Október 2005
Alternatív Skóciák

James Robertson

Joseph Knight

Jamaicában történt, 1760-ban, úgy húsvét tájban. Az ültetvény abban az évben is szép jövedelmet ígért, ő mégis egyre nyugtalanabb lett. Éjszakánként felriadt, és fülelt. De csak a kabócák cirpeltek, és a szúnyogok zümmögtek körülötte. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt az, ami nyugtalanította. A lázadástól való félelem mindig is valóságos volt, akárcsak az éjszaka hangjai. Sosem feledhette, amit az az ember mondott egyszer ott, a kingstoni parton: „Háborúban állunk velük.” Csakhogy 1760-ban ez a kényelmetlen érzés erősebb volt, mint a megszokott nyugtalanság. Úgy lett úrrá rajta, akár egy hirtelen jött láz.

Most, amikor a biztonságos, hűvös Perthshire-ben emlékezett azokra az időkre, határozottan úgy érezte, a lázadás és a forróság összetartoztak, igen, mintha a lázadást egyenesen a forróság szülte volna, azok a forró trópusi viharok. Csakugyan – vajon nem ez történt? Valamiféle megfoghatatlan szubsztancia forrott odafenn a felhőkben és betöltötte a levegőt a közeledő esőkkel egy időben? Vagy talán a kagylókürt hangja hordozta, a kürté, amely már hajnal előtt munkába szólította a rabszolgákat, de ugyanúgy alkalmas lehetett arra is, hogy harcba szólítsa őket? Minden a lázadást juttatta az eszébe, a fekete hátakon csillogó izzadság szaga, a fiatal férfiak szemében felvillanó fény, a másodperc, amely alatt mintha tétováztak volna, hogy teljesítsék-e a parancsot vagy sem, a lányok mogorva arca. A lázadás hangja ropogott az érő cukornádban, sustorgott a rabszolgák kunyhóiban és suttogott éjnek idején a háza tetején.

De voltak kézzelfoghatóbb jelei is. Egy reggel a Savanna-la-Marba vezető úton meglátott két simára borotvált fejű négert. Látásból ismerte őket, a szomszédja rabszolgái voltak. A következő napokban aztán több borotvált fejű is feltűnt, köztük asszonyok is. Ez már valami határozott dolog volt, olyasmi, amibe bele lehetett kapaszkodni, ami miatt jogosan lehetett aggodalmaskodni. Az ültetvényesek igyekeztek kitalálni, hogy miről is lehet szó. Egyesek valamiféle kultikus dolgot sejtettek mögötte, mások összeesküvésre vagy boszorkányságra gyanakodtak, néger varázslók mesterkedéséről beszéltek, amellyel ártalmatlanná tudják tenni a lőfegyvert, az éj leple alatt végzett furcsa szertartásokat emlegettek. Sokan nyugtalankodtak amiatt is, hogy a megyében nagy számban voltak koromantik. Hatalmas erővel dolgoztak, de ugyanez az erő veszélyesekké is tette őket. Valaki, talán Underwood kifejtette, hogy akárhol és akármikor tört ki lázadás a rabszolgák között, a baj forrása sohasem Jamaicában volt, hanem mindig Afrikában. Ez a megjegyzés együtt terjedt a félelemmel.

Sir Johnnak az volt a véleménye, hogy az ültetvényesek önmagukat csapták be. Ezt nem volt nehéz észrevenni, különösen a Knighttal történtek után. Underwood azt hitte, ismeri a rabszolgáit. John Wedderburn, ha más dolgokra is gondolt, szintén meg volt erről győződve, és nagyjából ugyanígy éreztek a többiek is. Az igazság pedig az volt, hogy a rabszolgákat nem lehetett kiismerni. Az úgynevezett koromantik egy olyan helységről kapták a nevüket, ahol sem ők, sem uraik nem jártak soha. Az Afrikában született rabszolgáknak megvolt a maguk neve és nyelve, amely búvópatakként ott rejtőzött az új nevük és a rájuk kényszerített új nyelv felszíne alatt. Az arcuk is valóságos álarc volt. Hogy is lehettek volna mások, mint kiismerhetetlenek?

Sir Johnnak eszébe jutott Jamesnek egy nagyon ízléstelen tréfája. Savannában egy fogadóban összegyűltek az ültetvényesek, hogy megünnepeljék a – mit is? Talán a király születésnapját? Igen, ez az! A király születésnapja volt. James felállt, és felemelte a poharát: „A vízen túli királyra!” Valamelyik fafejű angol nyomban belekötött, mert akkoriban még jakobitának lenni egyet jelentett azzal, hogy az illető a franciákhoz húz, mire James hűvösen megjegyezte: „De hiszen csakugyan a vízen túl lakik, vagy nem? Már csak észrevesszük, ha megérkezett volna ide, Savannába!” Mindenki nevetett, némi morgolódás után még az angol is. De nem ez volt az igazi ballépés. Később történt, hogy James csakugyan lejáratta magát.

Szóba kerültek a rabszolgáknak adott nevek. Valaki tréfásan megjegyezte, hogy ő a legszentebb a társaságban, hiszen az ő ültetvényén a rabszolgáknak egytől egyig bibliai nevük van: Ábrahám, Jób, Ruth, Hannah, Mózes, így hívják őket. Valaki más megjegyezte, hogy akkor ő a legnemesebb, mert az ő rabszolgáinak meg csupa római nevet adtak. Egy másik ültetvényes erre azt mondta, adhatnak nekik akármilyen fényes neveket, valamennyinek megvan az afrikai neve is. Hiába gondolják az ültetvényesek, hogy ők a Brit Nyugat-Indiákon laknak, igazából Dahomeyben élnek. Akkor James megtöltötte a poharát, és azt mondta:

– Szóval csupa klasszikus nevet adunk nekik, Achilles, Hektor, Nero, Platón.

– Meg Cato és Cassius – rikkantotta valaki.

– Brutus.

– Hannibál.

– Dido.

– Szilvia.

– Sibyl.

– Igen – folytatta James, miközben udvarias bólintással megköszönte a többieknek, hogy kiegészítették a felsorolást –, de furcsa, hogy van egy név, amelyet sohasem lehet hallani.

– És az melyik? Stupidus?

– Nem. Spartacus – felelte James.

Hatalmas csend lett. Valaki felborította a poharát. James leverte a hamut a cigarettájáról, és ártatlanul mosolyogva körbehordozta a tekintetét. Látta, hogy John rosszallóan csóválja a fejét. És rajta kívül még mások is.

– Elnézést, uraim – mondta még mindig mosolyogva –, csak egy gondolat volt, semmi más.

James már csak ilyen volt. Szerette bosszantani az embereket. A jakobita tószt fölött össze lehetett volna veszni, de Spartacusnak, a fellázadt rabszolgának a neve, aki csaknem elpusztította Rómát, túl közelről érintette a fehéreket ahhoz, hogy nyíltan foglalkozzanak vele. Valami idegen azt hihette volna, hogy James abolicionista nézeteket vall, vagy legalábbis rossz a lelkiismerete. De erről szó sem volt. Hiszen éppen azért mert ilyeneket mondani, mert minden gyanún felül állt. Mások voltak azok, akiknek rossz volt a lelkiismerete.

1760-ban nem volt könnyű eljutni a sziget egyik végéből a másikba. Szárazföldön négy napba is beletelt, amíg Kingstonba ért az ember, sőt az esős évszakban ennél többe is. Különös módon a Wedderburnék rabszolgái mégis hamarabb tudtak arról, hogy valami készül, mint az uraik. Vagy talán nem is olyan különös. Végső soron jól működő hálózatuk volt az ültetvényeken és a városokban is – szerelmesek, rokonok, vándorló mesteremberek, üzenetvivők, gyerekek hozták-vitték a fehérek számára hozzáférhetetlen híreket.

A lázadás kitörése előtti utolsó napokban mintha lelassultak volna az események. A rabszolgák szinte tüntetően szabadon jártak-keltek. Néhányan közülük kutyamódra napokra eltűntek, pedig tudták, hogy megkorbácsolják őket érte, amikor hazamennek. Úgy látszik, megérte nekik. Ebben is a kutyára hasonlítottak: semmibe vették a mégoly szigorú büntetést is. Most, amikor sok évvel később visszagondolt az eseményekre, már világos volt, hogy a valóság nagyon is távol állt attól, amit az ültetvényesek meggyőződéssel vallottak. Igaz, uralkodtak a rabszolgáikon, rendelkeztek az életükkel. A felszín alatt azonban mégiscsak a feketéké volt az a föld. Hogyan is lehetett volna másképpen? A szigeten százhatvanezer rabszolga és mindössze tizenhatezer fehér ember lakott. A rabszolgák nélkül megállt volna az élet.

Hát ezért félt John Wedderburn abban az évben, amelyben kitört a Tacky-féle háború. Tudta, hogy mindig, minden évszak minden órájában, nappal és éjszaka csak egy hajszál választotta el az ültetvényeseket attól, hogy hatalmas vagyonuk semmivé váljon.

 

A Glen Isla-i rabszolgák között volt három hatalmas fiatal férfi: Mungo, Cuffy és Charlie. John Weddenburn két évvel az események előtt vásárolta őket. Figyelt rájuk, gondosan képeztette őket, és csak akkor álltak munkába, amikor már valóban mindent tudtak. Remek csapatot alkottak, ragyogó, erős emberek voltak, könnyedén végeztek minden feladattal. John csodálta őket, és örömét lelte abban, hogy csodálja őket. Nyílt arcú, vidám fickók voltak, rendszerint még daloltak is munka közben. Azonban két héttel húsvét után egy reggel simára borotvált fejjel jelentek meg, összeszorított szájjal, szótlanul járkáltak, és nem néztek gazdájuk szemébe. Sandy éppen Glen Islán volt akkor, próbálta összekapni magát a sokadik betegsége után. John megpróbálta szóra bírni a rabszolgáit.

– Mi történt, Charlie? Miért borotváltad le a hajad?

– Nem tudom, uram.

Ez a válasz annyira ostoba volt, hogy John és Sandy elnevették magukat.

– Nem tudod? Te magad tetted, és nem tudod, hogy miért?

– Nem én tettem, uram.

– Hát akkor kicsoda?

– Én – felelte Mungo. – Azután meg Charlie tette Cuffyval, Cuffy meg velem.

– De miért?

– Így jobban áll a kalapom – mondta Charlie, nem túl nagy meggyőződéssel, és bizonyításképpen a fejébe csapta széles karimájú  kalapját.

– Hát a jókedvetek hova lett? Mi bajotok van?

Charlie lesütötte a szemét. Sandy a többiekhez fordult:

– Mi baja van ennek?

Mungo Cuffyra pislogott. Cuffy vállat vont. Hallgattak.

– Majd megmondja, ha megkorbácsoltatom – mondta John. – Kérsz korbácsot, Charlie?

– Nem, uram.

– Hát akkor miért nem mosolyogsz?

– Nem érzem jól magam.

– Hát te, Mungo? És Cuffy? Mind betegek vagytok?

Cuffy nagyon lassan bólogatni kezdett:

– Igen, uram. Mi mind betegek és mind fáradtak.

Sandy és John összenéztek.

– Ennyi az egész? – nevetett Sandy.

Csend.

– Ugyan, csak lusták – mondta Sandy.

Válasz most sem érkezett.

– Nos, hamarosan itt az aratás ideje – zárta le a beszélgetést John. – Aztán majd pihenhettek valamennyien. De most munkára!

A három férfi eloldalgott, és csatlakoztak a többiekhez.

Sandy rávigyorgott Johnra:

– Tökfilkók.

– Ühüm. Legalábbis reméljük – felelte John.

Valami szánalomfélét érzett Charlie iránt, aki láthatóan a többiek befolyása alatt cselekedett, és ez nagyon emlékeztette őt valakire. De kire? Beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy Sandyre. Sandyre, aki mindig biztatásra és jóváhagyásra vár. Megdöbbent. Hogyan lehet bármilyen hasonlóság is az ő tulajdon testvéröccse és egy fekete között?

Azon a napon kapták az első híreket St. Maryből. Az egyházközség nyolcvan mérföldre volt északkeleti irányban. Mr. Hodge érkezett meg lóhalálában Savannából, ahol egész délelőtt hallgatta egy, a fővárosból, Spanish Townból érkezett embernek a szinte hihetetlennek tűnő beszámolóját. Glen Isla tornácán rögtön tovább is adta a hallottakat Johnnak és Sandynek. Néhány nappal húsvét után két birtokon fellázadt vagy száz koromanti, egyenesen Port Mariába mentek, és miután megölték az őrt, feltörték és kifosztották a fegyverraktárat. Ezután egyik ültetvényről a másikra masíroztak, felgyújtották a cukornádat is meg a házakat is, és mindenkit megöltek, aki útjukba állt volna, fehéreket és feketéket egyaránt. A vezérük egy Tacky nevű fickó, aki az Aranypartról származik.

Hodge viszonylag keveset időzött a tényeknél, de annál hosszabb lére eresztette a rémségek történetét. Mindenkit megöltek, mindenkit, az ültetvényeseket is meg azokat is, akik csak ott bámészkodtak, kivágták és megették a szívüket, és ittak a vérükből. A hűséges rabszolgákat rettenetesen elverték, aztán megcsonkították és feldarabolták őket. A fehér nőket ötvenszer megerőszakolták, mielőtt elvágták volna a torkukat. A kereskedőnek csakúgy guvadt a szeme, amíg erről beszélt. John Wedderburn nem győzte tölteni bele a rumot.

– És az a Spanish Town-i ember tanúja volt mindannak, amit elmesélt?

– Nem, nem – rázta a fejét Mr. Hodge. – De beszélt olyanokkal, akik túlélték. Ég az egész egyházközség!

Sandy Wedderburn elsápadt.

– Hát a milícia? Hát a rendfenntartók? Hol vannak? Miért nem lépnek közbe?

John csitítóan intett.

– Jaj, dehogyisnem – kapkodott levegő után Mr. Hodge. – Amint a hír elért Spanish Townba, a tanács azonnal rendkívüli ülésszakra gyűlt össze. Egy gyalogos osztag elindult St. Marybe Archer’s Ridge-en keresztül, egy másikat Port Royalból indítottak útnak, egy harmadikat Kingstonból. Statáriumot hirdettek, és hát igen, persze, a milícia is megmozdult. És elküldtek az ott lakó maroonokért is. Elég gyáva népség, de annál több eszük van, mint hogy a rabszolgák mellé álljanak.

– A maroonok nem gyávák! – kiáltotta Sandy váratlanul hevesen. – Igaz, John?

– Valóban – bólintott John. – Egy cseppet sem gyávák. De hiszen ezt ön is tudja, Mr. Hodge.

A maroonok ellentmondásos alakjai voltak a jamaicai társadalomnak. Feketék voltak, de szabadok. Példaképül szolgáltak a négereknek, lenézték a fehéreket, de mindkettőtől távol álltak, és vigyáztak arra, hogy távol is maradjanak. Hosszú harcok után a harmincas években hivatalos tárgyalások után békét kötöttek a fehérekkel, és elvonultak a hegyek közé, ahol szabadon és mindenkitől függetlenül élhettek. Cserébe ígéretet tettek, hogy szökött rabszolgát nem fogadnak be maguk közé, és segítséget nyújtanak a briteknek mind a külső támadók ellen, mind pedig a rabszolgalázadások idején.

Hodge kivörösödve nyakalta a rumot.

– Mindenképpen az a helyzet, hogy a szigetet fenekestül felfordította az a Tucky meg a bandája.

– Nem hiszem, hogy volna okunk pánikba esni – mondta John. – Mi a véleményed, Sandy? Tíz napba telt, amíg ez a hír eljutott hozzánk. A legrosszabbnak már minden bizonnyal vége, a főkolomposokat megölték vagy vasra verték.

Hodge csalódottan vette tudomásul a dolgoknak ezt a hűvös fogadtatását.

– De a baj már Savannát is elérte – erősködött. – Azonnal mozgósítani kell a milíciát, jelenteni kell a hatóságnak, hogy ki hiányzik a rabszolgák közül, az összes földbirtokosnak jelentést kell küldenie arról, hogy…

– Várjon, várjon, várjon! – kiáltotta John. – Meggondoltabban! Ha kapkodunk, csak felbátorítjuk a forrófejűeket. Éljük továbbra is a megszokott életünket. Mire a hírek eljutnak hozzájuk, mire elkezdenek gondolkozni, hogy mit kellene tenniük, már minden bizonnyal megérkezik a lázadás elfojtásának is a híre.

– Ez nem egyszerű szóbeszéd, uram – tiltakozott Hodge. – Magam is hallottam, amit hallottam, és akármennyi is igaz belőle, egy kis erődemostráció azért nem ártana…

– Menjen vissza a feleségéhez – ajánlotta John. Bizonyára nagyon megviselte, amiket hallott. Neki mutassa meg, hogy erős. És adja át neki a mi üdvözletünket is. Önnek most az asszonya mellett van a helye.

– Igen, azt hiszem, igaza van…

Hodge láthatóan felderült a gondolatra, hogy most már hazavágtathat a feleségéhez. Volt valami hősies ebben az ide-oda lovaglásban. És ő majd elmondja, hogy az országnak ezt a részét teljesen felkészületlenül érik majd az események. Ezek a Wedderburnök szinte felajánlják magukat a lázadóknak, hogy gyilkolják csak le őket a saját ágyukban! Lehajtotta az utolsó korty rumot, és felállt:

– Hát akkor én indulnék is. Még van egy óra sötétedésig.

Alig hogy Mr. Hodge eltávozott, John odafordult az öccséhez:

– Sandy, kérlek, lovagolj át Bluecastleba Jameshez, és számolj be neki arról, amit hallottunk. A hisztériát kihagyhatod belőle. Mindenesetre nézzen utána, megvan e mindegyik rabszolgája. Én is ezt teszem. És mondd meg neki, hogy vizsgálja meg az összes puskáját. Egy kis óvatosság azért nem árt.

De mindkét ültetvényen nyugalom honolt. Az elkövetkező hetekben a lázadásnak csak a híre jutott el hozzájuk. Ezek a hírek arról szóltak, hogy rabszolgák ezrei csörtetnek a feldúlt egyházközségekben, hogy a maroonokat olyan golyózápor fogadta, hogy vissza kellett vonulniuk, hogy a brit csapatokat tőrbe csalták és felszecskázták. Tacky neve sötét viharfelhőként terpeszkedett végig ezeken a történeteken.

Amikor a westmorelandi ültetvényesek az utolsó cukornádföldeken arattak, már fenyegetően közel volt az esős évszak. Az első felhőszakadás sártengerré változtatta a csupasz mezőket. John Wedderburn minden nap jobban bízott abban, hogy a lázadás nem fog átterjedni erre a szélcsendes vidékre. Aztán, egy héttel Pünkösd után a Mr. Hodge által leírt rémálom valósággá vált.

Sandy még mindig Glen Islán volt. Vázlatokat készített az ültetvény legkülönbözőbb helyeiről, a házról, a cukorgyárról, a rabszolgafaluról és a földeken dolgozó csoportokról. Jól rajzolt, de a rajzaiból hiányzott az élet. John mégis örült nekik. Megörökítették a világot, amelyben élt, és hát Sandynek is kellett valami elfoglaltság. Sajnos azonban többre tartotta magát, mint amennyit valójában ért, és szerette volna megfesteni a John arcképét is.

Egy éjszaka a két Wedderburn fivért a félig rémült, félig dühös Phoebe ugrasztotta fel az ágyából. Az asszony puskalövéseket hallott a távolból. Mindhárman kimentek a tornácra. Nyugaton, a síkság fölött vörös fény rajzolt csipkét a távoli dombokra. John beleszimatolt a levegőbe:

– Ez mi?

A többiek is szimatolni kezdtek. Előbb bizonytalanul, majd percről percre erőteljesebben, végül mindent elborítva sűrű, édes illat töltötte be a levegőt. Az égő cukor illata.

Reggelig fennmaradtak, és várták, hogy valami történjen.

Hajnalban egy csapat katona érkezett a házhoz. Phoebe reggelit adott nekik, amit rumból és vízből kevert groggal öblítettek le. Egész éjjel kint voltak. Néhány mérfölddel arrébb fellázadtak egy bizonyos Forrest kapitány rabszolgái. Megölték Forrest ügyvédjét és a felügyelőt. Éppen vacsoránál ültek. A cukroshordókkal megrakott csűröket felgyújtották. Három másik ültetvényen is fellázadtak a rabszolgák, felgyújtották az épületeket. Puska és kés a fegyverük. Meg is támadták az egyik csapatot. Egy katona súlyosan megsebesült, két másik alig tudott elmenekülni. A katonák megitták az egész üveg grogot, aztán a tiszt visszaküldte őket Savannába. A következő éjszakát is ébren fogják tölteni.

Az már majdhogynem komikus volt, ahogy a fehérek összevissza császkáltak a vidéken. A férfiak egy része habzó szájjal hősködött, mások elteltek félelemmel, és szinte kivétel nélkül többé-kevésbé mindig részegek voltak. Néha beállított Peter, és magával vitte Sandyt. Peter elemében érezte magát. Remek lovas volt és igazi mesterlövész. Sandyt cseppet sem tette boldoggá a jelenléte, de engednie kellett az unszolásának. A bátyjai is úgy gondolták, hogy hasznára válik. Sandy ideges, gyönge testalkatú fiatalember volt, akivel könnyen elbánt a nyári hőség, és aki ritkán tudott kellő határozottsággal fellépni a feketékkel szemben. Talán Peter mellett megkeményedik.

John és James az ültetvényeiken maradtak. A következő egy-két napon bizonyossá vált, hogy a helyzet nagyon is komoly. Füst terjengett a földjeik felett. Több tucat fehér embert megöltek a környéken, és a jelentések szerint rabszolgák százai hiányoztak otthonról. Néhány ültetvényesnek menekülnie kellett. Ezek a szomszédoknál húzták meg magukat. Tom Irvine-nak az összes munkása fellázadt, és ízzé-porrá törték a házát. Ő maga elmenekült az erdőbe, a milícia katonái találtak rá egy nappal később. Nadrág sem volt rajta, a két lába csupa seb. Azt hitték, megőrült. De nem, egyszerűen csak erős fájdalmai voltak, és iszonyúan dühös volt. A rabszolgái tönkretették az életét.

Glen Islán csak két fehér ember maradt, eltekintve az időnként feltűnő egyik-másik Wedderburntől. A többieket mozgósította a milícia. A két férfi egyike Wilson volt, a jószágigazgató, a másik meg Brownlee, aki a négerek munkáját ellenőrizte. Phoebe megbízható volt, de Jacob és Julius képtelenek lettek volna szembeszállni a földeken edződött rabszolgákkal, a cselédlányokra pedig egyáltalán nem lehetett számítani. Azoknak csak a férfiakon állt az eszük. Ez bizony igen gyönge védelmet jelentett.

– Évekig éltünk a hátunkban a késekkel és baltákkal felfegyverzett emberekkel – mondta John Jamesnek egy napon, amikor az utóbbi átrándult Bluecastle-ből, hogy megbeszéljék a teendőket. – Néhányukat vadászni is magammal vittem, megtanítottam őket a puskával bánni. Nálunk meglehetősen szabadon járhattak-kelhettek. Mi tisztességesen bántunk velük. Csak akkor büntettük meg őket, ha csakugyan rászolgáltak a büntetésre. Miért fordulnának most ellenünk?

– Az öreg Underwood azt mondaná – nem, nem is ő, mert ő túl szelíd, inkább Geordie Kinloch azt mondaná, hogy önként ajánlkozol fel, hogy mészároljanak csak le kényelmesen. Hogy miért fordulnának ellenünk? Hát éppen azért, mert egyáltalán te magad felteszed ezt a kérdést. Mert nem őrizkedsz tőlük. Nem hiszed el, hogy képesek volnának ellened fordulni. Ez azt jelenti, hogy embereknek tekinted őket. Hozzád hasonló embereknek. Végzetes hiba, bátyám. Így mondaná George Kinloch is.

– Hát te mit gondolsz?

– Ismerhetnél. Ha feketékről van szó, félreteszem az érzéseimet. Számomra ők gazdasági kérdést jelentenek. És hajlamos vagyok egyetérteni George-dzsal. Mégis azt mondom, a magad négereit te ismered jobban, és nem ő.

– Magam is így gondolom. Majd kiderül, hogy kinek volt igaza. Az a szándékom, hogy felfegyverzem a legjobb embereimet, és őket állítom oda, hogy megvédjenek a rombolóktól.

James bólogatott.

– Ez már másnak is eszébe jutott. Kikre gondolsz?

– Mungora, Cuffyra, Charlie-ra és még néhány férfira.

– Remek fiúk, remek fiúk. De mégiscsak négerek. Tarts kézügyben egy puskát a szobádban, én azt tanácsolom.

James hazament Bluecastle-ba. Este John behívatta Brownleet, kibontott egy üveg rumot, és amíg iszogattak, elmondta neki a tervét. Brownlee tisztességes ember volt, szigorú, de nem gonosz. Első hallásra nem lelkesedett a dologért, tekintve a körülményeket, túl kockázatosnak gondolta. Az egész ültetvényen másról sem beszélnek, mint a lázadásról. John igyekezett meggyőzni, hogy éppen ezért nagyon fontos, hogy ők legyenek a kezdeményezők. És végül is mi egyebet tehetnének? Mindössze négyen vannak. A legjobb szervezés mellett sem tudnak sokáig ébren maradni, még kevésbe szembeszállni negyven vagy ötven koromantival. Fegyverezzék fel a nyolc legjobb rabszolgát, az őrködés idejét osszák fel négyük között úgy, hogy mindegyikük maga mellé vesz két négert. Ígérjenek nekik jutalmat, és emlékeztessék őket a rettenetes büntetésre, ami hamarosan utoléri a lázadókat. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy mind a maguk életét, mint az ültetvényt megvédjék. John Wedderburnnek csöpp kedve sem volt ahhoz, hogy a vagyonát elfüstölögni lássa, úgy, mint Tom Irvine. Végül is Brownlee beadta a derekát. Talán igaza van az úrnak.

– Holnap reggel ez lesz az első dolgunk – fejezte be John. – Estére hazajön az öcsém is. Majd mi ketten előkészítjük a puskákat. Reggel küldje ki a munkásokat a földekre, úgy, mint rendesen, azt a nyolc férfit pedig küldje be hozzám. Mungo, Cuffy és Charlie mindenképpen legyen köztük. Nehogy a maguk feje után menjenek. Csinálják csak azt, amit mondunk nekik. Majd még összeírok néhány nevet. Ön is gondolkozzon.

Sohasem derült ki, sikeres lett volna-e az akció vagy sem. Aznap este Sandy azzal a hírrel jött haza, hogy két nappal korábban Broughtonban egy ültetvényesnek hasonló ötlete támadt. Felsorakoztatott a háza előtt vagy húszat a legjobb rabszolgák körül, fel is fegyverezte őket, beszédet is mondott nekik (körülbelül azokat a dolgokat mondta el, amelyeket John is kifejtett Brownleenak). Azok pedig rövid, egymás között lefolytatott tanácskozás után biztosították a gazdájukat, hogy nem akarnak neki semmi rosszat, megköszönték a fegyvereket, majd nagy kalaplengetés közepette elvonultak, és csatlakoztak a lázadókhoz. Savannában azonnal rendeletet hoztak arról, hogy a négereket tilos felfegyverezni, és a gazdájuktól kapott menlevél nélkül nem hagyhatják el az ültetvényt, amelyhez tartoznak. A menlevélnek pontosan tartalmaznia kell az okot, amiért útra keltek. Igazoló irat hiányában a rabszolgát azonnal elfogták, a gazdáját pedig megbírságolták.

A John terve már csak azért is dugába dőlt, mert másnap reggel kiderült, hogy a három koromantija és még vagy egy tucat férfi rabszolga meglépett az éjszaka leple alatt Glen Isláról.

Attól kezdve Brownlee és Wilson egy lépést sem tettek fegyver nélkül. Sandy fel-fellovagolt a dombtetőre, és valahányszor visszatért, mindig arról számolt be, hogy csak úgy nyüzsögnek a gyalogos katonák és a milícia csapatai, akik Montego Bay felé nyomulnak előre. Más katonákat is látott, olyanokat, akik elfogott rabszolgák nyomorúságos csapatát terelgették dél felé, Savannába. Ugyanoda menekítették nagy kóberes szekereken legféltettebb javaikat az ültetvényesek, és akinek volt családja, a feleségét és a gyerekeit igyekezett a biztonságosabbnak ígérkező városba eljuttatni. Sandy elkísérte néhány mérföldön az északra tartó csapatokat. Látott néhány kiégett ültetvényes házat, és megszámolt tizennégy fekete holttestet. Az útmenti fákra akasztották fel őket figyelmeztetésképpen. Az elfogottak, akiket életben hagytak, nem számíthattak ilyen irgalmas halálra.

Május végén hadihajó érkezett a kikötőbe, rajta Őfelsége 49. ezredének százhúsz emberével. Csatlakoztak a hetvennégyesekhez, szépen megnövelve a westmorelandi milíciának és a maroonok két csapatának az ütőképességét. Északon, Luceánál és Motego Baynél is kapott erősítést a helyi milícia. Ezek a csapatok megindultak a sziget belseje felé maguk előtt hajtva a lázadókat a központi síkvidék és erdőség felé. A négy Wedderburn egymást váltva ott volt a milícia emberei között. John úgy gondolta, hogy ez kötelességük.

A lázadókat nem volt könnyű kipiszkálni rejtekhelyeikről, az erdőkből és a barlangokból. Jól szervezettek voltak, és fegyverük is volt. A szigetnek azon a részén a fák között és a vízmosásokban mindegyre kisiklottak az üldözők kezei közül. Ha mégis harcra került a sor, akkor vagy köddé váltak, vagy olyan erővel álltak ellen, hogy a katonák jobbnak látták visszavonulni. Cudjoe ezredes, a maroonok vezetője bizonyult a legsikeresebbnek a rabszolgák elleni harcban, ami persze bosszantotta a fehér tiszteket. Eltelt június, aztán július is. A lázadók ereje egyre fogyott. Mind nehezebben jutottak élelemhez, úgyhogy a lőszereik egy részét is vadászatra kellett felhasználniuk. Mindennap több és több akasztott embert találtak. Inkább a halálba menekültek, mintsem hogy megadják magukat. Több helyen asszonyok és gyermekek véres hullái hevertek egy rakáson. Férjük, apjuk lőtte le őket. A fehér katonák ezt igazi afrikai bestialitásnak tartották.

Csak nagyon kevesen adták meg magukat önként. A Glen Isláról eltűntek is egymásután megkerültek. Mungo felakasztotta magát. Aztán már csak Charlie és Cuffy hiányzott. Éltek vagy meghaltak, senki sem tudta.

A sziget keleti felén lassan normalizálódott a helyzet. A nagy Tackyt meglepték és lelőtték a maroonok. A fejét magas póznára tűzték a Spanish Townba vezető országút mentén. Nyugaton elfogták a lázadás egy másik vezérét is. A gazdája a Wager nevet adta neki, fekete barátai Apongónak hívták. Megsebesült a Cabarita folyó partján, és Savannába vitték bírósági tárgyalásra.

Ott már javában folyt a lázadók megbüntetése. Kétféle büntetés létezett: lassú tűzön való égetés és a láncokban való kikötés. Apongo, aki a saját hazájában előkelő herceg volt, itt azonban csak egy darab hús a hóhér kezében, mindkét büntetést megkapta: három nap kikötés, azután égetés a lábaitól kezdve. De szerencséje volt. Belehalt a sebeibe más a második napon, még mielőtt észrevették és levették volna a láncokról.

Júliusnak csaknem minden napján ilyen és ehhez hasonló jelenetek színtere volt Savanna. Néhányan a város lakói közül panaszkodtak is – a szag miatt. Távolabbi vidékekről is eljöttek a fehérek, hogy megbámulják a kivégzéseket. Nem volt elég a tudat, hogy igazságot szolgáltattak nekik, látni is akarták. Egyesek a rabszolgáikat is elhozták, tudván, hogy azok majd elmesélik a többieknek is, amit láttak.

Augusztusban hírül vitték Wedderburnéknek, hogy az ő Cuffyjuk is kézre került három másik férfival együtt. John és James belovagoltak Savannába. Arról szó sem volt, hogy megmentsék, ha akarták volna sem tehették volna. Az sem volt kétséges, hogy Cuffyt bűnösnek találják majd, és halálra ítélik. De a gazdának szabad volt elbúcsúznia a rabszolgájától a kivégzés előtt. Szükséges befejezése volt ez egy félresiklott kapcsolatnak. A rabszolgának joga volt egy utolsó kívánsághoz, bocsánatot kérhetett, vagy egyszerűen csak örülhetett annak, hogy lát egy ismerős arcot. Igazán nem lehet azt mondani, hogy a rendszer híjával volt minden emberségnek.

Az is szokásban volt, hogy az elítéltet még egyszer utoljára jól megetetik. Hadd bírja minél jobban a kikötést. Sem Cuffyra, sem a háromból két társára nem lehetett rábizonyítani, hogy valakit is megöltek volna, nem is volt vezető szerepük, így aztán az égetéstől megmenekültek. A harmadikat azonban bűnösnek találták abban, hogy harcra buzdította a többieket, és abban a harcban meghalt egy katona. Így őt megégették.

A bitó hatalmas, H alakú ácsolmány volt a tér közepén, amelynek a rövid összekötő gerendájára három darab, körülbelül hét láb magas madárketrec-szerűséget akasztottak. Cuffy és a másik kettő némi kenyeret meg sajtot, egy bögre grogot kapott, azután megláncolták és betuszkolták őket ezekbe a kalitkákba. Ott lógtak a tömeg feje fölött. És ott is maradtak étlen-szomjan, egyetlen ágyékkötőben a forró napon és a nedves, szúnyogfelhős éjszakákban, amíg csak meg nem haltak.

A második napon megérkeztek a bitó alá a Wedderburnök.

– Cuffy?

– Miért tetted, Cuffy?

Cuffy lassan feléjük fordította a fejét. Alig bírta kinyitni a bedagadt, könnyező szemeit. A nyelve is feldagadt, alig lehetett érteni a szavait:

– Te vagy, uram?

– Én vagyok, Cuffy. Miért tetted?

– Montam én, uram… memmontam már akkor. Én beteg, én fáradt.

– Nem a fejedről beszélek, te bolond! – kiáltotta John. – Miért mentél el otthonról?

– Hát azér… Én beteg… Elmentem, jól lettem.

A harmadik napon elővezették azt a férfit, akit meg akartak égetni. Lefektették, karjait és lábait földbe vert vashurkokkal rögzítették. Csak a fejét tudta mozgatni. Két szótlan, csuklyás férfi tüzet gyújtott a lábainál. Zsíros szag terjengett a levegőben. A férfi ide-oda dobálta a fejét, de egyetlen hangot sem hallatott. Cuffy és a másik férfi bátorító szavakat kiáltott neki a ketrecekből valamilyen, a fehérek számára ismeretlen nyelven. A harmadik férfi hallgatott, a feje a mellére bukott, már semmit sem érzett, csak a tulajdon szenvedését.

John alig várta, hogy hazaérjen Glen Islába, de James meggyőzte, hogy maradjanak még egy napig, hadd lássák, Cuffy megéri-e a reggelt, és az égetésnek is legalább az elején vegyenek részt. Az éjszakát egy savannai kocsmában töltötték. Johnnak a hőségtől fájt és zúgott a feje. Még a hóhérok sem bírták a meleget, hátralökték a csuklyájukat. Vad arcú bűnözők voltak, akik úgy váltották meg a maguk életét, hogy vállalták a bakó szerepét.

– Mit mondasz most, Cuffy? – kiáltott fel a ketrechez James.

– Mondom a tesvéremnek, ma Afrikába megyünk. Oda, oda megyünk ma mi mind.

John elfordult.

– Na, nekem ebből elegem van. Jössz, vagy maradsz még?

– Csak menj – mondta csendesen James. – Én még itt maradok Cuffyval.

De nem Cuffyt nézte, hanem azt a férfit, akinek a bal lába helyén már csak egy elszenesedett csonk maradt, és aki mégsem ordított. James előrehajolva, feszülten figyelte. Egy arcizma sem rándult. John elsietett.

Azon az estén az ültetvény leginkább egy sírbolthoz hasonlított. Brownlee és Wilson ott ültek a hatalmas ház tornácán, mellettük még mindig ott volt a töltött puska, a kezük ügyében pedig a pohár barna sör. Nagy harcot vívtak a szúnyogokkal. John alig állt már a lábán. Váltott velük néhány szót, kijelentette, hogy szívesen látja őket a házában, amíg a dolgok rendeződnek, azután bement és lefeküdt.

James sem másnap, sem harmadnap nem érkezett meg, csak öt nappal azután, hogy Cuffyt kikötötték. Szürke volt a portól, és mintha egész héten nem aludt volna.

– Meghalt – mondta. John és ő a tornácon ültek, ott, ahol két nappal korábban Brownlee és Wilson, és ittak. Úgy tűnt, egyedül az ital maradt meg biztos támpontnak az életükben. Ha nem innának, talán nem is élnének. – Ma délután halt meg. Az egyik még mindig élt. A bátorságuk majdnem akkora, mint az ostobaságuk.

– Nem bírtam tovább – mondta John. – Belebetegedtem abba a mészárlásba.

– Maguk akarták. Én nem sajnálom őket. És ezt ők is tudják. Bluecastle-ben nem is történt semmi baj. – James itt rövid, rosszalló pillantást vetett Johnra. – De attól még csodálhatom a bátorságukat. Az, amelyiket megégettek, egyetlen jajkiáltást sem hallatott.

John megrázta a fejét. Nem akarta hallani a részleteket. De már sötétedett, és James nem vette észre a tiltakozását, vagy talán nem akarta észrevenni.

– Vagy két órán át figyeltem, ahogy elégették a két lábát meg az egyik karját. És egész idő alatt gondoskodtak arról, hogy magánál legyen, mindegyre leöntötték. Még csak nem is nyögött. Ha nem láttam volna, nem is hinném. És egyszer csak valamelyik szájtáti túl közel ment hozzá, ő meg valahogy kiszabadította a még megmaradt kezét, belemarkolt a parázsba, és a pofájába vágta. – James kurtán, szárazon felnevetett. – Megtapsoltuk érte. Mind, akik még ott maradtunk, tapsoltunk, és akkor megfojtották. Majdnem olyan volt, mintha ő győzött volna.

– El nem tudom képzelni, hogy vagy képes ilyesmiket nézni.

– Láttam én már rosszabbat is.

Csend lett, csak a kabócák soha nem szűnő cirpelése hallatszott. John elgondolkodott azon, amit hallott. Tudta, hogy mindketten ugyanarra a dologra gondoltak: az apjuk halálára.

– Csakugyan ennél rosszabb volt? – kérdezte végül.

– Ez csak egy néger volt – felelte James. A hangja hirtelen egészen elgyöngült. – Ha megengeded, ma nem megyek tovább Bluecastle-be. Elég pocsék volt. Ha lehetne, itt maradnék.

– Szívesen látlak. Tudod, hogy mindig szívesen látlak.

Vallasek Márta fordítása