Október 2005
Alternatív Skóciák

Balázs Imre József

Alternatív Skóciák

A magyar nyilvánosságban jelenleg hangsúlyosabb az ír kultúra és irodalom jelenléte, mint a skót kultúráé. Nehéz lenne röviden megválaszolni azt a kérdést, hogy miért. Vajon az játszik-e fontos szerepet, hogy az ír nemzeti állam külön entitásként mutatkozhatott a huszadik század folyamán, a skót pedig többé-kevésbé belesimult abba, amit a magyar kultúra Nagy-Britanniaként érzékelt? Vagy egyszerűen egy sikeres országimázs-kampány, nemzetképkampány tette, hogy az ír identitás hirtelen összeállt, és pozitív módon állt össze az idegenek tudatában? A Korunk posztkolonializmus-számában Szamosi Gertrúd lényegében ugyanezt a problémát jelzi, innen indítja aztán a skót identitás és a nemzeti önmeghatározások történetének felvázolását: „Idegen szemmel nézve sokunk számára csak a viccekből és a kockás szövetből költött világ alig különbözik az ottaniak számára annyira más angolokétól.”1 Ez nem jelenti azt, hogy az utóbbi években ne lettek volna jelen a magyar nyelvterület különböző fórumain a skót politika és kultúra problémái vagy azok az értékek, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy Skócia ikonjaivá válhassanak. Inkább arról lehet szó, hogy ezek az adatok, értékek külön-külön érvényesültek, és nem látszott őket összekötni semmi. Valamiféle logikát kellene láthatóvá tenni ahhoz, hogy az információk elrendeződjenek.

De van-e olyan logika, amely mentén a magyar kultúrában is széles körben ismert Mel Gibson-film, a Braveheart/Rettenthetetlen, a Ewan McGregor főszereplésével készült Trainspotting-film (esetleg Irvine Welsh azonos című regénye), az Edinburgh-ban írt Harry Potter, a skót devolúció, a magyar zenekarok által is szívesen játszott skót népzene, Lewis Grassic Gibbon Sunset Song című regénye (a 2005 augusztusában kiválasztott skót „Nagy Könyv”) vagy a Szamosi Gertrúd által említett sztereotípiák és hasonlók valamiféle egységgé állhatnának össze? Nem valószínű. Persze a jobb kérdés az, hogy kötelező módon egységes kell-e legyen egy népről, kultúráról alkotott kép ahhoz, hogy megragadjon az idegen befogadóban, vagy elég, ha közben képesek vagyunk az akár egymásnak ellentmondó gondolatmenetek, alternatív kánonokból származó értékek mellé odatenni a „skót” címkét?

Miután a Korunk 2004. decemberi számában két írás is foglalkozott a skót kultúrával külső nézőpontból,2 jelen lapszámunkban az tűnt célravezetőbbnek, hogyha azt jelenítjük meg, amit egy skót kultúrában otthonosan mozgó, belső nézőpont mutat meg, különösen a skóciai irodalomról. Fontos tudatosítani természetesen, hogy nem egyetlen belső nézőpont létezik. Ken Cockburn skót költészeti válogatása, a Belső terek, amely 2004-ben jelent meg Budapesten, a Parnasszus Könyvek sorozatban, egyértelműen belső nézőpontot képvisel. Lapszámunk válogatása ugyancsak a bennfentesek biztonságával készült, de más értékrend szerint épül fel. Christopher Whyte, a lapszám vendégszerkesztője 2004-ben jelentette meg Modern Scottish Poetry című átfogó tanulmányát a huszadik századi skót költészetről.3 A könyv logikája az, hogy agnosztikus álláspontra helyezkedik a „skótság” (Scottishness) kérdésével kapcsolatban. Vagyis Modern skót költészet cím alatt nem feltétlenül azt kívánja megmutatni, hogy miképpen jelentkezik a skót probléma az irodalomban, hanem egyszerűen irodalomról kíván beszélni, alternatív perspektívákat keresve. Az effajta törekvések eredménye egyrészt annak a kánonnak a kitágulása lehet, amelyre mint „skót költészeti kánonra” gondolunk – olyan alkotók is fókuszpontba kerülnek, akik a pusztán a „skótságra” figyelő gondolatmenetbe nem illenek bele –, másrészt az alapjaiban esztétikai jellegű nézőpont egy másfajta, az identitás elvétől eltérő következetességet is nyújt. A skót kultúra kontextusában ez kétségkívül egy modernizációs szándékkal és eredménnyel is együtt jár: nem csupán annak következtében, hogy szerzője, többnyelvű lévén, tágabb, „multikulturális” viszonyrendszerben mutatja fel a skót irodalmat,4 hanem éppen a korábbi skót irodalomolvasatok viszonylatában, amelyek, úgy tűnik, célelvű, nemzeti emancipációt elősegítő elbeszéléssé írták a skót irodalomtörténetet. A magyar olvasók számára ezek a törekvések különösebb nehézségek nélkül olvashatók a magyar nemzeti irodalom Toldy Ferenc-féle kánonalakításának vagy akár az erdélyi magyar irodalomtörténet „erdélyiségre” épülő narratíváinak analógiájára. Kísérletképpen mindenesetre izgalmas: olyan szövegekkel reprezentálni, jellemezni Skóciát, amelyek nem utalnak explicit módon a „skótságra”. Az ilyen szövegek mintegy váratlanul, kiszámíthatatlanul ragadják el olvasójukat az ismeretlen kultúra labirintusába, ahonnan egy idő után már nincs kiút: egyre beljebb és beljebb lehet kerülni.

Ahhoz, hogy egyáltalán létrejöjjön valamiféle logika, valamiféle rendszer a magyar olvasó fejében a skót kultúráról, jó, ha az valamiféle történethez is viszonyítódik. Az egyik ilyen lehetséges történet végpontja a devolúció, az önálló edinburghi parlament létrejötte, ahonnan visszanézve elmesélhető Skócia. Néhány évvel ezelőtt Molnár Gusztáv tett kísérletet arra, hogy az erdélyi nyilvánosságba bevezesse a devolúció fogalmát, mint amely lehetséges párhuzamként szolgálhatna az erdélyi önrendelkezési jogigények szabatos megfogalmazásához. Ennek a lehetséges párhuzamnak egyébként terjedelmesebb kifejtését is elvégezte már Grúber Károly politológus, aki éppen a skót és az erdélyi magyar nacionalizmusok összehasonlítását választotta doktori értekezése témájául.5

A történet természetesen folytatható is, ha úgy tetszik: vajon hogyan érzik magukat ennek a narratívának a végpontján a skót irodalmárok? 2004-ben a Magyar Lettre Internationale című folyóirat Multikulti Britannia címmel közölt tematikus összeállítást, ezúttal nem csupán a skót vagy az ír kultúráról, hanem arról, miképpen ágyazódnak ezek be a tágabb nagy-britanniai összefüggésrendszerbe. Ebben a lapszámban első hallásra a skót-sztereotípiákhoz képest meglepő vélemények is elhangzanak. A. L. Kennedy például a következőt mondja egy beszélgetésben: „Azt hiszem, az angol nyelvű irodalomra most is és a jövőben is az lesz jellemző, hogy Anglián kívülről importálják majd Angliába. A skót irodalom viszont, ha van olyan, nagyon sokféle, nagyon politikus, szinte teljesen baloldali, nagyon aktív és erőteljesen szóbeli. Sok a fellépés, aminek persze vannak hátrányai is, halálosan eleged lehet, hogy beleszólnak, halálosan unhatod, hogy felolvasnak, de mindenesetre másik hagyomány. Nem jobb, nem rosszabb. Talán jobban kötődik az európai hagyományhoz, talán nem – az biztos, hogy a skót írók több európai és amerikai szerzőt olvasnak, mint angolt.”6 Ugyanebben a lapszámban olvasható egy másik, emlékezetes narratíva is Takács Ferenc tollából, aki a brit identitás átalakulásait, hosszú távú szétbomlását magyarázza tömören, frappánsan: „Hogy mi történik az elmúlt 30–40 év során, talán egy pénzforgalmi hasonlattal szemléltethetjük. Ez a két kisebbség [az írek és a skótok] – különösen a skót kisebbség – korábban nagyon sokat tett be vagy invesztált a régebbi »britségbe«, mostanában viszont egyre nagyobb mértékben vonják ki ezeket a befektetéseket. Ha a tizennyolcadik-tizenkilencedik századot nézzük, akkor azt látjuk, hogy ahol pénzt lehetett csinálni, ahol fel kellett találni a gőzgépet, ahol vasutat kellett építeni, ahol hódításhoz és a Birodalom kormányzásához kellett az ember, ott skótot találunk skót hátán, messze lélekszámuk feletti arányban. A skótok ekkoriban valósággal elöntötték Angliát, mégpedig – mai szóval – eléggé »nyomulós« módon, olyannyira, hogy amit az ipari forradalomnak, a birodalmi Angliának vagy a viktoriánus érának nevezünk, a gyakorlatban javarészt skótok műve volt. […] Az utóbbi 30-40 évben írek is, skótok is kulturálisan mintegy kiveszik, amit korábban beruháztak. Mintha azt mondanák: nem-nem, ezek nem brit dolgok, ezek a dolgok ír dolgok, skót dolgok, velszi dolgok, mi írek vagyunk, skótok vagyunk, velsziek vagyunk – nem vagyunk britek.”7

Talán ezeknek az elbeszéléseknek valamelyike kelti fel az érdeklődést a skót kultúra iránt. Talán egy sikerült novella vagy verssor. Talán az olyan civil kezdeményezések, mint a fiatalokat tömörítő budapesti Albannach Skót Kulturális Egyesület megalakulása, amely a jól áttekinthető, dinamikus www.skocia.hu honlapot is működteti. Talán egy tematikus lapszám.

JEGYZETEK

1. Szamosi Gertrúd: A skót nemzettudat posztkoloniális toposzai. Korunk, 2004. 12. 39.

2. Szamosi Gertrúd: i. m., illetve Tárnok Attila: Posztkolonialitás – neokolonialitás: egy tanulmányút tapasztalatai. Korunk, 2004. 12.

3. Christopher Whyte: Modern Scottish Poetry. Edinburgh University Press, Edinburgh, 2004.

4. Vö. Alastair Fowler: Eco-friendly. Christopher Whyte: Modern Scottish Poetry. Times Literary Supplement, 20th August 2004. 4.

5. Grúber Károly: Politics of Postmodernism and the Ethnonationalist Renaissance in Europe, the case of Scotland and Transylvania. University of Sussex, 1999. PhD értekezés. A témáról magyar nyelven l. Grúber Károly: Macbethtől Sean Conneryig. A skót nacionalizmus politikatörténeti vázlata. Magyar Kisebbség, 2000. 1.

6. A.L. Kennedy–Jim Crace–Sean Matthews: A brit irodalmi életről. Magyar Lettre Internationale, 2004. tavasz, http://www.c3.hu/scripta/lettre/web/archivum/index.htm

7. Takács Ferenc: És az angolok hova álljanak? Magyar Lettre Internationale, 2004. tavasz, http://www.c3.hu/scripta/lettre/web/archivum/index.htm