Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Szigeti Attila

Filozófusok forradalma

Ez a könyv a francia forradalom korába visszavezető politikai eszmetörténeti „kirándulásra” invitálja az olvasót, s szerzője e kirándulás időszerűségét azzal a – részben már Hannah Arendt által is hangoztatott – meglátással indokolja, mely szerint egész modern politikai tudományunk, sőt gyakorlatunk is forradalmi eredeztetésű. Közismert dolog például az, hogy a modern politikai ideológiák szinte mindegyike a francia forradalom eszmevilágából származtatható: a liberalizmus – de általában a modern politikai elmélet is – elképzelhetetlen volna Benjamin Constant-nak a forradalom kapcsán megfogalmazott modern szabadságfogalma nélkül; a modern konzervativizmus alapító szövege, Edmund Burke terjedelmes episztolája, a Töprengések a francia forradalomról; de a forradalom környékéről erednek az első szocialista (lásd például Saint-Simon munkásságát), sőt kommunista tanok is (például Mably abbé vagy Babeuf ekkor javasolják először a tulajdon kommunista felszámolását).

A könyv címe a francia forradalom egyik lényegi sajátosságát idézi: ezt a forradalmat először is a 18. századbeli francia értelmiségiek, az írástudók („les hommes des lettres”), illetve a francia felvilágosodás filozófusai („les philosophes”) készítették elő, másrészt pedig többé-kevésbé írástudók is vitték véghez, filozófiai eredetű eszmékre hivatkozva. Némileg megtévesztő, hogy ezt a sajátosságot a könyv bevezető fejezete többnyire csak Burke-nak, illetve az ultrakonzervatív Joseph de Maistre-nek a francia forradalom kapcsán íródott értelmiség- és elméletellenes tirádáival illusztrálja. Ugyanis túl a konzervativizmus elméletellenességén vagy az értelmiség és a politikai hatalom kétségkívül problémás viszonyán, marad a tény: a francia forradalomnak a politikai gondolkodást mindmáig meghatározó intellektuális hagyatékát a kor írástudói és a filozófusai által megfogalmazott politikaelméleti kérdések jelentik. A könyv egésze mindenesetre nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző szándéka az írástudók (és filozófusok) forradalma által felvetett politikaelméleti, politikai filozófiai kérdések rekonstruálása és ezek időszerűségének a felmutatása volt.

Többről van szó tehát, mint arról a pusztán történeti tényről, hogy akár teljes politikai kultúránk (nemcsak elméletünk, hanem politikai gyakorlatunk olyan jelenségei is, mint a pártosodás vagy az ideológiai alapon való politizálás, a politikai jobb- és baloldal szemantikája stb.) forradalmi eredetű. A francia forradalom ugyanis nem csupán történelmi vagy politikai, hanem egy olyan elméleti cezúrát is jelentett, amely teljességgel új politikaelméleti, politikai filozófiai kérdéseket vetett fel. Olyan kérdéseket, amelyek – a szerző demonstrációja szerint – ma is időszerűek, és amelyeket – ami talán még fontosabb – ma is többnyire ugyanúgy, az akkoriban megfogalmazott érvek és ellenérvek mentén vitatunk. Demeter Attila esszéisztikus stílusban hangszerelt többszólamú „débat”-ban bontja ki ezeket a problémákat, a kortársak megfogalmazta, illetve a korokon átívelve is ütköztethető érveket és ellenérveket: így disputáznak egymással a könyv során többek között Burke és Constant, mindketten, továbbá Montesquieu is Rousseau-val, Tocqueville és mások Burke-kal, de vitába szállnak olyan 20. századi politikai gondolkodók is, mint Hannah Arendt, aki például Bibó Istvánnal, de a jakobinusokkal is polemizál és így tovább. Szenvedélyes, s amint tudjuk, olykor ténylegesen is késhegyre, illetve hát guillotine-ra (azaz nyaktilóra) menő filozófiai viták ezek. És e könyv egyik nagy érdeme – különösen a kortárs akadémikus filozófia terméketlen köldöknézésének a kontextusában – éppen ennek a szenvedélynek a közvetítése: meggyőz bennünket arról, hogy filozófiai kérdések, jelesül a francia forradalom által felvetett politikai filozófiai kérdések manapság is lehetnek húsba vágóak – még ha szerencsénkre nem is az eredeti értelemben. Az Írástudók forradalma egy sor ilyen húsba vágó, vagyis továbbra is időszerű (mert mindmáig megoldatlan) politikaelméleti, politikai filozófiai probléma „születési bizonyítványát”, történetét és időszerűségét (a jelenkori politikai elméletben vagy általában a kultúrában fellelhető analogonjait) elemzi, a mottóban idézett burke-i „filozófiai analógia” szellemében: a szabadság és az egyenlőség, továbbá a politikai és természeti jogok viszonyának a kérdéskörét, az igazságos szociálpolitikának vagy a nemzetként értelmezett közösség új politikaelméleti fogalmának a problémáját stb. (Megjegyzendő, hogy az amúgy mindvégig világos és érthető könyv nem mindig, illetve olykor csak utalásszerűen, mintegy az értő olvasóra bízva adja meg a forradalmi eredetű politikaelméleti problémák, politikai jelenségek jelenkori megfelelőit, bár az igaz – amint azt a szerző a bevezetésben írja –, hogy egy kimerítő politikaelméleti genealógiai vizsgálódás ebben a témában egy személyt meghaladó munka volna, és hogy ebből a szempontból minden ilyen vizsgálódás csak töredékes lehet.) Ez a recenzió az imént felsoroltak közül az első két problematikára összpontosít.

A szerző bevallása szerint szerteágazó vizsgálódása kiindulópontjában a szabadság újkori politikaelméleti értelmezésének a problémája állt. Még pontosabban a Constant által a francia forradalom elemzésében bevezetett modern, utóbb negatívnak is nevezett szabadság fogalma körül szabadelvűek (liberálisok) és közösségelvűek (kommunitáriusok) között kibontakozott kortárs politikaelméleti vita. Constant szerint ugyanis az antik republikánus-patrióta eszmény, azaz a politikában (a görög városállam közügyeiben) való közvetlen részvétel szabadságának a Rousseau és jakobinus tanítványai (Robespierre, Saint-Just) által javasolt rehabilitálása azért vezet elkerülhetetlenül diktatúrához (a ténylegesen is bekövetkezett jakobinus erényterrorhoz), mert éppen az „igazi modern szabadság”-ot, az egyén magánéleti szabadságát számolja fel. Szemben tehát az antik görögség politikai, illetve kollektív szabadságával a modern politikai elmélet Constant-t követve a szabadságot kifejezetten a politikumon kívüli, sőt vele szemben álló individuális és egyben – a constant-i hagyományt továbbfejlesztő Isaiah Berlin nyomán – negatív szabadságként (a politikumtól és a kollektív ellenőrzéstől való függetlenségként) fogja fel. Szerzőnket éppen a negatív  szabadság ellen manapság alkalmazott kommunitárius érvek (úgymint hogy a negatív szabadság üres, illetve hogy a szabadság valamely pozitív fogalma még nem azonos az egyénnek a kollektív ellenőrzésével stb.) késztették Constant érveinek az újragondolására. A szerző mindvégig árnyalt és figyelmes interpretációját jól példázza egyébként az, hogy a modern, individuális szabadság apostolánál képes a politikai szabadság védelmezőjét is észrevenni. Constant ugyanis tudatában volt annak – ezzel mintegy megelőlegezve Tocqueville későbbi aggályait –, hogy a modern szabadságot nemcsak a politikai kollektíva, hanem az egyén függetlenségélvezete és érdekérvényesítése által előidézett végletes apolitikusság is ugyanolyan mértékben fenyegeti, és ezért, bármennyire meglepő is volna ez a részéről, úgy gondolta – a szerző tolmácsolását idézem –, hogy „végső soron politikai szabadságunknak kell azt a szabadságunkat védelmeznie, amely a természetét tekintve nem politikai”. (76.). A probléma csak az – az individuális és politikai szabadság között feszülő ellentétet összegző megállapítást idézve –, hogy „a Constant előadása óta eltelt közel kétszáz esztendő sem adott igazából meggyőző választ arra a kérdésre, hogy ez hosszú távon vajon lehetséges-e” (uo.).

A constant-i eredetű modern szabadságfogalom újragondolása két alapvető politikai eszmény, a szabadság és az  egyenlőség összeegyeztethetőségének a problémájához utalja a szerzőt, két különböző felvetésben is: az első az egyenlő politikai szabadságjogok, vagyis a demokrácia kérdése, a második pedig szabadelvűség és demokrácia összeegyeztetésének, vagyis a kormányzati hatalom korlátozásán alapuló köztársaság lehetőségének a kérdése.

A könyv által tárgyalt első kérdés tehát az, hogy lehetséges-e, illetve hogyan lehetséges a demokrácia. Pontosítva a kérdést: a közvetlen demokrácia valamely régi-új változata vagy a modern képviseleti demokrácia képes-e biztosítani az egyenlő politikai szabadságjogokat, illetve ezek tényleges érvényesítését? Avagy netalántán önmagukban egyikük sem? Rousseau, bár az antik közvetlen demokrácia modernkori megvalósíthatatlanságát ő is látta, mégsem az általa mélységesen megvetett képviseleti és pártrendszerben, hanem az elidegeníthetetlen népszuverenitás közakaratában (volonté de tous) látta a megoldást. Ám ez a közakarat, illetve ennek a Rousseau jakobinus tanítványai által „továbbfejlesztett” változata, a bármiféle alkotmányosságot kizáró általános népakarat (volonté générale) (amely a népszuverenitást tulajdonképpen az abszolút egyeduralkodó szuverenitásának a mintájára értelmezte) nyilvánvalóan működésképtelennek bizonyult. (Volt azért Rousseau mellett olyan francia felvilágosító is, jelesül Montesquieu, aki a képviseleti rendszer mellett érvelt, még ha ezzel honfitársaira egyáltalán nem, de a föderalistákra – az amerikai alkotmány és politikai intézményrendszer klasszikus értelmezőire – annál inkább hatott, szerzőnk nem is mulasztja el kielemezni ezt a hatást, elsősorban James Madisonnak a munkásságában.) A jakobinus népakarat kudarca ellenére sem szabad azonban megfeledkeznünk arról, figyelmeztet Demeter Attila, hogy ugyanaz a francia forradalom hozta létre az ún. „népi társaságoknak” azt a – későbbi kelet-európai antikommunista forradalmak tanácsrendszereit előrevetítő – közvetlen demokratikus rendszerét, amely akár még orvosolhatná is, igaz, valószínűleg csak időleges érvénnyel, a modern képviseleti demokráciák egyik központi rákfenéjét: a reprezentativitásnak az ugyan más-más okokból, de Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt újra időszerű válságát, magyarán azt a problémát, hogy ezek a demokráciák valójában mégsem oly reprezentatívak, mivel nem képviselik és nem is képviselhetik teljességgel egyenlő módon mindnyájunk politikai szabadságjogát.

Ami az egyéni szabadság intézményi, a kormányzati hatalom korlátozásával történő védelmének a problémáját, vagyis szabadelvűség és demokrácia összeegyeztetését illeti, Demeter Attila itt Constant-nak a rousseau-i közakaratot érintő bírálatából indul ki. Eszerint a közakaratnak való feltétlen alárendelődés nem biztosíthatja személyes jogaink védelmét, lévén hogy a nem meghatározható legitimitású közakarat konstituálta kormányzatot semmi sem akadályozza meg abban, hogy a nép nevében despotikusan kormányozza a népet. Innen következik tehát, hogy a kormányzati hatalmat valahogyan korlátozni kell, bár ehhez a Constant vagy korábban Locke által – antik és reneszánsz kori példák alapján – javasolt alkotmányos vagy törvényes korlátozás aligha lesz elégséges. Ismert, hogy a megoldást, a hatalom megosztásának elvét (a hatalmi ágak elosztását egymást kölcsönösen korlátozó törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomra) elsősorban Montesquieu-nek köszönhetjük, ezt a pedig aztán nemcsak – újra – az amerikai forradalmárok, hanem amint az közismert, általában a modern liberális demokráciák politikai intézményrendszere is magába építette.

Az Írástudók forradalmában elemzett másik alapvető politikaelméleti probléma a természetes jogok megalapozásának a problémája. Az egy időben polgári (vagyis társadalmi szerződésen alapuló) és ugyanakkor nem polgári, mivel természetes (vagyis társadalom előtti) szabadságjogok megalapozásának a problémájára elsőként Burke hívta fel a figyelmet, és ez a politikai/logikai paradoxon (akárcsak annak a Kant vagy Thomas Paine által elvetett változata, az alkotmányos rendnek az önmaga megváltoztatására vonatkozó alkotmányos elve) a természeti jogok forradalmi értelmezésének arra a szélsőséges tendenciájára figyelmeztet, amely végső soron a politikumnak a politikai állapot előtti természeti állapotra való redukciójával fenyeget. A forradalom paroxista logikája szerint maga a forradalom tulajdonképpen sohasem érhet véget, és a felszabadulás sohasem mehet át polgári szabadságba, mivel – amint a szerző a bevezetésben fogalmaz – amennyiben „az emberek már természeti állapotukban is szabadok és elidegeníthetetlen jogok birtokosai, akkor soha többé nem tudhatjuk a fennálló politikai állapotokat biztonságban, tekintve, hogy a természetes és elidegeníthetetlen jogok nevében bármikor fel lehet forgatni azokat” (11.).

A politikumnak az ember természetes jogaira való redukciójának a problémája az igazságos szociális politika problémájának a kontextusában is visszaköszön, ugyanis bajosan biztosíthatja a tulajdonhoz való jog egyenlőségét az a társadalom, amelyben a jogok egyenlősége valójában a természeten, vagyis a társadalom és a politikum előtti állapoton alapszik. Ebből a szempontból, bár a szerző nem felejti el a pozitív, a javak társadalmi újraelosztását szolgáló jogok, és a negatív, a klasszikus szabadságjogok distinkciójának a kidolgozóját üdvözölni Robespierre-ben, végkonklúziója mégiscsak az lesz, hogy az ugyancsak a természetre, jelen esetben az életszükségletekhez való jogra redukált forradalmi szociálpolitikának szükségszerűen kellett elvezetnie a terrorhoz.

A fogalmi és a történeti elemzést szervesen ötvöző könyv nemcsak a kiinduló tételt (mármint azt, hogy egész modern politikai kultúránk forradalmi eredetű), hanem azt is meggyőzően demonstrálja, hogy a politikai elmélet mellett jelenlegi politikai tapasztalatainkban is lépten-nyomon a francia forradalom által felvetett filozófiai kérdésekkel szembesülünk, és a rájuk adott korántsem végérvényes válaszokat éljük meg. Az Írástudók forradalmát – bár kétségkívül történészek és politikaelmészek is haszonnal forgathatják – éppen ezért elsősorban nem történeti, de még csak nem is politikatörténeti vagy általános politikatudományi vonatkozású munkaként, hanem a politikai filozófia eszmetörténeti apológiájaként ajánlatos olvasni.

*Demeter M. Attila: Írástudók forradalma! Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.