Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Sz. K. összeállítása Ilyés Sándor fordítása alapján

Hatalom és terrorizmus

A szerzőnek a hatalom és terrorizmus viszonyát elemző írását a tárgyalt problémák aktualitása miatt érezzük fontosnak részletesen ismertetni, hosszan idézni belőle. Virgil Măgureanu a terrorizmust a hatalom legkárosabb hatásaként fogja fel, amely a legkegyetlenebb erőt és annak gátlástalan alkalmazását legitimálja, olyan helyzetben, amikor az egyetlen szabály az, amit a terrorista diktál, függetlenül attól, hogy személyről, csoportról vagy államról van szó. A tanulmány a Sociologie Românească folyóirat 2003. 1/2-es számában jelent meg.

 

„A terrorizmus mai világunk egyik legkomplexebb, legbonyolultabb jelensége. Szorosan kötődik a hatalom jelenségeihez, pontosabban ezen jelenségek legsötétebb területeihez, vagyis a hatalom extremitásaihoz és túlkapásaihoz. Éppen ezért nagyon nehéz meghatározni, hogy mi is a terrorizmus. Ha terrorizmusnak tekintünk minden olyan politikai akciót, amely szélsőséges erőszakot alkalmaz, akkor a terminus általunk nem igazán használható. Ezért több szakember is szükségesnek tartotta a különféle – egyesek vagy mások által terroristának nevezett – akciók elhatárolását egymástól. Szorgalmazták például a terrorizmus és a városi gerillaharcok elkülönítését, mások pedig úgymond leleplezték az állami terrorizmus fogalmát, amely adott politikai rendszerek extrém eljárásait takarja, vagyis olyan eszközök használatát, amelyek súlyosabbak a »szubetatikus« faktoroknál, és amelyek segítségével egész népességeket lehet uralom alá hajtani vagy éppenséggel kiűzni.

Amikor terrorizmusról van szó, akkor szinte minden esetben két ellentétes interpretációs pontról beszélhetünk: ha az egyik pontból egy tett terroristának minősítendő, akkor a másikból akár hősies gesztusként is értelmezhető. Ekképpen a kulturális tényezők, avagy egy adott társadalomban elterjedt értékrendek és normák nagyon fontos szerepet kapnak. Ez viszont nem jelenti azt, hogy döntőek lehetnek, sokkal inkább az adott erőviszony szabja meg végső soron egyik vagy másik tett jellegét. Ennek megfelelően beszélhetünk mindenekelőtt a terrorizmusról mint hatásról (csoportra, közösségre vagy társadalomra); ebben értelemben a terrorizmus olyan pánikállapot, amelyet egy pillanatnyilag kivédhetetlen, szélsőségesen erőszakos támadás okoz. Másodsorban a terrorizmust  politikai aktusnak tekinthetjük, amelyet – a kezdeményező szemszögéből – kétségbeesett reakciónak foghatunk fel: egy csoport, közösség vagy szervezet önnön létezését veszélyeztetve érzi, ezért az egyetlen lehetséges önvédelmi eszköznek a terrorista aktus tűnik számára, az erőszakos cselekedet a támadó vagy elnyomó ellen. Íme, hogyan lehetséges az, hogy terrorista cselekedetet legitimnek tekintsenek valakik. Ezért többen azok közül, akik a témával foglalkoznak, mintha hajlandók lennének egy vitatható úton járni, amely szerint akár a háborúk is igazságos és igazságtalan kategóriákra oszthatók, és azt ajánlják, hogy különböztessük meg a tulajdonképpeni terrorista akciókat azoktól a ténykedésektől, amelyek bármennyire is kegyetlenek, de az elkövetők által egyedüli lehetséges önvédelmi vagy túlélési reakcióként jelennek meg. Ezáltal azonban a terrorizmus bármely formája implicit módon igazoltnak tűnhet: ha már egy szélsőségesen erőszakos tett elfogadhatóvá válhat, akkor miért ne válhatna azzá bármely hasonló akció, függetlenül attól, hogy ki követi el és milyen céllal. Elvégre mindig akad egy csoport vagy személy, amely/aki legitimnek tekinti azt. Emellett jellegzetessége ezeknek az akcióknak, hogy elkövetésük után egy adott szervezet felvállalja őket, és makulátlan, szent célt is megnevez okaként. Valószínűleg az emberi társadalom még nem érte el azt az érettségi szintet, amely megkövetelné az erőszak minden formájának a visszautasítását és minden olyan cselekedet feltétel nélküli elítélését, amely veszélyt jelent az emberi életre vagy akár bármiféle élőlényre nézve. […]

Feltételezzük azt, ahogyan már említettük, hogy a terrorizmus nem más, mint kétségbeesett reakció egy olyan csoport vagy közösség részéről, amelyet egy másik – sokkal erősebb – csoport vagy közösség megsemmisítéssel fenyeget. Ilyen jellegű tettek legitimizálása, avagy egyszerű elkövetése és megismétlése egy perverz mechanizmus beindításához vezethet: ezeket az akciókat már bármilyen irányból elfogadottnak tekinthetik, sőt előre meg is tervezhetik nemcsak félig legális szervezetek, hanem akár többé vagy kevésbé titkos állami szervek is. Ekképpen a terrorizmus egyre általánosabbá válik, mint ahogyan mi is érzékelhetjük ezt jelen világunkban.

Feltevődik viszont egy nagyon egyszerű morális kérdés: ha a spontán módon, semmiféle előzetes elgondolás vagy tervezés nélkül megjelenő erőszakos cselekedetek megérthetőek és akár elfogadhatóak mint bizonyos közbelépést serkentő jelzések a civilizált emberiség irányába, akkor azok az erőszakos tettek, amelyeket előre elgondoltak és gondosan megterveztek, semmilyen formában nem tekinthetőek elfogadhatónak, függetlenül attól, hogy ki követi el, és milyen céllal. Így tapinthatunk rá a terrorizmus lényegére: ez nem más, mint a hatalom legkárosabb hatása, abban az értelemben, hogy a legkegyetlenebb erőt legitimálja, valamint annak gátlástalan alkalmazását olyan helyzetben, amelyben az egyetlen szabály az, amit a terrorista diktál, legyen az személy, csoport vagy állam.

Nem létezik igazolható terrorista cselekedet, mint ahogyan nem létezik igaz vagy jogos háború sem. Az, amit jogos vagy védekezési háborúnak nevezünk, nem háború, hanem önvédelmi reakció, válasz magára a háborúra. A háború nyilvánvalóan katonai művelet, kirobbantásában katonai elvek és meggondolások játsszák a főszerepet, míg a háború logikája tulajdonképpen a fegyverek, a rombolási eszközök logikája. A védekezés, az önvédelem civil válasz, amely minden esetben az értékekre, az alapvető emberi jogokra alapoz. A védekezés céljainak sikeres elérését követő hadműveletek viszont már megszűnnek önvédelemnek lenni, és a támadók vagy a hódítók területeinek megtámadása vagy meghódítása valóban háborút jelent, amely ugyanúgy elítélendő, mint akármilyen más háború. Úgy tűnik viszont, hogy az ilyen típusú elgondolások nem igazán helytállóak, amikor a terrorizmusról van szó. Ne feledjük el azt sem, hogy maga a háború nagyszerű lehetőséget jelent a terrorista akciók számára, maga is lehet a kiváltó ok, hiszen a terrorizmus tulajdonképpen olyan háborús mozzanatokból születik meg, amelyek sok ideig és akár ma is dicsfényben ragyogva jelennek meg a nemzetek történelmében. Végső soron azt mondhatjuk, hogy a háborút a terrorizmustól csupán egy lépés választja el, és ez nem más, mint a szabályok eltűnése a fegyveres összecsapásokban. Éppen ezért nem lenne szabad megpróbálni a terrorizmus egyik vagy másik formájának legitimálását, mert ekképpen nem történne más, mint állandóvá tennénk az ellentétes pólusok létezését: egy adott cselekedetet egyrészt terroristának lehetne minősíteni, másrészt pedig dicsőítetté válna, fenntartva ezáltal a terrorizmus pszichoszociális mechanizmusait. Nagyon ajánlatos egy olyan vizsgálat, amely a terrorizmus összes aspektusát szem előtt tartja, és nagyon is elkerülendőek a spontán szociológia könnyed játékai.

Alain Joxe hívja fel a figyelmet arra, hogy »a terrorizmusnak mindent átfogó fogalomként való használata olyan fertőző kórtünet formáját öltheti magára, amelynek csapdájába az európaiaknak nem kellene beleesniük. Az európaiakat arra kötelezi saját történelmük, kontinensük örökös mozdulatlansága, a kényszerű megegyezések római hagyománya – amelyet aztán átvesz az amerikai tradíció –, hogy vegyék komolyan az erőszakoskodás lokális társadalmi-politikai okságait, azzal a céllal, hogy véget vessenek a határtalan bosszúállások sorozatának. Az utódok bosszúállásának megtorlása, amelyet az erinnüszek, ezek a pokoli görög istennők jelképeznek, valamint az Apollón által létesített törvényszék a mediterrán civilizáció gyökereinél állanak, és nem a judeo-keresztény civilizáció alapjainál, amely végül is fokozatosan terjedt el Európában, majd az egész világon. Ahhoz, hogy a civilizáció győzedelmeskedjen a barbarizmussal szemben, a terrorizmusnak egy pontosabb meghatározása szükségeltetik, és ez  éppúgy vonatkozik a lokális okaira, mint az elhárítására használatos eszközökre is.« Ő is a »politikai szélsőséges erőszak« terminus használatát javasolja egész sor olyan háborús tett megnevezésére, mint amilyeneket a következőkben látni fogunk, és amelyek – véleménye szerint – nem individuális cselekedetek, mert politikai célkitűzéseik vannak: merényletek politikai és katonai vezetők ellen, mint például: Ytzhac Rabin, volt izraeli miniszterelnök, Fathi Cskaki, az Iszlám Dzsihád vezére, Iahva Ajas, a Hamász vezető embere; túszok elrablása, majd feltételekhez kötött szabadon bocsátása; merényletek olyan egyenruhás katonák ellen, akik a hódító vagy a rendfenntartó erőkhöz tartoznak (mint a Libanon déli részén elkövetett Izrael-ellenes akciók); az Iszlám Dzsihád vagy a Hamász szervezet által felvállalt kamikaze akciók; vak merényletek, vagyis a szembenálló közösséghez tartozó védtelen civil személyek elpusztítása (csapdaautók); a katonaság területi hódításainak hatásai, amelyek maguk után vonják teljes lakosságok tússzá alakítását (például Bejrútban 1982-ben, és később Szarajevóban).

Egy hasonló osztályozás megengedné »egyrészt a sajátos és az alkalmi célpontok, másrészt pedig a fenyegetés és a megvalósítás stádiumainak stratégiai szembeállítását. Csupán a fenyegetés és a mészárlás műveletei (vagyis a felsoroltak közül az utolsó három) lehetnek megkülönböztetés nélküli akciók, és hordozhatják a terrorista jelzőt. A politikai merénylet és a túszejtés – a pontosan kijelölt célpont miatt – a terrortól eltérő stratégiához tartozik. Ami pedig a katonai alakulatok elleni fegyveres támadásokat illeti, ezek nem mások, mint háborús tettek.« A szélsőséges eszközökhöz való fordulás mindig is a zsarnokság, az idegen elnyomás vagy a gyarmatosító hódítás elleni (egyenlőtlen) harcokhoz kapcsolódott. Hasonló megkülönböztetést ajánl Wiewiorka, amikor a »lentről jövő« és a »fentről jövő« terrorizmusról beszél. Az eddig tárgyaltak azonban, mint ahogyan Joxe is elismeri, szorosan kötődnek egymáshoz. Ahogyan Lao Ce is írta: »minél több a katona, annál több a rabló«. A politikai szélsőséges erőszak hullámai egyrészt a zsarnokság ellen irányulnak (amely lehet reális, avagy ideológiailag annak nyilvánított olyan szervezetek által, amelyek legtöbbször szektás jellegűnek bizonyulnak azzal a közösséggel szemben, amelyhez viszonyulnak), másrészt válaszok a katonai vagy rendőrségi elnyomásra. Az állami erőszak és a lenti – a társadalom alapjainál eredező – erőszak közötti harc két stratégiai struktúrát feszít egymásnak, amelyek tulajdonképpen egy párt alkotnak, amelyben az egyik rész feltételezi a másikat. Csupán osztályspecifikus vagy részrehajló látásmód legitimálhatja az egyiket a másik ellenében.

Tulajdonképpen egy ilyesfajta konfliktusban az ellenfelek a strukturális egyenlőtlenség kontextusában helyezkednek el, és az illető aszimmetria kompenzálását próbálják meg az erőszak alkalmazása által. A két tábor bizonyos hátránnyal küszködik: az egyik oldal a zsarnokság legitimitásának hiányával, míg a másik egy szükségszerűen erős szerveződés hiányával. Ezen erőszakos taktikákat és stratégiákat (az államét és a forradalmárokét) a kitűzött célokhoz viszonyítva immorálisnak és abszurdnak nevezhetjük – emeli ki Joxe. »De az elnyomottak erőszakos cselekedete nem immorális, és nem is abszurd, egyáltalán nem tévesebb, mint azon zsarnoki állam erőszakoskodása, amellyel tulajdonképpen szembeszáll.«

Íme egy olyan nézőpont, amely egyre vitatottabb lesz. Pedig első látásra minden nagyon igazságosnak és morális szempontból jogosnak tűnik. De – annak ellenére, hogy két évszázadon keresztül, vagyis a francia forradalomtól kezdve nagy hatással bírt, vagy talán éppen ezért – egy ilyen ideológiai pozíció egyre kegyetlenebb terrorista akciókat fogadott el és nevezett jogosnak, és ezzel ma már a terrorizmus globalizációjához vezetett, olyan mértékű túlzásokhoz, amelyek kétségkívül a bűnözés jellegét öltötték magukra. Még az a nyilvánvaló és a kezdeményezők által is elismert tény, hogy a terroristák ugyanolyan – vagy akár zsarnokibb – rendszereket és dinasztiákat alapítanak, mint azok, akik ellen fellázadtak, sem tűnik elégségesnek ahhoz, hogy az egyes terrorista akciók pozitív értékelése megszűnjön.

Nyilvánvaló azonban, hogy az adott helyzetben a kör bezárult, és egyrészt az abszurd jelleg már szembetűnő, másrészt pedig ugyanolyan nyilvánvalóvá vált, hogy manapság csupán valamiféle fanatikus morális vagy etikus motivációk engedhetik meg a szélsőséges önkéntesek kiképzését, az öngyilkos terrorista akciók lebonyolítását. Bátran kimondhatjuk, hogy az állami erőszakoskodás vagy a társadalmak létrejöttéhez kapcsolódó erőszak ugyancsak erőszakot gerjeszt a szociális létra alsóbb fokain, ahol az elnyomás maximális értékeket mutat, de ha az erőszaknak ez a formája jogosnak és morálisnak minősíthető, akkor ez nem más, mint a leghatásosabb eszköz az erőszak felerősödésére vagy akár állandóvá tételére. Már nem is kell hangsúlyoznunk, hogy a szélsőséges erőszak bármilyen típusú társadalom számára elviselhetetlen mértéket érhet el, végül nem is vezethet máshoz, mint a globális romboláshoz. Azt se feledjük el, hogy napjainkban a tömegpusztító eszközök, amelyeket a terroristák alkalmazhatnak, minden elképzelhető határt túllépnek, és beszerzésük is problémamentes a világ minden pontjára kiterjedő kereskedelem, valamint a szociális és politikai instabilitás miatt, amely bolygónk egyre nagyobb területeire jellemző.

Hasznos lenne röviden újra megvizsgálni néhány olyan tényezőt, amely hozzájárult a terrorista mozgalmak felerősödéséhez és fejlődéséhez annak érdekében, hogy a későbbiekben lehetőségünk legyen azoknak az eljárásoknak a megvitatására, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek mai világunk rákfenéjének visszaszorításában. Az első és talán legfontosabb tényező az állami terrorizmus kifejlesztése a náci Németországban és a Szovjetunióban a múlt század közepe táján. E két szélsőséges politikai rendszer az erőszak minden elképzelhető határát lerombolva kezdett terjeszkedni a hatása alatt lévő területeken borzasztóbbnál borzasztóbb terrorista mozzanatok és akciók segítségével. A második tényező a világháború, amely legfőképpen ezen két – egymástól oly különböző, és mégis oly hasonló – rendszer között zajlott. Ha maradt is valamilyen határ az erőszak szélsőséges alkalmazásában, annak nyoma veszett a két totalitáriánus hatalom fegyveres összecsapásaiban, hiszen mindkettőjük esetében a fő cél a világuralom. A látható vagy láthatatlan terrorista struktúrák, miután az emberiség számára addig ismeretlen pusztításokat vittek véghez, tovább éltek az ellenségeskedések megszűntével, és még ha csupán az egyik táborban is, de megőrizték hierarchiájukat és céljaikat. A két tényező összehangolása egy szélsőségesen perverz effektust termelt ki: a támadó és a megtámadott, a bántalmazó és a bántalmazott, a gyilkos és az áldozat közötti határok elmosódtak, és csupán egy különleges, kiemelkedő morális struktúra őrizte meg egy alapvető emberiesség halovány viszonyulási pontját.

Mindez ismételten arra késztet minket, hogy legalább morális szempontból kérdőjelezzük meg az erőszak minden formáját, függetlenül attól, hogy mi volt az erőszakot alkalmazók indítéka. Lássunk egy olyan véleményt, amely azáltal, hogy egy bizonyítottan háborús bűnös elítélt szájából hangzott el, a történelem iróniájának keserű árnyalatát hordozza magában: »Egy olyan háborúban, mint ez, amely során nők és gyermekek százai halnak meg a bombázások alatt, […] és amely során a partizánok felhasználják az erőszak minden olyan formáját, amelyet alkalmasnak vagy célszerűnek tekintenek, a szigorú [kiemelés tőlünk]  intézkedések – még ha kérdésesnek is tűnnek a nemzetközi jog alapján – nem tekinthetőek bűnöknek a moralitás és a lelkiismeret előtt« (Joe Heydecker–Johanes Leeb).”

Măgureanu harmadik tényezőként a hidegháborút nevezi meg; ennek talaján született meg a terrorizmus legintenzívebb és legsúlyosabb gyújtópontja a világ történelmében: a Közel-Kelet.

„Az izraeli és arab kettős terrorista struktúra a hidegháború elején, 1946 és 1948 között kezdett  körvonalazódni. Izrael, ahogyan Joxe írja: »egy felszabadító terrorista mozgalomból született, amely az Irgun és a Stern csoport tevékenységében csúcsosodott ki, és amelynek célja az angolok Palesztinából való kiűzése volt […], és amely egy állami terrorista és hadügyi struktúrává alakult, azzal az irányultsággal, hogy kiűzze az arab népességet Palesztinából, egyesítse területeit, valamint megnövelje azt a területi keretet, amelyet az ENSZ közgyűlése szavazott meg 1947. november 29-én a zsidó állam számára«. Izrael a kezdetektől fogva egészen a mai napig felhasználja a terrorista módszereket, amelyek egyúttal az ellenségeivel szembeni harcot meghatározó felfogás doktrínaszerű magvát képezik. A maguk során a szövetséges arab államok (mindnyájan önkényuralommal rendelkezők) el akarták kerülni egy terrorista nemzeti felszabadító mozgalom legitimizálását ezekben a társadalmakban, ezért inkább a népi antiizraelita mozgalmat próbálták uralni az állami erőszak javára. Egész sorozatnyi elvesztett háború következett, amely által kialakult egy újabb határtalan erőforrás az állami, avagy az állam által helyeselt és támogatott terrorizmus számára.

A negyedik tényező, amelyet figyelembe kell vennünk a jelenlegi terrorizmus vizsgálatakor, az a kommunizmus bukása. Annak ellenére, hogy a »forradalmi« terrorizmus egyik támaszpontjának vélték (és bizonyos mértékben valóban az is volt), a kommunizmus eltűnése egyáltalán nem jelentette a terrorizmus jelenségének a visszaszorulását. Fontos azonban tudnunk azt, hogy az állami terrorizmusnak éppen Európában berendezkedő forrása egyszerre kiapadt. Azonkívül pedig az is igaz, hogy az öböl-háborút és az amerikai beavatkozást követően, amely a térségben kialakuló új gazdasági projekteket támogatta, a terrorista akciók ritkábbakká váltak, hogy aztán soha nem tapasztalt intenzitással bukkanjanak fel újra, és az Egyesült Államok területén elkövetett 2001. szeptember 11-ei támadásokban csúcsosodjanak ki.

Rubenstein szerint »a terrorizmus egy társadalmi elmozdulás terméke«, melynek szereplői az urbánus lét olyan résztvevői, akik nem tudnak sem a domináns, sem a dominált osztályokba beilleszkedni. Másrészt pedig egy bizonyos társadalom létezésének adott pillanatában történő lényegi kisugárzásáról van szó, és nem idegen kéz manipuláló teremtményéről. Ebben a perspektívában a leghatékonyabb válasz a terrorizmussal szemben »megteremtésének a befejezése«: nem a terroristák osztották fel Írországot, nem ők taszították száműzetésbe a palesztin csoportokat. Nem ők juttatták érvényre a fehérek hatalmát Dél-afrikai Köztársaságban, és nem ők alakították ki a konfesszionális »rendszert« Libanonban.

Ekként már nem igazán tűnik hihetőnek az, hogy a »a lentről jövő terrorizmus« a »fentről jövő terrorizmusra« adott válasz lenne, avagy az »állami« terrorizmus szülné a »forradalmi« terrorizmust stb. A terrorizmus ezen formái egymást meghatározzák ugyan, de nem állítható fel ok-okozati viszony közöttük. Ezáltal az állami hatóságok elleni erőszakos harchoz, avagy bármilyen fegyver vagy eszköz felhasználásához való jog is más megvilágításba kerül. A nyugati országok mellett egyre több latin-amerikai ország foglal állást a nemzeti felszabadító mozgalmak jus ad bellum jogával szemben. Gyakran nagyon nehéz különbséget tenni a terrorista cselekedeteket felhasználó politikai szervezetek és a bűnöző bandák között.

A New York-i, 2001. szeptember 11-ei merényletről azt szokás mondani, hogy megváltoztatta a világot, hogy semmi sem lesz olyan, mint annak előtte. Egy ilyen kijelentés minden bizonnyal érzelmi töltettel bír, de mégis nagymértékben megszívlelendő, hiszen az Egyesült Államok attitűdje és nagy vonalakban teljes politikai irányultsága egy más irányba fordult akképpen, hogy az amerikai vezetők határozottabbakká váltak mint valaha, amikor a terrorista és a tömegpusztítási veszélyekről van szó. Keményen lépnek fel, akár az erőszak árán is, annak ellenére, hogy a hagyományosan szövetségesnek tekintett államok nagyon komoly ellenállást fejtenek ki. Manapság terrorizmus elleni háború kirobbanásáról beszélhetünk, amely máris rendkívül bonyolultnak és minden valószínűség szerint tartósnak bizonyul, mert a terrorizmusnak komplex okai vannak, melyek közül néhány éppenséggel a modern társadalmak természetéhez kapcsolódik. […]

A globális terrorizmus elleni eredményes  harc csupán az államok ugyancsak globális összefogása révén lehetséges, az összes olyan politikai erő együttműködése révén, amely legalább egyfajta elementáris tiszteletet táplál az emberi faj és mindazon kultúrák és civilizációk sokasága iránt, amelyet kitermelt az idők során. Az afganisztáni tálibok hatalomról való elűzése után világossá vált, hogy ez az ország nem más, mint  megoldatlan konfliktusok felhalmozódását magába foglaló krízis területi ívének a gyűjtőpontja. Ez jellemző a Kaukázus vidékére is, ahol a környékbeli államok olajéhsége éles rivalizálást váltott ki. Legfontosabb azonban a végtelenségig elhúzódó izraeli–palesztin konfliktus, amely valószínűleg nem simítható el addig, amíg a régi Palesztina területén ki nem alakul két egymás mellett élő állam: egy zsidó és egy arab.

A terrorizmus erőforrásai szinte mindig a föld egyik vagy másik területén létező instabilitás kútfőiből táplálkoznak. […]

Legtöbb esetben az instabilitás a hatalom gyengesége: egy hatalmi űr vagy egy hatalmi krízis, amely egyik vagy másik térségben nyilvánul meg, a lokális elemek határok nélküli harcát indítja újra, míg az eredmény nem más, mint az említett állapot állandósulása és a terrorizmus egyik közvetlen forrásának a kitermelődése. Feltételezhetnénk azt, hogy a stabilitás visszaállítása lenne a megoldás. De a dolgok már nem olyan egyszerűek, mivel a globalizálódást elősegítő folyamatok által felerősített (létező) problémáknak nincsenek egyszerű megoldásaik.”

Tanulmánya utolsó részében a szerző a lehetséges megoldásokkal foglalkozik. „Egyesek számára egy utópisztikus megoldás megnyugtató és elégséges lenne. Mégis arról lenne most szó, hogy szükséges a jelenkori világunk problémáinak egy olyan megértésre irányuló tudatosítása, amely két életbevágó célra hangolná az embereket: egyrészt az emberiség fennmaradására, másrészt a barbarizmus csírájában való kioltására. Az első esetben a kultúrák, civilizációk és nemzetek sokszínűségének a megőrzéséről van szó, és a gyűlölet, valamint a dominancia erőinek az eltörléséről – ez utóbbiaknak a fenntartásában egy befagyasztott, inhumánus technostruktúra tűnik különösen eredményesnek. Második esetben a különböző kapcsolatok forradalmasítása kerül középpontba, vagyis az emberek közötti, valamint az emberek és ismereteik, emberek és nemzetek, emberek és természet közötti kapcsolatok újragondolása. Ilyen célok elérésének érdekében Edgar Morin és Brigitte Kern leleplezi a »lehetetlen realizmus« csapdáit, és az ideák bizonyossága és a valóság bizonytalansága közötti kapcsolatra irányuló új reflexiók létrejöttének hiányát kéri számon. Tehát a politikai gondolkodás megreformálására és kiszélesítésére van szükség, mégpedig a szétszórt gondolatok egyesítése és az emberi problémák komplex megközelítésének visszaállítása által, vagyis egy olyan „antro-politika” megalapozására, amelyben egy utópisztikus költészet hangja realistábbnak tűnhet, mint a biztos, öntelt, de vak ügyvitelezők prózai pragmatizmusa. Egy ilyen perspektíva valóban csábító lehet egy költészetbarát politikus számára, de a világ problémái végül is annyira nyomasztóak és bonyolultak… És amúgy nem feltétlenül egy adott megoldás a sürgős, hanem a megszámlálhatatlan létező konfliktus helyes kezelése és/avagy főleg egy minimális bizonyosság arról, hogy a dolgok jó irányba haladnak. Mindennek kialakításában pedig a párbeszéd, az egyezkedés és a kompromisszum – egyszóval a demokrácia – létfontosságú.”