Balázs K. Attila [valamelyikünk álmából hótorlasz]; [egyszer az ólom-inga]; [az ismeretlenből január]; [virágaink üveg]
[valamelyikünk álmából hótorlasz]
valamelyikünk álmából hótorlasz
csúszik át,
egy kinn felejtett vasdoboz
mélyéből valami felragyog:
valakik fuldokolnak
a félig-valóban –
pedig angyalok írnak át:
mondataikban fekszünk fehéren
és mozdulatlanul.
[egyszer az ólom-inga]
egyszer az ólom-inga megakad
a felfagyott földben
és a napok recsegve megállnak –
az elviselhetetlen csendben
pára szivárog a szarvasokból,
valahol harkály és a szó
fekszenek egymásba, s a havon
az álmok éjbe nyitott sátra
lobog –
[az ismeretlenből január]
az ismeretlenből január
kristály-albatroszai hullnak át,
hajnali csillagcsoport:
lepkebábok az értelmetlenség
burkaiban: mintha az ég mögött
valakik
vassal feszegetnék a tél
csendbe fagyott
herbáriumát.
[virágaink üveg]
virágaink üveg-
alakzatok a fehérségben,
egy harkály diffúz vonalai árnyék
és illat határán: mintha
szénrajzok derengenének a dombokon
megfeneklett napok falain –
és csilingel,
nevet az üvegkert: bárcsak
óriások feszítenék a táj mellébe
a csontgolyóvá zsugorodott
holdat.