Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Sümegi György

Levélpótlás Kós Károlytól. Utunk, 1957

Kós Károly-reneszánsz – mondhatjuk az 1990-es évtized Kós-kiadványait látva, és erősíthetjük meg az új századi két legfontosabbal: Anthony Gall (Kós Károly műhelye. Bp., 2002) és a Kós Károly levelezése (Bp., 2003) kötetekkel. Sas Péter a Kós Károlytól származó, az általa írott volt levelekből hétszázhuszonhatot (726!) tesz közzé, s így az eddigi legteljesebb (noha tovább bővíthető) Kós-féle levelestékát adja a kezünkbe.  Mintha a Mester roppant méretű életműépületének a levelezéssel átvilágítva jobban látszanának a helyiségarányai, az épület teljessége. Ám most már nemcsak a belső terek arányain, egymásba kapcsolódó térláncolatán  töprenghetünk, hanem mintha a befejezés, a lakhatóvá (megismerhetővé, használhatóvá) tétel, a végleges berendezés utolsó simításain dolgoznának szorgos kezek.

A Kós Károly által írott, tőle származó levelek sorát néhány, az Utunknak címzettel szaporíthatom. A levélgyűjtemény 1945 utáni részében is föllelhetünk néhány irodalmi folyóirat szerkesztőségének címzettet, amelyekben jobbára a köszönet gratulációval (a lapok évfordulóira) váltakozik (Kós Károly levelezése. 2003. 484, 595.; Utunk, 593. Korunk, 642; Igaz Szó). Kiemelkedő jelentőségű közülük a Korunknak írott 1971-es keltezésű, mivel ebben a Kiáltó Szó röpirata félszázados évfordulóján a politikai környezetet, a fölhívás fogadtatását is alaposan mérlegre teszi. Az Utunk szerkesztőségének címzett további, a levéltékában nem szereplő levelek (1957. VI. 1.; 1968. XII. 29.; 1974. XII 31.) közül az irodalmi hetilap 12. évfordulójára, az ötszázadik száma megjelenésekor írottban (5 kéziratoldal, mgt., Bp.) visszaidézi a lap indulását, azt, hogy kik s milyen történeti körülmények között hozták létre: „visszapillantottam az útra, melyet születése óta az Utunk megjárt.” De valójában „a lap nyomdagrafikai alakulásával és felépítésével kapcsolatos” emlékeit sorolja. Elsősorban is azt, hogy „a lap címfejének” ő volt a tervező-megalkotója, és az eredménnyel még 12 év múlva is elégedetlen. Ezért aztán belefog a lap elemző bemutatásába, formai felépítésének, szöveg és kép viszonya meghatározásának, nyomdai és tipográfiai képének a megfogalmazásával, fennállása óta történt változásaival, ha úgy tetszik: fejlődésével foglalkozik. Nem kerüli el a figyelmét sem a használt betűtípusok jellemzése, sem az illusztrációké. Ez utóbbiakról máig ható érvénnyel írja: „csupán igazán magasrendű szépirodalmi szöveg érdemel illusztrációt, de az aztán a szöveghez méltóan művészi grafika legyen. […] Az igazán nagy művészek igazán művészi rajzai, vázlatai […] még nem tekinthetők egyúttal művészi szöveg (könyv) illusztrációknak is. A kettő nem ugyanaz. És ha vannak is ma már értékes művészeink, de igazi könyvillusztráló grafikusművészünk még nincsen.” Kós foglalkozik még a tördeléssel, az egybefüggő szövegek megszakításának általa (is) helytelenített gyakorlatával, és a levél legvégén a valamikori szerkesztő praktikus tanácsokat ad a szerkesztőségnek.  „Haragos írását”, amelyben a minőségibb szerkesztői munkára és sürgető tennivalókra is figyelmeztet, jókívánságokkal fejezi be.

A levél egészében forrásértékű dokumentuma Kós és az Utunk kapcsolatának, Kós Károly nyomdagrafikai és tipográfusi fölfogásának. A lap első tizenkét éve tipográfiai arculatának a bemutatását az aggódó szakszerűség és a segíteni akaró igazmondás egyaránt áthatja. Kósnak a tizenkét éves Utunkat érzékeny-szigorú mérlegére helyező levelével a negyvennégy évet élt (1945–1989), minden körülményben legelsősorban  a magyar nyelvet és a magyar irodalmat szolgáló irodalmi hetilapra, az Utunkra születése hatvanadik évfordulóján tisztelettel emlékeztetjük a még emlékezni képes szerzőket és olvasókat.

Sümegi György

Kedves Barátaim!

Vén embernek jobb békét hagyni, mert az már nem arra való, hogy mozgassák. Lám csak, most elővett a reuma – úgy látszik, ezzel az erővel –, és az megtiltja nekem az utazást stb. Meleg kell már nekem és száraz levegő, meg aszpirin, nem pedig szereplés.

Kérlek tehát, ne haragudjatok reám, ha arra kérlek: töröljetek engem ki a szatmári írónévsorból, és hagyjátok, hogy itthon fájtassam a vállamat és karomat.

Kívánok azonban Nektek minden jót és főképpen egészséget; barátsággal köszönt

Kós Károly

Kolozsvár, 957. VI 1.

 

Abban az időben, amikor a felszabadulás után dolgozó népünk, pártja vezetésével, az összeomlott régi élet romjai között nehéz, lázas tusakodással törte az utat az új élet felé, akkor, ezelőtt tizenkét esztendőkkel született meg vajúdó, formálódó új társadalmunk új szellemi műveltségét, elsősorban irodalmi művelődését szolgálni és nevelni hivatott első magyar nyelvű orgánuma, az „Utunk”. A vajúdás folyamatát, a lap tartalmi és formai kialakítását, élükön néhai való Gaál Gáborral, az írásnak marxista szemléletű beavatottjai vezették le, és az új irodalmi szemléletet szolgálni hivatott lap jövendő életének és egészséges fejlődésének ígéretes erejében jött a világra. S készen állott már az útra is, melyet járnia elrendeltetett, amikor keresztelőjére meghívatott a grafikus is, hogy a grafika formai eszközeivel ábrázolja nevét a lapfejen.

Ez a grafikus akkor éppen én voltam: egy régi, immár elsüllyedt világ neveltje, és ezért a magam hibájául igyekeztem felróni azt a kellemetlen érzésemet, mellyel tudomásul kellett vennem a lap szokatlanul nagy oldalterjedelmét (mely akkor nagyobb volt a mainál is). Igyekeztem azonban legjobb tudásom szerint megoldani a nekem juttatott feladatot, és megoldásomat a bírák megfelelőnek is ítélték. Viszont bevallom, hogy én nem voltam akkor sem megelégedve vele, és a mai napig nem békültem meg a lap címfejének azzal az újszerű grafikai megoldásával, mely ellenkezik a nyomdagrafika sokszázados egyensúly-törvényével. Nem tudom, hogy helyesen, de a látszat azt állapíttatja meg velem és bennem, hogy a lap szerkesztői, illetve grafikai tervezői – mindegy, hogy tudatosan vagy ösztönösen – az indulás óta eltelt tizenkét esztendő folyamán ismételten is, különböző módszerekkel és több-kevesebb eredménnyel próbálkoztak e grafikai egyensúlytalanságnak kiküszöbölésével vagy legalább enyhítésével, de ez nekik megközelítő mértékben sem mindig, teljességében pedig egyszer sem sikerült. (Véleményem szerint az eddig való kísérletek közül a legutóbbi két lapszám címoldalain sikerült a legjobban.)

 

Tizenkét éve múlt tehát, hogy elindult útjára a mi szimbolikus nevű „Utunk”. S indulása után aránylag hamarosan kiderült, hogy újjáalakuló társadalmunk magáévá fogadta a lapot: mind nagyobb számban vásárolta, szükségesen olvasta, és nemritkán – kritizálta is. S tizenkét év óta magam is e sokezres vásárló, olvasó és kritizáló olvasóközönség tagjai egyikének tudom magamat, aki most éppen a lap megjelenő félezeredik számát várom, hogy üdvözölhessem. S ahogy eközben visszapillantottam az útra, melyet születése óta az „Utunk” megjárt, megpróbáltam emlékezetembe idézni: honnan és hogyan indult egykor, és hová jutott el, mivé formálódott tizenkét esztendős korára, most íme – mint a lap régi olvasója és barátja, aki a múltakban néhány évtizeden keresztül akaratlanul ugyan, de örömmel tevékenykedtem a nyomdagrafika munkaterületén – elmondom a lap nyomdagrafikai alakulásával és mai felépítésével kapcsolatos néhány megérzésemet, észrevételemet és elgondolásomat, azzal a megnyugtató hitemmel, hogyha az, amit elmondok, felesleges, akkor úgysem árthat senkinek, viszont ha nem felesleges, akkor esetleg hasznos is lehet.

 

Az olvasó és lapja egymáshoz való viszonyának minden időben és ma is az a jellemző tulajdonsága, hogy az olvasónak igényei vannak lapjával szemben, a lapnak viszont kötelezettségei olvasójával szemben. Az olvasó azt igényli az „Utunk”-tól, hogy napi munkája után kapjon tőle megnyugvást, lelkét gyönyörködtesse, szellemét gazdagítsa, szépségszomjúságát kielégítse, s mindezt úgy, hogy a maga területén aktuális legyen, hogy ne fárassza, de üdítse, hogy ne untassa, de szórakoztassa. A lap köteles feladata viszont, hogy olvasójának ezt a jogos igényét nemes haladó hagyományainkra alapozott nemzeti formában és tiszta szocialista tartalommal elégítse ki.

Nem könnyen teljesíthető kötelezettsége ez a lapnak ma, mert a múlthoz képest nemcsak többletet tartalmaz, de új szemléletű szerkesztői munkát, rovatneveket, szellemet, illetve új szemléletű tartalmat és megjelenési formát követel.

Ha elég gyenge emlékezőtehetségemet szemelvényesen is végigfuttatom az „Utunk” tizenkét évfolyamán, nyugodt lelkiismerettel merem megállapítani, hogy a lap, kissé bizonytalanul tapogatózó indulásától kezdve, közbeeső megtorpanásokkal, sőt időnként kitérésekkel is, de egészében állandóan eredményesebben haladt felfelé és előre a maga köteles feladatának teljesítése útján – az írásbeli jutalom tekintetében. De azt is kénytelen vagyok megállapítani – mint személyes véleményemet –, hogy ennek az állandóan javuló szellemi (írásbeli) tartalomnak nyomdatechnikai formai felépítése és elrendelése (a szövegek elhelyezése – tördelése –, a szöveg és képek – felületek és foltok – egymáshoz való aránya és egymáshoz viszonyított elhelyezése a nyomástükörben, a megfelelő kenyérbetűtípusok és nagyságok, a címbetűk, léniák, keretek, zárólécek, díszek helyes megválasztása és alkalmazása) a tizenkét év alatt alig javult valamit is, sőt bizonyos szempontból ma e tekintetben a helyzet még rosszabb, mint az induláskor volt. Indulásakor a lap képe, a mainál is nagyobb formátuma következtében is, melynek tükrét, illetve túl hosszú hasábjait alig vagy egyáltalában nem élénkítette kép, vonal, fehér vagy fekete folt vagy bár valamelyes kiemelés stb., idegesítően sivár volt, s az olvasót sokszor elidegenítette magától. Később e tekintetben fokozatosan javult a helyzet: szaporodtak az illusztrációk, képzőművészeti alkotások reprodukciói, fotográfiák, rajzolt nyomdadíszek (mütyörkék), keretek, lécek: a lap élénkebb, vidámabb képű lett, a betűk sivár szürkesége eltűnt – az olvasók őszinte örömére és a lap javára. Tetézte a javulást a lap formátumának az egykorinál kisebbre változtatása, ami kezelhetőségét az olvasó számára könnyebbé tette, és az olvasó bosszúságát mérsékelte. (Bár még mai formátumában sem alkalmas arra, hogy különleges térfogatú könyvtárszekrénnyel nem rendelkező egyszerű dolgozó állampolgár a maga kedves lapját évfolyamonként beköttetve elhelyezhesse szekrénye könyvespolcán; tehát indokolt dühvel kénytelen a kiolvasott lapot – kiselejtezni.)

A lap szerkesztősége azonban az illusztrációs és díszítőanyag túlságos felszaporításával a végén túllőtt a célon: a túlságosan sok és ráadásul különböző jellegű, nagyságú és folthatású képanyagnak azonos oldalakon való összezsúfolásával egyrészt széjjelszaggatta az egységesnek kívánkozó szövegeket, másrészt megzavarta az oldalak (és oldalpárok) nyugalmát, felborította egyensúlyukat, aminek eredménye az olvasó esztétikai érzékének rombolása, a zavartalan olvashatóság megnyugtató hatásának rontása. „Est modus in rebus”, mondja figyelmeztetően a régi bölcs latin mondás.

Feltűnő és borzasztó a szövegekben – különösen a hosszabb és értékesebb szövegekben – túlságos mértékben használt kurzív betű, mely tudvalevőleg nehezebben olvasható, a szemet (és türelmet) inkább rontó, mint az ugyanolyan nagyságú kurrens antiqua. Viszont állandóan apad a garamond kurrens szedés a borgész javára. Véleményem szerint ugyan meggondolandó volna – különös tekintettel a betűanyag kopottságára és a nyomás nem mindig egyenletes erősségére, hogy e, valószínűleg a nyomásfelületek jobb kihasználása érdekében történő eljárás eltúlzása ugyancsak az olvasók szemének és idegeinek rovására szolgál. (Megjegyzem, hogy a kurzív apasztása semmi nehézségbe sem ütközik. A garamond szedés szaporítása – főleg, ha ezt a szöveg indokolttá teszi – pedig megtörténhetik úgy, hogy azért nem kell apasztani a szövegeket, ha megapasztjuk a sok esetben egészen indokolatlanul és apropos nélkül közölt festői vagy szobrászati alkotások fotókópiai reprodukálását (ami úgyis csak bosszantja az indokolást hiába keresgélő olvasót) vagy az igen gyakori gyenge, sőt primitív szövegillusztrációkat, melyek az ízlést nem nevelik. Nézetem szerint csupán igazán magasrendű szépirodalmi szöveg érdemel illusztrációt, de az aztán a szöveghez méltóan művészi grafika legyen, s nem olyan, amilyenekkel gyermekkoromban a ponyván árult kalendáriumokat vagy a krajcáros lapok címlapjait „díszítették” névtelen rajzosok. (Megjegyzem még, hogy az igazán nagy művészek igazán művészi rajzai, vázlatai azért még nem tekinthetők egyúttal művészi szöveg [könyv] illusztrációknak is. A kettő nem ugyanaz. És ha vannak is ma már értékes művészeink, de igazi könyvillusztráló grafikusművészünk még nincsen.)

Nagyon kellemetlen és érthetetlenül bosszantó tördelési divat ma az összefüggő szövegeknek megszakítása és a maradéknak egy másik, néha igen távoli oldal lehető legeldugottabb helyén való folytatólagos közlése. Ilyen idegesítő és indokolatlan operációban rendesen éppen a fontosabb, érdekesebb, olvasmányosabb szövegek: novellák, esztétikai cikkek, könyv-, színdarabméltatások, kritikák, irodalmi, művészeti események értékelései részesülnek. Hogy mi az oka ennek, nem tudom; hogy azonban elkerülhető, azt tudom. Ugyanis az „Utunk”-nak néhány utóbbi számában megpróbáltam néhány ilyen operációt visszacsinálni, ami – higgyék el nekem – rövidebb-hosszabb munkával és türelemmel, de minden nagyobb nehézség nélkül, a meglevő anyaggal és az adott területen belül sikerült nekem, és sikerült volna a tördelőnek, illetve a lap technikai szerkesztőjének is. (Hivatkozom a márc. 27. szám 5. oldalán megoperált Orgonavirágzás c. novellára és a 6. oldalán megoperált Szabédi-írásra, melyeket megszakíttatásuk nélkül lehetett és kellett volna betördelni; a május 15-i szám címoldali nagy riportjának, a 3. oldal szatírájának, a 6. és 7. oldalak egy-egy szövegének szerteszaggatását is el lehetett volna némi előtervezéssel kerülni.)

Feltűnő és nem éppen esztétikus a címszövegek betűivel való szinte gyermekes tobzódás. Elrettentő példája ennek a május 15-i szám 8–9. oldalpárján látható, ahol az összesen 9 címfejet 8 különböző típusú, nagyságú, szedett, illetve rajzolt blokk, – groteszk, álló, kurzív, verzális, kurrens, kövér és sovány, fekete és színes betűkből komponálta össze és helyezte el a szedő, illetve tördelő az esztétikának, a nemes nyomdagrafikának megcsúfolásával. „Varietas delectat”, tanítja ugyan az egykori latin közmondás, és ez igaz ma is, de az is igazság, amit egyik egykori bölcs professzoromtól tanultam meg még, hogy máig sem felejtettem el: „a hagyma is jó ízű, a csokoládé is jó ízű, de a kettő együtt mégsem jóízű”.

És ámbár volna még elég mondanivalóm, mégis csupán egy öreg és egykori szerkesztő két tapasztalati tanácsát vagyok bátor a szerkesztőbizottság szíves figyelmébe ajánlani:

1. A szerkesztőségnek mindig legyen legalább egy lapszám számára elegendő, sőt fölöslegesen elegendő kézirata.

2. Minden lapszám terve legalább egy héttel a nyomdába adása előtt legyen készen, a kéziratok alapján pontosan elkészíthető tördelési tervvel együtt.

De most már igazán nem folytatom tovább haragos írásomat, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem kritizálni, hanem szeretettel üdvözölni akartam az „Utunk”-at ötszázadik száma megszületése alkalmából. Ezzel is kezdtem, és most azzal a kívánsággal végzem mondanivalómat, hogy 12 esztendős lapunk, kinőve a kamaszkor természetes hibáit, haladjon még egyenesebben, még bátrabban és még eredményesebben, mindig csak előre a maga útján, dolgozó népünk szellemi művelődésének hűséges szolgálatában.

Kós Károly