Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Peti Lehel

Kulturális távolság és reprezentáció

A National Geographic csángó száma

 

Az uralkodó diskurzus által archaikusként definiált csángó kultúra különleges helyzetéből adódóan a tudományos megjelenítés gyakori tárgyául szolgált már a közelmúltban is. Ugyancsak mindennapos e kultúra reprezentációja a tudományosság szintje alatti kiadványokban. Mindennek ellenére igen kevés próbálkozás történt ennek a reprezentációs anyagnak a vizsgálatára,1 amely igencsak hatalmassá duzzadt az utóbbi években. Senki sem vállalkozott ugyanakkor a csángó kérdésnek a nem magyar vagy román nyelven történő vizuális és szöveganyagot feldolgozó értelmezésére.

Jelen kísérlet a National Geographic 2005-ös júliusi csángó számát vizsgálja néprajzi/antropológiai szempontok alapján. A National Geographic olvasottsági indexe meglehetősen magas a nyugati államokban, a legtöbb helyre eljutó reprezentációs anyagról van tehát szó.2 A szövegek szerzője Frank Viviano, a fényképillusztrációkat Tomasz Tomaszevszki készítette. Az írás műfajilag az utazásirodalom jellemzőit viseli magán.

A lapszám címe In the shadow of Attila, azaz Attila árnyékában, valamint az alcíme, Romania’s Csángós cling to fading customs and beliefs–folkways of the nomadic Asians they claim as ancestors (A romániai csángók ragaszkodnak elhaló szokásaikhoz és hiedelmeikhez – őseik, a nomád ázsiaiak kultúrájához) a szövegkorpusz legfőbb motívumát vetíti előre: a csángók feltételezett keleti eredetét helyezi mitológiai kontextusba. A cím tehát az első tényező, amely a csángók kultúrájának hiteles bemutatását messze repíti valódi életviláguktól.       A kultúrájukhoz ragaszkodó csángók ideologizált képét ismerjük a magyar publicisztikából. Amíg azonban a magyar nyelvű publicisztika a csángók tudatos, aktív szerepét kultúrájuk megőrzésében a „legkeletebbre szakadt magyarság” heroikus gesztusaként jeleníti meg, a szöveg írója ez esetben a „legkeletebbre szakadt Európa” képét sugallja. Többször történik explicit utalás arra, hogy a csángók a hunok, Attila (!) leszármazottai lennének. Az egyik képen például az látható, ahogy egy fiúgyermek a vadul ágaskodó lovat a szőrén üli meg. A képmagyarázat szerint Jánó Attila Jánosnak hívják. A szerző ennek kapcsán teszi fel a kérdést, hogy a csángók vajon a hunok leszármazottai-e, ahogy azt a lovas neve is sugallja, vagy talán román, esetleg magyar eredetűek. Mint írja, származásuk tisztázatlan marad. A csángók keleti eredetének felvillantásával a nyugati olvasók számára ismert mitikus értelmezésbeli keretben helyezi el a csángóságot. A hunok mítoszának előtérbe helyezésével vonatkoztatási támpontokat nyújt olvasói számára, lényegében új kontextust teremt. Mindez a civilizáció alacsony fokát, a természetközelséget sugallja, egyfajta naturális törzsi jelleget implikál. A szerző ily módon e kultúra egzotikusságát emeli előtérbe.

Az egzotikus jelleg érzékeltetését a nyugati kultúrától való kulturális távolság hangsúlyozásával éri el, amelyhez változatos összehasonlításbeli példaanyagot hoz fel. Ennek egyik eszköze, hogy e kultúrák térbeli közelségét mint a kulturális távolság fantasztikus ellentétét láttatja. Ennek révén a csángók életvilágát a valóság hierophá-niájaként mutatja be: a modern Európában csodának számít a csángó kultúra léte.

Az egyik egész oldalas képen egy gazdasági épület belseje látható, ahol az archaikus gazdálkodói eszközök, az épület régies kialakítása múltidéző hatással bír. A kép felirata: „Pillanatok az autósztráda, a modern Európa évszázadaiból. Középkori látkép időzik el Külsőrekecsinben. Románia azt reméli, hogy 2007-ben az Európai Unió tagállama lesz. De az olyan csángó gazdálkodóknak, mint amilyen Dobos András, a kontinentális kooperáció gyümölcse egy távoli világ marad.” Az autópálya, amely a nyugati modernizációs fejlődés egyik szimbóluma, ebben a kontextusban az időutazás jelképévé válik, tulajdonképpen a középkorhoz visz közelebb; a csángók életvilága ily módon tehát a múltba exponálódik.

A kulturális távolság külső referenciája Románia 2007-es európai uniós csatlakozása (tehát időben közeli esemény). Ebben a megközelítésben a Csángóföld mintha csupán térben létezne Európa számára, mivel időben ezer mérföldekre van az egzotikus Keleten: „Magyarfalu kevesebb mint 300 mérföldre van az Európai Uniótól, a géntechnológia, az űrkutatás, az internethasználat világától; egy világtól, amelyhez Románia tervei szerint két éven belül csatlakozni kíván. De tradícióikban, a mágiában, a boszorkányságban, a samanisztikus bűvöletben  való feloldódásukkal – öntudatukkal – a moldvai csángók egy időtlen univerzumban tartózkodnak, ezer mérföldekre Keleten, ahol a 21. század követelményeinek nem sok ereje van.”

A szerző miután a moldvai csángók mágikus világképével való közvetlen tapasztalatait is felsorolja, általa megfigyelt mágikus praktikákat, népi gyógyászati technikákat ismertetve, a csángók egyértelmű keleti eredete mellett teszi le a voksát. Érvelésének logikája, hogy miután annyira más ez a kultúra a Nyugatéhoz képest, származása a kelet rejtelmeibe vész. Egy „budapesti etnográfusra” hivatkozik, aki szerint a csángók kultúrája „máshonnan” származik. „Ez a máshol kétségkívül keleten van” – állítja a szerző. Az egyes csángó lakásbelsők tárgyait, textíliáinak „mágikus” mintáit értelmezve nyugat-kínai, türkmenisztáni és mongóliai hasonlóságokat vél felfedezni, majd arra a következtetésre jut, hogy a csángók értékes tárgyai „az ázsiai nomádok könnyen mozdítható kincsei voltak”.

Később egy történetet is elmesél, amikor az egyik asszony egy vályogból épített kunyhóban – amely egészen olyan, mintha nyugat-kínai volna – ráolvasással próbálta hatéves kislányának lázát gyógyítani. „Az ördög igézetének” (szemmel verés) hiedelmét a szerző egyenesen észak-mongóliai kazah törzsek hiedelemvilágával látja rokonságban. A szerző azt állítja, hogy egy hagyományos csángó családban, amikor gyermek születik, a szülők felmutatják a holdistennőnek, Babba Máriának, amely perzsa eredetű istenség. Elmondja, hogy amikor az asszony mesélésbe kezdett, a hanghordozása ritmikus delejbe csapott át. Benyomása szerint Homérosz meséi hangozhattak így egy távoli attikai éjszakán, majd kijelenti, hogy „Klézse sokkal több szállal kapcsolódik az ókori Görögországhoz, mint a 21. századhoz”. Klézse földrajzi helyzetének megrajzolása a 21. századi utazók beszámolóira hasonlít, akik a térképek fehér foltjain élő ismeretlen törzsek helyrajzát a folyók mellékágai révén azonosították be. Ily módon a szerző sokkal kézenfekvőbbnek találta Klézsét olyan településként bemutatni, mint amely húsz mérföldre fekszik Magyarfalutól, a Szeret folyó egyik mellékága mentén, mintsem azt írni, hogy az E 80-as gyorsforgalmi út egyik letérőjénél található.

A National Geographic tükrében a Nyugat számára a csángók mintha az identitás előtti Európa képzetét jelenítenék meg: „Minden nemzetnek megvannak a maga bizonyosságai, amelyek kollektív elképzeléseken alapulnak. […] Az állandóság, a bizonyosság érzése hiányozni látszik életükből. Eleven emlékeztetői annak, hogy a világ egy befejezetlen alkotás, amelynek témája a vég nélküli változás, így azok a kijelentések, hogy »ezek vagyunk mi«, »ez a mi földünk« – a modern állam sarokkövei –, tünékenyek.”

A szerző emellett felhívja a figyelmet a moldvai csángó falvakban zajló asszimilációs folyamatokra. Kiemeli, hogy számtalan történetet hallani a falvakban a kormány és a katolikus egyház részéről jövő nyomásról, amely az asszimiláció érdekében történik. Érdekes, hogy egyetlen romániai vagy magyarországi szerzőt sem említ név szerint, akik a moldvai csángók etnikai eredetét kutatták. Egy bizonyos Andrew Ludanyi amerikai magyar politológust idéz, aki alaptalannak tartja a csángók román eredetére vonatkozó „bukaresti elképzeléseket”, amely Frank Viviano szerint Bukarest azon törekvései közé tartozik, hogy a Románia területén élő kisebbséget megkérdőjelezhetetlenül románoknak tüntesse fel. Ezzel szemben „Budapest számára a csángók magyar nyelvjárása, szokásai, többségében katolikus felekezete annak a bizonyítéka, hogy kulturálisan a Nagy-Magyarországhoz tartoznak”. Ludanyi elképzelése, hogy az a 240 000 moldvai katolikus, nemkülönben  az ortodox „körzet” (region) 4,7 milliós lakossága, csángók vagy éppen leszármazottaik. A szerző hangsúlyozza, hogy a 2002-es népszámláláskor a román hatóságok azt állapították meg, hogy csupán három-négy moldvai katolikus beszél többé-kevésbé magyarul, míg kevesebben, mint 2000-en deklarálták magukat csángóknak.

Mindent összevetve elmondható, hogy a National Geographic csángó száma a moldvai csángók kultúrájának archaikus vonásait emeli ki és hangsúlyozza, míg az utóbbi években lezajlott modernizációs folyamatokat nem vagy csak alig érinti. Kétségtelen, hogy a kultúrának az a szelete, amelyet megjelenít, a moldvai csángók életvitelének ma is igen szerves része, ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az etnokulturális folyamatokat,3 amelyek révén a csángók társadalma mindinkább elmozdul a tradicionális életforma felől a modernizáció irányába.

Úgy tűnik, hogy míg a csángó kultúrát a tudományosság szintje alatt megjelenítő román, illetve magyar nyelvű irodalomra hol a fájdalmas magyar sors mitikus hagyományainak több toposza, hol pedig a csángók román eredetét hangsúlyozó Mărtinaº-elmélet tudománytalan szósza ömlik rá, addig a National Geographic csángó számában az egzotikus Kelet szellemének megidézése válik fontossá. Mindez azt jelzi, hogy a „csángómagyar”, a „csángóromán”, „római katolikus” (egyes román szerzők értelmezésében „román katolikus”) etnonimek klisévé szilárdulása mellett az „ázsiai csángók” képzete a nyugati nyilvánosság szólamává válik. (National Geographic, 2005. júl.)

 

JEGYZETEK

1. 2005-ben Ilyés Sándor Az erdélyi magyar sajtó csángó képe az ezredfordulón címmel magiszteri szakdolgozat keretében vizsgálta gazdag sajtóanyag alapján a csángókról forgalmazott sztereotípiákat. (A tanulmány mind ez idáig nem jelent meg.) Jelen írás szerzője az erdélyi és magyarországi társadalmi nyilvánosságban a „csángómentést” működtető reprezentációkat és ezek mikroszintű hatásait vizsgálta egy tanulmányban. (Megjelenés alatt: Csángómentő magyarok – identitásmodelláló tényezők Moldvában. Székelyföld, 2005.) Ugyanakkor fontos megemlítenünk Tánczos Vilmos elemzését, amely a „csángókérdés” diskurzusának ideológiai és politikai terheltségét vizsgálja. (Tánczos Vilmos: Szappan a kredenc sarkán, avagy a csángókérdés tudománya és politikája. Kisebbségkutatás, X. évf. 1. sz. 53–62.) Ideológia és kutatás: a csángó mitológia címmel Sándor Klára tartott előadást a Teleki László Alapítvány, valamint az UIM (Ungarisches Institut München) társrendezésében Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók címmel megtartott konferencián 2005. április 14–15-én. Ugyanezen a konferencián Gazda Árpád A moldvai magyar konfliktusok a román sajtóban címmel tartott előadást. (A konferencia ismertetése: Iancu Laura: Csángókonferencia Budapesten. Moldvai Magyarság, 2005/5. 168. 2–4.)

2. A folyóirat több nyelvre lefordítva lát napvilágot, én az angol eredetit tanulmányoztam.

3. Lásd erről Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban. In: Katona Judit–Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 1996. 173–179.