Szeptember 2005
Politika, filozófia, szabadság

Egyed Péter

Élet, írás és tanítás summája

1933. február 18-án született Szegő Katalin, és középiskolai tanulmányait a híres nagyváradi Orsolya-nővérek vezette gimnáziumban végezte, ami azért fontos, mert sokszor beszélt erről, nagy szeretettel – a tudás szeretetét és a tudás megszervezésének a szigorát tanulta meg ott, felvette azt a belső formát, ami aztán egész életében jellemezte. Beiratkozott a Bolyai Egyetem filozófia szakára, és – a történelmen végzett. 1955-től a Bolyai Egyetemen volt gyakornok, majd az úgynevezett egyesítés után a Babeş–Bolyain folytatta egyetemi karrierjét, az etika és a filozófiatörténet különböző diszciplínáit oktatva.

1974-től voltam a tanítványa, majd harmincnál több éven át mély szakmai kapcsolat és barátság fűzött össze bennünket, a sötét nyolcvanas éveken át, néha azt mondotta nekem, hogy én vagyok a második anyád. Ezekben az években a szocialista etika és méltányosság kódjából származó úgynevezett etikai érvek ellen nevelte tanítványait, és innen származott az a kisugárzás, amely miatt valósággal föllélegezni jártak az óráira a szó ama mélyebb értelmében vett tanítványai, akik nagyon, de nagyon sokan voltak, és akik szakmai habitusukkal és a filozófia szeretetével – erre nagyon kényes szigorral vigyázott – ezért tartoznak neki.

Sötét évekről beszéltem, nos, ő nagyváradi és kolozsvári polgárként (erre is mindig büszke volt) feladatának tekintette „fényt gyújtani” a vaksi tekintetekben – hogy egy nagyobb költő, Giuseppe Ungaretti szavaival jellemezzem kisugárzását.

Abban a kolozsvári Majális utcai házban, könyvek között egy kihalásra ítélt szakma számára nevelt százakat, érzékenyen igazított el embereket az értelem és az élet dolgaiban is, amit azok gyakran nem értettek, tisztában lévén a filozófia önismereti szerepével, azzal, hogy ez afféle medicina mentis, az ész orvossága is lehet. Megtanította őket arra, hogy miként vigyázzanak magukra és környezetükre, arra, ami emberileg lehetséges és szükséges.

1990-től, immár előadótanárként viszont azt mondotta volt, hogy az erkölcsöt olyannyira bemocskolta az az utolsó két évtized, hogy ő már a maga számára hitelesen nem tud és nem akar etikai szaktárgyakat oktatni, hanem inkább visszatér a Szent Pál-i levelek forrásaihoz, és megkeresi – szeretett Pascaljára is gondolva – a megújulás lehetséges forrásait, a szeretetet ismét össze próbálja békíteni a racionális filozófia hitével, merthogy ismét olyan évtizedek következnek, amelyben körbe-körbe forog a szellem iránytűje.

A szellemről beszéltem. Ő még hitt abban, hogy lehetséges a szellem mint a klasszikus európai műveltség foglalata és üzenete, hogy a filozófia tanításai mit sem érnek a reneszánsz, a felvilágosodás, az európai modernitás nagy képviselőinek a belső ismerete nélkül. A filozófia művelését ebben az összefüggésben képviselte, és azt az elképzelést is, hogy a tanításokon túl Machiavellitől Immanuel Kantig valamilyen világpolgári rendszeretet örökei is lennénk, ami ha nem is valamilyen külső rend felé, de a belső harmónia irányába kell hogy vezessen bennünket. Ezeket az elképzeléseit látjuk viszont azokban az annotált szöveggyűjteményekben, amelyeket a reneszánsz és felvilágosodás klasszikusainak szentelt. Nélkülözhetetlen oktatói segédeszközeink ezek immár nagyszerű tanulmánygyűjteményével, a Gondolatutakkal együtt. Összességében mindezek emberi és filozófiai hitvallását is tartalmazzák.

Azt hangsúlyozta, hogy az ember arról írjon, amihez ért, és ami igazán szívügye, de azt aztán az eszmei és művelődéstörténeti összefüggésekben teljes mélységében láttassa. A gondolkodás szigora és fegyelme jellemzi a tanulmányait, az analitikus én nagyszerű, irigylésre méltó nyugodtsága és pontossága, az elmeél, a dolgok és a fogalmak átláthatóvá tételének képessége, ezt kell váltig tanulni tőle.

Amikor 2003-ban ez a páratlan könyv, a Gondolatutak megjelent, és megünnepeltük, szomorkásan jegyezte meg nekem egy sarokban, hogy most már akár el is temethettek engem. És ez a szarkasztikus, szinte baljóslatú mondat azóta is kísértett.

Pedig 1999-ben vállalkozott arra, hogy visszaadja szeretett Nagyváradjának is, amit a várostól kapott: egyetemi filozófiai tanszéket hozott létre munkatársainak egy szűk csoportjával.

Most befejeződött ez a pálya, búcsúzunk. Szegő Katalin nemcsak szívünkben és eszünkben, de a filozófia és az emberség ránk hagyományozott gesztusaiban is tovább él.

Hova fogok tudni telefonálni, amikor a Machiavellire, Kantra, Nietzschére, Hegelre, Szent Pálra és annyi minden más szép érzületre vonatkozó gondolataimat és mondataimat ellenőrizni kell?!

Drága Tanárnőnk, nyugodj békében ebben a végső fegyelemben és kegyelemben.

*Elhangzott Szegő Katalin temetésén, a kolozsvári Házsongárdi temetőben, 2005. június 14-én.