Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

G. Czintos Emese

A bibliográfia patologikus természetéről

Egy bibliográfiáról – nem bibliográfus szemmel

 

 

Száz évvel ezelőtt a kézikönyvírásnak sokkal nagyobb presztízse volt, mint manapság. E tény megállapításához elég egy pillantást vetni bármelyik patinás könyvtár kézikönyvtárára (-ba): lexikonok, enciklopédiák, adattárak, szótárak, bibliográfiák, sokkötetes kézikönyvek töltik meg a polcokat. De a társadalom- és humán tudományok minden kutatója ma is innen, ezektől indul. Újabb (és főleg, még mindig, külföldi) könyvtárakban mindez már elektronikus úton érhető el (a varázsigék: CD-ROM, adatbázis, internet). A számítógép „letörli a port” a régi kézikönyvtárakról – fontosságához kétség nem fér, gyorsabban, sterilebben használható, de vitathatatlanul a patina hangulata, környezete, elmélyültsége nélkül. Mert ehhez ma is könyv kell.

A könyv címe A romániai magyar társadalomtudományi irodalom bibliográfiája. Cikkek, tanulmányok, 1990–1999,1 szerkesztője-összeállítója Meister Róbert, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár Dokumentációs Osztályának munkatársa. A Bevezető első soraiból kiderül, hogy jelen kötet a 2002-ben megjelent első kötet folytatása,2 de, míg az csak válogatás volt a kor társadalomtudományi irodalmából, ez a kötet az 1990 és 1999 közötti periódus teljes társadalomtudományi anyagát feldolgozza, „az annak [az első kötetnek] összeállítása során szerzett tapasztalatok felhasználásával, hibáinak és hiányosságainak (remélhető) kiküszöbölésével, az anyaggyűjtési és feldolgozási kritériumok, valamint a szerkesztési elvek jelentős javításával, a tematikus mutatók növelésével”.3 Az anyag kibővülése elsősorban a feldolgozott műfajok számbeli növekedését jelenti, azaz amíg az első kötet csak a tanulmányok adatait gyűjtötte össze, az újabb már más műfajú szövegeket is beépít – riportot, publicisztikát, esszét, interjút, irodalomelméleti és történeti munkákat, recenziókat stb. A szerkesztő e döntését különösen értékelhetik azok a szakemberek, akik nem a szorosan vett társadalomtudományok kutatói (vagyis nem szociológusok, politológusok, antropológusok stb.), hanem tágabb értelemben véve a humán tudományok valamely területével foglalkoznak. Tehát történész, irodalomtörténész, irodalomteoretikus, filozófus, de akár még pszichológus is használhatja munkaeszközként, ilyen szempontból funkcionalitása valamivel tágabb körű az első köteténél. E döntés indoklása – miszerint minden interpretáció és recepció társadalmilag-történetileg determinált, az irodalomelméleti és társadalomtudományi fogalmak átfedik egymást, és ily módon a humántudományok gyakorlatilag bármely területe tartalmilag releváns lehet a társadalomtudományok számára4 – voltaképpen rámutat a diszciplínák éles elkülönülésének/elkülönítésének illúziójára is. Itt nemcsak a diszciplínák átjárhatóságáról van szó, hanem, jóval általánosabb szinten, a világról való beszéd sokrétűségéről, amely nem diszciplínák, hanem fogalmak mentén történik – ezt érhetjük tetten például a tárgymutatók címszavainak folyamatos összeolvasása során.

A kötet 10 év (1990–1999) – mint láttuk, tág értelemben vett – társadalomtudományi anyagát dolgozza fel, alfabetikus rendben, 10 526 tételben. A bibliográfia olvasásmódjának, tanulságainak első értelmezése, az első jelzésszerű statisztikai, scientometriai elemzések már a Bevezetőben olvashatók, mintegy eleve kijelölve a kötetben feldolgozott információk értelmezésének terét, irányvonalait. A Bevezetőt követően a törzsanyagot, előzetes tájékoztatásként, a kötetben szereplő folyóiratok listája, valamint egy tartalmi táblázat előzi meg, amelyek alapján az olvasó már kezdettől képet alkothat a feldolgozott anyag milyenségéről, illetve a tudományterületek megoszlásáról. Az igazi mennyiségi és minőségi tájékozódás a feldolgozott anyagban azonban a törzsanyagot követő mutatók révén történik. Egy bibliográfiai munka esetén az alaposan és áttekinthetően megszerkesztett mutatók legalább annyira fontosak, mint maga a feldolgozott anyag, hiszen – mondanunk sem kell – ezek nélkül az anyag gyakorlatilag hozzáférhetetlenné válik; a szerző szavaival: „a nem jelzett, hibásan jelzett, nem kellőképpen feldolgozott információ ma már szinte elveszettnek tekinthető”.5 Így viszont nem meglepő, hogy a mutatók a könyv teljes terjedelmének a felét teszik ki. A Bevezető részletesen tájékoztat a mutatók típusairól és tulajdonságairól, ehhez túl sokat nem is lehet hozzátenni. Hétféle mutató áll a felhasználó rendelkezésére: szerzői névmutató, referencianév-mutató (több mint 3000 tétel), szaktárgymutató, analitikus tárgymutató, intézménytípusok mutatója, intézmény- és sajtónévmutató és földrajzi névmutató. Egy képzett bibliográfus jobban tudja a recenzensnél (a recenzens nem lévén bibliográfus), hogy mi mindenre lehet a mutatókat használni, az adatok visszakeresésén túl. Az viszont recenzens számára is nyilvánvaló, különösebb elméleti és módszertani ismeretek nélkül, hogy a mutatók vizsgálatával (gondolok itt elsősorban a referencianév- és az analitikus tárgymutatóra) sok mindent lehet (és sok mindent nem lehet) megtudni egy bibliográfiából. A kísérlet azonban mindkét esetben tanulságos lehet – amint erre még visszatérünk.

Bizonyos megítélések szerint a bibliográfiaírás nem tartozik a legnagyobb presztízzsel rendelkező vagy legfontosabb tudományos tevékenységek közé. Nem látványos (hiszen „csupán” adathalmaz), és nem kecsegtet új szakmai, tudományos eredményekkel, hiszen a már létező eredmények feldolgozására vállalkozik.

Nehezen lehet azonban elmondani egy 780 oldalas, kemény kötésű, 24x17,5 cm-es könyvről azt, hogy nem látványos munka. Annál is inkább, mert látványosságát nem (csupán) impozáns méreteinek köszönheti, hiszen Meister Róbert munkáját jogosan lehet olyan jelzőkkel illetni, hogy hiánypótló, alapos, jól megszerkesztett, átgondolt, elmélyült. Különösen e két utóbbi jelzőt kell kiemelni a sorból, hiszen a hiánypótlás, alaposság, megszerkesztettség sok olyan bibliográfiát jellemezhet, amelynek nem feltétlenül velejárója az átgondoltság és elmélyültség. Egy bibliográfia valóban végső soron adathalmaz, adatok egymás mellé helyezése (adott esetben „csupán” alfabetikus és kronológiai kritériumok szerint), kompiláció. A kompiláció az összeillesztés művészete – ha nincs elég precízen kivitelezve, itt-ott kivillan a férc: a tárgyszavak nem elég pontosak, a mutatók nem elég analitikusak, a diszciplínák szerinti besorolás nem elég következetes stb. A pontosan illeszkedő kompilációnak a garanciája az átgondoltság és elmélyültség, mert ettől lesz a bibliográfia (ez a bibliográfia) koherens, ettől kerül minden éppen a maga helyére, és található meg ott, ahol lennie kell, és ettől működnek a mutatók rendeltetésszerűen – elvárhatóan természetes tulajdonságok, amelyek, ugye, mégis rendkívülinek tűnnek...

 

Egy társadalomtudományi bibliográfia mutatóinak statisztikai elemzése, értelmezése révén a bibliográfia műfajának szimptomatikus – vagy még inkább patologikus: kór/korbonctani – természete mutatkozik meg. Feltár, észlel, tényt állapít meg: vizsgálódik, de a megelőzés, gyógyítás nem feladata (már kronologikus okokból sem lehet az). Leíró, rögzítő természetű, a feldolgozott ko(ó)rról szolgáltat adatokat, amelyek aztán lehetséges értelmezési stratégiákká rendeződnek. A mutatók alapján – amint már szó volt róla – sokat meg lehet, de sokat nem lehet (vagy tévesen lehet) megtudni egy korról; vagyis megfelelő módszerek és megközelítésmód, sőt megfelelő kutatói hozzáállás nélkül félrevezethet (azaz megmaradva az orvosi analógiánál, a diagnózis téves lehet). Az utólagos elemzést megelőzően, az összeállítás folyamatában is vannak befolyásoló tényezők, gondolok elsősorban a szelektivitásra, a szelekciós kritériumok milyenségére. Ez a szempont egy önmagát a teljesség igényével kínáló bibliográfia esetén irrelevánsnak tűnhet; viszont első fokon már az is szelekció – nevezzük akár nem szándékos szelekciónak –, hogy a bibliográfia összeállítója melyik szöveget ítéli társadalomtudományi szempontból relevánsnak, és melyiket nem. Ez a legteljesebb bibliográfia esetén is függhet a szerkesztő ideológiai alapállásától, értékítéleteitől vagy egyéb elvi megfontolásoktól. A helyzet természetesen kicsit más az eleve válogatásként készült bibliográfiák esetében, ott a fentiekhez, a nem szándékos szelekcióhoz hozzájárulnak a szándékos szelekció kritériumai is, illetve ezek relevanciája. Mindkét esetben a szerzői tárgyilagosság elvárása – sőt szükségessége – nem lehet csupán törekvés, netán illúzió, hanem egyenesen kényszernek kell lennie. Újra a szerző szavait idézve: „Itt nemcsak társadalmi meghatározottságról van szó, hanem azoknak az egyéni kommunikációs szűrőknek működéséről is, amelyek az individuális tapasztalatokból eredő előzetes ítéletekből és a szocializáció folyamán átörökített előítéletekből szövődve szelektív látásmódhoz vezetnek. Ennek hatását elkerülendő, a bibliográfusnak arra kell törekednie, hogy a tárgyilagosság biztosítása érdekében különböző szintű információs anyagokat, változatos értelmezési lehetőségeket tárjon a kutató elé.”6

Hasonló buktatói lehetnek a bibliográfia elemző feldolgozásának is. A tárgyilagosság igénye ebben az esetben is elvárás, sőt: kényszer, de azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az, aki erre vállalkozik (legyen az bibliográfus, szociológus vagy „csupán” gondolkodni és megérteni szerető ember) nem tabula rasa. A bibliográfia adatai, nevei, tárgymutatói nem működhetnek az elemző előzetes tapasztalatai, ismeretei nélkül, nem lehet tőle elvitatni valamilyen helyzet hozta szubjektivitást. (Ez lehet az alapja annak, amit nem lehet megtudni egy bibliográfiából.)

A számos elvégezhető elemzés közül két mutató adatainak a feldolgozását kísérelem meg – módszeres statisztikai vagy sciento-metriai adatfeldolgozás igénye nélkül. Az első kísérlet az analitikus tárgymutató tárgyszavainak elemzése, a második pedig a szerzők és/vagy referencianevek mutatójának a vizsgálata.

 

I. Az analitikus tárgymutató vizsgálatakor azokat a tárgyszavakat válogattam ki, amelyek leggyakrabban fordultak elő a feldolgozott anyagban. Ezeket a szavakat azután tematikus csoportokba rendeztem, azzal a céllal, hogy az elmúlt tíz év politikai és társadalmi nyilvánosságának legelterjedtebb beszédmódjait feltérképezzem. Az elemzésből szándékosan és eleve kihagytam az olyan általános tárgyszavakat – pl. román, magyar, romániai magyar, erdélyi, kisebbség(i) stb. –, amelyek nem beszédmód-specifikusak. A tárgyszavak elrendezésének előzménye természetesen az elemző korismerete: előzetes ismeretei (esetleg tapasztalatai) a feldolgozott évtizedek történéseiről. Vagy fordítva fogalmazva meg a problémát: a felállított kategóriák az elemző előzetes ismereteit képezik le, a kategóriák építik magukba a tárgyszavakat, nem a tárgyszavak építik fel a kategóriákat. Azonban még predefiniált kategóriák esetén is inkább kölcsönös érvényességről beszélhetünk: akárhonnan nézzük, a tárgyszavak és a felállított kategóriák, bármelyik volt is előbb, inkább kiegészítik, kölcsönösen felerősítik, semmint kölcsönösen kizárják egymást.

A leggyakrabban előforduló tárgyszavak – vagyis azok, amelyek mellett a legtöbb referenciaszám van – hat kategóriába rendeződnek, azaz hat olyan diskurzuscsoport különíthető el, amely a tárgyszavak tanúsága szerint leghangsúlyosabban határozta meg az 1990 és 1999 közötti évtized gondolkodását. E hat csoport:

1. pszichológiai/pszichoszociológiai beszédmód;

2. kisebbségi/nacionalista beszédmód;

3. néprajzi/antropológiai beszédmód;

4. szociológiai/politológiai elemző beszédmód;

5. általános helyzetelemző beszédmód;

6. kulturális-elméleti beszédmód;

A felsorolás semmiképpen sem jelent valamilyen szándékos hierarchizáltságot, a sorrend egyetlen kritériuma a tárgyszavak alfabetikus rendjének követése. Az egyes csoportok-beszédmódok legkönnyebben maguknak a meghatározó tárgyszavaknak a felsorolásával jellemezhetők. Az elsőként megjelölt csoport – pszichológiai/pszichoszoci-ológiai beszédmód – kiterjedtségben jóval mögötte marad a többi öt csoportnak; jellemző tárgyszavai: agresszivitás, AIDS, család, deviancia, erőszak, gyűlölet. Ennek a beszédmódnak a képviselői a feldolgozott évtized tüneteit a társadalomlélektan eszközeivel, fogalmaival elemzik, általános társadalmi problémákat tárgyalnak, nem föltétlenül a magyar kisebbségi helyzetre és ennek vonzataira kiélezve. A többi beszédmódhoz viszonyítva ennek a pszichoszociológiai megközelítésnek a hordereje annyival kisebb, hogy talán nem is egészen helyénvaló önálló beszédmódként érteni, hanem inkább csak egy hangsúlyosabb megközelítésmódként, egy diszciplína hangsúlyosabb jelenléteként.

A másik olyan csoport, amely tényleg beszédmódértékű, és amely nem az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valamilyen fajta értékelésére/elemzésére futtatja ki a mondanivalóját (mert ennél tulajdonképpen jóval átfogóbb körű), az ötödikként megjelölt általános helyzetelemző beszédmód. Hogy világosabb legyen, miről szól ez a beszédmód, álljon itt néhány a legjellemzőbb tárgyszavai közül: ceausizmus, cenzúra, cigányok, demokrácia, fasizmus, forradalom, globa-lizáció, holokauszt, jugoszláv válság, kapitalizmus, kommunizmus, korrupció, liberalizmus, ortodoxia, privatizáció, rendszerváltás, szocializmus, totalitarizmus. A tárgyszavak alapján nyilvánvaló, hogy itt a rendszerváltás utáni tíz év aktuálpolitikai, társadalmi változásainak leírásáról, tárgyalásáról, értékeléséről van szó.

Ezeknél szűkebb körű a további négy diskurzus. Ezeknek mindegyike az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valamilyen irányú elemzésére élezi ki tárgyát. A harmadikként feltüntetett néprajzi/antropológiai beszédmód máig is népszerű, az erdélyi magyar kisebbség tárgyi-nyelvi kultúráját, hagyományait, településszerkezetét vizsgálja, talán óhatatlanul elsősorban a falusi társadalom leírását nyújtva. Olyan tárgyszavak határozzák meg ezt a beszédmódot, mint anyanyelv, bilingvizmus, csángók, etnográfia, falu, farsang, folklór, hagyományos mesterségek, népszokások, nyelvhasználat, amelyek egyrészt hagyományos etnográfiai kutatások (népszokások, néphagyomány, falukutatás), de másrészt újabb szemléletű antropológiai-szocio-lingvisztikai kutatások (bilingvizmus, nyelvhasználat stb) jelenlétéről is árulkodnak.

Ehhez a beszédmódhoz tárgyában legközelebb a hatodikként megnevezett diskurzus áll, amennyiben szintén elsősorban a korszak kulturális vetületével foglalkozik. Ide olyan tárgyszavak tartoznak, mint dráma, érték, értékrend, filozófia és kapcsolódó tételei, hagyomány, historiográfia, idő, igazság, interpretáció, irodalom, irodalomkritika, kereszténység, könyvkiadás, kultúra, mítosz, szabadság, művészet, modern-posztmodern, történelem, tudomány; vagyis elsősorban a korszak olyan művei, amelyek az erdélyiség, kisebbségi lét irodalmi-történelmi-művé-szeti, bővebben elméleti és történeti vetületeire reflektálnak.

A két leghangsúlyosabb, legtöbb tárgyszavat felvonultató diskurzus a másodikként és negyedikként megnevezett kisebbségi-nacionalista és a szociológiai/politológiai elemző beszédmód. Ezek párhuzamos és hasonlóan súlyos jelenléte nem meglepő, hiszen voltaképpen, némileg eltérő arányokkal, ma is ezek képezik az erdélyi magyar publicisztika, társadalmi-politikai nyilvánosság fő diskurzustípusait. Nem véletlenül tehát éppen e két beszédmód osztozik a legtöbb közös tárgyszón – hiszen olyan, önmagukban semleges problémakörök, mint autonómia, erdélyi románok, etnikai/etnikum, identitás, ideológia, kisebbség, közösség, magyar egyetem, nacionalizmus, oktatás, RMDSZ mindkét kategóriába besorolhatók, ilyen vagy olyan árnyalatuk csak a többi, kategórián belüli tárgyszó összefüggésében érthető/értelmezhető. Ugyanakkor természetesen épp ezeknek a kategóriáknak a kialakítása állítja a recenzenst a legnehezebb feladat elé, hiszen leginkább itt fordulhat elő, hogy saját preferenciái, részrehajlása, szubjektivitása alapján csoportosítsa a tárgyszavakat egyik vagy másik kategóriába.

Vannak olyan tárgyszavak viszont, amelyek valóban önmagukért beszélnek, hiszen annyira részeivé váltak már egyik vagy másik beszédmódnak, hogy igazából nincsenek kitéve az effajta „félrehallásnak”. Ilyenek lennének például az asszimiláció, diszkrimináció, transzszilvanizmus, Trianon, stb., olyan fogalmak, amelyeket az erdélyi sajtó vagy más fórumok ismerője leginkább a húszas évek transzszilvanizmusából ismert és onnan is eredő, a vád és a mártírtudat elemeiből építkező diskurzus részeiként ismerhet. Vagy, másfelől, a civil (társadalom, szféra), kommunikáció, mass-media, multikulturaliz-mus, nyilvánosság, regionalizmus fogalmai, amelyek inkább a tárgyilagosságra törő, tudományosabb igénnyel fellépő szociológiai-politológiai elemzés, publicisztika velejáróiként terjedtek el (talán inkább a kilencvenes évek második felétől) az erdélyi magyar köztudatban.

E tárgyszavak ilyen határozott elkülönítése, amint azt a fenti kategorizáció implikálja, természetesen nem lehet ennyire egyértelmű, hiszen ez valamilyen szinten a már ismert és predefiniált diskurzusok ismeretében történt implicit társítás. Ugyanez még inkább elmondható olyan szavakról, amelyek aztán végképp csupán eme implicit társítás, a szóban forgó beszédmód ismerete alapján kerülhetnek egyik vagy másik „dobozba”. Gondoljunk olyan szavakra, mint előítélet, emigráció, hit, intolerancia/tolerancia, vallás, amelyeknek a kontextusában, a fennebb felsorolt specifikus tárgyszavakkal együtt, az autonómia, erdélyi románok, ideológia, identitás, nacionalizmus, magyar egyetem, oktatás stb. egészen más helyzetértelmezést implikál, mint amikor az etnikumközi kapcsolatok, emberi jogok, európaiság, európai integráció, közép-európaiság, illetve a fenti specifikus tárgyszavak kontextusába kerül.

E két beszédmódnak a teljes feldolgozott anyagban való reprezentatív részesedése okán indokolt lenne a tárgyszavak tovább-bontása más kritériumok alapján. Elsősorban – eddigi helyzetismeretünk, megérzéseink nyomán – az anyag évek szerinti lebontásban való vizsgálata lenne célszerű és érdekes, amennyiben a két értelmezői horizont arányainak (időbeli) változására, eltolódására mutatna rá.

 

II. A szerzői és referencianév-mutató vizsgálata szintén az analitikus tárgymutató vizsgálatához hasonló premisszák alapján történhet: azaz itt is bizonyos mértékben az elemző előzetes információi fogják strukturálni az elemzendő nevek értelmezését, amelyek ily módon önmagukban is jelentéshordozók, mert különböző koncepciót, ideológiát, állásfoglalást képviselnek.

A nevek elemzésekor is kétféle vizsgálatot végeztem: egyrészt a szerzői névmutatóban leggyakrabban előforduló neveket válogattam ki, és ezek alapján próbáltam következtetéseket levonni;7 másrészt a névmutatókban (szerző és referencia együtt) nagyobb számban előforduló idegen (román vagy más nemzetiségű) szerzők neveit írtam össze, folyóiratonként, illetve összességében, a nem magyar anyag mennyiségi és minőségi jelenlétét vizsgálva.

A szerzői névmutató elemzése során, nem meglepő módon, a legnagyobb számban az erdélyi folyóiratok vonzáskörében működő újságírók, publicisták fordulnak elő (az átlagban 50 fölötti előfordulásokat számoltam ehhez a kategóriához), ezek a számbeli adatok tehát nem hordoznak különösebb, önmagukon túlmutató jelentőséget. E kategória képviselőire általánosságban az jellemző, hogy írásaik nagy része ugyanannak a sajtóterméknek a hasábjain jelenik meg. Néhány ilyen név az előfordulások számával: Ágoston Hugó (103), Bíró A. Zoltán (66), Bogdán László (133), Cseke Péter (57), Dávid Gyula (68), Gálfalvi Zsolt (140), Gáll Ernő (127), Horváth Andor (67), Kántor Lajos (153), Lászlóffy Aladár (147), Rostás Zoltán (86), Szőcs István (117) stb.

Ezt követik az átlagban 20 és 50 közötti előfordulások; ez átmeneti kategória, amely az előző csoport reprezentatív szerzőtípusát is tartalmazza (újságíró, valamely folyóirat vonzáskörébe tartozó publicista): pl. Bíró Béla (24), Bodó Barna (22), Bakk Miklós (23), Jakabffy Tamás (22). Ugyanakkor a soron következő csoport (a 20 alatti előfordulások) domináns szerzőtípusát is előrevetíti, amennyiben az idetartozó nevek között elég nagy számban fordulnak elő a (részben nagyobb íráskényszerrel rendelkező) ismert politikusok, közéleti személyiségek nevei is: Egyed Péter (38), Cs. Gyímesi Éva (46), Kötő József (35), Magyari Nándor László (46), Magyari Vincze Enikő (39), hogy csak a legreprezentatívabbakat említsük. Végül ennek a kategóriának a legdominánsabb csoportja (amennyiben csak ebben a kategóriában fordul elő) az erdélyi történészek idős, de még mindig működő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület vonzáskörébe tartozó generációja: Csetri Elek (28), Egyed Ákos (57, de inkább ehhez a kategóriához tartozónak érzem), Imreh István (45), Jakó Zsigmond (29), Kiss András (28), Kovács András (28). Közléseik nagy része inkább a kultúrtörténeti, művelődéstörténeti érdekeltségű Művelődés és Erdélyi Múzeum folyóiratokban jelent meg.

A harmadik kategória végül a 20 alatti előfordulások csoportja, amely voltaképpen a legreprezentatívabb, hiszen innen lehet a legtöbb következtetést levonni. Néhány fontos név ebből a kategóriából: Berszán István (10), Domokos Géza (18), Láng Zsolt (11), Markó Béla (18), Salat Levente (19), Szilágyi N. Sándor (15), Szőcs Géza (12), Tőkés László (13), Vetési László (18) stb. A nevek az erdélyi magyar közélet vagy politika színterén mozognak, de legtöbbjük éppen a liberálisabban és tárgyilagosabban gondolkodó erdélyi értelmiségből kerül ki (lásd az analitikus tárgymutató elemzésének negyedik csoportját). „Fő foglalkozásukat” tekintve egyikük sem hivatásos politikus(ként indult), irodalomkritikust, költőt, politológust, nyelvészt, lelkészt találunk közöttük. Mindannyian közöltek a Korunkban (amely így ideológiailag a legnyitottabbnak mutatkozik), a soron következő legtöbbször megjelenő lapcím az A Hét (Berszán, Salat, Szilágyi N., Markó és Láng közöl itt), majd néhány esetben a Magyar Kisebbség (Tőkés, Markó, Szőcs). Vetési László – a kategóriából egyetlenként – leginkább a Művelődésben közöl. Előfordul még a Látó és a Helikon, de mindkettő inkább irodalmi vagy kulturális, és nem annyira társadalmi-politikai relevanciájú viszonylatban.

Nehéz (és némileg veszélyes is) mindössze ennyi adat alapján az egyes folyóiratok irányultságának és/vagy preferenciájának határozott körvonalait megállapítani. Azonban ha a fennebb kapott összefüggéseket összevetjük a névmutatók idegen neveinek folyóiratonkénti eloszlásával, a két adatcsoport együtt, egymást kiegészítve már valamivel határozottabb képet nyújthat (még így, hipotetikusan is).

A névmutatók (szerzői és referencia-) leggyakrabban előforduló idegen (román és egyéb) neveit két módon vizsgáltam: egyrészt a reprezentatív nevek mennyiségi jelenléte alapján, másrészt pedig folyóiratonkénti mennyiségi eloszlásukban. E második kategóriában román és más nyelvű szerzők között nem tettem különbséget (az ilyen különbségtevés egyébként további elemzésekre adhat majd alkalmat).

Az idegen nevek összeírása a bővebb értelemben kortárs, európai és amerikai szellemi élet szerzőinek a társadalomtudományok minden területén aránylag reprezentatív listáját hozza. Ez a kategória tehát a későbbiekben a nyugati filozófiai, irodalomelméleti, szociológiai, történeti stb. kutatások hazai recepciójának lehet majd a pontos mércéje, ugyanakkor pedig rámutathat az erdélyi magyar társadalomtudományi (elméleti és történeti) gondolkodás intellektuális irányultságára. (Csak egy példa: a hivatkozott és fordított külföldi szerzők listáját az 1990–1999 periódusban Heidegger és Gadamer vezeti, Foucault-t és Derridát, akik nem kevésbé nagy hatású szereplői a nyugati szellemi életnek, Huntington – feltételezhetően nagy hatású műve, a – The Clash of Civilizations [1996] révén – és Bourdieu is megelőzi.)  Álljon itt is néhány név az előfordulások számával: M. Heidegger (52), H. G. Gadamer (33), S. P. Huntington (27), P. Bourdieu (25), J. Habermas (25), J. Derrida (22), F. Fukuyama (21), M. Foucault (18), J. Ortega y Gasset (15).

A román nevek előfordulási aránya összességében nagyobb a külföldi nevekénél – ami voltaképpen nem meglepő. A legidézettebbek/fordítottabbak között van: Gabriel Andreescu (48), Andrei Pleºu (39), Emil Cioran (31), Mircea Eliade (21), Gabriel Liiceanu (20), Andrei Pippidi (19), Adrian Marino (18) stb. Mindkét esetben az eddigiek alapján elsősorban a „nagy nevek” jelenléte figyelhető meg; nincs kizárva persze, hogy a számok alaposabb, mélyrehatóbb vizsgálata majd változtatni fog ezen az előzetes képen. Kiemelendőnek tartom mégis, hogy a román szerzők között is – amint a számok ebben a kezdeti értelmezési fázisban mutatják – inkább a huszadik századi román kultúra kanonizált nevei jelennek meg, mint az egészen kortárs, fiatal szerzők, így nagyon is jogos lehet az a kérdés, hogy a feldolgozott tíz év alatti erdélyi magyar sajtóban mennyire naprakészen mutatkozott a kortárs román kultúra, publicisztikai gondolkodás történéseinek, véleményeinek recepciója, netán az ezekre való reagálás. A román szerzők közlésének és hivatkozásának évek szerinti bontása várhatóan (vagy remélhetőleg) ennek a kérdésnek a további árnyalását, a recepció/reakció létének, milyenségének a pontosabb leírását és értelmezését tenné lehetővé.

A román és idegen szerzők folyóiratok szerinti eloszlása elsősorban a folyóiratok arculatáról kialakított képet határozza meg. Az ebből a szempontból feldolgozott folyóiratok: Korunk, A Hét, Látó, Helikon, Művelődés, Magyar Kisebbség. Az elemzések (a szerzők név szerinti felsorolását mellőzve) a következő képet mutatják: az idegen szerzők köre egyértelműen a Korunkban a legnagyobb, mind román, mind idegen irányban. Ez a folyóirat tűnik a legkövetkezetesebben (mondhatnám akár: majdnem programszerűen) nyitottnak a román kultúra felé is. Az itt közölt szerzők listája nagyjából a fentebb bemutatott típusba sorolható: a társadalom- és kultúraelemző, filozófiai-elméleti jellegű írások vannak túlsúlyban. Ehhez hasonló a Helikon profilja is, azzal a különbséggel, hogy a román/külföldi szerzők száma kisebb, mint a Korunkban. A Látó román/külföldi közléseinek száma a Helikonénál is kisebb (legalábbis amennyi a folyóirat feldolgozott anyagába belekerült), irányultságuk még erősebben elméleti-irodalmi jellegű (természetesen a folyóirat hangsúlyosan irodalmi jellegének megfelelően). Elképzelhetőnek tartom, hogy az 1990–1999 között a sajtóban megjelent román/idegen anyag „kanonizált” irányba való eltolódásának tényét/látszatát ennek a három lapnak a folyamatos jelenléte és az arányaiban nagy mennyiségű kulturális jellegű közlései adják. Továbbmenve, az A Hét már egészen más jellegű képet mutat: a román/idegen közlések száma arányaiban kisebb az eddigieknél, a szerzők köre az eddigieknél szűkebbnek tűnik, az írások inkább publicisztikai jellegűek. A Művelődés megint újabb irányt képvisel, talán ez az anyag a legkirívóbb: inkább kuriózum-számba menő külföldi (arab, lengyel, japán, grúz, dán) szerzők sokszor etnográfiai/antropológiai vagy történelmi tárgyú írásai jelennek meg, a folyóirat erősen művelődéstörténeti jellegének megfelelően. Megint más jellege van a Magyar Kisebbségben megjelent román/külföldi anyagnak: ez arányaiban nem sok, de nagyon határozottan aktuálpolitikai, még inkább: kisebbségpolitikai, kisebbségelméleti jellegű.8

 

Visszakapcsolva a bibliográfia patologikus természetéhez: a fentiekben vázolt kategóriák, szempontok lehetnek a lehetséges irányai vagy témakörei annak a ko(ó)rbonctani vizsgálódásnak, amely diagnosztizálni szeretné az 1990 és 1999 között eltelt évtized társadalomtudományi gondolkodásának, mozzanatainak a helyzetét. Viszont, hogy ennek a diagnózisnak koronként milyen presztízse van (lehet), az attól függ, hogy egy adott társadalmi szituációban, pillanatban valaki kíváncsi-e rá, vagy szeretne inkább nem venni tudomást róla. Ilyenkor kézenfekvő kifogás lehet a bibliográfiaírás fontosságának (mesterséges) kisebbítése, hasznának „szőnyeg alá seprése” az „égetően fontos”, „társadalmi relevanciájú” egyéb kutatások nevében. Mert a bibliográfia végső soron csak adathalmaz. Ez a fenti néhány oldalból is, reményeim szerint, kiderült. Az adatfeltárás és -feldolgozás – próbáljuk szakmai érvekkel magyarázni – nem prioritás. Vannak ennél mindenkor fontosabb kutatások: történelmünk, irodalmunk, erdélyi magyar kisebbségi helyzetünk, értékeink, amelyek támogatásra számot tarthatnak. Valószínűleg ez lehetett a szakmai kifogása a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, amikor 2001-ben úgy döntött, hogy A romániai magyar társadalomtudományi irodalom bibliográfiája című – joggal mondhatom: hatalmas – munka nem jogosult az Alapítvány támogatására. De: hogyan is lehet pontos adatfeltárás és -feldolgozás nélkül mindezeket a történelmi, irodalmi, kisebbségtörténeti stb. kutatásokat elvégezni? Adatok nélkül hogyan érthetjük meg pontosan, hogy miről is beszélünk, hogyan láthatjuk tisztán, különböző ideológiai leplek nélkül, hogy mi történt, és mi történik ma Erdélyben? Hogyan értsük meg mai (erdélyi) önmagunkat?

A szerző, Meister Róbert szavaival, még egyszer: „többek között ezen a munkán múlik, hogy a növekvő információözönben könnyebb legyen a tájékozódás”.9

 

JEGYZETEK

1. Megjelent Csíkszeredában, a Pro-Print kiadó gondozásában, 2004-ben. (A továbbiakban: Bibliográfia)

2. Meister Róbert (szerk.): A romániai magyar társadalomtudományi irodalom válogatott bibliográfiája: Cikkek, tanulmányok, 1946–1989. Csíkszereda: Pro-Print Kiadó, Csíkszerda, 2002.

3. Bevezető, in: Bibliográfia, 5.

4. uo.

5. Bevezető, 8. 

6. Bevezető, 6.

7. Itt meg kell jegyeznem, hogy figyelmen kívül hagytam a magyarországi magyar szerzők jelenléti arányát; ez a kritérium azonban a további elemzéshez adhat majd szempontokat.

8. Az adatok számszerű vizsgálatához a bibliográfia interneten megtalálható online változatát használtam: http://meister2.adatbank.transindex.ro. Ez a jól megszerkesztett, tűrhetően működő keresőprogrammal ellátott adatbázis nagy segítségemre volt a pontos számadatok megállapításához. A bibliográfia egyébként a kolozsvári Egyetemi Könyvtár Dokumentációs osztályán adatbázis formában is konzultálható; és egy esetleges, majdani CD-ROM-os változat – amely manapság hasonló kutatásoknak elengedhetetlen hordozója – még jobban növelné hozzáférhetőségét.

9. Bevezető, 8.