Manapság – megjegyzem, ez az első ránézésre homályosan behatárolható időintervallum körülbelül 1895 óta tart –, szóval manapság számos, igen jól bevált receptje létezik a filmes sikernek. (Sietek hozzátenni, amúgy közhelyesen, hogy a szellemtörténet során oly sokat vitatott tehetség nem tartozik e receptek szükséges és elégséges hozzávalói közé.) Ezek egyike a témaválasztás. A filmművészet minden korszakában léteztek bizonyos témák, amelyek inkább garantálták a sikert, mint mások. Ilyen volt például az amerikai film történetében a western, később a horror bizonyos változatai, aztán az exploitation, a fantáziasztori. A nagy témák idővel műfajokká szelídültek, ezt nevezném szerencsésebb esetnek. A western például igen korán vedlett  át témából műfajjá, miáltal hosszú időre megmenekült a „trendi” jelzőtől. A kétes értékű minősítés akkor csatoltatott ismét a műfajt idéző alkotásokhoz, amikor a western a nyolcvanas évek második felében szép csendben kifulladt. Ebben a kontextusban például Kevin Kostner 1990-es antropológiai westernjét, a Farkasokal táncolót már nem is nevezném annak, westernnek azaz, trendinek azonban annál inkább. Ez a film ugyanis azért lett sikeres, mert tartalmazta mindazon elemeket, amelyekért 1990-ben trendi volt lelkesedni. Érdekes módon Elliot Silverstein Akit Paripának hívtak című filmje, amely 1970-ben készült, szintén tartalmazta az említett elemeket, akkor azonban még nem ez volt a trend.

És ezzel áttérnék a „manapság” szűkebb időbeli meghatározására, mondjuk az utóbbi egy évtizedre, illetve egy másik példa értékű trendre, a holokausztfilmre, mint a témaválasztás tárgyára. Tény, hogy a filmek minőségétől függetlenül trendi dolog manapság holokausztfilmet készíteni. A készítőknek nem kell egyebet tenniük, mint egy kellőképpen feszes történetet úgy-ahogy vizuális módon csomagolni, és máris garantált, hogy a szakma, illetve a kis- vagy nagyérdemű közönség máris odafigyel rájuk, vagy ha mégsem, akkor a média tesz arról, hogy a „recepció” megtörténjen. Ez a trendiség akkor válik igazán amolyan kilóg-a-lóláb jellegűvé, amikor bizonyos rendezők megpróbálnak másképp közelíteni a témához. Az idézett esetben holokauszt-vígjátéknak is nevezett „alműfaj”-ról van szó. A kilencvenes évek második felében mindjárt három, ebbe a kategóriába tartozó opusz is született: Roberto Benigni Az élet szépe, Radu Mihaileanu Életvonata és Peter Kassovitz Hazudós Jakabja. Ezt a három filmet, illetve készítőiket számos kritika érte ama bizonyos magasabb Morál nevében. Pontosabban arról van szó, hogy a kurrens trend szerint elképzelhetetlen a holokausztról úgy beszélni, ahogy az említett három alkotó tette. Magyarán: vagy mementó (Schindler listája, A zongorista, Sorstalanság és a sor hosszú), vagy semmi. Az persze más kérdés, hogy elképzelhető a holokauszt-vígjátéknak egy fajta trendesü-lése is, bár személy szerint kétlem.

A másik eset, melynek kapcsán három kisjátékfilmről szeretnék beszélni, még rosszabb. Azokra az alkotókra gondolok, akik nem a trendek mentén haladnak. Hanem valamiféle avítt, például esztétikai elvek alapján közelítenek a filmkészítéshez. Vagy csak akkor beszélnek, ha van valami mondanivalójuk. Akkor nem, ha most éppen roma év van, és némi helyezkedéssel jó nagyot lehetne kaszálni egy klassz kis romafilmmel. Ezen „anti-trendi” alkotók filmjei sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek a feledés könyvtárának valamelyik polcára, mint például egy szépen fényképezett, valamilyen menekültcsapat tragédiáját néhány percben ábrázoló vizuális szösszenet. Hogy miért? Mert menekült-tragédiákról filmet készíteni szintén trendi.

Az a három kisjátékfilm, amelyről alább szó lesz, nem trendi. Kettő jó közülük, egy gyengébb. Persze attól még lehetnének trendik, hiszen a minőséghez nem rendelhetők esztétikán kívüli kategóriák. Mégsem azok. A Dési András György-Móray Gábor alkotópáros szemmel láthatóan akkor szólal meg, amikor mondanivalója van, és arról beszél, ami őket vizuális történetmesélésre készteti. A tandem első filmje, a 2003-as A pofon témája egyenesen klasszikusnak nevezhető. Káin és Ábel, Bűn és bűnhődés, és sorolhatnám a klasszikusnak nevezhető analógiákat. Ha nagyon erőltetném, Bret Easton Ellist is be lehetne hozni a képbe, amennyiben egy yuppie és egy hajléktalan gyilkosságba torkolló pszichológiai mérkőzéséről van szó, de az ilyen értelmű mesterséges interpretáció jelen esetben értelmetlen. Ugyanis az alkotók pontosan tudták, miről és hogyan akarnak vizuális diskurzust folytatni. Egy újgazdag kiszemel egy hajléktalant, és némi hamburger meg pár ezer forint fejében arra kéri, pofozná fel őt, mert valamilyen módon a sérülés nagy összeghez juttatja majd. A hajléktalan persze tiltakozik, mire az öltönyös finom ráérzéssel belenyúl a hajléktalan lelkébe, és rákérdez az illető múltjára. A műjég akkor törik meg, amikor a yuppie bevallja, hogy ő is azon a vidéken nevelkedett, ahol a hajléktalan anno a tér királya volt. Az alkotók mérnöki pontossággal és kiváló stílus-, illetve ritmusérzékkel építik fel a hiteles párbeszédekben tükröződő motivációs hálót. Az emlékeiben néhány röpke percig magát ismét embernek érző hajléktalan megnyílik a „szomszéd kölyök” előtt. Többek között elmeséli, hogy az öccsével jól menő üzletük volt, vagonokat törtek fel, csak hát egyszer lekapták őket, és ő mindent magára vállalt. Börtönbe került, a felesége pedig a gyerekkel együtt lelépett. Az újgazdag ekkor ragyogó ráérzéssel kínpadra vonja a hajléktalant, mondván, hogy az öcs valószínűleg összejátszott a feleséggel. És erre elcsattan, nem is a pofon, és nem is egy. A stratégia működött, csakhogy a magát minden szempontból nyeregben érző yuppie tesz egy teljesen fölösleges, és utóbb végzetesnek bizonyuló lépést. Mint amikor a de facto már győztes sakkjátékos figyelmetlenül megtol egy parasztot, noha arra a bizonyos lépésre semmi szükség nem lett volna. Elengedi magát. Elmondja az igazat. A hajléktalan megöli ellenfelét, és vége. Az alkotók párbeszéd és képek ökonómiájának egészen kivételes egységét valósítják meg ebben a húszegynéhány perces filmben. A néző szinte kitapinthatja a hajléktalan lelkében lezajló felismerés döbbenetét, amikor megtudja, hogy a külvilágtól elzárt belső köreit megzavarták. A néző valószínűleg ismeri a hajléktalanokhoz fűződő sztereotípiákat, például azt, hogy a hajléktalant nem lehet megalázni. Olyan, mint a kóbor kutya. Nincs önérzete. Van viszont egy pont, ahol… És erről szól A pofon. Nem a yuppiek és hajléktalanok különböző gyökerű, de hasonló természetrajzú nyomoráról. Nem a trendekről.

A második film, a Jocó, szintén 2003-ban készült. A készítők elárulták, hogy habár a történet megáll a maga lábán, a film valójában első nagyjátékfilmjük egyik szereplőjének történet-rétege. Hrabal és Menzel, tündéri realizmus, ezek lennének a hivatkozási kulcsszavaim, így kapásból. Egy vidéki rendőr életének két hosszan elnyújtott pillanata a film. Otthon a városi privát legendáriumát adja elő, a városban meg az otthonit. Találónak érzem a koncepciót, ugyanis a néző általánosítani tud, képes látni Jocó életét a két képes kivágás (egy otthoni, disznóöléses, illetve egy városi, edzőtermes) alapján. A párbeszédek ismét a helyükön vannak, a fölösleges sallangok teljes kizárása megint csak kiegyensúlyozott produkciót eredményez. Van azonban a történetben egy kisfiú, aki, a világgal ellentétben felnéz erre a kortárs Háry Jánosra. Az aha effektuson túl ez az elem likvidálja a film kvalitásait. A kisfiú valamiféle morális tükörszimbólumként való szerepeltetését közhelynek érzem, és tekintve, hogy a figura a film aranymetszési pontjaiban jelenik meg, gyakorlatilag darabjaira hullatja az opuszt. Akkor inkább az érdekelne, hogy mit csinál Jocó, amikor nem legendázik. Erre azonban nem derül fény. Se árnyék. Az azonban tény, hogy ez a film is annyira áll közel a trendekhez, mint mondjuk a somlai galuska a pingvinhez.

A harmadik film a 2005-ben elkészült 639. baba. Ez a film ráadásul műfajfilm is, amely esetben a trendek sokkal inkább érvényesülnek. Science fictionről van ugyanis szó. Ez már önmagában is érdekes lehet, hiszen jó ideje szinte kizárólag nagy költségvetésből (értsd: dollármilliókból) készülnek tudományos fantasztikus filmek. Ez is egy trend. Ez persze nem jelenti azt, hogy a 15 perces film költségvetése kicsi lenne, a magyarországi viszonyokhoz mérten legalábbis. És van is benne számítógép generálta képanyag elég, ha a trendek mentén közelítünk a témához. A kérdés ezzel kapcsolatban úgy tevődik fel, hogy mire használja fel az alkotó a rendelkezésre álló technológiát. Nos, a Dési-Móray páros egy emberi, túlságosan is emberi történet vizuális miliőjét jeleníti meg a technológia segítségével. A történet valamikor a jövőben játszódik, a film maga a negatív utópiák sorozatába illeszthető be. A magányos férfi szerelmes lesz az arctalan rendszer által naponta kiutalt gumibabák egyikébe (a 639-es számúba), és ezért megszegi a törvényt: testi szükségleteinek kielégítését követően nem csőpostázza vissza a napi „betevőt” a feladónak. A rendszer kiszáll a helyszínre, arcot ölt azaz, és a néző meglepve tapasztalja, hogy a nőnemű képviselőnek ugyanolyan gondolatai, érzelmi kötődései vannak, mint az immár lázadóként megbélyegzett férfinak. Persze a mindenre kiterjedő manipuláció megtette a hatását: a néző elméjében előrevetített lehetőség, hogy a két ember egymásra talál, nem válik valóra, a férfi pedig feláldozza magát gumiszerelméért – saját magát csőpostázza helyette. Ha azonban a néző a film megtekintése után, csak úgy kísérlet gyanánt, eltünteti a sci-fi környezetet képzeletének vásznáról, egy kétszeresen reménytelen sorstörténet marad, amely azonban csöppet sem veszít hitelességéből. A sci-fi ebben az esetben nem öncél, inkább módszer. Magyarán, az alkotók egyetemes emberi történetet tálalnak a néző elé, utópisztikus köntösben ugyan, viszont korántsem a kurrens műfaji trendeket követve. Úgy érzem, ezért lehet ezt az egyébként borúlátó mesét szeretni. Mert minden jövőbelisége ellenére rendkívül jelenvaló.

A trendekről végül még csupán annyit, hogy nem ezek alapján különül el a hiteles film a hazugtól. A trendiség csupán azon a szinten járul hozzá a filmek sikeréhez, hogy könnyebbé válik tőle az alkotás és alkotók be-, illetve elfogadásának imázsa. Amely adott esetben egyiknek sem árt, csakhogy ha teszem azt, két ugyanolyan jó film kerül megmérettetésre, akkor előfordulhat, hogy a trendi elviszi a pálmát, a nem trendi pedig a tapasztalatot. Ez pedig, hogy politikailag korrekt módon fejezzem ki magam, nem helyénvaló. Ami persze egy másik szinten édes mindegy. Ugyanis a trendeknek van egy remek tulajdonságuk: elmúlnak.