December 2005
Kárpát-medencei várak, kastélyok

Marosi Ernő

A középkori vártól a kastélyig

A középkori várépítészet emlékei művelődéstörténeti karrierjüket már akkor a szellem lakóhelyeiként és megnyilvánulásaiként kezdték, amikor más művészeti alkotások szellemi természetét még kevesen ismerték el, inkább keresve bennük természetutánzást vagy tisztán ábrá-zolástechnikai eljárást, mechanikus leképezést vagy – az építészetben – funkcionális követelmények kielégítését. A szellem nagyon sokszor szó szerint értendő: a durva, redves, mohos falak között, a homályos terekben lakó kísértetként, amilyen a 18. századi angol Gothic Novel óta borzongatja az olvasót – s az utóbbi időben a rémfilmek nézőit is. Meglepő, hogy ilyen kísértetként nemcsak a „középkor szelleme” (a sok-sok lapos szellemtörténeti munka címében is felidézett főhős), hanem a szellemvilág más képviselői is felléptek. Az ilyen, alakot öltött hegeli ideák közül talán a legnagyobb és meglehetősen veszélyes pályát a marxi kommunizmus kísértete járta be, amely 1848 után kezdte bejárni Európát.

Valamivel idősebb testvérei, csupa „lebegő rémalak”, a magyar romantikusok „visszamerengéseinek” kedvelt színtereiben és ihletőiben, a várromokban laktak. Többnyire a letűnt régi dicsőség tanúi, olykor a kultúra elmúlására is emlékeztetnek. A romantikus várregék költőinek – köztük Petőfinek – szeme előtt hajdani rémtörténeteket éppúgy felidéznek, mint nagy történelmi hősöket. Kölcsey arra is figyelmeztet, hogy „régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”, s inkább vallja ehelyett a „hass, alkoss, gyarapíts” parancsát. Szavait azonban hiba lenne úgy értelmezni, mintha a várromok pesszimizmusra indító szemléletével való felhagyásra s helyette azok optimisztikus újjávarázslására buzdítana. Az ő Himnuszában sejlik fel a Gothic Novel által ihletett vízió is: „Vár állott, most kőhalom, / Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom zajlik most helyettek.” – Ez a halálhörgés s a csatazaj vált az utóbb, a 20. században végleg kommercializálódott magyar várromantika elengedhetetlen kellékévé – egy rövidebb, osztályharcos, a feudalizmus uralkodó osztályát leleplező, különösen deresekkel, spanyolcsizmákkal, vasszüzekkel, valamint a Mária Terézia-kori illusztrált kínvallatási rendtartás reprodukcióival riasztgató korszaktól eltekintve. Mindmáig legnépszerűbb terméke az örök kötelező olvasmány mivoltában a funkcionális analfabéták mindent helyettesítő irodalmi élményévé előlépett Egri csillagok, az etnikailag motivált tömeggyilkosság és a szadista kreativitás olyan dicshimnusza, amely mintegy megelőlegezte az első világháború lövészárkainak mészárszékeit, s megteremtette számukra a hazafias militarizmus dicsfényét.

Nemzedékek nőttek fel a végvári harcok stratégiai térképeinek és védővonalainak igézetében, visszavetítve ezeket a védelmi funkciókat a középkorra is – ahol, nehéz lévén felismerni a 16. század harcaira jellemző frontvonalakat, értelmüknek felfedezése nem kis nehézségeket okozott. Hasonló szemléletből eredt s megfelel a várépítészet hagyományos rendszerezéseinek az a haditechnikai funkcionalizmusra alapozott fejlődéskép, amely a fejlődés mozgatóerőiként az ostromeszközök és -módszerek fejlődését ábrázolja, s a védelem eszközeit ezekre adott válaszként értékeli. Van ebben az elgondolásban valami a darwinizmusból: nem is annyira a szüntelen alkalmazkodás képében, mint inkább a túlélésért folyó szakadatlan küzdelmében. Az 1960–70-es években a magyar várak művészettörténete is még ezen a feltevésen alapult, amelyet Gerő László Magyarországi várépítészete (1955, illetve második kiadása 1968-ban) foglalt fejlődéstörténeti rendszerbe. Ugyanebben az időben az egyetemes művészettörténet-írás is mintegy szabadulni igyekezett a vár- és erődítésépítészet terhétől. Paul Frankl a gótikus építészet történetéről írott munkájában (Gothic Architecture. The Pelican History of Art. Harmondsworth, 1962) a kor várainak és erődítéseinek építésében egyszerűen más esztétikai elvekre ismert, mint a kőfaragó-építészek munkáiban. Így alátámasztotta a várépítészetnek mint öntörvényű célszerű építmények gyűjtőfogalmának felfogását.

A nagy és váratlan fordulatot az 1980-as években Engel Pál felismerései hozták, amelyek azon a megfigyelésen alapultak, hogy a középkori várak jelentős hányada hosszabb és tömeges emberi tartózkodásra alkalmatlan volt, s rendszerint nem az állítólag általuk ellenőrzött vagy védett utak közelében, hanem meglehetősen nehezen megközelíthető helyeken épült. Engel a várnak és tartozékainak politikai jellegét ismerte fel, kimutatva, hogy az Anjou-korban a királyi várak a honor jegyében, tisztségük tartozékaként kerültek a bárók igazgatása alá. A honor fogalma világított rá egy sajátos magyar történelmi vonásra, a „hivatali hűbér” jelenségére (Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Századok 1985. 880–920). Ez a nagyszámú történeti forráson alapuló s ezeket megvilágító megállapítás természetesen messze túlmutatott azon, hogy reális megvilágításba helyezte a 14. századi várak jelentőségét: rávilágított a feudalizmus magyarországi fogalmának valódi érvényére is – szemben a történelmi materializmus formációelméletének formalizmusával. Engel megfigyeléseivel párhuzamosan más indítékból – mindenekelőtt a műemlékvédelem tapasztalatai alapján – került sor a valóságos nemesi lakóhelyek, az udvarházak, kastélyok feldolgozására (Koppány Tibor, összefoglalóan: A középkori Magyarország kastélyai. Budapest, 1999). Ezek a megfigyelések a haditechnikai célszerűség hipotéziseinek lehanyatlását eredményezték. Olyan, addig inkább csak a művészettörténészek által használt szempontok és fogalmak kerültek a történészek közbeszédébe, mint reprezentativitás, szimbolikus érték. A kutatások során megkülönböztethetőkké s a számos oklevél, valamint a régészeti kutatások adataival azonosíthatókká váltak a középkori castrumok (a jelentős várak) és a castellumok, rendszerint megerősített nemesi lakóhelyek (curia nobilitaris), udvarházak kategóriái. Ezeknek egy 13. századi példája, a birtokos Aba nembeli Csobánka ág 1301-es osztálylevelében részletesen leírt, az alapfalak régészeti feltárásával hitelesített, Mátrafüred határában lévő Benevár mintegy ironikus-szimbolikus jelentőséget is nyert. A magyar várkutatók 1989 óta „Castrum Bene” címmel rendezik konferenciáikat – s közleményeik címlapján az első kötettől kezdve ott díszeleg Benevár perspektivikus rekonstrukciója: egy négyszögletes, sánccal övezett védőfallal körülvett térség, bejárati kaputoronnyal s a védett területen toronnyal és hozzá csatlakozó, hosszanti lakóépülettel. Az emblematikussá vált rekonstrukciós rajz elemei számos kis vár megismerhetővé váló részletein ismétlődnek.

Van hasonlóan értelmezhető 14. századi ábrázolásunk is. Csak Huszka József 1882-ben készített akvarellmásolatai őrizték meg a nem sokkal később lebontott homoródszentmártoni unitárius templom Szent László- és Szent Margit-legenda falképeinek emlékét. A bele épített késő gótikus boltozat által csúcsíves töredékekre szabdalt László-legenda elején, az északi hajófalon húzódó képsor nyugati végén szokatlan jelenet volt található, a szent király előtt térdelő, előkelő, divatos öltözetű, sok apró gombbal díszített ujjú zekét viselő, összetett kezeit könyörgésre emelő alakkal (Budapest, Néprajzi Múzeum R. 10.240. sz., közölve: László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993). Ez a képet, amelyhez hasonló – ugyancsak a képsor elején – még a gelencei ciklusban fordul elő (meglehetősen önkényesen; a história logikája szerint több értelme lenne „híradásnak” vagy „segélykérésnek”), „kihallgatásnak” szokták nevezni. Mindenesetre a gelencei ábrázolás eltérő, s kapcsolatban van a kunok ellen kivonuló Szent László alakjával, aki ugyanúgy tekint vissza a város felé, mint a bögözi nyugati fal freskóján, ahol a városkapu előtt asszonyok csoportja és a püspök búcsúztatja. A bögözi falképen egyértelműen vár vagy fallal erősített város látható, a védő pártázat fölött trombitásokkal – ezeknek a virradatot jelző motívumát értelmezte Vizkelety András a lovagi költészet alba-toposza alapján az egyik olyan elemként, amely bizonyosan nem népvándorlás kori hagyományból, hanem a nyugati epikából származik. Ilyen eredetű és többek között a városi pecséteken és címereken elterjedt, civitast jelképező városfal- és -kapumotívumokkal állítható párhuzamba a freskókon a város jele is. A jelek szerint Homoródszentmártonban is volt harcba vonulás jelenet, az alsó sávban, festett, ívsoros párkány alatt, a Margit-legendával egy sorban. Ilyen meggondolásokból tételezem fel, hogy az egykori homoródszentmártoni nyitókép nem a historia képsorának része volt, hanem donátor jelenet, a Szent László előtt térdelő nemesi megrendelővel. A szent király egy sajátosan ábrázolt táj előtt trónol, mögötte lőréses-pártázatos védőfallal, amely mögött perspektivikusan ábrázolt épületcsoport látszik: egy torony három, cseréptetős sisakkal fedett emelete meg két, csatlakozó ház is, egy nő előbukkanó félalakjával. A védőfal előtt, sajátos, fordított perspektívában egy domb látszik, tetején házzal. Mintha nemesi birtoknak a szent oltalma alá helyezett épületeiről, egyben rangot jelző tárgyairól lenne szó. Nem kétséges ugyanis, hogy a védő pártázat az erődített, csak külön engedély alapján létesíthető nemesi lakóhely megkülönböztető jele volt. Az egykori homoródszentmártoni falkép csak egy volt a 14. században szokásos ábrázolások közül, amelyek nyilvánvalóan nem valóságos tájat, hanem a közismert formulával mégiscsak általánosan felfogható, mert megszokott realitást idéztek fel. A Képes Krónika honfoglalás-képein (mind az „első” bejövetelen, Attiláén, mind a „másodikon”, Árpádén) a hegyeken álló hasonló, erődfalakkal kerített tornyok – olykor bonyolultabb, toronycsoportos városok is – jelzik, hogy a honfoglalók lakott országot hódítottak meg. Ilyen erődített, tornyos lakóhelyeket nemcsak külön-külön, nemesi birtokközpontokban lehetett megtalálni, hanem városokban is: Sopron patríciusi lakótornyai ilyeneknek bizonyultak, azonosíthatók a megfelelő maradványok Budán, Pozsonyban, jelentős fennálló emlékek is Nagyszebenben. De ilyeneknek bizonyultak a királyi házak is: hasonló sejthető a budai curia regia csak részlegesen feltárt épületegyüttesében, s az újabb régészeti kutatások bizonyították be, hogy kezdetben hasonló, laza elrendezésű épületegyüttes volt az Anjouk visegrádi rezidenciája is, a fellegvár erődítményének lábánál. Ez együttesekben a legfontosabb elem az udvar, a szó legszorosabb értelmében. A nemesi udvarház természetesen méreteiben, épületeinek nagyságában és minőségében is különbözött a királyi curiától, elrendezésének alapvonásaiban, az általa biztosított életformában és -körülményekben azonban kevésbé.

Mindez megfelel mindannak, amit a középkor korábbi szakaszának külföldi építkezéseiről tudunk. Nemesi-patríciusi lakótornyok meghatározta városképek és             -sziluettek csak ritkán, kivételes esetekben maradtak ránk – a nagyobb szabásúak sorából közismert a toscanai San Gimignano, ismert Regensburg patríciusi lakótornyainak és püspöki udvarainak példája is. Róma nemesi tornyait s más városok – köztük a legismertebb Firenze – nemesi tornyait a városokban lakó arisztokratákat korlátozó, ellenük szükség esetén katonai erővel is fellépő városi önkormányzatok távolították el, hogy erődítésekkel egyedül a communa hatalmát támasszák alá. Amikor az volt a feladatom, hogy A középkori művészet világa (Budapest, 1969) címmel rövid válogatást szerkesszek a középkori művészet forrásaiból, már 12. századi franciaországi communák krónikái között találkoztam a lakótornyukba zárkózó, lakóhelyük védőműveiben és falaiban bizakodó, kevély nemesek megbüntetésével. Ebben a munkában segített ki francia költői szövegek fordításával Jékely Zoltán. Számára a Roman de Renart aligha lehetett több, mint fordítói penzum: számomra a költői ráhangolódás csodája. „Őfelsége Nóbel király úr / Ravasz várához odajárul” – már a szemelvény kezdő verseinek fordítása telitalálat volt, s az az épületleírás is, melyhez nekem kellett némi magyarázatokat adnom: volt ott szó gátról, sövényről, palánkról, sáncról, felvonóhídról, tornyokról és falakról – persze csipkézetes, lőréses koronázásról is. De a leghitelesebb – s magyarul meseszerűen szóló – Renart/Ravasz hetyke szövege lett: „…eleségem van elég itt, / annyi, hogy eltart vagy egy évig: /vannak bíz tyúkok, kakasok, / s apró prémes állatka, sok, / kövér sajt is töméntelen, / hízott juh és kövér tehen: / a kastélyban kút is vagyon, /hűs, friss, egészséges nagyon.” Mikor a „tehenhez” értem, már láttam, a népmesei rókalelkű úr hiteles szavait olvasom, aki így gúnyolja az ostromlót: „Üljön le hát, én itthagyom: / fáradt vagyok s éhes nagyon, / eszünk hát finom asszonyommal. / Kend meg bánom is én, ha koplal!”

A Roman de Renard a 12. század végéről való. Ennek a mentalitásnak ideje különböző korokban járt le. A firenzei Brunetto Latini a 13. század végén jelezte, hogy az örökké harcoló olaszok magas tornyaival ellentétben a franciák „örömükre és gyönyörűségükre” építik tágas házaikat, s köréjük kerteket és gyümölcsösöket telepítenek. Magyarországon ezekben a „kéjlakokban”, amelyekben a kényelemnek, az udvartartás kultúrájának s – elriasztó vonásain túl – a természetnek is több szerep jutott. A régészeti kutatás megállapításai szerint Nagy Lajos Diósgyőr várát úgy építtette 1370 táján Ernye nádor fia, István ovális kerítőfallal ellátott s a maga idejében – nem egészen egy évszázaddal korábban – reprezentatívnak számító, mert egy bajor hercegnővel kötött esküvő színhelyéül is szolgáló várának helyére, hogy abból semmit sem használt fel a szabályos téglalap alaprajzú, belső udvaros, négytornyos várkastély építéséhez, csak a lebontott épület köveit. Az új épület egész elrendezése átgondolt rendezettséget tükröz még ma, romjaiban is: kisebb terek füzérét, nagy, kéthajós terem maradványait, kétszintes várkápolna alsó terének falait. Tervszerű kialakításának már az is ékes bizonyítéka, hogy alapelemei szinte pontosan ismétlődnek a valamivel később elkezdett Zólyomban. Kényelmi berendezéséről csak egy ekkoriban feltűnő, bizonyosan már az első korszakban használt újítás, a cserépkályhák töredékei tanúskodnak. Még nyilvánvalóbb a környezetéhez való viszonya: a várárkok vize nemcsak védelmére szolgált, hanem látványát is kellemessé tette, ugyanúgy, mint az egykor alatta felduzzasztott tó. Nagy Lajos minden jel szerint tudatosan törekedett arra, hogy kiegészítse a várhoz tartozó erdőbirtokot, mely – éppúgy, mint Zólyom hasonló környezete – vadászatra kínálkozott. S végső soron az ökológiai környezetet egészítette ki a már az Ernye család által alapított közeli pálos kolostor is.

Bizonyos, hogy a késői Anjou-kornak ezek az építkezései az elődei udvari kultúráját folytató Zsigmondnak is mintaképül szolgáltak. A Zólyomhoz közeli Végles, Tata, Pozsony várai az új várkastélytípus folytatói. Jelenleg vitatottabbak az ország közepén álló királyi rezidenciák keletkezési körülményei. Bizonyos, hogy a budai Várhegy déli részén a 14. század közepén még olyan toronyból (középkori nevét István hercegről, Nagy Lajos fivéréről nyerte, s ez jelezheti építési korát is) és hozzá csatlakozó palotaépületből álló együttest emeltek, amely alig különbözött egy igényesebb magánvártól, s ezt utóbb bővítették a megismert részleteiben Diósgyőrre, Zólyomra emlékeztető módon, középső udvar körüli szárnyakkal. Nemrégen még ez számított a 14. század végi építészet kronológiai támpontjának, mert fennmaradt a Szűz Mária-kápolna alapítására vonatkozó, a pápai curiához benyújtott supplicatio. Időközben kiderült, hogy a királyi várra vonatkozó adat csonkán, a Visegrádra vonatkozó helymegjelölés nélkül került közlésre. A visegrádi királyi rezidencia újabb kutatásai és a régebbiek kritikai felülvizsgálata viszont arra az eredményre vezettek, hogy ott egy Nagy Lajos-kori, emeletes palotaépületet az új épületbe befoglalva kezdték el azt az együttest, amelynek magva egy zárt belső udvar körüli emeletes palotaépület volt. Itt az erődítésjelleg teljesen hiányzott, s a kényelmi jellegre kutak, vízvezetékek, csatornázás, még egy gőzfürdő maradványai is utaltak. Egy kút a magyar Anjouk struccos sisakdíszével volt díszítve a tálja fölé boruló kő baldachin mennyezetén. Főleg ezért volt szokás az egész együttest Nagy Lajos uralkodásának végére datálni. Részben az egymást sietve követő építési szakaszok zavarba ejtő sűrűsége miatt, részben egyéb régészeti megfigyelések alapján újabban ezt az építkezést a 14. század végére keltezik, feltételezve, hogy Budán csak akkor került sor a bővítésre, amikor Zsigmond a 15. század első évtizedében – 1408 táján – oda tette át székhelyét, véglegesen fővárossá emelve Budát. Az Anjou-címernek azonban valószínűleg jobban kell hinnünk, még ha kimutatható is, hogy ékszereken a Zsigmond-korban is használtak struccos Anjou-címerdíszeket. Aligha valószínű, hogy az Anjou-házbeli utolsó királynő, Mária 1395-ös halála után alkalmazták volna a személyéhez kapcsolódó sisakdíszt.

Nyilvánvaló viszont, hogy a csiszoltabb, kulturáltabb életmód – együtt az arisztokraták székhelyén az udvari életet meghonosító törekvésekkel – hamarosan tovább terjedt. A Kanizsaiak kismartoni vára vagy a Pálócziaké Ónodon az új, szabályos formában épült fel. A firenzei származású Filippo Scolari (alias Ozorai Pipó) ozorai várkastélya az erődítés minden fajtáját nélkülöző, könnyed, villaszerű épület, négyszögű tömbként építve a belső udvar körül. Megvan a kísértés arra, hogy benne a Magyarországon járó, de egyébként ismeretlen olasz építőmesterek egyikének művét lássuk – csakhogy megmaradt kőfaragványrészletei inkább helyi kivitelezőkre vallanak. Még egy olyan, a hegytetőhöz szabálytalan formáival alkalmazkodó lovagváron, mint a lengyel származású Stiborici Stibor vajda komor és fenyegető beckói vára, a szlovák régészek kutatása felismerte a törekvést a szabályos elrendezésre, a palota lakályos és harmonikus berendezésére.

Hamarosan bekövetkezett az újabb fázis is, a reprezentativitás legfrissebb mintáinak meghonosítása a 15. század elejére már kissé régiesnek ható Anjou-kori kezdeményezések nyomán. A lökést Buda továbbépítésére nyilvánvalóan Zsigmondnak római királlyá választása adta 1411-ben. A mintaképeket és tapasztalatokat nemcsak korábbi, meglehetősen kiterjedt ismeretei Csehországban, Lengyelországban, Németországban, hanem a megválasztását hamarosan követő nagy utazásai előbb Velence elleni hadjáratai során, majd a konstanzi zsinat alkalmával. Diplomáciai útjai innen Perpignantól és Avignontól kezdve Párizsig és Londonig elvezették. Útjai során kétszer is szerzett be nevezetes épületekről valamilyen ábrázolást: rajzot vagy festői látképet. Egyiket még 1413-ban, Észek-Itáliában tartózkodva rendelte a sienai Ospedale della Scaláról – sokáig úgy gondolták, hogy kórházat akart építtetni Budán vagy Lippán. A másikat 1416-ban az avignoni pápai palotáról készíttette. Nem találhatunk a két épület között más közös nevezőt, mint azt, hogy mindkettőben nagy, széles fesztávú, fadongákkal lefedett dísztermek voltak. Zsigmond budai építkezéseinek épp egy ilyen nagy termet magában foglaló, legalább kétszintes palotaépület volt a legnevezetesebb része. A portugál követet, Pedro de Tafurt 1437-ben a padovai Salonéra emlékeztette. Ennek vicenzai, Palladio Basilicájába foglalt rokonában az 1960-as években egy szabványos méretű kosárlabdapálya működött, nézőterével együtt! Zsigmondnak utóbb a párizsi királyi palota együttesében volt alkalma látni a kor egyik leghíresebb és legnagyobb termét (méreteiről ma csak a Conciergerie földszinti része ad fogalmat), s bizonyosan Londonban is a máig álló Westminster Hallt. Utazásai során mindvégig foglalkoztatták budai székhelyével kapcsolatos tervei, mert ahol tehette, mestereket fogadott fel és küldött haza. Így tett Párizsban, ahol kíséretének hangulatáról az egyik Rozgonyinak hazaküldött levele tanúskodik. A nem csekély rangú és vagyonú levélíró megemlíti, hogy Párizsban sok szép árut lehet látni, csak nincs annyi pénze. Mindenesetre Zsigmondnak a konstanzi zsinatról való 1419-es hazatérése kapcsán esik szó budai építkezéseiről. Egyik kortársa, a német klerikus Winand von Steeg ezt a luxust kifejezetten elítélő éllel említi. A budai építkezésből az inkább leírásaiból és töredékeiből, mint a török korban felrobbant épület helyén talált maradványokból megismerhető nagy palotán kívül még a Csonkatoronyról, a szárazárok felvonóhídja után következő kaputoronyról s a címertoronyról van tudomásunk. Talán a kaputornyon állt Zsigmondnak az a szobra, amelyet Mátyás korában Ország Mihály nádor megaranyoztatott. Vele kapcsolatban lehetetlen nem az 1974-es szoborleletben megismert, minden bizonnyal a Zsigmond-kori együttes változatos és színes díszének szánt szoborlelet kifinomult pompájára gondolni – s ugyanez vonatkozik a címertoronyra is, hiszen a szobrok heraldikus vonatkozásai feltételezhetők. A Csonkatorony, amely – félbehagyott állapotában – már a középkorban s aztán rombadőléséig a török uralom idején is rettegett börtön volt, minden bizonnyal a 14. századi francia várkastélyok nagy donjonjainak mintájára, a király legszemélyesebb lakosztályait foglalhatta volna magában. IV. Károly francia király a vincennes-i várkastély donjonjában, dolgozószobájában őrizte könyveit, itt tartotta gyűjteményének legkedveltebb tárgyait is. Umberto Eco regényének, A rózsa nevének ideális könyvtártornya valójában nem egy kolostori könyvtárnak, hanem egy gazdag fejedelmi bibliofil könyvtárát magában rejtő donjonnak felel meg. Zsigmond kincseiről csak akkor hallunk valamit, amikor menekülő leánya, Erzsébet, Albert özvegye elhelyezi, elzálogosítja őket, többek között IV. Vencel király kéziratait is őrző könyvtáráról pedig akkor, amikor V. László kíséreli meg visszaszerezni az akkor a bécsi Burg kaputornya fölötti toronyban őrzött könyveket III. Frigyestől – nyilván sikertelenül. A budai szobrok Zsigmond elgondolásának befejezetlenségéről tanúskodnak – ugyanezt a tapasztalatát jegyezte fel 1431-ben Bertrandon de la Brocquière burgundi követ is, akinek munka nélkül lézengő francia kőfaragókkal volt módja beszélgetni Budán. Nem tudhatjuk, mi valósult meg Zsigmond haláláig a tervezett, császárhoz és világfihoz egyaránt méltó rezidencia tervéből.

Viszonylag a legtöbbet a nagyterem követéséről tudunk. Ennek az épületnek mintájára építették át az esztergomi vár Dunára néző, nyugati szárnyát. Itt még az Árpád-kori, 12. század végi királyi palota kisebb méretű nagyterme állott, s ennek megkettőzésével épült a Vitéz János érseksége alatt befejezett, de bizonyára már elődje, Szécsi Dénes idején elkezdett nagy palota. Régész kutatói szerint nagyterme, amelyet a magyar királyok képei díszítettek a szittya ősöktől kezdve, faboltozatos volt, mint Zsigmond budai palotájának nagyterme. Ahogyan annak északi, város felőli homlokzatának töredékeiből egy rácsszerű, áttört ablaktagolás s egy a támpillérek fölött erkélyeket alkotó függőfolyosó jelenik meg – mindig változó – rajzi rekonstrukciókon, az esztergominak a Duna felőli meredek sziklafal fölötti támpillérein még eredeti helyükön láthatók az erkélyek konzoljai – ma már részben kiegészítve. Az alsó terem felirata szerint 1452-ben, kormányzósága idején építtette Hunyadi János is a vajdahunyadi vár palotáját, emeletén ugyancsak nagyteremmel, amelynek a várárokra néző, erkélyes függőfolyosója ma a legteljesebb képet adja ezekről az igényes és technikai bravúrteljesítményt jelentő kőfaragómunkákról. Ma – nagyrészt a 19. század regényes-színpadias képzeletének hatása alatt – az ilyenfajta tereket lovagteremnek nevezzük. A középkorban valószínűleg palota, terem volt az elnevezésük. Közösségi célokra, nagy tömeg befogadására szolgáltak: például bankettek rendezésére – így Mátyás világra szóló 1476-os budai esküvője alkalmából. Az udvartartás legmagasabb igényeinek feleltek meg, így terjedtek el Zsigmond halála után az arisztokrácia körében. Bizonyosan nem csupán a kulturált életformát hordozták, nemcsak az udvari normának feleltek meg, hanem hatalmi ambíciókat is kifejeztek. Az interregnum idején országgyűlési határozattal, az 1445-i törvény IV. artikulusában kellett intézkedni az elszaporodott, engedély nélküli épített várak lerombolásáról, kivéve a legbefolyásosabb bárók által építettekről. A középkor kultúrája sem képzelhető el politikai töltés, hatalmi motiváció nélkül.