Az elmúlt század hetvenes éveiben volt egy nagy találkozásom John Stuart Mill A szabadságról szóló klasszikus művével. Azóta is foglalkozom a filozófiai szabadságeszme történetével, jelenével. Nem egy tanulmányt, könyveket is írtam a témakörben, úgyhogy ideje ezeken kívül, immár csupáncsak a személyes tapasztalatomra hivatkozva egyet s mást összefoglalni.

A liberális eszmerendszerrel – ez örök igazság – mindig is baj volt és baj van. Az emberek egy ideig liberálisoknak vallják magukat, utána meg visszaesnek konzervatív, szemlélődő magányukba, amelyben oly megnyugtató lehet, hogy van Isten, Haza, Közösség, Család – ezekben meg kell nyugodni úgy, ahogy vannak, el kell őket fogadni, mert ezek az örök és végső értékek megingathatatlanok, és végső soron elégséges támaszt adnak az ember életéhez és boldogságához.

Igen ám, de Istent is fel kell építeni magunkban, a Hazához is hozzá kellene járulni valamivel, a Közösségtől kapni lehet valamit a maga természet adta okán, Családot, családokat létre lehet és kell hozni – aztán az a liberális individuum egyszerre csak elgondolkodik azon, hogy miért, hogyan, miként teszi ezt, eljut cselekvése elvének megfogalmazásához, és akkor liberálisnak számító elveket és szabályozásokat kell megfogalmaznia individualitását, egyéniségét, szubjektivitását, szabadságát illetően.

Úgynevezett szabadgondolkodó kell hogy legyen, és az emberek többsége nem szívesen vállalja ezt. Megnyugszik a Hagyomány által közvetített értékekben, és a gondolkodást másra testálja.

Nem egy szabadelvű politikai programot, platformot fogalmaztam meg az utóbbi tizenöt év folyamán (ezeknek a buktatóiról később), de az alapvető tapasztalatom az volt, hogy mindazok, akik a liberális eszmékkel találkoznak vagy nem találkoznak, többnyire és alapvetően nem ismerik azokat. Vezető publicisták, valamint politikusok nyilatkozatait olvastam folyókilométer-számra, és azt láttam, hogy nem értenek semmit a liberális gondolatkörből, mert nem ismerik az alapvető eszméket, értékeket. Arról már nem is merek nyilatkozni, hogy nem olvastak semmit John Stuart Milltől Friedrich Hayekig, hogy csak az uralkodó gondolatokra hivatkoztak. De persze báró Eötvös József korszakos eszméit sem ismerik, amelyek az egykori magyar államiság tekintetében képviselték a modernitás liberális „uralkodó eszméit”… Az alapbaj tehát az ismeretlenséggel van, és tudni való, hogy amit az ember nem ismer, attól többnyire irtózik. Kelet-európai vidékünkön a legnagyobb baj ezzel az ismeretlenségből származó irtózással vagyon.

Elsősorban ugyanis azt kellene tudomásul venni, hogy a liberális elvek – cselekvésre vonatkoznak. Az olasz gondolkodók képviselték leginkább az akcionizmus hitvallását a 20. században, amely akcionizmus persze átmehet csoportos cselekvésbe (akár öncélúba is), és akkor lehet belőle (fasiszta, kommunista, szocialista, terrorista) nyomást gyakorló csoport. De itt és most ez más kérdés.

Alapjában véve egy liberális meggyőződésű embernek mindig azon kell gondolkoznia – akár a napi ima módján –, hogy mennyire és mennyiben szabad. A szabadságáról, individuális szabadságáról való gondolkodás napi gyónás, ezzel jut közel önmagához, egyéniségéhez, személyiségéhez, szubjektivitásához. Akkor már igen nagy baj van, ha ezt a kényszer nyomása alatt vagy akár a nyílt állami erőszak miatt kell megtennie, akkor már késő, akkor már kényszerhelyzetben van, akkor már nem szabad, és egy negatív határhelyzetben kell cselekvésének dimenzióit kiépítenie. Támadni fog – és ez nem liberális dolog.

Az individuális szabadság legnagyobb felvilágosodás kori teoretikusa, Immanuel Kant fogalmazta meg azt az alapelvet, amely szerint a szabadság egy végső fundamentum, axióma, amiről viszont gondolkodni lehet és kell – az az ebből származó autonómia. Az egyik legnagyobb hiba, amelyet a liberális eszmerendszer kritikusai elkövetnek, az, hogy nem látják be: az individuális autonómia soha nem áll, nem állhat meg az individuum töredezett határainál, mert „szabad az, aki környezetében mindenkit szabaddá tesz”, vagy legalábbis igyekszik ennek a maximának megfelelően élni és viselkedni. Feltételezve, hogy senkit nem lehet önmaga véleménye, meggyőződése és életviteli elvei ellenére szabaddá tenni. Természetesen lehetőségünkben áll nem szabadnak lenni és a rabság útját választani, és a mindennapi beletörődés valamibe tulajdonképpen ez az út.

A térségünkben létezett puha és kemény diktatúrák regnálásának idején felértékelődött az egyéni (vagy csoportos) szabad cselekvés, emiatt aztán eme rendszerek bukása után sokan úgy érezték, hogy született liberálisok, mivel egyfajta természetes ellenállás a hatalmi önkénnyel szemben mindig is a személyes bátorságon, felelősség- vagy kockázatvállaláson állt vagy bukott. A diktatúrák avagy vacak diktátoraik nem mérték fel kellő mélységében az egyéni méltóság és autonómiavágy dimenzióit, és ez nem kis mértékben járult hozzá bukásukhoz.

A különböző véres vagy bársonyos forradalmak után azonban a helyzet megváltozott, az egyén magára maradt, és megijedt ettől a liberális magánytól, kockázati tényezők sokaságát látta meg benne, elfordult az individuális szabadság eszméitől, ellenséges lett azokkal szemben. Holott a neheze az igazán liberális meggyőződésű emberek számára csak ezután következett, hiszen az új rendszerváltó (eléggé kaotikus) rezsimekben az individuális cselekvés felértékelődött azáltal, hogy a maga és környezete számára meg kellett teremtenie a működés alapvető anyagi, gazdasági, piaci feltételeit.

A liberális tett-cselekvés legnagyobb tehertétele és kihívása a rendkívüli rezsimekben a természetes működés feltételének a kialakítása lett,* ami nem egy esetben elképesztő tehertétellé változott, és a gazdasági, társadalmi, politikai alanyt megroppantotta, arra a meggyőződésre utalta, hogy ezzel a liberális magánnyal nincs mit kezdeni, máshova kell fordulni. Azt tapasztalták mindazok, akik normális cselekvési feltételrendszereket próbáltak teremteni a környezetükben (és elsősorban önmaguk működésének a feltételrendszerét), hogy ez minden erejüket, energiájukat felemészti. Voltaképpen a liberális meggyőződésű alanyok sokat adtak a környezetüknek, közösségüknek – és keveset kaptak.

Amikor manapság individuumról, erről a liberális ősdogmáról beszélünk, ezt csakis úgy tehetjük meg – erre tanít a kommunista diskurzus –, hogy nincs a szó liberális ősdogmája értelmében vett egyén, hanem egy szoros együttműködés, kölcsönhatás van egyén és közössége között, amelynek a tétje (és erre J. St. Mill másik nagy műve, A haszonelvűségről tanít) a profit. Valami akkor működik liberális módon, ha mind az egyénnek, mind a közösségének a cselekvési szabadságát megemeli, az igazi profit, ami nem látszik, a növekvő hatékonyság. De ez még mindig a liberális minimum. A liberális maximum akkor jönne létre, ha maga a jogszabályilag is immár jól szervezett, működőképes állam is belépne a szereplők, a liberális aktorok mögé.

Nincs még minálunk ilyen „láthatatlan kéz”. A román állam például úgy kíván gazdasági aktor lenni, hogy a privatizáció finisében a nagyvállalatok, bankok (mindannak, ami még megmaradt) eladásából befolyt jövedelmeket hiánypótlásra, katasztrófa-elhárításra, infrastrukturális beruházásokra fordítja. Ez az állam nagyon gyenge állam, és elsősorban azért gyenge, mert stratégiai értelemben nem tud vállalkozni.

De térjünk vissza a gondolkodás területére. Nagyszerű monográfiák sora bizonyítja, hogy Platóntól napjainkig az európai állami berendezkedés alapjainak létrehozásában a liberális gondolkodók apportja döntő volt (hogy itt csak Montesquieu-re hivatkozzak: a hatalmi ágak elválasztásának alapelve mint a hatalomkorlátozásnak, a szabadság dimenziójának a fenntartása régiónkban ma is döntő és meg nem oldott kérdés). Tehát liberális filozófiák és liberális állam- és jogelméletek – eszerint is gondolkozunk, ma is. Azonban – és a nagyon nagy hibák elkövetésének forrása ez – ezeket az eszmerendszereket nem választják el kellő élességgel a

– liberális elméletektől,

– doktrínáktól,

– párt- és politikai programoktól (amelyeket senki sem olvas),

– szent közhelyektől (ezeknek a megfogalmazása a legnehezebb).

Liberális utópiáról nem beszélhetünk. Ilyen nincs, csak a közboldogságról való gondolkodás van.

A gondolkodás másik nagy hibája a liberális eszmerendszer önmagában való szemlélete. (Szándékosan nem beszélek liberalizmusról mint izmusról, mert ilyen nincs. Minden liberális gondolat, gondolkodás az európai észálláson, a racionalizmuson áll vagy bukik. Az ideológia pedig nagyjából gondolkodásmentes.) Ha pedig nem lehetséges tiszta liberális gondolatrendszer, akkor ugyan mi lehetséges? Természetes manapság, hogy a nagy eszmerendszerek érintkeznek, összekapcsolódnak, hogy liberális-konzervatív-szocialista (szociáldemokrata) elméleti konstrukciók vannak, csak a „keresés” mértéke és módja más és más. Más és más arányok vonatkoznak különböző térségekre, országokra és kvantumokra. Nyilvánvaló, hogy minden liberális doktrínának tartalmaznia kell például egy szociális összetevőt. Manapság aktív és agresszív szociálpolitika nélkül egyetlenegy társadalmi doktrína sem életképes. Az is igaz viszont, hogy a liberális szociálpolitika az aktorok vállalkozó kedvére, cselekvési terük jogszabályi biztosítására helyezi a hangsúlyt, és csak utolsósorban nyúl az állami-pénzügyi erőforrásokhoz. (Az állami adózás mértékének a megállapításakor például soha nem szabad a trezor vagy a fináncpolitikusok nézeteire hagyatkozni.) Ezzel szemben a szocialista-szociáldemokrata doktrína hajlamosabb az állami erőforrások osztásával és újraelosztásával favorizálni a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat. Egyik elképzelésből sem hiányozhat azonban az állami menedzsment szerepének a felvetése, megoldása, a stratégiai elképzelések kidolgozása.

Minél inkább beindult Románia euroatlanti, majd az Európai Közösséghez való csatlakozásának a folyamata, annál inkább felgyorsult az onnan származó anyagi-tervezési erőforrások igénylésének és felhasználásának a gyakorlata. Ezeknek az erőforrásoknak a bevétele az állami stratégiákba liberális szempontból nagyon is kétélű fegyver: nyilvánvaló egyfelől, hogy enélkül nem képzelhető el a kiegyenlítés és a fejlesztés, másfelől azonban csak ezzel sem képzelhető el.

Semmiféle külső erőforrás megléte vagy felhasználásának lehetősége sem ment fel a helyi, közép- és makroszintű tervek kidolgozásának a kényszere alól. Gondolkodni kell, magunk helyett kell gondolkodni, autonómnak kell lenni.

Az autonómia elsősorban azt jelenti, hogy magunkra méretezett elképzeléseket dolgozunk ki.

(Az utóbbi években egyre csak azt láttam, hogy mennyire, milyen fájdalmasan nem vagyunk autonómok, önállóak. Hogy Bretter György egyik halhatatlan tanulmánycímét parafrazáljam, mennyire hiányoztak az „autonóm gondolatnak” még az „esélyei” is.)

Fájdalmasan nem voltunk és nem is vagyunk még csak gondolatainkban sem autonómok.

Igen gyakran félreértik Robert Nozick és Joseph Raz híres teorémáit a minimális államról. A minimális állam soha nem jelent gyenge államot, hanem a döntéseknek a megfelelő szintekre történő levitelét vagy éppenséggel visszavitelét egy magasabb szintre. Tehát ott kell a döntéseknek megszületniük, ahol az anyagi és erőforrások természetével, az igényekkel tisztában vannak a közösségek, és ahol a leghatékonyabban tudják használni azokat. Ez önmagában nem liberális megoldás, liberális viszont az, hogy olyan állami berendezkedést kell létrehozni, amely nem az állami bürokráciát jelenti. A központosított nemzetállam leépítésének legfőbb akadálya az a történelmi bürokrácia, amelyik második hatalmat jelent az államban. Ebből a második hatalomból származik a korrupció mint sokkal inkább hatalmi és kevésbé pénzügyi kérdés. Az állami korrupció leépítése azért nehéz, mert a valóságos hatalom összefüggéseinek a megszüntetését jelentené. Régi kifejezésekkel: az állam saját „komprádor burzsoáziája” a legerősebb belső hadsereg, ez áll ellen – az általános gondolkodásbeli tunyaság mellett – minden nagyobb változtatási kísérletnek.

A liberális gondolat ugyanis mindig a változtatásé, mindig reformgondolat. Természetesen ott, ahol lehet. Ebből származik a liberális eszmekörnek egy természet adta korlátozása, azaz: csak ott lehet reformálni – szent tautológia ez –, ahol valóban reformálni lehet, liberális eszközökkel, főleg ésszel. (Ámbár ennek is vannak észbeli-egyetemes feltételezettségei.)

Mint az RMDSZ Szabadelvű Körének politikai programálója (platformtervezetek írója) gyakran tapasztaltam azt, hogy milyen nehéz hihető-hiteles álláspontokat kialakítani olyan nagy kérdésekben, mint amilyen a nemzetpolitika vagy a viszony az egyházzal, annak intézményeivel. Honi nyilvánosságunk joggal rázta le ezeket a liberális megoldás- vagy perspektívakísérleteket. Itt azonban ortodox liberális szempontból csak értékekre lehet rámutatni, a szabadság alapösszefüggéseire figyelmeztetni. Tehát minden veszélyeztetett helyzetben levő egyént, kis és nagy közösséget segíteni kell, szabadságának, szabad cselekvésének a feltételeit feltétlenül biztosítani kell. De egy nemzetet vagy nemzeti kisebbséget, etnikai, vallási közösséget nem lehet megreformálni semmilyen pártpolitikai alapon. Itt olyan nagyságrendű (makropolitikai, iskolai, regionális-demográfiai, gazdasági és társadalmi) erők hatnak, amelyeknek a közvetlen befolyásolása lehetetlen. Kötelességünk azonban az észhasználat, a tényfeltárás, a szakmailag támadhatatlan felmérés és prospekció, a tervezetek kivitelezéséhez szükséges eszközök méretezése. Ezt teheti meg tapasztalataim szerint egy felelős liberális politikus. (Aki tehát nem helyezkedhet arra a kényelmes, konferatív álláspontra, hogy a közösség természetéből származik önereje, hogy a család, a nemzet természetes erőkoncentrátum, amelynek lehetőségei végtelenek.)

Különböző természetes és politikai közösségek tagjaként nem kis megütközéssel tapasztalhattuk, hogy egyének és nagy pártok máról holnapra liberálisokból nacionalistákká, majd konzervatívokká alakulnak, vedlenek át. Nem kell ezen különösképpen megütközni, mint ahogy tudós magyarázatokat sem kell hozzá feltétlenül fűzni. Persze azt sem kell állítani, hogy a hiba feltétlenül a liberális eszmekörben van. Nehéz ugyanis azt megértetni és elfogadtatni, hogy az alapvető haszonelvűség uralma mellett (a Mill által képviselt paradigma) mégis liberális értékek vannak, vagy néha ez utóbbiak mentén olyan konzervatív eszmerendszereket is át kell írni, mint amilyen az egyházé.

Megjelentek a jelzős liberalizmusok és pártok (nemzeti, keresztény stb.). Csakhogy ilyenek mindig is voltak, minden konzervatív eszmekört időnként „liberalizálni” kellett, ami nem jelent feltétlenül fellazítást. Minden esetben azt jelentette azonban, hogy a különböző értékrendszereket szembesíteni kellett a szabadság felvilágosodás kori eszméjével (a kantiánus Legyen-nel), avagy a modern polgári szabályozások értelmében vissza kellett vezetni a nagy emberjogi dokumentumokban foglalt Alapelvekre (amelyek tulajdonképpen az európai szekularizáció és republikanizmus alapelvei voltak). Ennek a visszavezetésnek azonban mindig van egy elvi határa is, azaz: nem lehet az emberi jogoknak a számát a végtelenségig tágítani, mert azok értelmüket vesztik. Minden gyakorló és elméleti alkotmányjogász zsigeri félelme abból származik, hogy a társadalomban különböző csoportok lépnek fel, azok valamilyen gyakorlatuk szabályozó elveit emberi alapjogként fogalmazzák meg, azután pedig emberjogi alapokra szabályozást és a csoportmivoltuk elismerését kérik. Így jártak el például azok az emberek Magyarországon, akik hun nemzetiségként egy bizonyos kvórum megfogalmazásával kívánták magukat honosként elfogadtatni. Azt azonban természetesen nem tudhatom (lehet, képviselőik sem), hogy vajon nincs-e valahol a Távol-Keleten létező hun etnikai-nemzeti-nemzetiségi csoport vagy regionális lakosság. Vajon konzultáltak-e azoknak a képviselőivel? Azaz: legitimek-e? Az ilyenfajta csoportjog elhitetése és elfogadtatása talán még az emberi jogokra való hivatkozásénál is keményebb nyelvhasználati és legitimitási kérdéseket támaszt egy adott nemzet szállásterületén, államában.

Ezért tehát a jelzős liberalizmusokat legalábbis furcsállom, bár elfogadom. Egy liberális liberálisnak mindig maradnia kell, ellenkező esetben elvész az etalon.

Tudomásul kellene, illene venni, hogy a 19. századi liberálisok azért tudtak azok lenni, vagy például azért kellett nekik azoknak lenni, mert alapvető liberális értékek (a honpolgári és világpolgári szabadság) kapcsolódtak össze nemzeti (történelmi) érdekeltséggel. Ez utóbbiak közül hadd említsük a jobbágyfelszabadítást, a zsidók emancipációját, a cigány rabszolgák felszabadítását. Az előbbiek között pedig hadd jelezzük az általános és titkos (majd később nemre való tekintet nélküli) választójog bevezetését mint liberális vagy éppen nemzeti (?) vívmányt – nevezze ki-ki, ahogyan akarja.

Ha valaki viszont a 21. században nemzeti liberálisként lép fel, akkor tudomásul kell vennie szándékainak komolyságát, azazhogy olyan, a nemzeti gondolat összefüggésrendszereibe tartozó problémákat lát, amelyek valósak, s hogy ezekre liberális válaszokat és megoldásokat kíván adni. A nemzetek gazdasági és szociális problémákkal küszködnek, a nemzeteket alkotó kisközösségek újrarendeződnek, és jelzik újrarendeződéseik erővonalait: ezek azok az összefüggésrendszerek, amelyek mentén a kőkemény liberális és nemzeti értékek, érdekek és elképzelések találkozhatnak, és akár termékenyen hathatnak egymásra. Az elmeél és a tisztánlátás megköveteli mindezeknek a pontos artikulálását.

Történelmi kérdés az is, hogy a keresztény, keresztyén eszmerendszer is – időszakonként – szembesül a klasszikus felvilágosodás kori szabadságeszménnyel, illetve az emberi jogok kiterjesztésének a problematikájával.

A magyar Pax Romana 1992-ben Lillafüreden kongresszust szentelt a kereszténység és szabadság értékeinek az újratárgyalására, újabb inflexiós lehetőségeik felderítésére. (A nagyszerű gondolkodó, filozófus és teológus, a szent életű Békés Gellért/Gerardo Bekes volt az egyik animátor.) Ami a protestánsokat illeti, Jan Miliè Lochman baseli professzor-rektor, a szisztematikus filozófia tanára A szabadság útjelzői címmel foglalta össze mindazokat a kérdéseket, amelyeket a Tízparancsolat értelmezési nehézségei a posztmodernitás keresztyénjei számára jelentenek. Meg is állapítja (itt nem célzáserejű szentenciaképpen utalok éppen a hetedik parancsolathoz fűzött kommentárjaira), hogy az Egyháznak jelentős „elmaradásai” vannak. Persze az is igaz, hogy a tudós teológus útmutatások dogmatikailag és normatíve fontosak lehetnek, és azok is – de: mi lesz azzal a szegény magára hagyott emberrel, akinek adott helyzetben maga helyett és mások helyett iránymutató módon döntenie kell?

A legtöbb ember az ösztönösség avagy a megfontoltság bizonyos fokán viszonyul élet és halál kérdéséhez. Amikor az abortuszról vagy eutanáziáról van szó, akkor mindenkinek megvan az álláspontja, kialakulnak a táborok. Éppen ezért minden doktrínának, így a liberálisnak is pontosan kidolgozott álláspontja kell hogy legyen a kérdésben. Meg kell mutatni a reális választási lehetőségeket, hiszen élet és halál kérdésének az ilyen személyre szabott, individuális lehetősége biztosíthatja még csak azt, hogy másokra nézve, általában is lehessen álláspontunk, hiszen – furcsa ezt kimondani – itt valóban más életek felett és helyett is dönthetünk.

A liberális gondolkodást sokszor tartják egoisztikusnak, pedig a következetes egoizmus, „egológia” talán képes megmutatni, hogy ki mennyit bír el a közös, megosztott szolidaritásból. Tudomásul kell venni, hogy ezt nem lehet a végtelenségig osztani, az egyenlőség a szabadság korlátozó elve. Ha tudom, hogy mennyi az „enyém”, mennyit vállalhatok, akkor tudom csak igazán fontosnak tartani azt, ami a Tied.

Határai vannak az Énnek. Roppant tanulságos, ahogyan a már említett Lochman könyvében a „kívánság” és a „bírvágy” kérdéseivel, a „sóvárgó szemekkel”, a tizedik parancsolat tartalmával foglalkozik. Tudomásul kell vennünk, hogy az emberi szívnek, a centrumnak van egy olyan „kiáradása”, amelynek tudatosan (hitelvek alapján) gátat kell szabni. „A parancsolat […] sokkal inkább attól a minősített kívánságtól óv, hogy megengedhetetlen önzésünkben kisajátítsunk magunknak Istent és felebarátot.”

Mindezekkel hangsúlyozni kívántam, hogy egy következetes liberális gondolatnak lelkiismereti kérdések felé is utakat kell nyitnia. Vannak olyan európai eszmeáramlatok, amelyek ezeket a válaszokat a vallási mezőből veszik (pl. az olasz keresztényliberálisok, híres orgánumuk az Il Liberale).

A szabadelvűség sem lehet teljes értékű világnézet, és el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy ebben csak piacról meg gazdaságról, vállalkozásról és versenyről van szó.

Nem kétséges, hogy a román értelmiség egy nem jelentéktelen része „bepótolta” a liberális tananyagot. Ettől azonban a liberális mozgalom nem vált rendszerváltóvá Romániában (ahogyan a kifejezést Jerzy Szacki értelmezi). A politikai párt (liberálisok) osztódássali szaporodásai, szétválásai, vergődései (mint ahogy jelenlegi kormányzati bizonytalansága) is azt bizonyítják számomra, hogy a romániai liberálisok igen gyengék, nagyon messze állanak a nagy elődöktől. (Persze a Brătianuk liberalizmusa is igen sajátos volt: a nemzeti burzsoázia és a pénztőke szövetsége Nagy-Romániáért.) A liberális politikai pártprogramok valóban írott malaszt a párt gyakorlatának a fényében, amelyben ráadásul teljes doktrínaváltást szorgalmazó szárny is van.

Manapság azt tartom valószínűnek, hogy a történelmi liberalizmus mellé immár nélkülözhetetlen az utóbbi 50 év európai liberalizmusának és főként a kelet-európainak a szemlézése. A liberalizmus alighanem az intézményekben élt a leginkább, amely intézmények főleg a gazdasági és jogi szabályozás erejével és az uniós folyamat kiteljesedésével képviseltették magukat a Keleten. A kommunizmus itt valóban megszüntette az osztályt, az intézményeket, a liberális gondolkodást és érzületet. A reális társadalmi hordozókat és erőket. A helyi liberalizmus alighanem akkor születhet valóságosan, mélységében és szélességében újjá, ha reális piaci működések indulnak be, a gazdaság pedig leválik a politikai vezérlésről.

Irodalom

(Jóllehet inkább helyzetfelmérő, mint akadémikus az írásom, mégsem nélkülözheti azoknak a szerzőknek és köteteknek a megnevezését, amelyekre támaszkodik.)

*** Az angolszász liberalizmus klasszikusai. I–II. Atlantisz, Bp., 1991.

*** Az individuum és az európai tradíció. Savaria University Press, Szombathely, 2004.

*** Keresztények és szabadság. Katolikus Szemle, Róma, 1992

Giuseppe Bedeschi: Storia del pensiero liberale. Editori Laterza, Roma, 1990.

Bleicken–Conze–Dipper–Günther–Klippel–May–Meier: Freiheit. In: Geschichtlichen Grundbegriffen. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Ernest Klett Verlag, Stuttgart, 1975.

Norberto Bobbio: Il futuro della democrazia. Einaudi, Torino, 1984.

Uő: L`età dei diritti. Einaudi, Torino, 1990.

Barbara Day: Bársonyos filozófusok. Typotex, Bp., 2004.

Egyed Péter: Szabadság és szubjektivitás. Komp-Press, Kolozsvár, 2003.

Uő: A szabadság a filozófiában. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003.

John Gray: Liberalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996.

Hayek A. Friedrich: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1991.

Jan Miliè Lochman: A szabadság útjelzői. Kálvin Kiadó, Budapest, 1993.

Pierre Manent: Istoria intelectuală a liberalismului. Humanitas, Bucureşti, 1992.

Jerzy Szacki: Liberalizmus – a kommunizmus után. Balassi Kiadó, Bp., 1999.