász, két kerülő, az uradalmi orvos, az r. k. tanító, az r. k. egyházfi, az éjjeliőr stb.33

Egy főúri kastély teljes személyzete meglehetősen nagy létszámú volt; lényegesen nagyobb, mint a tulajdonos családja. Andrássy Katinka elbeszélése szerint házuk népe a debreni vadászkastélyban, amikor a család ott tartózkodott, körülbelül ötvenfőnyi volt „a komornyiktól a konyhalányokig és a lovászokig”.34 Mivel egy nagyobb kastélyban sokféle rendű és rangú személyzet szolgált, a legtöbb helyen akár három ebédlő állt rendelkezésükre.35 Akik nem a kastélyban laktak, valamelyik melléképületben kaptak szállást. A konyha, a mosogató, a mosókonyha és a mángorló személyzete a kiszolgáló épületben, a kocsisok és lovászok az istálló erre a célra kialakított részében. Az ilyen, munkakörök szerinti megoszlás egyúttal a nemek szétválasztását is eredményezte.

A tulajdonos és családja távollétében a személyzet egy része, amely őket közvetlenül kiszolgálta, természetesen nem volt jelen, de a kastély és az uradalmi központ fenntartása és üzemeltetése érdekében egy másik részük folyamatos ottlétére mindig szükség volt. A személyes szolgálatot tevők mindig urukkal vagy úrnőjükkel tartottak, közülük néhányan akkor is, amikor azok külföldre utaztak. „Egész háztartást vittünk magunkkal – írta Odescalchi Eugénie hercegnő az édesanyjával eltöltött semmeringi nyaralásról –, komornát, szakácsnőt, és nem hiányozhatott anyám mellől ápolónője […] sem.”36

A kisebb kastélyoknál mindez redukáltan és kevésbé differenciáltan lehetett jelen. Az épület nagyságából és – ahol erre dokumentum rendelkezésre áll – a benne lévő szobák funkciójából kiolvasható, hogy a szerényebb anyagi erő nem tette lehetővé nagy személyzet alkalmazását. A közepes méretű kernyesdi kastélyban például mindössze egy komornyikszoba és egyetlen nagyobb, nyilván több személynek hálóhelyül szolgáló cselédszoba volt.37 Másutt komornyik sem volt, hanem csak inas szolgálta ki a ház urát. Ennek megfelelően az életforma egyszerűbb, a légkör is családiasabb lehetett, és az egyes szolgálói tevékenységek bizonyára nem különültek el annyira határozottan egymástól. Az ivánci Sigray-kastélynak 1889-ben tízfős személyzete volt: két inas, egy komorna, egy szobalány, egy szolgáló, egy kulcsárné, egy szakácsné, egy kocsis, egy kertész, egy majorosné.38 Ezenkívül a kastélyhoz tartozó majorban 20 fős cselédség látta el az iparosi és uradalmi feladatokat.

Nagyobb kastélyparkoknál külön csoportot alkottak a főkertész és különböző segéderői. A főkertész a személyzet egyik legmagasabb rangú és legmegbecsültebb tagjának számított, nemegyszer külföldről szerződtetett és a maga területén elismerést kivívó szakember volt.39 Ő rendszerint magában a parkban, saját házban lakott. Segítői, akiknek a száma – a napszámosokkal együtt – akár a 30-40 főt is elérhette, általában a faluból verbuválódtak.40

A kastélyok és különösen az arisztokrata kastélyok személyzetének tagja lenni valószínűleg meglehetősen szolid létbiztonságot és talán az adott társadalmi réteghez viszonyítva megfelelő, vagy akár jó fizetést, illetve ellátmányt jelentett. Ez akkor sem lebecsülendő, ha a szolgálat sok esetben nem kevés kötelemmel, nyilván a saját, személyes szféra korlátozásával, sőt akár feladásával járt. Feltehetőleg nem csupán utólagos önigazolásul vetette papírra több évtized távlatából, egy teljesen megváltozott világban gróf Károlyi Viktorné Széchenyi Ilona erre vonatkozóan a következőket:

Azok, akik feudális uraikat szolgálták, tudták, hogy gyermekeiknek is adódik ugyanott, később munka. Tudták, hogy gondjukat viseli kenyéradójuk, nemcsak anyagi, de szociális téren is. Tudták, hogy bérük javakban fizetett részét akkor is megkapják, ha a termés rossz. Hosszú évek szolgálataiért nyugdíjat is kaptak, melyre semmiféle törvény nem kényszerítette akkor a birtokost. Természetes, hogy voltak kivételek, de mindenesetre családomban és ismeretségi köreimben egyetlenegy esetről sem tudok, mely megcáfolhatta volna ezt a néhány szóval ecsetelt életformát. Talán hibánk volt, hogy ezekkel a tényekkel nem kérkedtünk, nem vertük nagydobra, hogy számtalan család generációk óta ott született, ott nőtt fel, ott halt meg.41

De a patriarkális gondoskodásból nem hiányoztak a családias elemek sem. Ugyancsak Károlyi Viktorné emlékezéséből tudható, hogy karácsonykor a pósteleki kastély személyzeti szárnyában külön karácsonyfát állítottak fel, és a grófi család a személyzet tagjait ajándékban részesítette.42 Volt, ahol külön gondoskodtak a személyzet szórakozásáról is: így a sáromberki kastélyban nagy, jól felszerelt kuglipálya állt az inasok rendelkezésére a hátsó udvarban.43

A kastély tulajdonosai és a szolgái közti kapcsolat nyilván nem nélkülözte a személyes, egyes esetekben akár érzelmi aspektusokat. Ha az úr vagy úrnő hosszabb távollét után tért haza, a cselédek a ragaszkodást és a hűséget demonstráló ceremóniával fogadták. Justh Zsigmond egyik regényében írta le az özvegy grófné megérkezését:

A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban állt, várva szeretett úrnőjét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból az öreg komornyik segítette ki, megremegő kézzel ajkaihoz emelve a grófnő kezét, amelyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év ragyogása beszélt a szemeiből. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis parasztleány a faluból, remegő ajakkal, versben üdvözölte.44

Az imént vázolt, a tulajdonosok kényelmes hétköznapjai és csillogó ünnepei mögött meghúzódó sajátos és némiképp rejtett létforma a kastélyvilággal együtt immár visszavonhatatlanul a múlté. Rövid bemutatása a kastély társadalmának eddig kevésbé ismert aspektusaira próbálta felhívni a figyelmet, remélhetőleg további kutatásra sarkallva.

JEGYZETEK

  1. A külföldi, elsősorban angol nyelvű szakirodalom ezzel a kérdéssel már behatóan foglalkozott. Példamutató Mark Girouard: Life in the English Country House. New Haven–London, 1978., és különösen Jessica Gerard: Country House Life. Family and Servants, 1815-1914. Oxford UK–Cambridge USA, 1994. Magyarországon a hasonló kérdéseknek még csak a városi aspektusáról készült összefoglaló jellegű feldolgozás, lásd Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Bp., 1983.

  2. Bánffy 2002. 358.

  3. Odescalchi 1987. 48.

  4. Bánffy 2002. 114.

  5. Gróf Zichy Géza: Emlékeim, I. Bp., 1912. 182.

  6. Odescalchi 1987. 48.

  7. Bánffy 2002. 358.

  8. Sisa József: A nádasdladányi Nádasdy-kastély. Bp., 2004. 58, 61.

  9. Sisa József: A füzérradványi kastély. Ars Hungarica XXVII 1999. 1. sz. 15.

10. Sisa 8. jegyz. i. m. 61.

11. Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Bp., 1986.

12. Odescalchi 1987. 17.

13. Károlyi Mihályné 1967. 37.

14. Károlyi Mihályné 1967. 46.

15. Károlyi Széchényi 1980. 10, 12–13.

16. Károlyi Mihályné 1967. 47.

17. Károlyi Széchényi 1980. 10.; Odescalchi 1987. 24, 28–29, 32–33.

18. Károlyi 1998. 14.

19. Zöldi Antal: A cabunai kastély. Az Építési Ipar  III 1879. 34. sz. 238. rajzmelléklet.

20. Das Parnoer Kastell. Ungarische Bauzeitung X. 1905. 30. sz. 237.

21. Károlyi 1998. 12.

22. Odescalchi 1987. 45–46.

23. Károlyi Széchényi 1980. 12.

24. Károlyi Széchényi 1980. 14.

25. Odescalchi 1987. 19.

26. Odescalchi 1987. 28.

27. Károlyi 1998. 13–14.

28. Justh 1906. 81.; Károlyi Mihályné 1967. 114.; Károlyi 1998. 9.

29. Odescalchi 1987. 46.

30. Bánffy 2002. 112.

31. Odescalchi 1987. 46.

32. Odescalchi 1987. 48.

33. Magyar Országos Levéltár P 507. A Nádasdy család levéltára. Számadások g.  2031.

34. Károlyi Mihályné 1967. 31.

35. Odescalchi 1987. 46.

36. Odescalchi 1987. 57.

37. Kendeffy Samu kastélya Kernyesden. (Hátszeg völgyében). Az Építési Ipar V. 1881. 8. sz. 63. és melléklet, 11. sz. 93 és melléklet.

38. Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon 5. Vas megye kastélyai és kúriái. Bp., 2004. 88.

39. Erre vonatkozó hasznos esettanulmány Lévai József György: A gróf kertésze. In: Uő: Erdők, vizek, emlékek (Régi titkok nyomában). Kaposvár, 1997. 75–79.

40. Sisa 8. jegyz. i .m. 71.

41. Károlyi 1998. 30. (Idézet és fordítás Károlyi Széchényi 1980. alapján)

42. Károlyi Széchényi 1980. 13.

43. Odescalchi 1987. 46.

44. Justh 1906. 38.

Rövidítések és bibliográfia

Bánffy 2002. = Bánffy Miklós: Megszámláltattál. Kvár, 2002. (Eredeti kiadás: 1934)

Justh 1906. = Justh Zsigmond: Fuimus. Bp., 1906. (első kiadás 1895.)

Károlyi Mihályné 1967. = Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Emlékezések. Bp., 1967.

Károlyi 1998. = nagykárolyi gróf Károlyi Lajos: Élmények, visszapillantások. Székesfehárvár, 1998.

Károlyi Széchényi 1980. = Ilona Károlyi Széchényi: The Pendulum Swings. Astror, Florida, 1980.

Odescalchi 1987. = Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Bp., 1987.