Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Meinolf Arens

Jegyzetek a moldvai csángók múltjához és jelenlegi helyzetéhez (I.)

A körülmények

Aligha létezik olyan téma, amely annyira bűvkörébe vonta volna 1989 után a magyar humán tudományok különböző diszciplínáit, mint a moldvai csángókkal kapcsolatos kérdések. Ez a máig tartó érdeklődés azzal is magyarázható, hogy a romániai és a magyarországi totalitárius rezsim, valamint a Vatikán széles körben tabuként kezelte a témát. Ez viszont csak az egyik magyarázat arra, hogy a moldvai csángók történelmével és jelenlegi helyzetének bizonyos kérdésköreivel foglalkozó publikációk minősége és mennyisége miért nő ilyen rohamosan. Azon személyek egy részét, akik a csángók körül folyó vitákban elkötelezettek, az amúgy eltűntnek tartott,  hamisítatlan modern kor előtti magyar életmóddal való elmélyült foglalkozás érdekli. Alapjában véve a csak 1989 után lehetővé tett, a megmaradt, még magyarul beszélő moldvai katolikusok iránti érdeklődés az 1989 utáni Kárpát–medencei magyarok helyzetéből adódik, melyet újra és újra válságosnak ítélnek meg.   A csángók kora újkori életét és hitvilágát jórészt magyarnak tüntették fel, életvilágukat egy a modernitást tagadó világként jelenítették meg.

A témával való törődés politikai érdekek által is nagymértékben meghatározott. Végső soron a római katolikus egyház tagjai 20–30 százalékának nemzeti hovatartozásáról van szó, akik továbbra is nemzet előtti identitásformákba szerveződnek.

A helybeli mozgósítható erők nagyon egyenlőtlenül oszlanak el. Magyar oldalon elsősorban értelmiségiek érintettek ebben, akik, mint általában, ebben a vonatkozásban is megosztottak. Emellett az erdélyi magyar és a magyarországi széles körű nyilvánosság csak a tisztán néprajzi aspektusok (lásd például a csángó népzene népszerűsége) kutatására szorítkozik.

A nemzeti román oldalon fellelhető a nagyrészt már teljesen elrománosodott csángókból összetevődő moldvai és bukaresti egyház helyi klérusa, amely regionális őrhelyként is működik, valamint a csángók településeinek helyi világi elitje.

A magyar rész helybeli képviselete a pusztinai vagy klézsei példaképszerű közösségeket kivéve nagyon gyenge, és tulajdonképpen csak néhány, kivételes anyagi forrásokkal nem rendelkező személyből áll.

A katolikus egyház szerepe
Romániában

A romániai katolikus egyház története egy olyan országban, amelynek jelenlegi határai csak 1947 óta léteznek, szintézis formájában máig sem íródott meg. E szintézis lehetséges szerzője elé egy sor – első vagy második látásra aligha teljes dimenzióiban felismerhető – kérdés tárul. Hiszen a szerzőnek figyelembe kell vennie a mai Romániát alkotó régiók tökéletesen különböző történelmi fejlődését ugyanúgy, mint a mai, viszonylag fiatal román állam területére (régen és ma) betelepült különböző népek általános, kulturális és vallástörténetét. Legjobb értelemben is egyszerre vallástudósnak, néprajztudósnak, szociológusnak és Kelet-Európa történészének kell lennie annak, akinek egyenértékű ismeretekkel kell rendelkeznie  egyrészt a kelet-európai ortodox világ, másrészt a kelet-európai katolicizmus múltbéli és jelenlegi eseményeiről.

Az utolsó, 2002. márciusi romániai népszámlálás adatai szerint az összesen 21 698 181 lakos közül 1 028 401 római katolikusnak és 195 481 görög katolikusnak vallotta magát. Ez az összlakosság 4,7 százalékát, illetőleg 0,9 százalékát teszi ki. A népesség nagy többsége román ortodoxnak vallja magát (18 806 428 – 86,7 százalék)1 Egy tartós és számszerűen is jelentős kivándorlási hullámnak, illetve az amúgy is  csökkenő romániai népességszaporulatnak köszönhetően az utolsó előtti, 1992-es népszámlálás adataihoz viszonyítva a római katolikus egyház tagjainak száma 100 000-rel,  a görög katolikus egyház tagjainak száma 30 000-rel csökkent. Mindazonáltal Moldva és Erdély mára már román etnikumú római katolikus lakosainak száma alig csökkent. A visszafejlődés elsősorban tehát Erdély magyar katolikusait érintette.

Mi teszi Európa vallás- és egyháztörténetének, néprajzának és az interkulturális kommunikáció témakomplexumának szempontjából ez a szám szerint viszonylag kicsi és belsejében mélyen megosztott, ma egy nagyrészt ortodox vallásúak által lakott államban  élő kisebbséget oly fontossá és érdekessé? Miért épp a Moldvában élő katolikusokat kellene egy esettanulmány erejéig kiválasztanunk? Milyen szerepet játszott és játszik ma is a katolikus egyház annak a térségnek a történetében és jelenlegi társadalmi fejlődésében, amely jelenleg a román államhoz tartozik? Miért szakadt a romániai katolikus egyház ténylegesen három részre, amire – legalábbis Európában – nincs példa?

Mely személycsoportok és nemzetiségek vallják, illetőleg vallották magukat katolikusnak? A romániai katolikusok különböző csoportjainak történetében, megélt hitvilágukban és mindenkor uralkodó identitásmintákban milyen különbségek lelhetők fel?

Románia mely régióiban élnek katolikusok? Változott-e a romániai katolikusok földrajzi eloszlása és etnikai összetétele az utóbbi évtizedekben és évszázadokban? Végül pedig ennek a különösképpen a moldvai csángó katolikusok történetével és jelenlegi fejlődésfolyamataival foglalkozó szintézis szerzőjének meg kellene vizsgálnia azokat a külső hatásokat, amelyek a múltban a magyar politikát a Habsburg-Monarchia és a Duna melléki fejedelemségek, Moldva és Havasalföld felől, a jelenben pedig Romániát az Európai Unió és Magyarország felől érték, és végül a Vatikán mindenkori álláspontját e kérdéssel kapcsolatban.

Nyugati bölcsészek kis csoportjának, akik Romániával foglalkozó tágabb témaköröknek szentelik kutatásaikat, kivétel nélkül meghaladja lehetőségeit, ha ezek közül a kérdések közül csak eggyel is behatóbban szeretnének foglalkozni. Mivelhogy e – csak első pillantásra – heterogén csoport elsősorban kivándorolt németekből és bevándorolt románokból áll össze, Romániát továbbra is többnyire a hagyományosan erdélyi szász perspektívából szemlélik, ami a román állammal való kapcsolatra is érvényes.2

A történelmi Moldva lakosságának többsége az 15. századtól errefelé keresztény ortodox román, akik a 13. és 14. században kis csoportokban vándoroltak be, akkulturációra késztetve a szlávokat, kunokat stb. Emellett élnek itt ma is számuk alapján lényeges kisebbségek, amelyekről a tudomány – főleg Nyugaton – csak ritkán vesz tudomást. Említésre méltók a görögök, bolgárok, örmények, németek és ukránok/rutének. A 19. században és a 20. század első felében a Galíciából és Oroszországból menekült, illetőleg bevándorolt zsidók (askenázik) alkották a fejlődő országok lakosságának gazdaságilag legjelentősebb részét. Moldva másik jelenleg is fontos kisebbségét a nyelvileg, kulturálisan és identitásmintáik alapján is nagyon heterogén cigány (roma) közösség alkotja.3

Majdnem ismeretlen az a tény, hogy a 13–14. századtól Moldva egyes részein egy eredetileg teljesen, mára már csak részben magyar ajkú katolikus kisebbség él, amelyik oda körülbelül a románokkal és szászokkal (németekkel) egy időben vándorolt be.

Ennek a magyar ajkú, legkeletibb latin keresztény közösségnek az újkorban (kb. 1600–1850) nagyon hosszú ideig tartó izolációja magyarázza a régi európai formákkal és gyakorlattal áthatott elemeket és a reflektálatlanul hagyományozott tartalmakat magában foglaló, a mai Európában egyedülálló hitvilág jelenségét.4

A 19. században a magyar ajkú klérus moldvai honosítási próbálkozásai az olasz minoriták ellenállása miatt meghiúsultak, utóbbiak ugyanis mindenekelőtt szellemi monopóliumhelyzetüket féltették.5 Ez a kör hosszas tárgyalások után 1884-ben a jászvásári (Iaºi) püspökség megalapításával érte el tartós sikerét. Első püspöke az elvárásoknak megfelelően a ferences conventuale Nicollo Josef Camilli (1884–1894, 1904–1916), Olaszországból származott.6 Jászvásárt csak évtizedekkel később rendelték alá az 1883-ban Bukarestben létrehozott katolikus missziós püspökségnek, melyet 1930-ban érsekséggé nyilvánítottak, és azóta irányadó hatást gyakorol a moldvai katolikusok életvilága fölött. A jászvásári és bukaresti püspökség alapítása XIII. Leó pápa (1873–1903) ortodox egyház elleni politikájának eredménye, melynek célja az volt, hogy az egyházegyesítés (pl. görög katolicizmus) és az aktív misszió Oroszország területére is kiterjedjen.7

Az 1918 utáni új határokat nagyrészt stratégiai és hatalompolitikai szempontok alapján  és nem etnikai tények alapján húzták meg. A népszavazások, ahogyan azokat néhány más állam régióiban megkövetelték és megrendezték, teljesen elmaradtak. Minden újonnan csatolt területen voltak különböző nagyságú részek római katolikus vagy görög katolikus többséggel.

Habár az új Nagy-Romániában a románság alkotta az abszolút többséget, éppen az újonnan hozzácsatolt területeken olyan nagy régiók voltak, ahol a románok határozottan kisebbségnek számítottak,  vagy a megtelepedett lakosságban alig képviseltették magukat.8

A katolikus egyház – a római és a görög katolikus egyház együttesen – számszerűen a többséget képviselte az újonnan Romániához csatolt területeken. Mindazonáltal a két egyházat kizárólag a katolikus világegyházhoz való tartozás köti össze. A görög katolikus egyház, amely 1698–1701-ben a román ortodox egyház egy részének Rómával való egyesítése által jött létre, mint minden egyesült egyház, különálló egyházszervezetet kapott, amely földrajzilag a mai napig a római katolikus egyház történelmi szervezeteivel minden szinten párhuzamosan létezik. A 18. század és 1948 között Észak- és Közép-Erdélyben, valamint az ezzel északon és északnyugaton határos területeken élő románok nagyrészt görög katolikus vallásúnak vallották magukat.  Emellett léteztek rutén/ukrán, magyar, szlovák és cigány/roma görög katolikus közösségek.9

1948-ban a kommunista rezsim és a román ortodox egyház összejátszása révén erőszakosan feloszlatták a görög katolikus egyházat. Ez újabb fontos lépést jelentett a minden életterületen lehetőleg homogén román nemzet létrehozásában, ami a nemzeti mozgalmaknak a nemzeti és ideológiai eszményképe volt. Jelentős számú görög katolikus klerikust és hívőt a tilalom bevezetése során letartóztattak, megkínoztak és meggyilkoltak.

Az 1989–1990-es váltás után ezt az egyházat sikerült újra törvényesíteni. Habár az új egyházszervezet ismét rendelkezik öt püspökséggel, valamint néhány papneveldével és kolostorközösséggel, saját állításukkal ellentétben ténylegesen nem nőtt a terjeszkedési területe. Ha 1992-ben még körülbelül 230 000 romániai lakos vallotta magát görög katolikusnak, 2002-re számuk az elöregedés és kivándorlás következtében már 195 000-re csökkent (az összlakosság 0,9 százaléka), amelyből 160 000 román nemzetiségű.10 A jövőben további népességcsökkenésre számíthatunk, annál is inkább, mivel a görög katolikus egyházat a román társadalomban csakis a nemzeti téma körüli történelmi érdeme miatt ismerik el. Mint minden (főleg ortodox) közösségben, érvényes a román = ortodox azonosítás, az egyes személyek vallási meggyőződésétől függetlenül. A vidéki térségekben alig tucatnyi közösségben találunk görög katolikus többséget. A görög katolikusok nagyrészt az észak-erdélyi Máramaros és Szatmár megye nagyvárosaiban élnek, ahol minden helységben kisebbségben vannak.

A közös püspöki konferencia ellenére a görög katolikus egyház és a két római katolikus romániai részegyház között a hitélet egyik szintjén sem létezik lényegi együttműködés, és az együttműködés nem is áll egyik részegyház érdekében sem.11

Folytonosságok a rendszerváltásban. A római katolikus jászvásári egyházmegye 1884-től 2004-ig

A mai Románia mindhárom katolikus egyházának nagyon különböző története van.

A jászvásári és bukaresti római katolikus egyházmegyék sorsa 1883-84-es alapításuk és különösen 1918 után lényeges pontokban teljesen másképp alakult, mint Románia másik két katolikus egyházáé. A két világháború közötti időszakig a missziós püspökségek minden jellegzetes szerkezeti jegyét hordozva működtek:

1. Külföldi klérus személyes dominanciája minden területen. 1884–1925 és 1944–1950 között a jászvásári egyházmegye püspökei és apostoli (pápai) kormányzói nem Moldvából és nem Romániából származtak, Theodor Cisart (1920–25, †1954) is beleértve, aki bár Olténiából jött, de csehországi sváb felmenői voltak. Nicollo Josef Camilli (püspök 1884–1895, 1904–1916), Caietan Liverotti (1894–1895, apostoli kormányzó) és Ulderico Cipolloni (1916–1920, apostoli kormányzó) olaszok voltak. Dominique Jaquet (1895–1903, püspök) francia ajkú svájci volt, Josef Malinowski (1903–1904, apostoli kormányzó) pedig egy Lengyelországból Moldvába bevándorolt család sarja. Camilli, Jaquet, Cipolloni és Liverotti a Ferenc-rend tagjaként a jászvásári olasz–francia hatás alatt álló püspöki helytartóság (1818–1884) tradícióját képviselte, ugyanúgy, ahogyan a kora újkor óta Moldvában tevékenykedő boszniai, olasz és kisszámú magyar ferences is.

Az 1951-ben a kommunista hatalom által megöletett Anton Durkowitsch püspök (1947–1949) az osztrák Deutsch-Alten-burgban született, amíg a kétszer is apostoli kormányzónak választott Markus Glaser (1944–1947, 1949–1950) a cári Dél-Oroszország német katolikus közösségéből származott.12 A római katolikus papság román identitású első generációjának kiképzése érdekében az általános román nyelvű oktatás megszervezése mellett egy római katolikus papnevelde 1886-ban Jászvásárban való felállítása volt a döntő. Ez máig is az újonnan létrehozott, román nemzeti identitással rendelkező római katolikus klérusnak a szellemi központja. Mihai Robu (1925–1944) lett végül is az első helyi moldvai csángó püspök a jászvásári püspöki székben.13 Noha Szabófalván, az északi csángók egyik legarchaikusabb és legjelentősebb településén nevelkedett, szellemi és kulturális tájékozódását a jászvásári papnevelde alakította, ő volt az, aki az állami szervek segítségével előmozdította a moldvai csángók elrománosítását. Hivatali idejében éleződött ki a román papság elutasító magatartása a magyar kántorokkal (deákok) és a csángó falvakban a vallásos tevékenységek során használt magyar nyelvvel szemben.

2. A külföldi klérus állandó fluktuációja.

3. Az idegen papság csekély beágyazottsága a helyi hívők életvilágába. Moldvában ugyanúgy, mint a 20. századi Afrikában és Dél-Amerikában, két párhuzamosan megélt katolikus gyakorlat csapott össze.14

4. Az állami hatóságok, a többségi társadalom és a többségi felekezet – itt tehát a romániai állami intézmények, a román nemzet és a román ortodox egyház – a külföldi és katolikus klérussal szemben tanúsított alapvető bizalmatlansága.

Mihai Robu hivatali idejében történik meg az újonnan alapított helyi papságnak a klerikális fasizmus Romániában megjelenő változatát megjelenítő Mihály Arkangyal Légiójával (a későbbi Vasgárdával) való találkozása. A légió által képviselt, etnikailag homogén román állam létrehozását célzó népi ideológia a katolikus klerikusok között is hamar sikert aratott.15

A vatikáni politika célja az volt, hogy a missziós püspökségek és a külföldi papok helybeli segítségével minél rövidebb idő alatt autochton papság jöjjön létre. Így a csángók többségének az „alapos” elrománosítása által sikerült pár évtized leforgása alatt a missziós püspökséget reguláris/országos „rendes” püspökséggé alakítani. A külföldi klérus célja a magától értetődően román nemzetiségű római katolikus egyház létrehozása volt.16 Ehhez pedig a teljes egészében agrártársadalmi keretek között élő csángókat valóságos nyelv- és identitáscserének kellett alávetni. Egy katolikus közösség anyanyel- vének a megőrzése a katolikus egyház elitje számára még teológiai szempontból tekintve is jelentéktelen volt. Elsődlegesnek a felekezethez való tartozás számított. A 19. és 20. század során nemcsak Jászvásáron, hanem Európa, Dél-Amerika, Ázsia és Afrika számos országában jártak el ugyanilyen módon.

Az 1944-es kommunista hatalomátvétel után egészen az ötvenes évek végéig Moldvában is sor került a hívők és a klérus elnyomására. Többek között letartóztatták Anton Durkowitsch és Markus Glaser jászvásári püspököket és Alexandru Cisar bukaresti érseket, Durkowitschot megölték.17

Az 1960-as évek óta azonban, Petru Pleºca (1951/65–1977) püspök hivatali idején, de különösen a jelen időkig hivatalban lévő utóda, Petru Gherghel alatt (mindkettejüknek moldvai csángó gyökereik vannak) a kommunista államnak a katolikus egyházhoz való viszonyában példátlan  változás következett be. Egy Kelet-Európában precedens nélküli, felgyorsult templomépítés kezdődött. Persze szentmisét Moldvában továbbra is csak román nyelven lehetett celebrálni. A mélyen hívő csángók sikeres elrománosítása tehát ebben az időben is folytatódott. Ugyanakkor sok helyen a helyi papság mint ellenőrző apparátus is működött18. A papneveldét újra megnyitották. 1973-ban és 1978-ban, a Vatikánnak néhány kommunista országhoz (Lengyelország, Magyarország) való közeledése jegyében Ceauºescu találkozott a pápával. A jelenlegi bukaresti érsek, Ion Robu (1984/1990-től)19, valamint  a jászvásári hivatalban levő püspök, Aurel Clerca (1980–1985), mindkettő moldvai csángó gyökerekkel, a hetvenes és nyolcvanas években, a legsúlyosabb elnyomások idején hivatalosan hosszú ideig Rómában tanulhatott, és hivatali pályafutását Bukarestben és Jászvásárban kezdhette meg, miközben a görög katolikus egyház működését rigorózusan betiltották és üldözték, az erdélyi területeken pedig a római katolikus egyház erős nyomásnak és zaklatásoknak volt kitéve.

A Vatikán és Románia közötti hetvenes és nyolcvanas évekbeli kapcsolatokat mostanáig mélyebben nem kutatták.20 Jellemző módon 1989-ig Gherghelnek és Robunak egyetlen, a görög katolikus egyház és az erdélyi római katolikus egyház javát szolgáló cselekedete sem ismeretes.

Ebből a nagyon komplex összképből milyen megoldási lehetőségek gondolhatók el, és  román, magyar, illetve egyházi oldalról milyen következtetéseket kellene levonni a jászvásári és bukaresti püspökségeket illetően?

Hogyan kellene a romániai és magyarországi magyar katolikus egyháznak a két regáti püspökséggel szemben viselkednie? Tény, hogy a csángók nagy többsége természetes akkulturáció, valamint az állami és egyházi kényszer következtében teljes nyelv- és identitásváltás elszenvedője. Ennek folytán egy nagyon vitális, pápahű, teológiailag konzervatív, román nemzetiségű római katolikus lakosság és egyház létezik Moldvában. Az északi csángók Roman város körüli közösségeinek és a Jászvásár környéki szétszórt közösségek katolikusainak 95 százalékát anyanyelvük szerint teljesen, nemzeti identitásuk szerint részben románosították, és mindezt  a 19. század óta. Nem szabad abból kiindulnunk, hogy ezeket a csoportokat vissza lehet  vagy vissza kell magyarosítani. Ugyanez érvényes a Bákó környéki és a Tatros menti, nagy többségben katolikus falvak esetében.

Hasonlóképpen a szlovákiai és magyarországi görög katolikusok „vissza-ruténosítása”  vagy a görög szigeteken, Thi-noszon, Sziroszon és Korfun élő katolikusok keresztények „visszaolaszosítása” is abszurd és jogtalan lenne. Mindemellett jelenleg több görög katolikus magyar (kb. 320 000) és szlovák (kb. 170 000) van a Kárpát-medencében, mint román (kb. 160 000). A tények adottak. Amíg az egyik oldalon Erdély magyar katolikusainak száma a kivándorlás és az alacsony születési arány következtében csökken, a román nemzetiségű római katolikus népcsoport száma stagnál. A Moldvából Erdélybe bevándorló és itt letelepülő románosított csángók révén a még dominánsan magyar püspökségekben megnőtt a román nyelvű misére és a más vallásos tevékenységre való igény. Így tehát a magyar oldalon a részleges románosítás nyomása lappangva, de egyre inkább érvényesül. A temesvári püspökségben ezek a jelek már felismerhetőek, és hosszú távú hatóerővel rendelkeznek. A néprajzi, szociológiai és történelmi kutatás számára fontosnak kell lennie, hogy a már teljesen asszimilálódott csángókkal foglalkozzon. Őket eddig méltánytalanul elhanyagolták. Ez azonban azzal is magyarázható, hogy az általuk a közösségekhez való hozzáférést a magyar kutatók számára rendkívül megnehezítik, ugyanakkor a román kutatásban még nem léteznek modern kutatási és kérdésfelvetési módszerek a csángókra nézve. Ezeknek a katolikusoknak milyen helyük van a román nemzet kánonjában? A román nyelv és identitás teljes átvétele ellenére az ortodoxok mégis másodrendű románokként kezelik őket? Hasonló folyamatok milyen módon folytak le Kelet-Európa más országaiban?

A jászvásári és bukaresti püspökség sötét történetének egyházpolitikai feldolgozása elodázhatatlan feladat. Ehhez a jövőben a mostani hivatalokban ülő személyek múltjával és ténykedésével való foglalkozásnak is csatlakoznia kell. Az, hogy Róma még mindig ragaszkodik Robu és Gherghel személyéhez, valóságos egyházpolitikai botrány.

E tekintetben a Vatikánnak el kell ismernie és meg kell magyaráznia a 20. század folyamán a kisebbségek asszimilációját támogató politikája miatti bűnösségét. Itt meg lehet említeni összehasonlításképpen a latin-amerikai indián missziók tevékenységére és a Conquistára vonatkozó 1990-ben, a keresztes hadjáratok esetére pedig az elmúlt hónapokban Rómában elhangzott magyarázatokat.

Köllő Annamária fordítása

Jegyzetek

  1. 2002-es népszámlálás.

  2. Ezekre az egyoldalúságokra a romániai változások kutatójaként számon tartott Anneli Ute Gabanyi munkái jelentenek jó példát. Michael Metzeltin munkái a hivatalos, államra és államalkotó népre koncentráló romanisztikát (Rumänistik) képviselik, Romániának a környező szláv, török és magyar kultúrtérségekhez fűződő szoros kapcsolatai nem jelennek meg bennük. 

  3. Vö. az 1992-es és 2002-es népszámlálás hivatalos adataival. A cigányok közömbössége és premodern identitástudatuk miatt egy magasabb számadatból kell kiindulni. 

  4. Tánczos 1999, Pozsony 2002a, Prinz 2003, Domokos 1931, Kotics 1998.

  5. Ezt Vincze Gábor több dokumentummal is alátámasztja. Vincze 2002, 2004. Lásd még Pozsony  2002a.

  6. A jászvásári püspökség honlapján több információ is megtalálható a jászvásári püspökök életrajzáról.

  7. Ehhez Raimund Netzhammer püspök jegyzetei és beszámolója képeznek igen fontos forrást. Netzhammer 1902, 1909.

  8. A történelmi Székelyföldön és olyan megyékben, mint Szatmár, Bihar és Szilágy, valamint Erdély több városában. Bemutatja Kocsis/Kocsis–Hodosi.

  9. Különösen  Máramaros és Szatmár megye északnyugati részeiben. Lásd még  2002-es népszámlálás, Varga II.

10. 2002-es népszámlálás.

11. Ezek az összetűzések 1990 óta Kelet-Európa fontos egyházi szaklapja, a H2V-n (Hit a Második Világban) keresztül a nyugati olvasóközönség számára is tanulmányozhatók. 

12. Vö. a jászvásári püspökség honlapja. Különösen a különböző püspökök és apostoli gondnokok életrajzai (1884 óta). Ugyanez érvényes a bukaresti érsekségre is, ahol a most hivatalban levő érsek, Ion Robu az első, aki moldvai csángóként ezt az egyházi méltóságot viseli. Netzhammer II. 18.12.1925. 1466.

13. A jászvásári püspökség honlapja; Pozsony 2002b; Vincze 2002; Tánczos 1999. 95–173; a magyar kántorok elnyomása az 1925–1944-es időszakban 191–227. Ugyancsak sok, Mihai Robu személyére és munkásságára vonatkozó (terepmunka-eredmények vizsgálatából  származó) moldvai csángó történet beszél a magyar kántorok munkájának ellehetetlenítéséről és a magyar nyelv visszaszoritásáról, nemcsak a közéletben, hanem a magánéletben is. Emellett már a kortársak is szembetűnőnek találták hivatali működését, és ez a meglevő dokumentumok alapján nyomon követhető. A magyar állam 1940–1944-es áttelepítő tervezeteinek következményeként Robu  a román származás energikus képviselőjeként lépett fel. Ebben az ügyben került sor egy ebből a szempontból eredményes  találkozásra Antonescu marsallal 1943 márciusában. Robu magyar anyanyelvéről Cisar püspök nyilatkozata  Netzhammer I-ben, 1925. 02. 11. 1389. Beszámolók Domokos 1931-ben.  Netzhammer  püspök  az 1914. 11. 08-i Netzhammer I542-es és 1922. 02. 09.-i Netzhammer II.,1466-os bejegyzéseiben egy Jaquet püspök (1895–1904) és Sturdza miniszter között megkötött írásbeli egyezségről számol be, amely  arról szól, hogy egy évenként lefizetendő összeg (41 000 lej) fejében a jászvásári és halasfalvi pap-, illetve ferencesneveldében megtiltják a magyar nyelven való oktatást.

14. Gründer 1992.

15. Vincze 2002; Pozsony 2002a; Pozsony 2002b. 1989 után a csángó falvakban levő katolikus klérus pozíciójáról és mentalitásáról szóló helyzetfelmérést lásd Tánczos 1999. 95–173, 191–227. Megemlitendő Dumitru Mãrtinaº példája, aki 1940 után legionárius lett.

16. Netzhammer 1902.

17. Vö. a jászvárosi püspökség weboldala.

18. Pozsony 2002a;  Vincze 2002.

19. A romániai katolikus egyház honlapja (2002. 11. 12.): http,//www.catholica.ro/biserica/brc.asp?d=bucuresti; lásd még a H2V beszámolóit.

20. Ebben az esetben is a Hit a Második Világban (H2V) folyóirat információi jelentik az egyetlen elérhető forrást. Eddig magyar oldalról sem vizsgálták a jászvásári püspökség 1884 óta tartó történetét. Ugyanez érvényes a bukaresti érsekségre, ahol pédául Raimund Netzhammer püspök számára a csángók magyar etnikumhoz való tartozása természetes volt: Netzhammer I. 1914. 11. 08. 542; 1916. 07. 16.; Netzhammer II 1919. 02. 08. 873; 1920. 08. 15. 953, 956; az Alexandru Cisar püspökszentelésén részt vevő magyar csángók magyarul is énekeltek;1922. 02. 09. a Netzhammer I.-ben, a jászvásári püspökség viszonyairól alább Camilli püspök működésének leírása, aki mint a klérus sok tagja még az 1900-as diaszpóra idején sem lépett be ortodox vagy  nem katolikus templomokba: Netzhammer I. 1906. 01. 12. 66–67; 1916. 01. 16. 596–597; 1907. 04. 07., 118 az 1907-es parasztfelkelésben résztvevő csángók ellen alkalmazott eljárásaihoz, a magyar nyelvnek a jászvárosi püspökségben Camilli álltal való elfojtásához, 1913. 06. 20., 450. Továbbá Netzhammer 1902. Legfrissebb adatok: Vincze 2002; Pozsony 2002a.

irodalom

Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság (Die Moldauer Ungarn). Csíksomlyó. 1931.

Kocsis  Károly–Kocsis-Hodosi  Eszter: Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. A Study in Ethnic Geography. Toronto,  1995.

Kotics  József: Die moralische Wertordnung und ihre soziale Kontrolle in einigen Tschangodörfern des Moldaugebietes. Szeged, 1998. 27–49.

Netzhammer, Raymund: Über religiöse Verhältnisse in Rumänien: Skizzen aus der römisch-katholischen Mission. Salzburg, 1902. Különleges kiadás: Katholische Kirchenzeitung, 1902.

Uő.: Aus Rumänien. Streifzüge durch das Land und seine Geschichte. 1. Einsiedeln 1909 – 2. Einsiedeln 1913. (id. Netzhammer 1909 / Netzhammer 1913)

Pozsony Ferenc: Church Life in Moldavian Hungarian Communities. In: Hungarian Csángós in Moldavia. Essays on the Past and present of the Hungarian Csángós in Moldavia. Diószegi László (szerk). Bp., 2002., 83–115.

Uő.: Ceangãii din Moldova. Asociaþia Etnograficã Kriza Janos. Cluj, 2002. Englische Ausgabe: The Moldavian Csángos. Cluj 2002. Ungarische Ausgabe: Moldvai Csángók. Kv.,  2002.

Prinz, Clemens: Die Pfingstwallfahrt in Csíksomlyó. In: Ungarn Jahrbuch 27, München,  2003

Tánczos  Vilmos: Aufgetan ist das Tor des Ostens. Volkskundliche Essays und Aufsätze. Csíkszereda, 1999.

Vincze Gábor: An overview of the modern history of the Moldavian csángó-hungarians. In: Diószegi  László (szerk.): Hungarian Csángós in Moldavia. Essays on the Past and Present of the Hungarian Csángós in Moldavia. Bp., 2002., 51–82.