December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Szilágyi András

Fraknó vára és az Esterházyak műkincsei

Fraknó várát az oda látogatók többsége a Bécsújhelyre vezető autópályáról letérve, délkelet felől közelíti meg. A feltáruló látvány szinte lélegzetelállító; egy hegyormon magasodó, méreteiben is impozáns, bevehetetlen, büszke erődítmény képe körvonalazódik a látogató előtt. Nemigen feledhető az első benyomás, melyet a megérkezés pillanatában érzünk, s amely utóbb, a vár folyosóit, udvarát, termeit megismerve mind határozottabb lesz: az építmény, amelyben járunk, mintha háborítatlanul élte volna át az utóbbi közel négy évszázadot.

Valóságos csoda – gondolják sokan. Főként azok a turisták, akik Közép-Európa keleti régióiból érkeztek, s akik ismerik a történeti Magyarország régi várainak mai képét, többségüknek jelenlegi, régóta lepusztult állapotát. Aligha kétséges viszont, hogy a csodának ezúttal érthető oka, igencsak racionális magyarázata van. A vár fekvésén, előnyös földrajzi helyzetén – konkrétan: Bécs közelségén – túl elsősorban a történelem fejleményei jelentik a magyarázatot. Az a körülmény nevezetesen, hogy felépítése – pontosabban: mai formájának kialakítása – óta, azaz a 17. század közepétől fogva az erődítmény nem cserélt gazdát. Az akkori építtetők, az Esterházyak birtokában volt és maradt is, lényegében mindmáig. E család rangjából, pozíciójából következően ez a körülmény egyrészt különleges védelmet, oltalmat jelentett, másrészt azt, hogy nem került sor olyan átépítésekre, amelyek egy-egy tulajdonosváltozással majd minden esetben együtt járnak.

Fraknó „státusa”, amely e tekintetben egyedülállónak mondható, a 17. század húszas éveiben jött létre; a korábbi erődítmény a hozzá tartozó uradalmakkal, birtoktestekkel együtt ekkor került az Esterházy család tulajdonába. Éspedig történelmi jelentőségű események, az akkori európai nagypolitika fontos fejleményeinek folyományaként.

1621 októbere és a következő év januárja között zajlottak a morvaországi Nikolsburgban (ma Mikulov, Cseh Köztársaság) azok a tárgyalások, amelyek eredményeképp – ha csak rövid időre és átmenetileg, de – lezárult a harmincéves háború első szakasza. E tárgyalásokon az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor legátusai, valamint II. Ferdinánd, német-római császár és magyar király követei vettek részt. Utóbbiak között, Pázmány Péter oldalán ott találjuk az akkori magyar országbírót, a bécsi udvar rendkívüli és meghatalmazott követét, az az idő szerint harmincnyolc éves Esterházy Miklóst (1583–1645). Az elhúzódó megbeszélések, egyeztetések során a stratégiailag jelentős ügyek mellett felmerültek némely, a tárgyaló felek birtokviszonyait érintő kérdések is.

Döntés született egyebek között arról, hogy, engedve az erdélyi küldöttség követelésének, a munkácsi vár – az északkeleti régió e fontos erődítménye a királyi Magyarországon – Bethlen Gábor fennhatósága alá kerül. Minthogy pedig Munkács az idő tájt Esterházy Miklós birtoka volt – első felesége, Dersffy Orsolya hozományaként jutott hozzá –, ezért őt valamiképp „kárpótolni”, személyes veszteségét ellentételezni kellett. Ez meg is történt, éspedig oly módon, hogy a bécsi udvar egy ígéretes, távlataiban és következményeiben nagyon kecsegtető lehetőséget ajánlott fel Esterházynak. Nevezetesen azt, hogy visszaválthatja és zálogbirtokként saját kezelésébe veheti azokat a nyugat-magyarországi uradalmakat és királyi birtokokat (azok egy részét), amelyeket még a 15. században az akkori magyar uralkodó, Mátyás zálogosított el III. (Habsburg) Frigyesnek.

Esterházy, nem csekély anyagi áldozatot vállalva, élt e lehetőséggel, amint azt a nikolsburgi béke csatolt okmányai rögzítik is. Majd öt évvel később, 1626-ban arról tudósít II. Ferdinánd adománylevele, hogy Esterházy Miklós immár jog szerint is birtokba veszi a fraknói és a kismartoni uradalmat – ezeket a „magyar korona fennhatósága alá ily módon visszatért területeket”, amint az előző évi soproni országgyűlés határozata fogalmaz –, továbbá hogy ő és leszármazottai ettől kezdve a „Fraknó örökös grófja” címet viselhetik.

Esterházy ez idő tájt jut politikusi-hivatali pályájának csúcspontjára. Országrésznyi földbirtokai vannak, s 1625 óta mint az ország nádora a legmagasabb közjogi méltóságot tölti be a királyi Magyarországon. Ugyanakkor bizonyára élénken emlékezik mozgalmas életpályájának némely korábbi, viszontagságos eseményeire. Elsősorban arra, hogy amikor 1620 nyarán-őszén Bethlen Gábor hadjáratot indított a királyi Magyarország Habsburg kormányzata ellen, nem csekély megpróbáltatásokat kellett túlélnie és átvészelnie. Főként akkor, az év szeptemberében, amikor Bethlen egyik alvezére körülzárta és ostrom alá vette rezidenciáját, a lakompaki (ma Lackenbach, Ausztria) várkastélyt. Szorongatott helyzetéből a Habsburg-zsoldban álló francia generális, Henri-Duval Dampierre mentette ki; az ő felmentő serege késztette visszavonulásra az ostromlókat. Érthető tehát Esterházy elhatározása, miszerint Fraknót olyan erődítménnyé formálja, amely magabiztosan képes ellenállni bármiféle esetleges támadásnak, sőt az ostromnak még a gondolatától is visszariasztja az ellenséget. Kapcsolatba lép a bécsi császári udvar szolgálatában álló jó nevű olasz építészek egyikével, Simone Retaccóval, s őt bízza meg a vár nagyszabású átépítésével. (Az erre vonatkotó három szerződés eredeti okmányai – 1630-ból, 1632-ből és 1634-ből – ma is megtalálhatók a családi levéltár aktái között, amelyeket a budapesti Országos Levéltár őriz.)

Ettől kezdve jó másfél évtizeden át, azaz 1645-ig, Esterházy Miklós halála évéig tart a vár felépítésének első, meghatározóan jelentős időszaka. A grandiózus védművek, sáncok és bástyatornyok mellett ekkor készül el a ma is eredeti formájában látható várkápolna, amelynek felszentelésére 1642-ben kerül sor. A kápolna belső tere, mennyezeti stukkódísze, mívesen faragott, festett főoltárának látványa a karzatról lepillantva tárul fel előttünk; ide érkezik ugyanis a látogató a vár második szintjének egy tágas, impozáns terméből, amelynek falait a família jeles tagjainak egész alakos képmásai díszítik. Utóbbiak közül különös figyelmet érdemel két, egymás mellett látható festmény; egy tizenhét éves fiatalember, Esterházy Pál (1635–1713) és egy alig tízéves gyereklány, Esterházy Orsolya (1641–1682) portréja. Ők mindketten Miklós nádor közvetlen leszármazottai; előbbi a fia (a Nyáry Krisztinával kötött második házasságából született második fiúgyermek), utóbbi pedig nagyszámú unokái közül a legelső. Igen közeli, vér szerinti rokonságban állnak tehát egymással, ám ez a körülmény – consanguinitasnak nevezték akkoriban – nem akadályozza meg a família befolyásos tagjainak döntését, miszerint a két fiatalnak össze kell házasodnia. Éspedig felettébb józan, praktikus okból, a családi vagyon megóvása, egyben tartása érdekében. Uralkodói és Rómából érkezett pápai engedély – III. Ferdinánd király jóváhagyása és X. Ince pápa diszpenzációja – birtokában meg is tartják, igen szűk körben, az esküvőt a fraknói vár kápolnájában, 1652. október 21-én.

Esterházy Orsolya anyai ágon a nagy múltú, igen tekintélyes Thurzó-család leszármazottja, sőt mi több, a valaha mesésen gazdag Thurzó-vagyon egyetlen, jog szerinti örököse volt. Következésképp a házasságkötés – azaz Orsolya hozománya – jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Esterházy Pál kora legvagyonosabb magyar főura lett. Javait igen jelentősen gyarapították azok az „ingó vagyontárgyak”, amelyek ekkor, ily módon kerültek a birtokába. Elsősorban azok a nemesfémből megmunkált pazar ötvösművek, amelyek történeti, művészi és anyagi értéke szinte felbecsülhetetlen. Igaz, effajta műtárgyakat tartalmazó, hasonló jellegű és összetételű főúri kincstárak meglehetősen nagy számban léteztek akkoriban Magyarországon. Ám azokban nemigen voltak fellelhetők olyan műalkotások, amelyek Európa legrangosabb műgyűjteményeiből – például II. Rudolf császár (1552–1612) mesésen gazdag egykori prágai kincstárából – kerültek volna valamely főrangú magyar família birtokába. Ilyen proveniencia, azaz effajta, különlegesen előkelő „származás” és előtörténet kizárólag azokról a darabokról állapítható meg, amelyek korábban, 1620-ban és az azt követő néhány évben a Thurzó család Árva vári kincstárát gazdagították. Hiteles történeti adatok szólnak például arról, hogy Thurzó Imre gróf (1589–1621), Esterházy Orsolya nagyapja (anyai ágon), prágai tárgyalásai alkalmával, 1620 tavaszán kitüntető diplomáciai ajándékban részesült. Frigyes (1596–1632), Csehország királya, Bethlen Gábor akkori szövetségese – korábban V. Frigyes néven pfalzi választófejedelem – ekkor adományozta s adta át neki azt a két ötvöstárgyat, a nagy nevű nürnbergi mester, Hans Petzolt két díszserlegét, amelyeket a manierista stílusú európai ötvösművészet csúcsteljesítményeiként tart számon a nemzetközi szakirodalom. E két műtárgy egyikét, egy virtuóz módon megformált „kagylóserleget” tételesen említi az az inventárium, amely 1611-ben készült II. Rudolf prágai kincstárának anyagáról.

Nem kétséges tehát, hogy Esterházy Pál már egészen fiatalon, mielőtt tanulmányait befejezte volna a nagyszombati egyetemen, kiemelkedően jelentős műgyűjtemény felett rendelkezett. Utóbb, amint közjogi-politikusi pályája során mind magasabb méltóságokba emelkedett, vált mind gazdagabbá, értékesebbé a gyűjtemény. Ez részint az ő műpártolásának, a művészetek iránti különleges érzékének köszönhető – köztudott ugyanis, hogy kora legjelentősebb főúri mecénásai közé tartozott –, részint azokkal az aktuális politikai fejleményekkel magyarázható, amelyeknek akarva-akaratlan a kedvezményezettje, számos esetben a haszonélvezője lett.

Csakugyan, Esterházy Pált születése, neveltetése, s főként a körülmények mondhatni eleve sikerre ítélték. S bár az adottságok, a politikusi képességek tekintetében nemigen volt hasonlítható az elődeihez, negyvenhét évesen mégis elérte azt a pozíciót, megszerezte azt a „hivatalt”, amelyet korábban, húsz éven át apja viselt: a soproni országgyűlés 1682-ben Magyarország nádorává választotta. Majd öt évvel később I. Lipót, az uralkodói elismerés és jóindulat bizonyítékaként a „német-római szent birodalom hercege” címet adományozta Esterházy Pálnak, s utóbb e cím viselésére az ő leszármazottai mint a família „fraknói”, azaz hercegi ágának tagjai ugyancsak jogot nyertek.

Mindezek a sikerek, e látványos előmenetel időben egybeesett azokkal a sorsfordító eseményekkel – a Wesselényi-féle főúri összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békéig –, amelyek alapvetően új helyzetet teremtettek, s hosszú időre meghatározták az ország lehetőségeit és távlatait. És – ettől nem függetlenül – jelentősen átalakították a rendi társadalom befolyásos vezető rétegét, annak „összetételét”. Nagy múltú, történelmi családok tűntek el – jó időre vagy végleg – a közélet, az országos politika színteréről, s ennek megannyi fontos, kényszerű, fájó következménye volt. Egyebek között az, hogy szétszóródtak, s túlnyomórészt megsemmisültek a történelmi Magyarország gazdag műgyűjteményei, elsősorban azok a kincstárak, amelyekben különleges értékű, könnyen mobilizálható nemesfém tárgyakat őriztek.

Van némi igazság abban a kissé sarkított vélekedésben, miszerint mindaz, ami a régi hazai főúri kincstárakból megmaradt – ami elkerülte a pusztulást és azt, hogy új tulajdonosok kezén külföldre vándoroljon –, más-más úton-módon, főként az 1670 és 1713 közötti években az Esterházyak fraknói tárházában kötött ki. Ez nemritkán a császárváros, azaz Bécs „érintésével” történt. Előzménye pedig az volt, hogy a jelzett időszakban a Habsburg-kormányzat, pontosabban a magyar kamara – jogi eljárás keretében vagy a nyers erőszak eszközével – jó néhány, rebellisnek mondott magyar főurat fosztott meg vagyonától, földbirtokaitól és vagyontárgyaitól. Ez utóbbiak, az úgynevezett „konfiskált” műtárgyak, ha számottevő művészi és anyagi értéket képviseltek, a Habsburgok „házi kincstárába”, Schatzkammerébe „olvadtak be”. A bécsi kormányzat legbefolyásosabb és legvagyonosabb hazai támogatója, a „herceg-nádor” Esterházy Pál számos esetben lehetőséget kapott arra, hogy ezeket a műtárgyakat „visszaváltsa”, pontosabban: illő ellentételezés fejében megvásárolja. Ő alkalmanként élt is e lehetőséggel. Így jutott a birtokába – egyebek között – annak az egykor a sárvári várkastélyban őrzött pazar kollekciónak jó néhány darabja, amelyet az egykori magyar országbíró, Nádasdy Ferenc gróf (1622–1671) gyűjtött össze a 17. század negyvenes-hatvanas éveiben. Közöttük olyan alkotások, amelyek a barokk kor Európa-szerte nagyra becsült augsburgi ötvöseinek a felkészültségét, mesterségbeli tudását, virtuozitását bizonyítják. Ugyancsak kiemelkedő jelentőségűek azok a műtárgyak, amelyek efféle előzmények nélkül, ám szintén a Hofburgból kerültek a fraknói vár tárházába. Éspedig a 17. század utolsó évtizedeiben, oly módon, hogy I. Lipót (uralkodása: 1657–1705) esetenként egy-egy nagy értékű, pompás ötvösművel ajándékozta meg leghívebb magyar támogatóját, Esterházy Pált. A fraknói műgyűjtemény így, e gyarapodások nyomán vált a familiáris főrendi reprezentáció egyedülálló, európai összehasonlításban is párját ritkító példájává, tárgyi dokumentumává.

Ami viszont a kincstár őrzési helyét, azaz magát a várat illeti, az nagyjából ezzel egy időben végleg elveszítette azt az eredeti, elsődleges rendeltetését, amely annak idején felépítésének célja, praktikus indoka volt. Nem mintha beköszöntöttek volna az idilli béke nyugodt, gondtalan évei, hanem azért, mert a harctéri küzdelmek – Thököly felkelése, a török kiűzését célzó, nagyszabású hadjáratok, majd a Rákóczi-szabadságharc sorsdöntő ütközetei – máshol zajlottak. Sokfelé persze, az ország csaknem valamennyi régiójában, ám távol – s idővel egyre távolabb – a nyugati határvidéktől. Időközben, az 1670-es években a Fraknóhoz közeli Kismartonban (ma Eisenstadt, Ausztria) újjáépült Közép-Európa egyik legimpozánsabb kora barokk főúri kastélya, amely az építtető, Esterházy Pál akarata, döntése nyomán a família központi rezidenciája s a nádori közigazgatás központja lett.

Ettől kezdve Fraknó egyre inkább a múltra emlékeztetett. Emlékeztette azokat a főrangú, illusztris személyiségeket, akik Pál nádor alkalmi vendégeként, olykor népes kísérettel felkeresték és esetenként, rövid ideig ott tartózkodtak. A közeli múltat idézte elsősorban, a família felemelkedésének, a mind nagyobb hatalom megszerzésének diadalmas időszakát, de egyszersmind, tágabb értelemben a nemesi nemzet egykori küzdelmeit, harcait, a regnum hajdani dicsőségét is. Erről szóltak, ezt hirdették a családi ősgaléria színpompás festményei, a kincstár s főként a fegyvertár lenyűgöző darabjai, a török elleni háborúk beszédes rekvizítumai. A „harcon szerzett” tárgyak, tárgyegyüttesek között egyedülálló ritkaságnak számít az a nagyméretű vezéri sátor, amely a magyarországi török háborúk utolsó, diadalmas korszakának „hírmondója”; ez a második érsekújvári csatában, 1685 augusztusában zsákmányolt török hadi felszereléshez tartozott.

Vajon Esterházy Pál miként vélekedett erről, Fraknó várának e sajátos metamorfózisáról? A kérdés annál is indokoltabb, mivel mindaz, ami a várat különlegessé, más építményektől jól megkülönböztethetővé tette – falainak díszítése festményekkel, domborművekkel, feliratos táblákkal, belső tereinek kialakítása, berendezése –, az ő szándékából, elhatározásából következett. Az elgondolás, amely őt ebben vezérelte, aligha lehetett más, mint a „historizálásnak” egy igencsak öntudatos, tendenciózus vállalása. Annak demonstrálása, hogy a megidézett múlt a „jelenben”, azaz saját korában – mi több, a maga tevékenységében és személyében – nyer értelmet s egyfajta „visszaigazolást”. Amint jó néhány személyes megnyilatkozásából tudható, a kiválasztottság érzete, egyfajta küldetéstudat – párosulva egy különös belső késztetéssel, a „megfelelés”, a bizonyítás kényszerével – nem állt távol tőle. Erről tanúskodik, egyebek között, hogy életének ötvenhatodik évében elkészíttette saját „monumentumát”, s azt – egy őt ábrázoló életnagyságú lovasszobrot, Michael Filsser alkotását 1691-ből – jellemző és nagyon érthető módon, a fraknói vár belső udvarában állíttatta fel.

Amint személyes életsorsa alakulásában, úgy bizonyára tetteiben, sikereiben is a gondviselés akaratát kívánta, vélte felismerni. Amit pedig tetteinek, eredményeinek sorában ő maga kitüntetetten fontosnak tartott, mondhatni: személyes ügyének tekintett, az a családi, immár nádori kincstár létrehozása, kiteljesítése volt. Valószínűleg így, ilyen összefüggésben értelmezhető – esetleg valamiféle áttételes, az utókornak szánt figyelmeztetésként is – az a latin nyelvű felirat, amelyet, röviddel a halála (1713. március 26.) előtt ő maga helyeztetett el a fraknói vár kincstártermének bejárati ajtaja felett, s amely ma is ott olvasható:

 

Nisi Dominus custodierit civitatem,

Frustra vigilat qui custodit eam.

(Hogyha az Úr nem őrzi a várost,

az őr hiába őrködik fölötte.)

                   Idézet a 127. zsoltár első verséből.

 

Nem csupán ritka és különleges, de egyszersmind komoly felelősséget jelentő, súlyos örökség volt az, amit Esterházy Pál a leszármazottaira hagyományozott. S akikre a vagyon, egyebek között a kincstár megőrzésének feladata hárult. Ők, az utódok mintha Juvenalis szállóigévé vált szavait, azok üzenetét tartották volna szem előtt – Nagy gond a vagyonra vigyázni. Szatírák, XIV könyv, 303–304. –, törekedtek arra, hogy kellő körültekintéssel járjanak el, ha valamely különleges helyzet ezt kívánta. Így határozott, immár a 20. században Esterházy Miklós herceg (1869–1920) – hírül véve az első világháború elvesztését és felmérve annak várható következményeit –, amikor 1918 novemberében elrendelte, hogy a családi kincstár műtárgyainak túlnyomó részét a magyar fővárosba, Budapestre szállítsák, s további intézkedéséig ott őrizzék. Ő készíttette elő, majd utóbb fia, Pál herceg (1901–1989) újíttatta meg és írta alá (1923 márciusában) azt a letéti szerződést, amely lehetővé tette, hogy a gyűjtemény legkitűnőbb darabjait a budapesti Iparművészeti Múzeum őrizze és tárja – szakszerű elrendezésben, rangjához méltó módon kiállítva – látogatói elé.

Sajátos helyzet állt elő ezáltal. A nagy hírű műgyűjteménynek két őrzési helye lett, s ezeket immár egy országhatár választotta el egymástól. 1919. szeptember 10-én az antant hatalmak a Párizs melletti Saint-Germainben békét kötöttek Ausztriával, és – helyben hagyva a korábbi párizsi békekonferencia július 21-i döntését – a történeti Magyarország három vármegyéjének összesen négyezer négyzetkilométernyi területét az Osztrák Köztársasághoz csatolták. Az így létrejött új közigazgatási egység, az ausztriai Burgenland tartomány része lett ettől kezdve Fraknó is, Forchtenstein néven.

A budapesti műtárgyegyüttest a második világháború alatt, a magyar főváros elhúzódó ostromának viszontagságos utolsó időszakában, 1945 januárjában rendkívül súlyos veszteségek érték. Megsemmisült a gyűjtemény számos, pótolhatatlan értékű darabja, főként azok az alkotások, amelyek különböző egzotikus matériákból, illetve szerves anyagokból készültek. A Budapesten őrzött anyag mintegy nyolcvan százaléka igen súlyos sérülést, károsodást szenvedett. E roncsolt műtárgyak helyrehozatala – ami sokáig reménytelennek tűnt a szakemberek számára is – kivételes felkészültséget, mesterségbeli tudást és nem csekély időt igényel. Az 1960-as évek óta az Iparművészeti Múzeum restaurátorainak immár több nemzedékét foglalkoztatja ez a különleges feladat. Munkájukat, amely napjainkban sem szünetel, és az elkövetkező években is folytatódni fog, széles körű szakmai érdeklődés, figyelem és egyre növekvő nemzetközi elismerés kíséri.

Jóval szerencsésebben alakult azoknak a műtárgyaknak a sorsa, amelyek annak idején, 1918–19-ben a fraknói várban maradtak, s őrzési helyük azóta sem változott. Azokat ugyanis elkerülték a háború pusztításai. Ennek köszönhetően a vár mai látogatói olyan alkotásokban gyönyörködhetnek – többek között mívesen megformált és díszített arany- és ezüst serlegekben, faragott és esztergált elefántcsont tárgyakban, régi órákban –, amelyek ugyancsak méltóképp reprezentálják az Esterházyak egykori hatalmát, rangját és gazdagságát. Azt a műgyűjteményt, amely valaha, a 17. század közepétől mintegy háromszáz éven át Európa legjelentősebb főúri kincstárai közé tartozott.

Irodalom

Ferdinand Botgorschek: Forchtenstein – eine historisch-topographische Beschreibung. Wiener Neustadt, 1852.

Szilágyi Sándor: A gróf Esterházyak családi naplója. In: Történelmi Tár 1888. 209–224.

Merényi Lajos: Az első herceg Esterházy fraknói ingóinak leltára 1654-ből. In: Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903. 166–179.

Végh Gyula: Esterházy-műkincsek az Iparművészeti Múzeumban. In: Magyar Iparművészet 1920. 9–11.

Csányi Károly: A herceg Esterházy kincstár magyar ötvösművei. In: Az Országos Magyar Régészeti Társulat Évkönyve 1920–1922. 188–194.

Héjjné Détári Angéla: A fraknói Esterházy-kincstár a történeti források tükrében. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk. Galavics Géza. Bp., 1975. 473–549.

Katona Imre: A fraknói kincstár 1725. évi leltára. In: Művészettörténeti Értesítő 1980. 131–147.

Bollwerk Forchtenstein. Szerk. Jakob Michael Perschy. Sonderband der Burgenländischen Forschungen (a fraknói várban rendezett időszaki kiállítás katalógusa). Eisenstadt, 1993

Burg Forchtenstein. In: Die Kunstdenkmäler des politischen Bezirkes Mattersburg. Szerk. Verena Keil-Budischowsky (Österreichische Kunsttopographie Bd. 49). Wien, 1993. 206–278.

Ékszerek, érmek, rendjelek – Válogatás az Esterházy-gyűjteményből. Szerk. Pandur Ildikó – Szilágyi András (a budapesti Iparművészeti Múzeum kiállításának katalógusa) Bp., 1994.

Die Fürsten Esterházy – Magnaten, Diplomaten und Mäzene. Szerk. Jakob Perschy–Harald Prickler (a kismartoni Esterházy-kastélyban megrendezett kiállítás katalógusa). Eisenstadt, 1995.

Von Bildern und anderen Schätzen. Die Sammlungen der Fürsten Esterházy. Szerk. Gerda Mraz–Géza Galavics. Wien, 1999.

András Szilágyi: Die Esterházy-Schatzkammer. Frankfurt/M–Berlin, 1999. (Első kiadása, magyar nyelven, a Helikon Kiadó gondozásában: Bp., 1994.)

Hungary’s Heritage – Princely Treasures from the Esterházy Collection. Szerk. András Szilágyi (a londoni Somerset House-Gilbert Collection kiállításának katalógusa). London, 2004.