Szeptember 2005
Politika, filozófia, szabadság

Nicolae Bocşan

Eftimie Murgu ideológiája és politikája (1842–1845)

Eftimie Murgu személyiségét sokszor idézték és emlegették a román nép történelmének egyes eseményei kapcsán, a román– magyar vagy román–szerb kapcsolatok során, anélkül azonban, hogy intellektuális fejlődését és főleg politikai tevékenységének ideológiai mozgatórugóját vizsgálták volna.1 Az ideológiai és politikai tevékenység közötti összefüggés nagy fontossággal bír arra nézve, hogy megfejtsük a politikai viselkedését egy olyan személyiségnek, aki állandó harcban állt az új nevében a régi rezsim realitásával; olyan új szellemiség nevében, amelyet magáévá tett és nem utolsósorban az általa ismert jelen realitásaihoz szabott. Ehhez hozzájárult még egy sor jellemvonás, amely olyan attitűdök és viselkedések magyarázatául szolgál, amelyek miatt ellentmondásos ember híre kelt. Büszke vezető egyéniség; mindig elégedetlen a maga és népe helyzetével, romantikus idealista számos politikai és ideológiai választását illetően; élénk szellemiség; nagy meggyőző erővel rendelkezett; karizmatikus volt, könnyen megnyerte magának híveit és az egyszerű népet. Élete legnagyobb részét szülőföldjén kívül élte le. Ez nagymértékben rányomta bélyegét, gyökértelenség érzését keltve, bűntudatot ébresztve. Azt a rövid időt leszámítva, amikor Moldvában tartózkodott, nem rendelkezett állandó jövedelemmel, nem volt állami vagy más intézmény alkalmazottja, ami teljes szólás- és cselekvésszabadságot biztosított neki. Számos kortársával szemben gyakran éreztette magasabbrendűségét, amit elfogadhatóvá tudományos munkássága, bőséges tapasztalata tett, valamint azok az elit körök, amelyekben megfordult.

A korabeli bánságiak között cáfolhatatlanul a legműveltebbek közé tartozik; a pesti tudományegyetemen tanult, ahol filozófiát és jogot hallgatott. Filozófiaprofesszorai közül maradandó benyomást tett rá Imre János, akinek Amicus foedus rationis cum experientia című előadását 1830-ban latinul és 1829-ben magyarul is kinyomtatták. Ebben a logikáról, metafizikáról, archeológiáról és ontológiáról értekezett. Imre Jánost kortársai eklektikusnak tartották, ő saját magát logikakurzusain racionalistának, kritikusnak és elemzőnek mondta. Ezt a kurzusát Murgu lefordította, hogy a dunai fejedelemségekben taníthassák. Imre professzor kritikai-racionalista összegező volt, akiben fellelhető Kant, Krug, Schulze vagy Bachmann eszmeisége, főleg az utóbbi háromé – vélte G. Bogdan-Duică. Imre Jánosnak gyakorlati szándéka az volt, hogy közkinccsé tegye mindazt a tudást, amit az irodalmár logikája eredményez. A jogi kar professzorai közül megemlítjük Havas Józsefet, Brezanóczy Ádámot, Frank Ignácot, Szibenliszt Mihályt, Vizkelety Ferencet és Újfalussy Nepomuk Jánost. Havas közgazdász volt, a Széchenyi Kaszinó igazgatója, Frank a magyar magánjogot tanította igen magas szinten, Szibenliszt az osztrák Zeller és Egger jogászok tanait ismertette, Vizkelety a kanonikus jogot művelte.

Murgu képzését nem utolsósorban kiteljesítette a Magyarország fővárosabeli román nemzeti mozgalom is. A mozgalom tagjai főleg a pesti egyetem román diákjai közül kerültek ki, akik Atanasie Grabovschi irodalmi szalonjába jártak, az itteni parókia és román iskola köré tömörültek. Eszméiket a Biblioteca românească (Román könyvtár) irodalmi folyóiratban közölték. Itt leljük fel a jövendőbeli román irodalmárok, politikai vezetők, tanárok, jogászok, publicisták többségét: Andrei Mocionit, Petru Malert, George Ioanovici-ot, Ştefan Manót, Teodor Igreţet, Paul Vasici-ot, Ioan Dobrant, Iosif Romant, Meleţiu Drăghiţi-ot, Nicolae Nedelcut. Patrónusaik között ott találjuk Atanasie Grabovschit, Naum Derát, Emanoil Gojdut, Ioan Teodorovici-ot, Ştefan Neagoiét, C. Leccát, Zaharia Carcalechit, Damaschin Bojincát.2

Moldva és Havasalföld fővárosában való ideiglenes tartózkodása során kapcsolatba lépett a fejedelemségek korabeli kulturális és politikai életének jeles személyiségeivel s az ott letelepedett erdélyiekkel és bánságiakkal. Ha a Damaschin Bojincával való barátság tartósnak bizonyult a Moldvában eltöltött időszak alatt is, itt előtérbe került a Gh. Asachival és bojárjaival, az „előkelőségekkel” való összeütközése – írja Murgu. Érdekesnek tűnik a Moise Nicoarával való spontán konfliktusa, aki ideiglenesen Iaşi-ban telepedett le abban az időben, amikor Eftimie Murgu is. Ezt a konfliktust Bogdan-Duică Nicoară oroszbarátságával magyarázza.3 Két erős, kemény meggyőződésű, nehezen összeegyeztethető személyiség találkozott, akik nagy visszhangot keltettek a fiatalok körében radikális eszméikkel. Murgu nem alkalmazkodott ahhoz a kulturális és politikai környezethez, amelyet M. Sturdza fejedelem autoritárius politikája határozott meg.

Nem tudott beilleszkedni Bukarestben sem, ahova Petrache Poenaru meghívására érkezett, hogy a Sf. Sava szemináriumban filozófiát tanítson. Hosszú ideig magán filozófiaórákat tartott, tanítványai között volt Nicolae Bălcescu is. A középiskolában csak rövid ideig tanított, lemondott, és csatlakozott ahhoz a politikai alakulathoz, amelyik Al. Ghica fejedelem ellenzékéhez tartozott, az 1840-es összeesküvés ihletői és szervezői közé tartozott, de Vaillant-nal és Dimitrie Filipescuval egyetértően. Az összeesküvés célkitűzései francia hatásokat mutatnak, melyeket de Vaillant vezető jelenléte magyaráz: román köztársaság, egy direktoritusnak nevezett hattagú és egyelnökű kormány, alkotmány, forradalmi katonaság, a társadalmi osztályok és a magántulajdon megszüntetése.4 Ha Murgu és de Vaillant ellenezték az erőszakot, érdekesnek tűnik Murgu azon javaslata – az egyik kivizsgált összeesküvő vallomása szerint –, hogy két osztályra kell osztani a lakosságot: katonákra és parasztokra, mint a bánsági szülőföldjén levő katonai határvidéken. Kiemeljük az 1840-es konspiratív mozgalom epizódját, mely összefüggésbe hozható a Havasalföldön aktiváló szabadkőműves páholyokkal, mivel a népfelkelés eszméje, amelyet pragmatikusan 1840-ben fogalmaztak meg – a Bánságban nemsokára újból felüti a fejét.

Pest és Bukarest között kikristályosodott egy ideológia, amely Eftimie Murgu egyéniségét jellemzi kortársai között. Akár számos korabelije, ötvözte a nemzeti eszméket a liberális eszmékkel és azokkal a radikális hangsúlyokkal, amelyekhez élete végéig hű maradt.

Első közéleti fellépésén – amelyben támadja Tököly Száva elméletét a románok eredetéről – folytatta az Erdélyi Iskola (Şcoala Ardeleană) által kezdeményezett irányzatot, főleg Petru Maior művét, fogalmi szinten továbblépve, filozófiai magyarázattal dúsítva azt; ezzel a törekvésével meghonosítva a romantikus nemzetelméletet, amely alapjául fog szolgálni politikai romanticizmusának és elméleti törekvéseinek. Történelmi-nyelvészeti, herderi ihletésű szellemiségéhez Murgu hozzárendelte a kanti eszméket, melyeket valószínűleg Krug közvetítésével ismert meg. Ez utóbbi a román ’48-as nemzedék mestere volt, Rotteckkel együttesen népszerűsítve a kanti eszméket. Ezt amúgy megtaláljuk a bánsági és erdélyi román értelmiségiek többségénél.

A kanti ihletésű Krug eszméi által befolyásolva Murgu volt az első a román kultúrában – tudomásunk szerint –, aki jogi személyként határozta meg a nemzetet, olyan kollektív személyként, amelynek ugyanolyan jogai és szabadságai vannak, mint egy személynek vagy állampolgárnak. Az egyéni jogok kivetítése a nemzetre mint kollektív személyre alapul szolgált a közép-európai nemzetszociológiára jellemző nemzeti-liberális szintézishez, mely a bánsági és erdélyi liberalizmusnak kollektív jelleget kölcsönzött. George Em. Marica ezt aktív liberalizmusnak nevezte, amely egyediesítette és elválasztotta a negyvennyolcas román ideológiát a magyar liberalizmustól, és elvezetett az 1848-as konfrontációhoz.

„Az egyénenként tételezett emberek – írta Eftimie Murgu – bizonyos szempontból morális személyek, és ezek között a nemzet nem a legjelentéktelenebb tényező, következésképpen bármely morális személy köteles, a természeti törvények szerint, az önbecsülésre, ez lévén a kultúra, az erényesség és boldogság első igazolása.” Eftimie Murgu különbséget tett a nemzet és vallás között, leszögezve, hogy a kettő „nem egy és ugyanaz”.

A herderi eszmék szellemében a negyvennyolcas nemzedéket foglalkoztatta az individualizálódás és a nemzet egyéniesedése a nemzeti egyediesség meghatározásának okán. Murgunak tudható be az is, hogy teoretizálta az egyedit, a nemzet természetét vagy géniuszát. 1890-ben írta – Tököly elméletét támadva: „Vitathatatlan, hogy a nemzet sajátosságai közé számítom elsősorban a nemzeti szellemet és eredetet, amely minden nemzetre jellemző.” Murgu meghatározta a nemzeti géniuszt (eszmét) mint olyan alapvető jellemvonást, amely a legerősebb, amely időtálló, akár egy valóságos átöröklés: „Minden nemzetnek ezt a tulajdonságát nemzeti jellegzetességnek lehetne nevezni vagy nemzeti szellemnek.” A német Volksgeist-eszmék szelleméhez hűen Murgu a nemzeti jellegzetességet úgy határozta meg, mint transzcendentális tényezőt, amely folytonos és állandó, „amely szüntelenül átalakul egy bizonyos öröklődés által”; olyan jellemző, amely „nincs megfigyelésnek alávetve, tehát a mi akaratunknak sem”; „mégis más nemzetek által elismert és más nemzetektől különböző”.5

A budai nyomda körül kialakult román körökben született nemzeti lelkesedés Moldvában és Havasalföldön erősödött meg, ahol az oroszellenes szellem éltette a nemzeti érzést, az emancipációs eszméket és egységet. A nemzetiség teoretikusaként és fémjelzőjeként Murgu a francia szellemiség kifejezője is volt, a havasalföldi összeesküvők körébe olvasztva ezt, akik számára az általuk szor-galmazott ideológia középpontjában a nép, a termelőosztály állt, a kifejezéseket szociális értelemben véve. A nép emancipációja, boldogsága és a francia forradalom mintájára javasolt rezsim bevezetése alkotta az összeesküvők programjának magvát: „ideiglenes forradalmi kormányzás”, direktorátus, alkotmány, forradalmi katonaság, a magántulajdon felszámolása, „köztársasági kormányzás”. Havasalföldi tevékenysége inkább forradalmárra vall, mint a liberális Murgura, „inkább a forradalmi szellemiség, a népfelkelés eszméit képviseli, még akkor is, ha visszautasította a vérontást”.6

Fegyveres kísérettel Karánsebesre toloncolva a határőrezred törvényszéke elé állították. A határőrök nyomására és a kedélyek lecsillapítása érdekében kérelmezték ügye áthelyezését a lugosi vármegyei törvényszékre. A karánsebesi és lugosi kivizsgálás idejéből származik néhány fellebbezés piszkozata, amelyet a császári kancelláriának küldött, tiltakozva Timoni havaselvi osztrák ügynök eljárásával szemben, aki magánlaksértést követett el ellene, mert könyveket és más tárgyakat kobozott el. Más, ugyancsak a császári kancelláriának küldött fellebbezésvázlatban elítéli a karánsebesi katonai hatóságok viselkedését, élükön Roth Károly parancsnokkal, akik az édesanyjánál követtek el magánlaksértést.7 Ettől a perctől fogva Murgu a budai helytartótanács látókörébe került, ahol iratcsomót állítottak össze róla, amely idővel állandóan gyarapodott, s amelyet az 1848-as forradalom leverése után felhasznál a Haynau-bizottság is.

Eftimie Murgu fellebbezett a császárhoz, és 1841. szeptember 21-én a budai helytartótanács szabadon bocsátotta a vármegye börtönéből, kezesség ellenében. Lugoson telepedett le, ahol a városbeli román mesteremberek, kereskedők, tanítók és papok között nagy népszerűségnek örvendett. Lassanként kialakult körülötte egy csoport, amely főleg az 1842-es tűzvész után kovácsolódott össze, amikor is 242 ház égett le a román Lugoson. A kormány, magánszemélyek vagy más intézmények által küldött segélyek igazságtalanul kerültek elosztásra.

Murgu a császárnak egy több személy által aláírt folyamodványt adott be, amelyben leleplezte a kiutalt segélyek elosztása körüli visszaéléseket. Ugyanakkor a román körökből valószínűleg Constantin Alexandrovici polgármester támogatásával szervezett akció indult, hogy Lugos város számára törvényhatósági jogot szerezzenek. Ez ügyben az udvarhoz beadványt juttattak el Csarada ügynökön keresztül, Ozeţchi jegyző közreműködésével.

Ezzel összefüggésben alakul ki körülötte az a csoport – a városi hatóságok Murgu pártjának keresztelték el –, amely Marcu és Frenţ, alias Király mesterek házában jött létre. A későbbi vizsgálatok a Murguval találkozók között azonosították a polgármestert, Dimitrie Popoviţát, Nicolae Ilcát és Paul Secoşant. Murgu a lugosiak szóvivőjévé lépett elő, és egy adott pillanatban az iratcsomóban szereplő akták szerint Bécsben járt, nagy valószínűség szerint 1842 végén, amint egy Herţeg nevű barátja leveléből kitűnik. Ez lehet a későbbi vizsgálatok során Frenţként azonosított barát.

Murgu az igazát keresve ment Bécsbe. Útiköltségét a lugosi kézművesek állták, de bizonyos ideig hívei mit sem tudtak felőle, azt hitték, Bukarestbe távozott. A Herţeg nevű barát kérte, hogy menjen Csarada ügynökhöz informálódni afelől, hogy mi a válasz Lugos város privilégiumainak ügyében.8

Egy 1843 nyarán keltezett levélből, amelyet Miescu tanítónak címzett, Murgu magyarázattal szolgált a bécsi késedelem okát illetően.

Elmagyarázta Miescunak, hogy az események más irányba terelődtek, a „külső történések nagyon mozgalmasak”, és a kérelmekhez „magasabb szemlélők szükségeltetnek”, ez az oka annak, hogy saját érdekeit feláldozva a „közérdekért” oly sokáig időzött az osztrák fővárosban. De munkálkodása során nem mulasztotta el képviselni „a bánsági románok érdekeit”.

Ilie Miescuhoz intézett levelében azt sejtette, hogy a birodalom legmagasabb hatóságaihoz kapott belépést, ahol képviselni tudta a bánsági románok nemzeti érdekeit. A lugosiak folyamodványával egyetemben, amiben azt kérték, hogy Lugos törvényhatósági joggal felruházott város legyen, Murgu megígérte híveinek, hogy megszerzi egy román személy kinevezését a Karánsebes–Lu-gos iskolakerület vagy akár az egész tartomány élére. Úgy tűnik, ezt a kinevezést kívánta megszerezni, kijelentve, hogy ha akarta volna, akkor megkapja a császártól, de lugosi nemzettársai – akik több jelöltet is javasoltak – határozatlansága következtében azt gyanította, hogy „nem bíznak benne kellőképpen”. Ilie Miescunak címzett levelében kijelentette, hogy előkészített egy beadványt, amelyben megkérdőjelezett egy szerb jelöltet, és egy bánsági román jelöltségét támogatta a tisztség betöltésére. Saját nemzettársai viselkedéséből kiábrándulva bejelentette, hogy nem fog többé a jelöltségéről beszélni, de kieszközli, hogy minél előbb románt nevezzenek ki ebbe a pozícióba.9

Egy keltezés nélküli levélvázlatban, amelyet egy meg nem nevezett barátjához intézett, bővebben kifejti bécsi tartózkodásának okát: „csak a nemzet szeretetének tudható be, amelytől őszintén lelkesítve eddigi elmélkedéseim és munkáim során, áhítozom és munkálkodom a románság hasznára és javára, és főként akképpen bánsági testvéreimért, kiknek nemzeti előmenetele annyira elmaradott.” Megelégedéssel veszi tudomásul, hogy a bánsági románok tudatosságra ébredtek jogaik vonatkozásában, és nyilvánosan tesznek ezek érvényesítésének érdekében: „örömmel tapasztalom, hogy mint a havas-elviek, úgy a bánsági testvérek is levetik zsibbadtságukat, és ébredeznek restségükből, melybe a tudatlanság sötétje vetette őket”.10

A vizsgálóhatóságok irattárában megőrzött levelezésből kitűnik, hogy Eftimie Murgu a bánsági románok követelő akcióinak szóvivőjévé vált, amelyek törvényes úton is elindultak, a birodalmi udvarba közvetített, pontokba foglalt kérések formájában: egy román kinevezése iskolaigazgatói tisztségbe a Bánságba; Lugos város magisztrátusi joga; a helyi közigazgatásban részt vevők kilengéseinek megfékezése. A mozgalmat a szerb hierarchia és a helyhatóságok ellen indították, s lassan bontakozott ki olyan mértékben, ahogy a román közösségeket fokozatosan megnyerték ügyüknek.

Murgu elvitatja a „nyomorult szervián (szerb) jövevények” autoritását, mivel elorozták „román nemzetünknek és vallásunknak jogait”. Tagadja a szerbek kulturális és vallási felsőbbségét, amelyet – mondja – „a Bánságban se nem ismerünk, se ismerni nem szükségeltetünk”, mivel a szerbek „hazánkba menekedett más tartománybeli menekültek”.11

Hogy megnyerje hívei bizalmát, és megszerezze a bánsági közösségek támogatását, a hozzájuk intézett, sőt a császárhoz küldött leveleiben Murgu komplex ideológiát alakított ki, amely ötvözi a nemzeti és a liberális eszméket, valamint az erős német jogi iskolák hatását. A negyvennyolcas korszak három tartománybeli – főleg a moldvai és az erdélyi – értelmiségének körében népszerű Savigny Kogălniceanu ideológiai kifejezésmódjának ad hangot, amely híres A moldovai nemzeti párt kívánságai (Dorinţele partidei naţionale în Moldova) programjában jut kifejezésre vagy a Bărnuţiu nem kevésbé híres, 1848-ban a balázsfalvi székesegyházban elhangzott beszédében. Valamivel korábban – az 1843–1845-ös időszakban – Savigny a bánsági románok ideológiájának ihletőjeként jelenik meg, amely ideológia vezetőjének Eftimie Murgu magát kiáltotta ki. E mozgalom ideológiája alapjában véve arra a tézisre épült, amely szerint a politikai intézményeket és egy nemzet jogrendjét meg kell feleltetni a nemzet sajátosságainak és egyéniségének. Ez a természeti jog német lereagálása volt, amely egyetemes érvényességű, s amely a német jogi iskola ideológiáját vezérelte. Murgu messzemenően hangot adott ennek az elméletnek, kifejtve azt az ideológiát, amely a bánsági románok autonómiájára és a Bánság – mint politikai entitás – egyediességére alapozódott. Ez az ideológia fokozatosan terjedt el, amint a mozgalom kiteljesedett. A meg nem nevezett barátjához intézett levélben írta: „[…] mi, románok, vagyis a Bánság lakói alkotjuk együtt az ország  népét […] országunkban mint románok alkotjuk a népet, tehát Ausztriának alávetve […]. Az e népnek kijáró jogok a mi nemzeti jogaink. Ezek a jogok a mi nemzeti létünkből fakadnak, ezzel a teremtménnyel egyidősek.” E jogok alapján a tisztségekbe csak olyan románok kaphattak kinevezést, akiknek be kellett bizonyítaniuk „népük hasznára váló tulajdonságaikat”. Akik később a Bánságban letelepedtek, Murgu szerint „a románsághoz csatolt népek”, tehát ők nem „tartoztak a [nép] lényéhez, őket nem lehet alkotórészekként számon tartani”.12

Ez az ideológia egy papnak, valószínűleg Bercian plébánosnak szánt levélben jutott kifejezésre, amelyben Murgu leírja meggyőződését, hogy a bánságiak ügyéért száll síkra. A levél központi gondolata a Bánság Magyar Királyságon és Osztrák Birodalmon belüli egyediségén alapszik. „Az összes régmúlt korok – írja Murgu – összehangzóan bizonyítják a Bánság folyamatos politikai létét.” A felsorolt indokok emlékeztetnek a Havasalföldön a negyvennyolcas forradalom idején megfogalmazódott tézisekre: „A földek korlátlan birtoklása hasonlóképpen jog minden országos tisztség viselésére; az ország kormányzói és bírái megválasztásának joga, anélkül hogy bárki más előjogát vagy kiváltságát elismerjük.” A romantikus mentalitás szellemében ezek a jogok léteztek a tartomány múltjában, és „maguk a törökök szentséggel megőrizték”. Eftimie Murgu számára alapvetően fontos volt, hogy „ezek a jogok a bánsági román nemzet lényéhez tapadnak, amely az ország népe”.

Murgu bírálta azt a módot, ahogy a domíniumok eladásra kerültek 1779–1780-ban, amikor „a gazdák földjeire idegen emberek telepedtek”, anélkül hogy a néppel, az igazi tulajdonosokkal szerződtek volna, „akik nem adták meg nekik a birtoklás jogát”. Mozgalmi ideológiájának egy másik összetevőjét is kifejtette, amely az 1843–1844-es időszakban teljesedik ki; ez szociális beállítottságú, s természetesen az 1840-es mozgalom ihlette. Kritikája a nemeseket érinti, akik „a vétel császártól kapott jogán” jutottak birtokokhoz, jóllehet, mondja Murgu, a császárnak nem áll jogában az ország földjét áruba bocsátani, nem lévén a földek birtokosa. A lakosok hiábavaló tiltakozása ellenére a császár megerősítette a földrablást, nem tudván, hogy „a föld törvényei és szokásaink ellenében cselekszik”. Az új birtokosok által felhozott jog idegen törvényekre támaszkodott, amelyeket a románok nem ismertek el, ez nem lévén más, mint „idegen országbeli idegen törvény”. A törvényt előterjesztő testület a román nemzeti léttől idegen volt, a diétát alkotó nemesek „nem képviselik a románokat”, „mivelhogy mi sem nemességet, sem nemeseket az országban nem ismerünk”. Azok, akik a diétában a Bánságot képviselték, „nem voltak felhatalmazva az ország és nép által, hogy valamit [a nép] számára dolgozzanak, vagy valamit nekik kiharcoljanak”.

Murgu érvelése nagyon furfangos volt, azt sugallta, hogy ő az egyetlen esélyes felhatalmazott, aki képviselheti a bánsági románok érdekeit. A románoknak nem kell az idegenektől, sem az idegenek törvényeitől várniuk megváltásukat, hanem „a közösségi együttműködéstől és csakis egy romántól, aki ismeri az ország és népe állapotát”. Azért arra buzdította a lugosiakat, hogy „kövessék tanácsomat […], ne hallgassanak senki másra, csak rám”. Azt kérte, hogy „minden népek azon a vidéken teljhatalommal ruházzanak fel engem, hogy minden ügyüknek intézője legyek, és kijárnám, hogy ezt a meghatalmazást maga a császár is kézjegyével illesse, s utána megkérdezem a nemeseket, lakájaikat és a tolvajok kamarilláját: mit keresnek a Bánságban. Én keresztül tudom ezt vinni, más nem. Tárgyalások már folytak erről, és az országbeli népek kérni fogják kinevezésemet teljhatalmú generálissá.” „Ha egyszer megkapom a teljhatalmat a néptől – folytatja Murgu –, hát akkor meglátják, hogyan kelnek életre országunk törvényei, amelyekből a tolvajok ki akarnak forgatni bennünket.”13

Ez volt, rövidre fogva, a Murgu által alkalmazott ideológia, amellyel meg akarta győzni a bánsági románokat: őt nevezzék ki érdekképviselőjükké az udvarhoz. Ezáltal lépett hamarosan annak a bánsági mozgalomnak az élére, amely 1843–1845 között fejlődött ki politikai, szociális, kulturális és egyházi összetevőivel egyetemben. A budapesti hadtörténeti levéltár több olyan okmányt őriz, amelyben ez az ideológia bőven ki van fejtve. Az egyik ilyen, Murgu által keltezett dokumentum, a Bánságról [Despre Ţara Ba-natului],14 egy részlet, amely magában foglalja a fentebb említetteket. Eszerint a Bánság külön politikai entitást képviselt, amelyet számos olyan sajátosság jellemzett, amely egyedivé tette a provincia „politikai létét”, ide tartozott a „bán” méltósága, aki a múltban az „ország feje” volt. Murgu előrevetítette a kapitányság ötletét, amelyet 1848-ban a magyarországi rendi országgyűlés elé terjesztettek, de amelyet Kossuth visszautasított, mert veszélyeztette Magyarország egységét. A kézirat nacionalista hangokat üt meg az író azon igyekezetében, hogy a provincia román jellegét a lakossági többségre alapozva alátámassza. A románság között elszórt kisebbségiek, az idegenek, ahogy Murgu nevezte őket, nem kaphattak politikai jogokat csak a román politikai nemzet keretén belül, amely nemzet adja a Bánság jellegét.

Egy másik, a bánsági mozgalom ideológiájára jellemző okirat címe A politikai folytonosság és az episztemisták.15 A császári köröknek szánt, német nyelven íródott szöveg felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amelyet Oroszország délkelet-európai befolyásának növekedése jelentett, a dunai fejedelemségeket is beleértve, amely áthatolt az „osztrák– szláv” katonai határvonalon, „még a román Bánságban is” megmutatkozott, a szerb egyházi hierarchia, a szerb földtulajdonosok, a helyi hatóságok cinkossága mellett.

A bánság intézményének egyediségével érvelve Murgu elhitette azt az eszmét, hogy a bánság saját alkotmánnyal rendelkezik, amely sértetlen maradt az elmúlt évszázadok barbársága ellenére, s amelyet még a törökök is tiszteletben tartottak. Ez az alkotmány előírta a föld feletti tulajdonjogot, mind a magán-, mind a közföldek vonatkozásában, egyenlő esélyeket biztosított az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban lévő állások elfoglalásakor, a közhivatalnokok választásakor. Itt nem létezik – írja Murgu – sem magánrang s még kevésbé nemesi rang, amely tovább öröklődhet. Ezekkel a sajátos törvényekkel Ausztria átengedte a Bánságot Magyarországnak, a lakosság tudta és engedélye nélkül. Magyarország ráerőltette az országra „azt az anarchikus alkotmányt, amely teljességgel ellentétes a hagyományos bánsági jogokkal”. A helyi lakosság nem ismeri el a Bánságnak a Magyar Királyságba való belefoglalását és ennek alkotmányát, mivel Magyarországon egyetlen osztály létezik, amely minden jog és kiváltság teljes birtokosa – a nemesek. Mindez a Bánságban ismeretlen. Ilyeténképpen a helybelieket eltávolították a köztisztségekből, a földeket eladták, és a lakosságot jobbágyi sorba taszították, tudta és beleegyezése nélkül. Ezek a változások a szerbek javára váltak, akik átvették a tulajdonokat és köztisztségeket, ezáltal a tartományt „állammá alakították az államon belül, amelynek célja politikai folytonosság kialakítása az osztrák határon, és ezáltal […] politikailag aláássa felséged országát”. Mur-gu vádolta az „abszolút despotizmust”, amely uralkodott a tartományban, s a nép elégedetlenségét okozta, amelyet csak az „osztrák szuronyok” csillapítottak le. Ez már azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy újabb felkeléssé alakul, az új bánsági hatalmasok szeme láttára, Oroszország javára. Murgu vádolta Ausztriát, mert alárendelte az egyházat és az iskolát a szerb hierarchia autoritásának, melyen keresztül az orosz befolyás eljutott a katonai határvidékre. A függetlenségi kísérletek, melyeket Moise Nicoară vagy Ştefan Niagoe idézésével nyomatékosítottak, ez utóbbiak kitiltását eredményezte az országból. Ebben a kontextusban jelenti fel a lugosi esperest, Atanasevici-et, Murgu lugosi pártellenfelét, bírálja az egyházi hierarchia politikáját, mivel az iskolaigazgatói állásokba kizárólagosan szerbeket neveztek ki, jelezte a tanfelügyelők román tanítók elleni kihágásait, az iskolák számára kijelölt összegek szerb iskoláknak való elosztását, mindazok ellenére, hogy a közterheket jobbára románok viselték. Megemlíti a három község (Lugoshely, Tápia és Ezeres) esetét, amelyek tiltakoztak a szerb hierarchia iskolapolitikája ellen, emiatt utólag üldöztetésnek vetették alá őket. A szerbek által dominált hierarchia és a hatóságok cinkosságával létrejött bizonyos politikai folytonosság Oroszországgal az oroszok dominanciájának kulcsa a fejedelemségekben, és egy látható veszély Magyarország és Ausztria számára, mivel általános elégedetlenség született, amely kikény-szerítette az idegen beavatkozást.

Mivel a Bánságban nem létezett öröklődő nemesség s még kevésbé nemesség, a magyar nemzeti alkotmány nem felelt meg a Bánságnak, hiszen kizárólag a nemesség számára biztosított jogokat. A föld vásárlásán keresztül az ország tulajdonjogai a szerbeket illették meg, akik ezáltal nemesek és magyarok lettek. Oroszország nem lelt semmilyen szimpátiára a fejedelemségekben, sem a bánsági románok között, de sikerült közvetett módon uralma alá hajtani a Bánságot, veszélyeztetve Ausztriát. A legfontosabb eszköze az orosz befolyás érvényesítésének a szerb egyházi hierarchia volt, amelyen keresztül előrevetítődött „egy orvosolhatatlan járvány kiprovokálása, hogy a magas klérus segítségével érezhetővé váljon az idegen segítség behívásának szükségessége”. Ausztriára nagy nyomás nehezedett azért, hogy a Bánságot Magyarországhoz csatolják, és ezt a nyomást Murgu az idegen befolyásnak tulajdonította. A Bánság elidegeníthetetlen jogait semmibe vették, bár Ausztria tiszteletben tartotta őket. Ausztria kötelessége volt ellensúlyozni ezt a politikai folytonosságot, „egy idegen politikai megszállási hálózatét, amely az anarchikus magyar alkotmány álarca alatt mind nagyobb és nagyobb mértéket ölt Magyarország tehetetlensége miatt”. Ausztriának nem volt joga a Bánságot átengedni a honi lakosság beleegyezése nélkül. Az akaratot a nép tiltakozása ellenére erőszakkal, az osztrák szuronyok erejével érvényesítették. A szerbek által ellenőrzött hatóságok és a hierarchia visszaélései általános elégedetlenséget szültek a bánsági nép körében, amely, Murgu felfogása szerint, vagy „egy szörnyű forradalom felé vezet, amely futótűzként fog terjedni a Maroson is át Erdély felé”, vagy „a Bánság politikai megadását jelenti Oroszországnak”.

Murgu leleplezte az új tulajdonosok visszaéléseit és despotikus magatartását, amely az országtól és a császártól teljesen függetlenül mutatkozott meg. Példa erre Furluk község és ennek konfliktusa a helyi tulajdonossal. Ioan Başunak – akit kijelöltek maguk közül a falusiak, hogy képviselje a község érdekeit az udvarnál – sikerült megbékítenie a fellázadt községet. Murgu azt sugallja, hogy része volt a megbékítésben, mivel, mondja ő, „a Bánság egyetlen kérelme lángba borítaná az egész területet a Tiszától a Kárpátokig”. A hatóságok az igazságszolgáltatás, a nemesi alkotmányosság által a tulajdonosoknak „szolgáltak”, akik monopoljoggal rendelkeztek az összes kiváltság fölött, a lakosokat a legkeményebb üldözésnek vetve alá. A francia forradalom idejét idézve Murgu kijelentette, hogy a lakosság „nagy, fekete könyvbe följegyezte mindezen törvénytelenségeket”, melynek címe: „Emlékezz”.

A bánsági románok nem ismerik el a magyarországi diétát és az ott megszavazott törvényeket, melyek szerint ez képviseli őket, sem a helytartóságot és a tartományi hatóságokat, sem a szerb hierarchiát. Az egyetlen jogos – mondja Murgu – az a nemzetgyűlés és nemzeti hatóság, amely egy olyan bán vezetése alatt működne, akinek személyében elismerik a tartomány fejedelmét. Kezdetlegesen megfogalmazódott itt a Bánság autonómiatervezete, amelyet Murgu 1848-ban felvetett a magyarországi rendi országgyűlésben. Hasonlóképpen kimondta a román egyház autonómiáját, amely egy nemzeti szinódusnak legyen alávetve, amely maga választja püspökeit. Besszarábia és a fejedelemségek példája ok arra, hogy a románok ne tudják elfogadni az orosz hatásokat. A szláv propaganda küldöncei felkészítik a lakosságot, hogy elfogadják az orosz védnökséget.

Újabb oldalakat szentel a katonai határvidéknek, amelyet egy osztrák érdekeknek idegen intézménnyé alakítottak át a szerb hierarchia manőverezései következtében. Egy másik, cím nélküli okmány, amelyet az osztrák hadtörténeti levéltárban őriznek, leírja az osztrák határon történő visszaéléseket. A cím nélküli  okirat egy Murgu által szerkesztett, a császárnak szánt fogalmazvány, amelyet Constantin Căzănişteanu és Monica Andone 1973-ban mutatott be, részben N. Brânzeu és I. D. Suciu által is ismert okmány, amely valószínűleg 1848–1849 után kelt. A beadványt abban az időszakban fogalmazta Murgu, amikor Bécsben tartózkodott, és megismételte az előbbiekben leírt téziseket. Ez az okirat teljesen beilleszkedik az általa vezetett 1843–1845-ös mozgalom ideológiájába.16

Bővebben leírtuk ezeket a dokumentumokat, mivel hűen és meggyőzően illusztrálják az osztrák jogi iskola hatását arra a beadványra, amelyben Eftimie Murgu a Bánságra ráerőszakolt hatóságok beiktatása ellen tiltakozik a Bánság Magyarországhoz való csatolása után, mivel ezek a hatóságok nem felelnek meg a román nemzeti létnek és a Bánság politikai entitásának, amit ő állandóan bizonyított. Bemutattuk, mivel tulajdonképpen előtérbe hoznak egy kevésbé ismert politikai komponenst, amely Murgu 1845-ben elkobzott irataiban szerepel, s amely annak a törvényes akciónak a hátterében húzódott meg, amelyet ő a bánsági communák idején véghezvitt. Itt egy Metternich kancellár elleni akcióról van szó, amelyet a rendi országgyűlés liberális ellenzékével követett el. 1844. augusztus 23-án Murgu Pozsonyba érkezett egy bécsi hajóval. A bécsi biztonsági rendőrség 1844. augusztus 26-án kelt jelentése szerint „azonnal kapcsolatba lépett az ellenzéki párt korifeusaival és főképpen a híresen demagóg Perczel Mórral”. A biztonsági rendőrség jelentése megemlítette Murgu pozsonyi úti célját is: „Abban jár, sem többen, sem kevesebben, hogy a törvényhozás ellenzékét Metternich államkancellár őméltósága ellen fordítsa, és e párt segítségével a Reichstag elé terjesszen egy folyamodványt, amelyben őméltóságát árulónak kiáltsa ki.” A jelentés kifejti, hogy Murgu „Metternichet akarta Európa előtt kompromittálni”. A Perczellel együtt megfogalmazott beadvány majdnem készen volt, amikor a rendőrség egy képviselő segítségével kieszközölte Murgu eltávolítását Pozsonyból a rendi országgyűlés befejeztéig. 1844. szeptember 2-án a beadvány elkészült, és egy másolatát Bécsbe küldték. Murgu a rendi képviselők elé akarta terjeszteni Metternich ellen. A román–ma-gyar beadvány célja az volt, hogy bírálja Metternich kancellár külpolitikáját a császárság rendi gyűlése előtt, azzal érvelve, hogy „Ausztria keleti külpolitikája elejétől mostanig, céljainál fogva, semmi más, mint cári terjeszkedési politika”. Murgu azzal vádolta Metternichet, hogy a dunai fejedelemség konszuláris ügynökei az orosz konzulok játékát játsszák, hogy idegen hatalom érdekeit képviselik és elárulják az ország érdekeit. Egyebek között saját 1840-beli példáját is felhozza, amikor az osztrák Timoni saját személyével is visszaélt a Havasalföldön kirobbantott oroszellenes mozgalmak miatt. Bőven leírja a császári hatóságok rendelkezéseit, miután őt kitoloncolták Havasalföldről, bebörtönzését és a visszaélések sorozatát. Több hónapos lugosi tartózkodás után Bécsbe ment, mondja Murgu, „hogy a párizsi udvarral közelebbi kapcsolatba kerülhessek, a saját sérelmeimmel és a sántító kelet-európai osztrák politikával kapcsolatban is”. Hangoztatta, a császárhoz fordult, hogy igazságot tegyen, „mivel észrevettem, hogy az osztrák tehetetlenség miatt, a fejedelemségek és főleg Havasalföld orosz krízisnek néznek elébe, amely számukra meghatározó lehet”. Mivel folyamodványa visszhang nélkül maradt, a császári rendekhez fordult, hogy rábírja őket: Ausztria változtassa meg politikáját a fejedelemségek irányában. Murgu azon kijelentése, miszerint a francia udvarral kívánt jó viszonyt kialakítani, első látásra túlzásnak tűnik. Egy 1845-ös párizsi titkos-jelentés említést tesz a Metternich abszolutizmusa elleni liberális ellenzékről, köztük Murguról is, aki abban az időben börtönben volt „a románok hatóság elleni uszításáért”. Kapcsolatai a havasalföldi francia kiküldöttekkel megmagyarázzák azt a népszerűséget, amelyet Murgu élvezett a Franciaországban.17

Az általunk bemutatott dokumentumok annak a román–magyar akciósorozatnak az ideológiájába illeszkednek, amely megpróbálta Metternichet kompromittálni, azzal vádolva őt, hogy bátorítja a kelet-közép-európai orosz politikát.

Az 1843–1845-ös mozgalomnak törvényes összetevői is voltak, akkor is, ha ezt az összeesküvő vagy konspiratív típusú mozgalmak körébe soroljuk. Bánsági hívei előtt Murgu kulturális követeléseket fogalmaz meg (iskolaigazgatóság), egyháziakat (a szerb hierarchia alóli felszabadulás) vagy szociálisakat (a tulajdonosok jobbágyok ellen elkövetett túlkapásai).

Ez idő alatt kapcsolatot tartott a kor számos kiemelkedő román személyiségével. Pitaru C. Petrovici Sf. Sava-beli professzor tudósította az 1840-es összeesküvés miatt bezártak szabadon engedéséről és A. T. Lau-rian megérkezéséről a középiskolába.18 Mihail Kogălniceanuhoz intézett levelében javasolta, hogy a moldvaiak finanszírozzanak egy modern nyomdagépet, amelyet egy Kliegel nevű pozsonyi talált fel. Ezzel egy időben tudósította a moldvai ellenzék vezérét a bánsági mozgalomról: „én és a velem együtt érzők az osztrák–magyar tartományokból egyazon mozgalomban veszünk részt, amely győzelemre viheti a román hierarchia jogait, és megbosszulja a Dacia Cisalpina keleti egyházat, amely egyház az idegenek jogtiprása miatt szinte jogtalanná vált, s mindezekhez hozzátartozván a nemzeti jogok is, melyek ugyancsak szinte nem létezőnek tekinthetők”. Segítséget kér a moldvaiaktól a mozgalom számára, elsősorban Veniamin Costachi érsektől.19

Hogy hívei bizalmát növelje, Murgu olyan személy önképét építette fel, aki meghallgatást talál a császári körökben. Herţeg barátja elhíresztelte, hogy Murgunak „bejárása van a császárhoz, a császár nagybátyjához és a császári körökbe”.20 Lugosi hívei között voltak tevékenységét támogatók. Ştefan Bercean írta 1843-ban, hogy „a szegény tanítók a közösségekkel egyetemben őfelségéhez folyamodnak egy román igazgató kinevezése érdekében, aki segítse és világosítsa meg a román népet, mert eddig a szerbek eleget tartották sötétben és vakságban őket”.21 Egy barátjához intézett levéltöredékben feltette a kérdést: vajon a bánsági román klérus „annyira felvilágosult, hogy érezze egy népi mozgalom szükségességét, hogy meggyógyítsa az egyház és a román klérus bajait?”22 Ştefan Bercian 1843-ban maga is úgy értékelte, hogy Murgu többet akart, „mint amennyit a kiváltság szerint kérünk”, értve ezen a bécsi akciót, ami arra irányult, hogy Lugos város törvényhatósági jogot kaphasson.23 Murgu nem osztotta mindenben a lugosiaknak a város kiváltságait illető véleményét, azzal vádolta őket, hogy ezek „barbár” idők tartozékai. A bánsági románok előbbiekben felsorolt jogait nem lehet csak törvény által érvényteleníteni. A törvény szerződés, és a bánságiak nem írtak alá senkivel semmilyen szerződést, „sem egymás között, sem a császársággal”. Nem ismeri el a szerb–muszka nemesek törvényeit.24

1843 őszén Bécsből Murgu egyik hívét biztosította afelől, hogy „nyitva a remény útja honfitársaim előtt”, „most van itt az az idő, amit ki kell használnunk”, egységre és szavainak megfogadására szólítva fel a bánságiakat. Arra buzdította a románokat, hogy ne vessék alá magukat a szerb hierarchiának, sem a szerb egyház zsinatjának, amely nem képviseli őket, és nem lehet semmilyen joga a román egyház fölött. Azt tanácsolta a románoknak, hogy saját zsinatot hívjanak össze, amely megválasztja a saját egyházmegyei püspökét, biztosítva őket a császár támasza felől. Hogy meggyőzőbb legyen, főleg az ismételt pénzügyi kérelmek során Murgu sejtette a levélben a havasalföldi románok kérését, hogy visszatérjenek a fejedelemségbe, kijelentve, hogy kész feláldozni a saját érdekeit azért, hogy a bánságiak kérését előterjessze Bécsben.25

Murgu biztatására, hogy önálló zsinatot hozzanak létre, külön a szerbekétől, hívei egy része, köztük Maxim Pascu is, azon a véleményen volt, hogy ennek érdekében „egyezmény szükséges Erdéllyel, Bukovinával és a többiekkel”. E véleményre reagálva Murgu azt hangoztatta: ennek a mozgalomnak politikai konnotációi is lesznek, és az egyházi ügy „az ország, a nép és az egyház jogaihoz tartozik”.26 Azt javasolja: először az esperességeket kell megnyerni, utána jöhet szóba a román érsekség. Ez érdekes fejezetként marad meg, mivel Murgu 1843-ban előrevetítette azt, ami 1848-ban gyakorlatban is megvalósult: a szerb egyháztól való elszakadást. 1843 őszén Murgu még bízott abban, hogy megkapja a bánsági iskolai igazgatóságot, esetleges más jelöltek ellenében is.

1843 őszén Murgu Furluk község udvari képviselője is volt, a lakosság teljes felhatalmazását és pénzügyi támogatását élvezte. Ion Başu Murgura vonatkozó levelei, a község kérvénye, Murgu parasztokhoz intézett buzdító szavai is fennmaradtak, hogy ne vessék magukat alá azoknak a helyi tulajdonosoknak és hatóságoknak, akik elorozták jogaikat. Teodor Caton helybéli paphoz 1844 tavaszán intézett levelében Murgu panaszkodott a parasztok passzivitása miatt, azért, mert a „tömeg hallgat”, és elfogadja a sanyargatást. Arra ösztönözte a lakosságot, ne ismerje el az úrbért, amely idegen törvény, a helyi szokások lévén a nép törvényei. A pap patetikus hangon írja le a parasztok passzivitását, az őket uraló félelmet, elhitetve, hogy a falvak népe készen áll a felkelésre, csak haladást lásson Furluk helyzetében. Ilie Miescu a maga során biztosította Murgut arról, hogy nagy népszerűségnek örvend a bánságiak között.

1844 nyarán Murgu lugosiakhoz intézett üzeneteinek hangvétele megváltozott, radikalizálódott. A levelek kulcsszava a nép, a nép hangja, a köz akarata lett. Miescut arra buzdította, „tegye zengővé a köz hangját”, az iskolai alkalmazottakat jelentse fel, és kérje egy román igazgató kinevezését, főleg mivel a császár meggyőződött a bánságiak kérésének igazáról. Biztatta őket, felidézve a szabad gyülekezés jogát, mert egy közjóléti kérdés orvoslására irányuló gyűlés szent dolog: „akárhol, akármikor, ahogy és ahányan akarnak, annyian gyűlhetnek össze egymással tárgyalni, ezért senki ne féljen”. „A nép hangja a Fennvaló hangja”, tehát hallatni kell.27

1844 augusztusában A. Mihuţ több adattal szolgált a román iskolaigazgatókra irányuló mozgalomról. A császárhoz intézett folyamodvány, melyben támogatást kértek a betöltetlen helyekre román iskolaigazgatók kinevezése érdekében, 1844. augusztus 6-án kelt és „18 közösség és számos pap” írta alá. Voltak olyanok is, akik fenntartással fogadták Murgu folyamodványbeli radikalizmusát, olyannyira, hogy megtagadták annak aláírását.28

Murgu 1845. márciusi letartóztatása kiváltotta egyes községek, például Rékás reakcióját. Ezek a községek fenntartották a követelésük jogosságát, a felkelés törvényességét, azt, hogy teljes körű felhatalmazást kért a községektől a román igazgatók kinevezésének megnyerésére. A császárhoz intézett beadvány említést tesz Lugos, Alsóköves, Zsábár községekről.29

Az összes, általunk említett doumentum Murgu Pesten lefolytatott kihallgatásakor bizonyítékként szerepelt 1845 októberében és decemberében. Legjobban A politikai folyamat és az episztemisták című dokumentumot ítélték el, és az ebben fellelhető eszméket, az „ébredezünk” szóval kezdődőt és az „itt az ideje” szavakkal kezdődő német dokumentumokat. „Az első kettő az előzőleg említett eszméket tartalmazza, a harmadikról Murgu azt nyilatkozta, hogy egy francia írta, Cha-teaubriand vagy Chatorigon nevű, akit Bécsben ismert meg. A moldvai francia konzul azt nyilatkozta, hogy egy Valian – valószínűleg Vaillant – nevű egyéntől szerezte az adatokat. A franciául írott szöveget Eftimie Murgu fordította le németre, hozzátoldva néhány eszmét. Az irat nincs a fentebb bemutatott, Murgutól elkobzott iratok között, a bécsi levéltárban található.”30

1845 áprilisában Sledinitzky, a bécsi rendőrség parancsnoka információgyűjtést kezdett Murgu bánsági tevékenységéről. Egy első pesti, 1846-ból származó jelentés szerint Eftimie Murgu akciói során „bolondul bátor hangot használ”. A parasztokat felkelésre biztatva kijelentette, hogy „a király” csak egy vezető lenne, aki a klérussal és a nemesekkel együtt „kifosztja a parasztokat”, ám Murgu „bujtogatása” nem vezetett felkeléshez. A második, 1847. februári, temesvári jelentés bővebb és információban gazdagabb. Ebben szó esik arról, hogy eleinte Murgu csak kis, baráti, „megbízható” körökben beszélt a románok autonómiájáról és római eredetéről. Azzal az ürüggyel, hogy a román egyházak egyesítését szorgalmazza, végigjárta a bánsági falvakat Ştefan Bercian görög katolikus pappal és „kereste az alkalmat, hogy a népek között elhintse a forradalom eszméit”. A rendőrségi kém feljegyezte, hogy a „beoltott méregnek nem lett következménye, mivel a kísértőt eltávolították, mielőtt a méreg pusztítóan elterjedt volna”. Ez a kém Murgut úgy írja le mint a „román nemzet szellemétől vezérelt” egyént, „aki szeretné ezt a szellemet kinyilatkoztatva és politikai függetlenséggel alátámasztva” látni.

A császárnak küldött Sledinitzky-jelen-tés Murgu „felkelést szító fondorlatairól” így írja le a történteket: „a görögkeleti egyesítés kifogása alatt [kezdett] tevékenykedni a Bánságban, ám valós törekvése az volt, hogy azokon a településeken, ahova eljutott, a népre forradalmian hasson, s meggyőzze afelől, hogy ők az ország urai, joguk van a kamarillás tisztségviselőket és a nemeseket elűzni, maguknak azonnal saját fejedelmet választani a régi dák nemzetségből”. Ugyanakkor biztosította a császárt, hogy ez „semmi visszhangra nem lelt a nép körében”.31

A mozgalom földalatti vonatkozásáról, mely ahhoz hasonlítható, ami 1840-ben Havasalföldön történt, kevés információnk van. Létezik néhány utalás összeesküvési kapcsolatokról a karánsebesi határőrökkel (egyesek rokonsági kapcsolatban álltak vele), néhány kódolt szöveg, anélkül azonban, hogy olyan nagymértékű konspirációról lehetne beszélni, amely népi felkeléshez vezetett volna. A rendelkezésünkre álló információk szerint csak törvényes megmozdulásról lehet beszélni, melyet a bécsi császári körökben is támogattak, s ahol a bánságiakat képviselte, ugyanúgy, mint ahogy az általa Iaşi-ban megismert Moise Nicoară tette 1814 és 1817 között. Bár szerette volna a mozgalmat a Bánságból Havasalföldre áttenni, inkább csak utánozta Moise Nicoarát ebben a kísérletében – az iskolaigazgatók állásának, a román püspökök, a hatósági túlkapások, a földesurak, a parasztok elnyomása és a bécsi közbenjárás ügyében.

A Krassó-Szörény megyei alispán titkos kitalációkkal és veszélyes tervekkel vádolta Murgut „a magyar nemzet aláásására, az alkotmányosság és az állam ellen tett kísérletekkel, fantáziával teli eszméi a románok népének felszabadítására […] és egy román állam megalakítására irányultak”.

Vukovits később kijelentette, hogy izgatáságának oka „a tulajdonosok és jobbágyok közötti viszony” volt. Murgu 1848-as kiszabadítása után a fiskális igazgató kijelentette, hogy a nép lázításáért tartóztatták le, olyan leveleket találtak nála, amelyek a „magyar nemzet egysége ellen” uszítottak.32 Nicoará-val ellentétben, akinek ideológiája a természeti jogokon alapult, Murgu legradikálisabb kifejezéseiben elegyítette a természeti jog racionalitását a német jogi iskola történetiségével, arra való törekedésében, hogy a Bánság egyediségét legitimizálja, és  bebizonyítsa, hogy a Bánságnak a Magyar Királysághoz csatolásakor létrehozott intézmények nem a helynek megfelelőek.

Fontosnak tartom, hogy az 1843–1845 közötti mozgalom szűkített formában mint politikai akciótípus, ideológia és program a bánsági románok 1848–1849-es megnyilvánulásait tükrözte, előrevetítve a bánsági forradalom minden aspektusát.

*A Szegedi Tudományegyetem Román Nyelv- és Irodalom Tanszékénak Murgu-konferenciáján 2005 júliusában elhangzott előadás.

Batiz Enikő fordítása

JEGYZETEK

1. Bogdan-Duică (Eftimie Murgu. Buc., 1937) és I. D. Suciu kivételével (Întroducere la Eftimie Murgu: Scrieri. Buc., 1969) az E. Murgunak szánt irodalom szigorúan a politikai tevékenységet követte, Târcovnicu professzor Imre János alapján nyomtatta ki a filozófiakurzust.

2. C. Bogdan-Duică: i. m. 23–31.

3. Uo. 23–31.

4. Bővebben G. Zane: Mişcarea revoluţionară de la 1840 din Ţara Românească. In: Studii şi materiale de istorie modernă. 1963. 255–269.; I. C. Filitti: Tulburări revoluţionare în Ţara Românească între anii 1840-1843. Buc., 1912. 56–62, 80–81.

  5. Nicolae Bocşan: Ideea de naţiune la românii din Transilvania şi Banat. Cluj-Napoca, 1977. 86–87.

  6. I. D. Suciu: i. m. 23.

  7. Murgu 1849-es kihallgatási aktacsomója magába foglalja a Murgutól 1845-ben elkobzott iratokat is; leveleket, beadványokat és más, az 1840-es mozgalomra vonatkozó iratokat, Murgu uralkodóhoz való viszonyáról szólókat, Timoni osztrák ügynökhöz való viszonyáról vallókat, az 1843–1845-ös bánsági mozgalomra vonatkozókat is. Fotókópiákat őriznek a Román Akadémia kolozsvári fiókjának könyvtárában. Ft. 927, f. 570–572, 606–610, 650–657, 707–714.

  8. Ua. f. 273–276.

  9. Ua. f. 341–343.

10. Ua. f. 236–239.

11. Uo.

12. Uo.

13. Ua. f. 231–235.

14. Ua. f. 89895.

15. Akadémiai Könyvtár, kolozsvári fiók, ft. 927, f. 13–38.

16. Constantin Căzănisteanu–Monica Androne: Un document inedit al lui Eftimie Murgu. Revista arhivelor XXXV 1073. supliment, 89–98.

17. I. D. Suciu, Tiberiu Moţ: Eftimie Murgu. Noi contribuţii documentare. In: Studii. 23. 1970. 6. 1109–1118.

18. Akadémiai Könyvtár, kolozsvári fiók, ft. 927, f. 37–39.

19. Ua. f. 338–340.

20. Ua. f. 277–280.

21. Ua. f. 287–288.

22. Ua. f. 262–264.

23. Ştefan Bercian către E. Murgu, 25 august 1843. Ua. f. 251–254.

24. Ua. f. 292–293, Murgu către Bercian, 3 septembrie 1843.

25. Ua. f. 334–337, Murgu către Miescu, 17 septembrie 1843.

26. Ua. f. 851–853.

27. E. Murgu către I. Miescu, 10 iulie 1844. f. 317–320.

28.A. Mihuţ către E. Murgu, 18 august 1844. f .259–261.

29. Ua. F. 536–542. Memoriul locuitorilor din Recaş, 18 aprilie 1845. Megemlíti Murgu letartóztatásának időpontját (március 27.).

30. A kihallgatást Cornelia Bodea közölte: 1848 la români. I. Buc., 1982. 251–252. Magában foglalja a megemlített dokumentumokat, de a levelezést is, amelyre fentebb hivatkoztam.

31. I. D. Suciu, Tiberiu Moţ: i. m. 1116–1117.

32. C. Bogdan-Duică: i. m. 124–125.