Október 2005
Alternatív Skóciák

Christopher Whyte

Bevezetés a skót irodalomba

A modern skót irodalom hőskora a két világháború közötti időszakra és a háború utáni néhány évre tehető. A Skót Reneszánsz Mozgalomhoz csatlakozó írók ekkortájt olyan nemzeti irodalmat kívántak létrehozni angol, skót és gael nyelven, amely határozottan jelzi különállását a déli szomszéd, Anglia irodalmától. A skót irodalom kutatását tekintve viszont az 1960-as és ’70-es évek jelentik a hőskort: ekkor, 1976-ban jön létre a világ első és mindmáig egyetlen Skót Irodalmi Tanszéke a University of Glasgow-n. Fontos mérföldkő az 1979-es népszavazás is, amelynek a jelentős mennyiségű támogató szavazat ellenére sem sikerült létrehoznia a saját parlamentet Edinburghban. A népszavazás bukását hatalmas, később a kulturális szférában levezetődő energiák felszabadulása követte, ekkortájt valósult meg az előző mintegy száz év irodalmának újraértékelése, különösen olyan folyóiratokban, mint a Cencrastus, Chapman és a Lines Review.

A helyzet megítélése valamivel nehezebbé vált, mióta 1999-ben Edinburghban létrejött végül a nemzeti parlament. A kritikai fronton felélénkült azoknak a régi vágású kulturális nacionalistáknak a tevékenysége, akik számára a nemzeti identitás kérdése mindennél előbbre való, és akik a „skótság” kérdését tartják a leglényegesebbnek a skót irodalom kapcsán. Könnyen lehetséges azonban, hogy az a Berthold Schoene által összeállított kötet, amelyről ebben a lapszámban is szó esik, rövid lejáratúvá teszi ezt a „győzelmet”. A skót irodalmat egyébként mintegy 1980-ig valamiféle konspiratív légkör vette körül. A legfontosabb alkotók, suttogták abban az időben, egy edinburghi kocsmában, megfelelően férfidominanciájú környezetben gyűltek össze rendszeresen. Irodalmi teljesítményük, különösen ami a költészetet illeti, éles ellentétben állt nyilvánosságbeli jelenlétükkel: Hugh MacDiarmid, Norman MacCaig, Sorley MacLean vagy Iain Crichton Smith ugyanis lényegében ismeretlenek voltak az 1980-as évekig. Az az adat, hogy körülbelül 1932 és 1943 között MacDiarmid (1892–1978) a brit titkosszolgálatok megfigyelése alatt állt (ezeket az éveket egyébként egyfajta belső számkivetettségben élte le a Shetland-szigetek egyikén), rokonszenvessé teheti őt némelyek számára. Csakhogy az 1930-as évek elején Leninhez írott himnuszai, azokkal az érzéketlen mondatokkal, amelyek a CSEKA megtorló tevékenységét egyszerre nevezték „szükségesnek” és „jelentéktelennek”, problematikussá teszik befogadását a berlini fal leomlása által újrarajzolt Európában, és nem egyeztethetők össze olyan típusú állásfoglalásokkal, mint a Márai Sándoré például, aki szerint az emberi lények többet és mást jelentenek, mint a társadalmi élet nyersanyagát. Úgy tűnik, MacDiarmid kikezdhető és alkalmatlan pátriárka, s a jövő generációk tudatának csak valamely eldugott sarkában lesz majd helye.

 

Az ikonikus figurák lassan eltűntek közülünk, egyik a másik után. Manapság a teljesítmény és az elismertség aránya mintha megfordult volna. A kisebb folyóiratok egykori dinamizmusa, alig néhány kivétellel, látványosan alábbhagyott. A skót szerzők szinte kötelező módon Newcastle, Manchester vagy London könyvkiadóinál jelennek meg, Edinburghban egyetlen fontosabb kiadó van, amely egyébként nem kezeli kiemelt módon a skót irodalmat és szerzőket. Felmerül a kérdés, hogy abba az irányba haladnak-e az események, ahol a „skótság” csupán a tágabb brit kulturális tér egyik részösszetevője, és az azzal való interakciójában ragadható meg. A jelenlegi zavarodottság és elbizonytalanodás egyfajta stagnálásról tanúskodik, amely a parlament tevékenységének első éveit is jellemezte, s amely ki tudja, meddig tart még.

 

A következetes nacionalista Derick Thomson (Ruaraidh MacThòmais, 1921–), egyik utolsó képviselője a hőskorszak fentebb emlegetett költőnemzedékének. Felbecsülhetetlen annak a tevékenységnek az értéke, amelyet a gael nyelv érdekében fejtett ki egyetemi oktatóként, kritikusként, publicistaként és nem utolsósorban Skócia leghosszabb életű irodalmi folyóiratának, a Gairm című lapnak (1952–2002) a szerkesztőjeként. A kelta eredetű skóciai gael nyelvet ma mintegy hatvanezren beszélik; irodalmi igényű használata csupán a 16. századig vezethető vissza, költészete leginkább a 18. században virágzott. MacThòmais versei, amelyek a lapszámban olvashatók, az első, illetve a második kötetéből valók, amelyek 1951-ben és 1967-ben jelentek meg. Elégikus meditációk nyelvének lehetőségeiről. Szintén a gael nyelv problémáját érinti Corinna Krause írása, aki maga is német anyanyelvű fordítója ennek az irodalomnak; különösen annak a széles körű gyakorlatnak az implikációit és következményeit vizsgálja, amelyet a 21. század elején a gael versek és a szerzőjük által készített angol nyelvű fordításaik együttes közlése jelent. A saját versek fordítását érintő gondolatmenet természetesen a gael–angol vonatkozásoknál sokkal tágabb körben releváns.

 

Annak ellenére, hogy a lapszám további három költőjének életművében egyformán találunk skót nyelven írott szövegeket is – ez az alföld és a határvidék dialektusainak részlegesen standardizált köznyelve, amelynek irodalma a 14. századig nyúlik vissza –, a későbbiekben olvasható fordítások mind angol eredetik alapján készültek. Edwin Morgant (1920–) egyöntetűen hazája legjelentősebb élő költőjének tartják. Hírnevén és a munkáját, személyét övező megbecsülésen nem ejtett csorbát az sem, hogy hetvenéves korában beismerte homoszexuális irányultságát, illetve azt, hogy szerelmi költeményeit férfiakhoz írta. Glasgow-hoz való kötődése (Edinburgh-val szemben), illetve az észak-amerikai költészetért való rajongása távol tartotta őt a Reneszánsz csoporttól, skót nyelvű Majakovszkij-fordításai ugyanakkor utolérhetetlen nyelvi erőről és leleményességről tanúskodnak – ez is hozzátartozik próteuszi, kaleidoszkopikus személyiségéhez. Morganhoz hasonlóan David Kinloch (1959–) ugyancsak egyetemi karriert folytat. Ő egy olyan, fiatalabb költőkből álló csoporthoz tartozik, amelyre erőteljesen hatott az a kulturális utalásokra épülő, enciklopédikus objektív líra, amely MacDiarmid második világháború utáni költészetét jellemezte. Kinloch rövidebb, olykor ciklussá bővülő formákat használ, a MacDiarmid-féle játékosságot pedig érzéki gyöngédséggel ötvözi, máskor a populáris kultúra elemeit hasznosítja – mindezek a jegyek megfigyelhetők a lapszámban olvasható két versében is. Janice Galloway (1956–) 1989-ben tört be az irodalmi köztudatba egy erőteljes regénnyel, amely házasságon kívüli kapcsolatról, züllésről, idegösszeomlásról szólt. A női tapasztalatvilággal való foglalkozás nem zárja ki a termékeny kapcsolódást olyan kortárs írók munkásságához, mint Alasdair Gray vagy James Kelman. Nemrég, egy díjnyertes életrajzi munkájában Clara Schumann mutatta ki Gallowayről írásművészetének sokoldalúságát és intellektuális erejét. Ali Smith (1962–) írásmódja egyszerre csalafinta, megfoghatatlan, játékos és komor. Egyformán otthonosan mozog a rövidpróza és a regény terepén, törésmentesen képes beépíteni műveibe a valószerűtlen, fantasztikus elemeket – ezáltal olyan korábbi szerzők munkáival létesít kapcsolatot, mint James Hogg, Robert Louis Stevenson vagy Margaret Oliphant, anélkül hogy saját írásművészete másodlagosnak tűnne ezekéhez képest. A lapszámban olvasható elbeszélése túllép a köznapi logikán, és mégis képes meghatni olvasóját.

James Robertson második, 2004-es regénye (Joseph Knight) két jelentős irodalmi díjat is elnyert. Felkavaró olvasmány, amelyet részben egy 18. századi arisztokrataportré átfestése ihletett – amelyről utólag tüntették el a család néger szolgáját. Robertson polemikus éllel mutatja meg azokat az igazságtalanságokat, amelyeket az 1745-ös Stuart-lázadásban részt vevő skót földbirtokosok szenvedtek el, majd azt a szerepet, amelyet ugyanezek a földbirtokosok játszottak a karib ültetvényeken a fekete rabszolgák kizsákmányolásának folyamatában. Könyve emblematikus példája annak a még csak kezdeténél tartó kísérletnek, amely arra irányul, hogy az elnyomás és önérvényesítés nacionalista narratívái ne hagyhassák figyelmen kívül azt a szerepet sem, amelyet Skócia a Brit Birodalom terjeszkedésében játszott, annak történelmi következményeivel és felelősségével együtt. Kathleen Jamie (1962–) olykor szókimondóan robbanékony költészete úgy kezeli a természeti elemeket, hogy elkerülhetetlenül a fin de siècle „kelta homály” jut eszünkbe. Mindezt anélkül, hogy az irányzathoz tartozó jó néhány műéhez hasonló túlzott stilizáció jellemezné, vagy hogy a gael és általában a skóciai folklór travesztiájává válna.

Az a nagy terjedelmű, reprezentatív kötet, amelyet Berthold Schoene rendez sajtó alá, alighanem radikálisan áthelyezi majd a skót irodalom olvasásának hangsúlyait. A kötet munkatársai között számos fiatalabb kutató kapott helyet, akik sok esetben az ország határain túl élnek. Úgy tűnik, az az elutasító magatartás, amelyet a nacionalista kritika az irodalomelméleti fejlemények iránt mutatott, végre nem érvényesül már ebben a kötetben, és a skót szövegek olvasása megszabadul azoktól a politikai-ideológiai implikációktól, amelyek túlzottan is meghatározták korábbi befogadását. Három újabb, átfogó tanulmánykötet bemutatása révén Niall O’Gallagher azt is felvázolja a Korunk-számban, hogy milyen (máris mozgásban levő) kulturális kontextusban jelenik majd meg Schoene munkája.

Balázs Imre József fordítása

Életrajzi és bibliográfiai adatok

Janice Galloway – Ayrshire-ben született 1956-ban, angol nyelvet és irodalmat, illetve zenét tanult egyetemi szinten. Tíz évig tanárként dolgozott, mielőtt szabadfoglalkozású íróvá vált. The Trick is to Keep Breathing (Polygon, Edinburgh, 1989) című regénye mára modern klasszikusnak számít. További regényei: Foreign Parts (Jonathan Cape, London, 1994), Clara (Jonathan Cape, London, 2002), ezeken kívül két elbeszéléskötete jelent meg: Blood (Secker&Warburg, London, 1991), illetve Where you find it (Jonathan Cape, London, 1996). Sally Beamish zeneszerzővel közreműködött a Monster című opera megírásában, Anne Bevannal pedig egy szülés-történeti kiállítás és könyv létrehozásában.

 

Kathleen Jamie – Renfrewshire-ben született 1962-ben, Edinburgh-ban tanult filozófiát. Első verseskötete, a Black Spiders 1982-ben jelent meg. 2004-es verseskönyve, The Tree House elnyerte a Forward Poetry Prize, illetve a Scottish Arts Council Book of the Year Award elnevezésű díjakat- Fife-ban él, kreatív írást tanít a St. Andrews-i egyetemen. Fontosabb verseskötetei: The Queen of Sheba (Bloodaxe, Highgreen, 1994), Mr & Mrs Scotland Are Dead (Bloodaxe, Highreen, 2002).

 

David Kinloch – Glasgow-ban született 1959-ben. Skót irodalmat és kreatív írást tanít a Strathclyde egyetemen, és szerkesztője volt a Verse című jelentős folyóiratnak. Kötetei (Un Tour d’Écosse – 2001 és In My Father’s House – 2005) a Carcanet kiadásában jelentek meg, Manchesterben. Társszerkesztője a La Nouvelle Alliance: Influences francophones sur la littérature écossaise moderne (Université Stendhal, Grenoble, 2000) című kötetnek.

 

Corinna Krause – a University of Edinburgh doktorandusa, kutatási területe a skóciai gael költészet fordításához kötődik.

 

Edwin Morgan – Rutherglenben, Glasgow közelében született 1920-ban. Gyűjteményes kötetei Collected Poems (1990) és Collected Translations (1996) címmel jelentek meg a manchesteri Carcanet kiadásában. 2003-ig további hét kötete jelent meg. Skót nyelvre fordította többek között Rostand és Racine műveit, a magyar költészetből József Attila, Ady Endre, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Orbán Ottó és mások verseit. Műveiről alapos eligazítást nyerhet az olvasó a következő kötetekből: Robert Crawford–Hamish Whyte (eds.): About Edwin Morgan (Edinburgh University Press, Edinburgh, 1990), illetve Hamish Whyte (ed.): Nothing not Giving Messages: Reflections on Work and Life (Polygon, Edinburgh, 1990).

 

Niall O’Gallagher – a University of Glasgow doktorandusa, kutatási témája Alasdair Gray regényírói munkássága.

 

James Robertson – Kentben született 1958-ban, Stirlingshire-ben nőtt fel a Bridge of Allan nevű helységben. A londoni Fourth Estate jelentette meg két regényét: The Fanatic (2000), Joseph Knight (2003). Két novelláskötete jelent meg, skót nyelvre fordította Baudelaire-t. A Kettilonia nevű periodika alapítója, amely pamfleteket közöl versben és prózában.

Berthold Schoene – George Mackay Brown skót szerző munkásságával foglalkozott, utóbb a swansea-i és a manchesteri egyetemek oktatója. Jelenleg egyetemi tanár a Manchester Metropolitan Universityn. Kötete: Writing Men: Literary Masculinities from Frankenstein to the New Man (Edinburgh University Press, Edinburgh, 2000). Szerkesztőként jegyzi a Posting the Male: Masculinities in Post-War and Contemporary British Writing (Rodopi, Amsterdam, 2003) című kötetet.

 

Ali Smith – Invernessben született 1962-ben, jelenleg Cambridge-ben él. Novelláskötetei: Free love and other stories (London, Virago, 1995), Other Stories and other stories (London, Granta, 1999), The Whole Story and other stories (London, Hamish Hamilton, 2003). Három regény szerzője, a két utóbbit (Hotel World – 2001, The Accidental – 2004) a Booker-díjra is jelölték.

 

Derick Thomson (Ruaraidh MacThòmais) – Lewis szigetén született 1921-ben. 1964-től 1992-es nyugdíjba vonulásáig a University of Glasgow kelta nyelvet oktató professzora volt. Hét kötetnyi gael nyelvű verset jelentetett meg. Tanulmánykötete: Introduction to Gaelic Poetry (Edinburgh University Press, Edinburgh, 1990). Az alábbi kiadványok szerkesztője: A Companion to Gaelic Scotland (Blackwell, Oxford, 1983), illetve European Poetry in Gaelic (Gairm, Glasgow, 1990).

 

Christopher Whyte – Glasgow-ban született 1952-ben. A University of Glasgow Skót Irodalom Tanszékén tanított 1990-től 2005-ig. Két gael nyelvű verseskötet szerzője, angol nyelven négy regényt jelentetett meg, közülük a legutóbbi: The Cloud Machinery (Victor Gollancz, London, 2000). 2004-ben jelent meg Modern Scottish Poetry című kötete (Edinburgh University Press, Edinburgh). Gondozásában jelent meg, és díjat nyert Sorley MacLean Dàin do Eimhir / Poems to Eimhir (Association for Scottish Literary Studies, Glasgow, 2002) című kötete. Angolra fordította többek között Baka István, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes verseit.