Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Láng Gusztáv

József Attila és Dsida Jenő

A cím összehasonlítást ígér, sőt a filológiai hagyományok szerint hatásvizsgálatot. Hagyománya van annak a feltételezésnek is, hogy a hatás a „nagyobb” költő életművéből irányul a „kisebb” felé; az „átadás” és a „befogadás” keresése egyben egy hierarchikus viszony elfogadása is. Tudjuk, hogy Dsida Jenő ismerte József Attila költészetét; 1931-ben kritikát is írt Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetéről, de egy Bóka Lászlóhoz 1934-ben intézett levelének tanúsága szerint későbbi verseit is olvasta, s ezek hatására József Attila költészetét az általa addig mesterként tisztelt Babitsé fölé rangsorolta. (E levelet akár a később alakuló József Attila-kánon fontos erdélyi előzményének is tekinthetjük.) A hierarchia tehát adott, és azt maga a „kisebb” költő, azaz Dsida Jenő ismerte el, készségesen és vonakodó hiúság nélkül.

Ezt a rangkülönbséget a magyar irodalmi kánon nemcsak megerősítette, hanem tetemesen növelte is. József Attila – ha ideológiai okokból is, de korántsem méltatlanul – a modern magyar líra értékrendjének csúcsára emelkedett (mi öregebbek még emlékszünk a Pető-fi–Ady–József Attila hármas értékvonulatra), a Dsida-életmű pedig – ugyancsak ideológiai okokból – a József Attiláéval ellentétes értékpozícióba került. A József Attila-kánon értékelvei és értelmező gyakorlata mintegy kizárta Dsida Jenő költészetének kanonizálását.

Ebben szerepet játszott – a Dsida-életmű rangsorolása tekintetében kedvezőtlen szerepet – az erdélyi kritika által kialakított értékrend (a „kisebbségi” vagy „transzszilvanista” kánon), amely a „helikoni triászt” (Reményik, Áprily, Tompa László) tekintette az erdélyi líra csúcsainak, minden más költőt hozzájuk képest alacsonyabb régióba térképezve. Igaz, Dsida Jenő verseskönyveit, különösen utolsó, posztumusz kötetét, az Angyalok citeráján-t kedvezően fogadta a kritika, annak kimondását azonban, hogy Dsida Jenő a magyar (az összma-gyar, nem csak az erdélyi) újklasszicizmus rangos képviselője, egyedül Kren-ner Miklós (Spectator) merte vállalni, őt azonban, nem lévén irodalomkritikus, aligha tekintették mérvadónak. Csak szűk, mondhatni nemzedéki körben figyeltek fel arra a kanonizációs kísérletre is, amelyre Vajthó László Mai magyar költők című antológiájában bukkanhatunk; e versgyűjtemény két költőnek juttat kiemelt helyet, a többi kortárshoz képest nagyobb terjedelmet: József Attilának és Dsida Jenőnek. Ennek mintegy (ugyancsak nemzedéki?) folytatása a költő válogatott verseinek Rónay György által sajtó alá rendezett és előszóval ellátott kiadása 1944-ben. Ezt a „posztumusz karriert” azonban derékba törte a második világháború utáni rendszerváltás, illetve az azt követő ideológiai terror.

Visszatérve (vagy rátérve) azonban a címben jelzett „összehasonlító” témára: József Attila és Dsida Jenő (lehetséges) kapcsolatáról polémia zajlott csaknem ötven évvel ezelőtt, melynek érdekessége, hogy az egymásnak ellentmondó felek valószínűleg nem is tudtak egymásról. E „polémiát” Földes László kezdte 1957-ben, az 1956-os Utunk-béli Dsida-vitát lezáró terjedelmes cikkében. Ezt írja: „Azonnal fölfigyel [ti. Dsida Jenő] József Attilára, és biztos az ítélete a maga szempontjából. Rendkívüli tehetségnek tartja: »József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója.« (Dsida Jenő: József Attila: Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Helikon, IV. évf. 1931. 5. szám). Ám ha Ady Endre költői útjának igazi folytatója, akkor már érthető, hogy a kötet kivívta »lelkes tetszésemet s egyszersmind heves ellenkezésemet«. »József Attila verseit szeretni vagy nem szeretni: ízlés dolga« – állapítja meg, és nem is titkolja, hogy ő inkább nem szereti.… majd kikel »szólamai«, »programja«, »ideológiája« ellen. Nem is csoda. Hiszen a nem követhető Ady modern követőjével találkozott. Ady szólamaival, programjával és ideológiájával a választott körülményeknek megfelelően. És amit Adyról vallott, hogy ti. nemcsak eszmevilágában, de nyelvileg sem követhető, azt teljes következetességgel viszi át az Ady-követőre. […] Kénytelen-kelletlen elismeri József Attila nyelvi erényeit, »bármennyire idegen is nekünk ez a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mint öncél zsákutcába vezet, s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet…« Így áll szemben Adyval. Nemcsak eszméinek, de költői nyelvének folytatóját sem fogadhatja el.1 Dsida Jenő az erdélyi Ady-revízió szülötte. Az Ady-revízió természetesen csak mozzanata volt egy általánosabb folyamatnak: a polgári radikalizmus, illetve a forradalmiság feladásának.”2 Az utolsó mondatból nyilvánvaló, hogy Földes László ítéletét a Petőfi–Ady–József Attila hármassággal jelölt (vagy jelképezett) „folyamatos forradalmiság” értékképzőnek vélt elve sugallta. Amin, a tanulmány keletkezési idejét figyelembe véve, aligha csodálkozhatunk. Inkább talán Dsida kritikai írásának – ugyancsak „következetes” – félreértésén.

Amire a másik „vitafél”, Bóka László hívja fel a figyelmet, alig három évvel (?) később, Arcképvázlatok című sorozatában. (Vajon olvasta Földes László tanulmányát?) Szerinte: „A kis kritika megdöbbent küzdelem József Attila költészetével. Hol lelkendezik (»Az utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire lekötött volna… Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója«), hol elutasítja József Attila szocialista verseit (»Hideg fejjel megtanult program és ideológia ez József Attilánál«), nem ideológiájuk miatt, hanem költőiségük miatt (»programjával talán sokkal inkább egyetértünk, mint egyetérzünk költé-szetével«).

Dsidával egyetlenegyszer váltottam levelet, 1934-ben. Válaszában, melyben erre a kritikájára célzó passzusomra felelt, ezt írja: »Ma már nemcsak programjával, de költészetével is egyetértek. Nincs nagyobb költészet ma az övénél. Gloria! Gloria! Gloria! Michael pápa3 egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke.«

Egyszer említettem József Attila előtt Dsida nevét. Megbántam, mert tudtam, hogy milyen érzékeny a kritikákkal szemben. József Attila rajongva beszélt róla. »Barátom« – mondta. Megnyugodva faggattam most már, hogy nem haragudott-e a kritikájáért. Megütődve nézett rám. Azt a passzust idézte, melyet én pejoratívnak éreztem: »Egy-egy versén igaz művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé.» – Hát nem gyönyörű?! – kérdezte. – Szarom a drágakövekre!

Kiderült, hogy leveleznek. (Tudta például, hogy Dsidát Benedek Elek fedezte fel, tudott Dsida egy szerelméről, elmondta, hogy Dsida meghívta, de egyelőre nincs pénze az útra.) Vajon nincs ennek a levelezésnek nyoma?”4

Ugyanabból a szövegből Földes László egy József Attila ellen ármánykodó költőtárs képét hozza ki, Bóka László pedig – emlékei és egy Dsida-levél alapján (melynek hitelességét, sőt létét is kétségbe vonták sokáig a Dsida-ellenes tábor tagjai) – egy József Attila-rajongó kortársét. Amit magának József Attilának a vélekedése is alátámaszt.

Levelezésükből jelenlegi ismereteink szerint József Attila egyetlen levele maradt fenn, legalábbis a két költő általam ismert hagyatékában. További „nyoma” azonban van. A Pásztortűz szerkesztői üzeneteiben József Attila szerepel egyik címzettként, abban az időszakban, amikor a folyóiratot bizonyíthatóan Dsida Jenő szerkesztette.5 József Attila költeményeiből is közölt a Pásztortűz (azaz Dsida), és nincs kizárva, hogy az Erdélyi Helikonhoz is az ő közvetítésével jutottak el a költőtárs versei. Elmondhatjuk, hogy József Attila egyik „felfedezője” az erdélyi közönség számára Dsida Jenő volt. Igaz ez akkor is, ha valószínű, hogy figyelmét Kuncz Aladár hívta fel vele csaknem egyidős pályatársára.6 Ez is érv amellett, hogy az erdélyi irodalom történetében immár hagyománynak tekinthető KorunkHelikon szembeállítást sokkal árnyaltabban kell (és lehet) tárgyalni, mint eddig tettük.

Elmondhatjuk tehát, hogy Dsida Jenő költészetének értékelése (és leértékelése) szoros kapcsolatban van József Attilához fűződő viszonyával. Ezért kívánom a továbbiakban néhány példával szemléltetni, hogy csakugyan egy nemzedékhez tartoztak, nemcsak születésük (és korai haláluk) dátumának közelsége miatt, hanem abban az értelemben is, hogy költészetükben azonos vagy rokon törekvések érvényesülnek; együtt teljesítik ki azt a költői irányt, melynek képviselőjéül szegődtek. Első párhuzam-példám a két költő avantgárd korszakából származik. József Attila egyik ifjúkori „sajtóvétsége” a Lázadó Krisztus című költeménye volt. Az „inkriminált” versszak így hangzik: „Nagy, roskadt lelke igéket emel még / s kilógatja fakult, sápadt szivét, / mint akasztott ember szederjes, szürke / nyelvét.” Ez a verszáró hasonlat nyilván a kivégzésre asszociál, és nyersseségével mintegy deszakralizálja a kereszthalált – de hasonlóan „nyers” jelzőket Dsida Jenő Messze látok című versében is olvashatunk: „Kitárt karral, üveges szemmel / messze látok a Golgotáról”, indul a költemény, a befejezés pedig: „És vértajtékos testemet / a keresztfán felejtik.” Nincs tehát „levétel a keresztről” – nincs tehát feltámadás sem, és nincs megváltás. E Dsida-költeménynek mintegy folytatása a Krisztus című, amely ugyancsak vitázik a Krisztus-kép sztereotípiáival: „…Megtépett és színehagyott / ruhádon vastagon ült a nagy út pora, / sovány, széltől-naptól cserzett arcodon / bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei – ” Dsida Krisztusa siratja, nem megváltja a világot, amint József Attila „lázadó” Krisztusa is elvégezhetetlen feladatnak tartja a világ töviseinek (értsd: a gonoszságnak) a kigyomlálását. Ez a téma –  a megváltatlan, a megváltást nem igénylő világ – szinte típustémája az expresszionizmus „érzelmi lázadásának”, ebben a vonatkozásban tehát egyik költőnk esetében sem beszélhetünk különösebb eredetiségről. Ezt legfeljebb a téma kezelésmódjában kereshetjük; a József Attila-vers esetében ilyen eredeti elem lehet a Krisztus-monológ imaszöveggé stilizálása, mely ellentéte a Krisztusnak tulajdonított Miatyánknak; a Dsida-vers esetében az „ikonográfiai vita”, hogy tudniillik az egyházi festészet Krisztus-ábrázolásai meghamisítják a Megváltó arcát: „Krisztusom, / én leveszem képedet falamról. Torz / hamisításnak érzem vonalait, színeit…” Mindkét költő életművének e korai szakaszában kimutathatók az evangéliumi témák mint a Krisztus-versek előzményei – ez felhívhatja figyelmünket József Attila költészetének erre az eddig elhanyagolt vagy (marxista értelmezői által) „tévútnak” minősített vonulatára. De fontosabb előzmény a mindkét költő avantgárd korszakára jellemző messianizmus, az igazsághirdető küldetéstudat, mely azonban megvalósíthatatlan feladatként, a küldetés válságaként tematizálódik verseikben – a fent bemutatott „Krisztus-helyzetek” ennek a válságélménynek a kifejezői.

De találunk közvetlenebb motívumpárhuzamot is a két költő korai verseiben. A villám például József Attilánál mindig az erő, a harc, a fegyver konnotátuma, mint azt a Villámok szeretője is igazolja. Utolsó két sorpárjában olvashatjuk: „De fergetegben hegyormokon állva / villámszívét az éjszakába vágja. // S míg ember, barom, fa szelíddé retten, / boldogan sír a megtárult egekben.” Dsida Jenő Ide hallgass című költeményében olvashatjuk: „És a csattanó villám / átszalad a szívemen, […] De holnap / rózsaként nyílok ki… / …minden eljövendő / igaz ember / szíve alatt.” A „szelídítő villám” és a „rózsanövesztő villám” rokonságát nem kell elemeznem; mindkét esetben a megvilágosodás és a belőle következő megigazulás e villám-jelkép sugallata.

De rokon vonások jellemzik a két költő szerelmi líráját is. Egyetlen példával szemléltetném, hogyan hatja át egyfajta szelíd erotika József Attila leíró képeit e témakörbe tartozó verseiben: „az utak összebújnak a hó alatt, / nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember…” A második sor »szerethet« igéje vonatkozhat (elsősorban) érzelemre, de lehet (másodlagosan) a »szeret-kezés« eufemizmusa is. A sort megelőző leíró kép tereli figyelmünket a másodlagos jelentés felé; ha „szürrealista” módon, azaz asszociációkövetőn értelmezzük, a »hó« a »hótakarót« idézi fel bennünk, s értelmet kap az »összebújnak« megszemélyesítés is (az utak a hótakaró alatt bújnak össze, akárcsak takarójuk alatt a szeretők). Ami eszünkbe juttatja egy görög epigramma hasonló sorát: „Nincs szebb, mint mikor egy takaró borul a szeretőkre…”

Hasonló stílusmegoldásokat Dsida Jenő verseiben is találunk, elsősorban a Nagycsütörtök kötet Szerelmes ajándék ciklusában. „Újszülött békém oly piciny. […] Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.” Anyaság és nemzés egymást feltételező képzetek; társításuk céloz a »béke« (nyugalom, elégedettség, harmónia) erotikus eredetére.

Nem véletlen az Aszklepiadész-epigramma felvillanása „bújtatott intertextusként” a József Attila-versben. Mindkét költő mintája – még újklasszikus korszakuk előtt – a görög és római szerelmi költészet, illetve annak bűntudat-nélkülisége. A fent idézett stílusmegoldások (hogy tudniillik a leíró kép, a lelkiállapot rajza válik erotikával áthatottá) egyben azt is sugallja, hogy a szerelem és a testiség a természet része; az ember csak ennek elfogadása által teremthet a természettel harmonikus kapcsolatot, illetve örvendhet zavartalan identitásnak.

A két költő szerelmi lírája később más-más irányba fordul, de rejtett párhuzamok az érett versekben is akadnak. József Attila költészetében a szerelem a halálfélelem, az egzisztenciális szorongás enyhítője (lásd Nagyon fáj című versét). De Érosz és Tanathosz freudi kettőse – ha rejtetten is – Dsida Jenő verseiben is felbukkan. A Miért borultak le az angyalok Viola előtt című ciklus „görögös” (bukolikát imitáló) első fejezetében a boldog és zavartalan szerelmi öröm leírása után hirtelen ezt olvashatjuk: „Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna, / mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek / s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna / vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek, / testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.” A „bújtatott intertextus” itt a Szeptember végén zárószakasza, szerelem és halál egymást feltételező élményének első nagyszabású kifejezése a magyar költészetben.

Természetesen nem feledkeztem el a két költő közötti világképbeli különbségről. Bár a távolság a kettő között – mint azt a Krisztus-versek életmű-kontextusára utalva jeleztem – a tényleges különbségeken túl a célzatos értelmezések következménye is. Van azonban a két eltérő tartalmú költői világkép között egy alkati, tipológiai rokonság is. Mindkettőnek az  alapja egy erősen kollektivista világnézet, illetve filozófia: a marxizmus egyfelől, a katolicizmus másfelől. Mindkét költőre jellemző, hogy ezt a világnézeti kollektivizmust mint a személyiség kibontakozását akadályozó dogmarendszert éli át, és miközben a választott (vagy az őket választó) világnézet szellemében világképet konstituálnak, egyben a rendszer dogmatizmusának kritikájára is vállalkoznak. József Attilától az Eszmélet idézhető erre példaként (jó néhány másik nagy vers mellett); Dsidától a Tíz parancsolat (szintén egyéb költemények társaságában).

Hozzátenném még, hogy a József Attila-kánon, melyet alapvetően az ideológiai dogmatizmus alakított ki és tartott fenn négy évtizeden át, átalakulóban van. Kérdés, hogy megmaradnak-e „főműnek” ez átalakulás során az olyan költemények, mint A város peremén vagy A Dunánál. Kérdés, hogy az életművön belüli hierarchia változása nem tereli-e a figyelmet (a József Attila-irodalom újabb fejleményei azt jelzik, hogy tereli) az olyan alkotások felé, melyeknek Dsida költészetében is fellelhetők a rokonaik. S a József Attila-kánon eme változásai nem változtatnak-e a Dsida-életmű „kanonikus pozícióján”. De ezekre a kérdésekre a majdani összehasonlító kutatások válaszolnak, melyekhez e referátum csupán egy-két szerény ötlettel kívánt hozzájárulni.

JEGYZETEK

1. Érdemes újraolvasni Dsida Jenő cikkének e passzusát a maga teljességében. „A magyar költői nyelv két ágra szakadása csaknem egyidejű a magyar költészettel. De a Kazinczy nyelvújításától kezdve egészen szembeszökő. Az egyik ág a magyar nyelv zamatos, erős, ősi törvényei szerint Adyig vezetett, kifejezve mindazt, ami csak képzettársításban, szóban, képben, fordulatban kisajátíthatatlanul, tősgyökeresen és lefordíthatatlanul magyar. A másik ág nyugat felé kanyargott, s magába gyűjtötte a nyugati gondolkozás összes mellékfolyóit. Ennek a folyamágnak partjain nyíltak ki azok a liliomok, melyek a Louvre kertjében vagy a Stefan George háza előtt is nyílhatnak. Ez az ág torkollik a Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi pazarul csillogó, ideges, finom költészetébe.

Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és ideológiát kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink nehéz kongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére. Bármennyire idegen is nekünk ez a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mint öncél zsákutcába vezet s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet, mégis jólesik figyelnünk reá.” Félreérthetetlen, hogy Dsida Jenő nem József Attila költői nyelvét „utasítja el”, hanem „őseink” nyelvét mint a költészet egyedüli nyelvi forrását.  

2. Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1983. 40–41.

3. Ti. Babits Mihály.

4. Bóka László: Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1966. 908–909.

5. Bizonyíthatóan 1927. december 4-től. Erre nézve l. Láng Gusztáv: Dsida Jenő két írói álneve. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, XII. (1968), 2. sz. 287–91.

6. József Attila verseinek erdélyi fogadtatását Kántor Lajos dolgozta fel: A hiány értelmezése (József Attila Erdélyben). Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980. Tanulmányában Kuncz Aladár közvetítő szerepére helyezi a hangsúlyt, és a Pásztortűzben megjelent meleg hangú József Attila-bemutatást is „József Attilánál idősebb” irodalmárnak tulajdonítja; szerinte Áprily, esetleg Reményik „kerülhet szóba”, mivel Dsida Jenő csak 1930-tól tűnik fel szerkesztőként a folyóirat címlapján. A valóság azonban más (l. az 5-ös számú jegyzetet), ezért Dsida Jenő szerzősége is valószínűsíthető. Különösen ha figyelembe vesszük a bemutató írás következő kitételét: „József Attila a háború utáni fiatalok közül való, akik hamar értek, mert az élményből és a megpróbáltatásból bőven kijutott nekik.” Ehhez hasonló nemzedéki önjellemzést olvashatunk Dsidától 1930-ban: „Legelső olvasmányom, amelyre visszaemlékszem, a Világháború képes krónikája volt… Legelső emlékeim hősi halottakról és fátyolos gyászruhákról szólnak.” (Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, III (1930), 1. sz. 24–5.)