Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Gyáni Gábor

A megtapasztalt és elbeszélt múlt

A történelem a posztmodern fogalmáról

 

 

„A posztmodern fogalma – olvasható a témának szentelt és nemrég megjelent könyvemben – olykor még a szaktörténészek többsége számára is rendszerint annyit és nem többet jelent, hogy a neki (be)hódolók relativizálják a történeti igazságot, és tagadják a valóság puszta létét is. A posztmodern így megalkotott fantomképe persze heves ellenérzést kelt a szakmai etikájukra és az igazság szeretetére büszke tudósok körében. De vajon valóban ennyi lenne csupán, amit a posztmodern hirdet?”1 Erre a kérdésre kerestem a választ abban a könyvben, és a mostani előadásban újabb adalékokkal igyekszem majd szolgálni a kívánatos felelethez.

A posztmodern állapot tudatosítása egész sor 20. századi elméleti-filozófiai áramlat befogadásának köszönhető; döntő hatással volt és van e tekintetben a francia posztstrukturalizmus (Roland Barthes, Michel Foucault, Jacques Derrida), az angolszász nyelvfilozófia (Ludwig Wittgenstein), az amerikai filozófiai pragmatizmus (Richard Rorty), az újabb tudományfilozófia (Thomas Kuhn,  Paul Feyerabend, Willard Van Orman Quine, Bruno Latour), a német és francia filozófiai hermeneutika (Hans-Georg Gadamer, Paul Ricoeur). A mondottakon kívül nagy szerepet játszott e téren a szemiotika (Umberto Eco, Jurij Lotman), az olvasásesztétika (Paul de Man), a recepcióesztétika (Hans Robert Jauss, Wolfgang Iser), az interpretatív kulturális antropológia (Clifford Geertz), a német fogalomtörténet (Reinhart Koselleck), a retorika metaforaelmélete (Paul Ricoeur, George Lakoff és Mark Johnson), a beszédaktus-elmélet (John L. Austin, J. R. Searle) vagy az irodalmi narrativitás elmélet (Northrop Frye, Gérard Genette), hogy csupán a legszámottevőbb szaktudományos hozzájárulásokat említsük meg ezúttal a legkézenfekvőbb tudományos törekvések közül.2 Már talán ez a hevenyészett felsorolás is érzékelteti, hogy mily nagyszámú és sokrétű forrásból táplálkozik az a fajta szkepszis, mellyel a posztmodern a tudományos megismerés 19. századi realizmusát illeti. Ahhoz tehát, hogy bárki jól védhető pozíciókat építsen ki magának a méltán felforgatónak érzett posztmodern ellenében, nem árt tisztában lennie a felsorolt szellemi mozgalmak legalább fő mondanivalójával. Talán éppen ezért sem sikerült mind ez ideig meggyőző cáfolatát adni a történetelmélet síkján a posztmodern felől érkező szellemi kihívásoknak. Jóllehet a gyakorló történészek közül már többen is könyvet írtak ebből a célból; így megemlíthetem a francia Gérard Noiriel magyarul is kiadott könyvét vagy az angol Richard J. Evans a történelem védelmében írt (ez műve címe is) munkáját.3 S persze bizonnyal azért sem, mert a szóban forgó kritikusok rendszerint nem törekedtek arra, hogy komolyan latolgassák a posztmodern (vagy a posztstrukturalisták) által felvetett kérdések tartalmi vonatkozásait. Holott, ahogy MacIntyre a tudományos relativizmus körüli vitákat érintve megjegyzi: „egyetlen elméletet sem lehet hitelesen meghaladni, amíg meg nem értjük, mi szól mellette”.4

A posztmodern legismertebb tanítása, hogy hadat üzen a metanarratíváknak. „Végsőkig leegyszerűsítve – jelentette ki Jean-Francois Lyotard 1979-ben – a »poszt-modernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg.”5 A detotalizálás bejelentett igénye a történetírás szempontjából azt jelenti, hogy a posztmodern (1) szakít a nemzeti történetképek alkotása iránt hagyományosan elkötelezett tudományos gyakorlattal;6 (2) nem ragaszkodik többé a koherens és átfogó társadalom- és történelemfogalomhoz, nem lát ugyanis maga körül egyetlen olyan, mindent integrálni képes magyarázó elvet, melyre nyugodtan rábízhatná a múltról szóló elbeszélés tudományos igazát.

Ha röviden jellemezni kívánnánk a posztmodern történetfelfogást, akkor három, egymást átható elv melletti kiállását hangsúlyoznánk: 1. nevezetesen, hogy a világot illető ismereteink csak közvetítés útján férhetők hozzá; 2. továbbá, hogy az így megismerhető referenciális valóságról szerzett tudás lényegében konstruált jellegű; 3. s végül, hogy a megismerés tartalmát a megismerési folyamat kommunikációs szakasza, vagyis a megszólalás és a közlés módja és formája közvetlenül is megszabja, mivel a történetírás formája és tartalma közt folytonosság tapasztalható.

A medialitás szerepe
a történeti megismerésben

A talán elvontnak tűnő elvek vagy attribútumok  jobb megértése és érzékeltetése végett forduljunk most magához a történetírói gyakorlathoz. Mit jelent az, hogy a világról szerzett vagy szerezhető ismereteink messzemenően közvetítettek? Ha a történetíró munkájára gondolunk, ez első pillantásra is nyilvánvalónak tűnhet. Ő ugyanis maradéktalanul ki van szolgáltatva a közvetlenül és jelenvaló módon számára megtapasztalhatatlan valóságot dokumentáló elszórt nyomoknak. Nem is kellene talán tovább bíbelődni ezzel a problémával, ha nem merülne fel időnként az ún. történelmi tapasztalat fogalma. Épp a posztmodern történetelmélet egyik neves képviselője, a holland Frank R. Ankersmit szentelt az utóbbi évtizedben nagy figyelmet a fogalom vizsgálatának.7 A történelmi tapasztalat a megismerő és a múlt azon kivételes találkozásából keletkezik, melyet az élmény közvetlensége és egyidejűség érzetét keltő volta tesz autentikussá. Lehetséges-e a múlt ilyesfajta megtapasztalása a történész által? Ankersmit szerint igen, bár a posztmodernre közvetlenül ható megannyi szellemi impulzus (leginkább a herme-neutika és White reprezentációelmélete) ennek még a puszta lehetőségét is kategorikusan tagadja. A múlttal való ilyetén közvetlen érintkezés során – Ankersmit szerint – a múlt nem a látás vagy a hallás, tehát nem a képalkotás és a vita formájában, hanem a tapintásérzéknek alkalmas formában jelenik meg a történész előtt.8 De mivel a történelmi tapasztalat szigorúan epizodikus és dekontex-tualizáló jellegű, ezért majdnem teljesen alkalmatlan arra, hogy valamely történeti elbeszélés kiindulópontja legyen. Ankersmit csupán a mikrotörténet, a mentalitástörténet és az Alltagsgeschichte esetében lát erre némi esélyt (ami több, mint valamely antikvárius történetírás).9 A  történelmi tapasztalat elvi lehetősége azonban végeredményben szintén a történetíró és a múlt referenciális valósága közti kapcsolat közvetett jellegét húzza alá, aminek – első szinten – a történelmi források a hordozói.

Mindezek a nyomok, ráadásul, textuális dokumentumok (szövegek), hiszen a 19. században szakszerűsödő történetírás mindmáig meghatározó módszertani elve az írott források prioritása, sőt kizárólagossága; bennük fedezvén fel a tudományosság fő biztosítékát. A minden csak szöveg jól ismert posztmodern (valójában posztstrukturalista) felfogása a valóság nyelv általi közvetítettségét fogalmazza határozott tézissé;  ebben az az új, hogy a valóság nyelvi kifejeződését nem a mimézis, a puszta utánzás, hanem a teremtés, a létrehozás, a konstruálás jegyében értelmezi. Sok mindent el lehetne mondani nyelv és valóság mimetikus kapcsolatát cáfolandó, ezúttal azonban csak két megfontolásra utalok. Az egyik a nyelvhasználat fogalmával jelölt probléma; eszerint éppoly jellemző egy szövegre az, amit elhallgat (amit kizár az általa elbeszélt, referált valóság köréből), mint az, amit ténylegesen elmond róla. A történelmi szövegek ilyenformán semmiképp sem olyan átlátszó ablaküvegek, melyeken keresztül szabadon kitekinthetünk a múltra; már pusztán azért sem, mert a nyelvi kifejezőeszközök alapvetően metaforikus természetűek. Az előbbi és az utóbbi persze némileg össze is függ egymással. A források (és egyúttal a tudományos diskurzus nálánál precízebb és kötöttebb) nyelve szintúgy a köznapi beszédet használja. Márpedig a köznapi nyelv módfelett bővelkedik nyelvi alakzatokban (metaforákban), ami miatt az értelmezés (a megértés) során szükségképpen el kell távolodni a szöveg szó szerinti értelmétől. A metafora ráadásul az a fajta elsődlegesen nyelvi jelenség, amely a gondolkodást és a cselekvést is uralma alá hajtja, következésképpen a mindennapi élet egészét áthatja. Nem túlzás kijelenteni, hogy „fogalmi apparátusunk nagyjából metaforikus jellegű, [minélfogva] [...] amit tapasztalunk, és amit nap mint nap megteszünk, az nagyon nagy mértékben metafora kérdése”.10 Az a mondhatni kézenfekvő belátás, hogy ti. a forrás szövegét egy általunk használt nyelvtől eltérő más nyelven írták, arra készteti a történészt, hogy igyekezzék rekonstruálni a szövegalkotó által használt kódot vagy kódkészletet. Ez azt jelenti: ki kell derítenie, mit tekintett valóságnak vagy ténynek a szöveg valamikori megalkotója, valamint azt, hogy milyen jelentést tulajdonított a valóság így definiált tényének vagy tényeinek.11 A dolog korántsem ér azonban ezzel véget, mivel a történésznek ezentúl egybe kell még vetnie a forrásba kódolt jelentést saját nyelvi és jelentésbeli kódjaival is, meg kell tehát a kettőt egymásnak feleltetnie.

A történész a fordítás felettébb kényes műveletét végzi tehát szorosan vett munkája során, midőn a múlt források alakjában eléje kerülő nyomait értelmezi.12 Ezen tevékenysége viszont már a ténymegállapítás szakaszában kezdetét veszi, következésképpen a tények azonosítása értelmezést, interpretációt követel. Ezért is állítják a posztmodern teoretikusai, hogy a tényeket nem annyira felleljük vagy megtaláljuk, mint inkább mi magunk teremtjük a forrásadatok szelektálása, kombinálása és a dekódolás együttes folyományaként.

Ne higgyük azonban, hogy a tény annyi, mint a konstrukció fogalmának imént érintett felfogása a posztmoderntől megfertőzött elméleti szakírók teljesen újmódi találmánya. A 19. században meggyökeresedett naiv realizmus járma alól felszabaduló történészek a 20. század elejétől nemegyszer adtak már hangot ezt illető  felismerésüknek. Marc Blochtól sem állt nagyon távol a megbízható történelmi tanúbizonyság fogalmával szembeni indokolt pesszimizmus; ennek nyomán jelentette ki: „Abszolút értelemben nincs jó tanúbizonyság.”13 Ugyanakkor fenntartotta, hogy a minden magyarázattól mentes tények bizonyosságán túl elengedhetetlenül szükségesek további biztos tények is, mert a történelem különben csak hozzávetőleges megjegyzések sorozatából állna.14 Az Annales-tradíciót tovább éltető mentalitástörténet azonban idővel jócskán túllépett ezen az állásponton. Georges Duby saját kutatói gyakorlatából vett példákkal érzékelteti, hogy számára mit jelent a történeti tény fogalma, majd kimutatja: hol és hogyan konstruál a történész már a kutatómunka kezdetén (a forráskutatás fázisában), majd később is, amikor írni kezd. Egy 1090 körül a clunyi kolostorban keletkezett, ám csak másolatban fennmaradt oklevél interpretációját felidézve érzékelteti a helyes szövegértés buktatóit és kényes dilemmáit.

A legfőbb nehézséget ezúttal is az jelenti, hogy mit jelentenek valójában a szavak, melyek szótári jelentése az egyik lehetséges értelmüket adja csupán kezünkbe. Van úgy, hogy a szó tényleges (korabeli!) értelmére inkább csak a szövegen belüli kontextusból következtethetünk. A servus szó kapcsán jegyzi meg Duby: „Nem felejtem el, hogy a szövegkörnyezetben a liber szó ellentéteként jelenik meg.” Van aztán úgy, hogy a más forrásokból nyert ismeretek alapján ruházzuk fel a szót egy bizonyos jelentéssel. Ezt az alapjában deduktív eljárást azonban nem mindig és nem feltétlenül követheti a történész, mivel ahogy „Marc Bloch is rámutat, a társadalom nem geometriai alakzat”.15 Ám az sem kizárt, hogy a common sense siet a segítségünkre, hogy megfejtsük a forrásszövegek szavainak és kifejezéseinek a különös értelmét. S időnként számolnunk kell azzal is, hogy az átírás, a másolás eltorzítja az eredeti textust.

Nem vitás: a forrásokban szereplő szavak (fogalmak), valamint a valóság közötti kapcsolatot értelmezési eljárások sokasága révén lehet csupán tisztázni, de még így sem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy a hitelesség próbáján átment források közvetlenül magáról a valóságról szólnak. Ez érlelte meg Dubynek azt a felismerését, hogy „köztem és az igazság között függöny van, mégpedig  maguk a mégoly őszinte és gondosan kiválogatott források, amelyekből ismereteimet szerzem”.16 Ezt a függönyt, véli, csupán akkor húzhatja el a historikus, ha előzetesen kialakít magában egyfajta hipotézist, melynek birtokában szóra bírhatja, magyarán:  jelentéssel ruházhatja fel a forrás úgyszólván mindig többértelmű szövegét. „Amikor kezembe vettem a clunyi okleveleket, tele volt a fejem előzetes elképzelésekkel. Elődeim és útitársaim munkájának ismeretében már összeállítottam a programomat, kérdéseket fogalmaztam meg. Nagy részben ezektől függött, hogy mit olvasok ki a dokumentumokból – az ember mindig azt találja meg először, amit eleve keresett.”17 (Kiemelés tőlem.)

Ezzel azonban még korántsem ér véget a történész konstruáló tevékenysége, mivel tovább folytatódik oly módon, hogy elkezdi írni a múlt történetét. Ehhez rendszerint úgy foghat csupán hozzá, hogy már jó előre maga előtt látja a történet  egészét. „Először gondosan felépítem a szerkezetet, [amely] egészében már követi az épület alakját, mert rögtön magam elé kell képzelnem az egész építményt. [...] Ezt követően az épület vázát pontról pontra megerősítem, megvastagítom az íveket, rátérek a részletekre, amíg ki nem feszítem a sűrű hálót, amelyben minden érvnek, minden gondolatnak helye van a megfogalmazás logikus menetében.”18 A történész, Duby szerint, ahhoz a tervezőhöz hasonlítható tehát, aki némi függetlenség birtokában kerek egészet alkot a részek tömérdek halmazából. Hiszen kutatóként és történetmondóként egyaránt rendszerint azzal szembesül, hogy „az építőanyag hiányos, töredezett, egyenetlen”. Ezért, jelenti ki végül Duby: „Nem kerülhettem el, hogy itt-ott lesimítsak néhány szegélyt, egymáshoz kellett illesztenem az építőköveket, főként pedig ki kellett töltenem a köztük lévő hézagokat.” Mindez azonban nem lett volna keresztülvihető megfelelő műveltség és a képzelőerő, helyesebben a mindezek által biztosított „tervezői függetlenség” nélkül.19

Ezen megfontolások alapján végül arra a következtetésre jut, hogy a történész nem elégedhet meg a tények egyszerű felsorakoztatásával. Így, amikor ő a bouvines-i csatáról készült monográfiát írni, belátta, nem elég, ha csupán az események egyszerű rekonstruálására szorítkozik, hanem a történelmi eseménysor megértését kell célul maga elé tűznie; azt, „hogy mit jelentett egy csata, a béke, a háború, a becsület a csatát megvívó harcosok számára”. Mindez persze már jócskán túlmutat a tények megszokott körén. A megértő történetírásban érdekelt történésznek komoly érdeke fűződik tehát ahhoz, hogy ne tekintse magára nézve feltétlenül kötelezőnek azt a hűvösen tartózkodó, a kutatás tárgyát határozott távolságtartással szemlélő megismerői attitűdöt, melyet a sine ira et studio eszménye jegyében mindig számon kérnek a „tárgyilagos” történészeken. Ellenkezőleg, vallja Duby: „Arra kell törekednem, hogy a dolgokat a katonaemberek szemével lássam, azonosulnom kell velük, bár már csak árnyak, és ez a megtestesítési, újraélesztési erőfeszítés megköveteli, hogy önmagamat, szubjektív valómat is beleadjam.”20

Vessük csak össze Duby rekonstruált történészi hitvallását (és munkamódszerét) azokkal a „posztmodernként” megnevezni (gyakorta megbélyegezni) szokott elméleti belátásokkal, melyekre ő nem hivatkozik ugyan, de amikkel feltűnő összhangban látszanak állani történetírói elvei. Itt van mindjárt a tény viszonya a valósághoz. Duby nem osztja azt a közkeletű felfogást, mely szerint a tény közvetlenül azonosítható akár a történelmi eseményekkel, akár a források adataival. A tény sohasem azonos az eseménnyel, mivel „egy esemény mindig csak a róla adott beszámoló  révén létezik”.21 Ugyanakkor azonban önmagában a forrás sem tény, hiszen  a korabeli tanúvallomás egy csupán a korabeli beszámolók lehetséges sorából. A forrásokat faggatva így közvetlenül nem magáról az eseményről, hanem sokkal inkább arról szerzünk tudomást, hogy milyen fogalmat alkotott magának erről a valamikori valóságról a tanúvallomás szerzője. Kezdetben, szól Duby önvallomása, „azt vártam a dokumentumoktól, hogy azoknak a tényeknek az igazságát tárják elém, amelyek emlékének megőrzése volt a feladatuk. Hamarosan észrevettem [azonban], hogy ez az igazság elérhetetlen, és a történésznek csak közvetítőn, tanún keresztül van esélye a megközelítésére, nem a tényekre kérdezve rá, hanem arra, hogy a közvetítő hogyan számol be róluk.”22 (Kiemelés tőlem.)

Duby könyörtelenül leszámolt tehát a mindenható történeti szövegkritika (magyarán: a forráskritika) dogmatizmusával. Mint egy helyt megjegyzi: a történész – a mélyen beléje idegződött pozitivista ethosz jegyében – hajlamos a forrásból közvetlenül az általa csupán referált valóságra következtetni. E művelet közben elsősorban két dologra figyel: arra, amit az igazság szándékos eltorzításának, illetve arra, amit előítélet, netán tudatlanság következményének tekint. Az első esetben a forrás „hamissága” döntően a szöveget létrehozó személy politikai meggyőződéséből látszik fakadni; amikor pedig a történész ezt konstatálja, rendre a saját kora pszichológiáját és politikai attitűdjét vetíti vissza a múltba. Az esetben viszont, amikor „csupán” előítéletre vagy tudatlanságra gyanakodva vonja kétségbe a forrás szavahihetőségét, végső soron a tudományos (a racionális) gondolkodás alapján mérlegel. Ha azonban elvetjük a 19. századnak azt az eszmei hagyatékát, amely főként csak a forráskritikára kívánja alapozni az igaz és a hamis eldöntését, komolyan meg kell fontolnunk Duby elgondolását. Nevezetesen azt, hogy mielőtt még megpróbálnánk tisztázni, mik is valójában a tények, ki kell derítenünk: mit tekintett a történeti forrásszöveg szerzője ténynek. Ezt az eljárást nevezi Jurij Lotman a forrás szemiotikai interpretációjának, melynek során „rekonstruálnunk kell a szövegalkotó által használt kódot (pontosabban: kódkészletet), majd meg kell állapítani, hogy azok hogyan korrelálnak a kutató által használt kódokkal”.23 Vagy ahogy Duby fogalmaz egy francia kollégájával folytatott vitáját említve: „Makacsul ragaszkodott a dokumentum szó szerinti szövegéhez, nem törődött az ideológiával, amelynek a dokumentum szerzője a rabja volt, amelyről szerintem előzetesen tájékozódni kell, hogy világosabban lássuk, mit rejt és mit torzít el ez az ideológia.”24

Nem véletlenül idéztük ily hosszan egy „nem posztmodern” történész szakmai hitvallását, aki ráadásul a történetírók tudományos közösségének nemzetközileg igen elismert képviselője volt hosszú évtizedeken át. A kérdés vele kapcsolatban úgy szól: mi tette vajon képessé a francia medievistát ezen kifejezetten eretnek elvi felismerésekre? Nem tévedek talán túl nagyot, ha megkockáztatom, hogy a mentalitás mint tárgy és egyúttal mint fogalmi eszköz előtérbe állítása segítette ehhez hozzá Dubyt. Korántsem valamely steril elméleti belátás hatására, sokkal inkább saját konkrét kutatási tapasztalatai nyomán jutott el ezekhez a történetírói elvekhez. „Nem bízom az elméletekben” – teszi egyértelművé szerzőnk a dolgot, majd így folytatja. „De ugyanilyen határozottan leszögezem, hogy nem hiszek a történész objektivitásában, sem  abban, hogy »végső so-ron« kiemelheti a legmeghatározóbbat azokból a tényezőkből, amelyek az emberi társadalmak fejlődését alakítják.”25

Megértés a történetforma felismerése révén

Semmiképp sem tarthatjuk véletlennek, hogy éppen a mentalitástörténet (melynek jelentős művelője volt Duby), továbbá a német Begriffgeschichte, illetve a cambridge-i eszmetörténet-írás episztemológiai hozadékaként vált idővel fontos szakmai belüggyé a nyelvi medialitás problémája. „A kultúrák, mentalitások és ideológiák társadalomtörténeti elemzése mindenütt rávilágított arra, hogy a nyelv több, mint a jelentésátvitel passzív médiuma: csupán látszólag transzparens és tetszés szerinti. Minél tüzetesebben vizsgáljuk, annál világosabbá válik, hogy mindenkori szerveződési formája – diszkurzív szerkezete – jelentős mértékben vesz részt azoknak a »jelentéseknek« a létrehozásában, melyeket a történetírás mindennapjaiban még túl gyakran tulajdonítanak a szubjektumok intencióinak.”26

Ez a hipotézis irányítja a történelmi forrás elemzésében elmélyülő, a forrást lényegében dekódoló történész mindenkori tekintetét, mely hipotézis szükségképpen egy bizonyos perspektíva, egy meghatározott nézőpont megválasztását is jelenti egyúttal. Hogy milyen kérdésekkel fordulunk ehhez a múlthoz, s hogy miféle történetet alkotunk végül a múlt tetszőleges eseményéről vagy folyamatáról, attól függ tehát, hogy mely nézőpontot tesszük magunkévá a lehetséges, az összes szóba jövő látószög közül. A perspektivizmus ezen körülményei között mindig a történész az, aki egy bizonyos látószöget választ magának; e döntésében azonban így vagy úgy a múlt fennmaradt nyomai, a beléjük kódolt (és általa folyton dekódolt) múltbeli tartalmak is befolyásolják. Amikor azonban a saját szája íze szerinti nézőpontot (magyarán: a témát és sajátos vizsgálati szempontokat) kiválasztja, óhatatlanul a történetírói diskurzus (a hagyományértelmezés hermeneutikai horizontja) fog közte és a múlt hozzáférhető nyomai közt közvetíteni. Ami persze tovább fokozza a történész és a múlt referenciális valósága közt mindig is tátongó űrt, amely hovatovább a szövegek közti referencialitássá mélyül. Ezt nevezi Ankersmit, közvetlenül Baudrillard szimu-lákrumfogalma után, „historiográfiai hiper-realitásnak”.27

A tudás megszerzésének vázolt feltételei közt tág tere nyílik tehát az egymással versengő történetek elgondolásának és a tapasztalati tudományok játékszabályai szerinti megalkotásuknak.  Az utóbbit azért is különösen ki szeretném hangsúlyozni, nehogy tovább erősítsem azt a gyakori téves feltevést, mely szerint a posztmodern álláspontjából adódóan a múltról elmondható történetek mindegyike teljesen egyenértékű egymással. Hayden White felfogása szerint az eseményekről szóló beszámolónak ahhoz, hogy igazi történelemként hasson, nem csupán a narrativitás összes jellemzőjét kell a magáénak tudnia.  „Ezenfelül a beszámolónak  a források megfelelő  kezelésére is garanciát kell nyújtania, valamint be kell tartania az eredeti történések kronológiai sorrendjét, mint annak végső biztosítékát, hogy egy eseményről eldönthető lehessen, hogy az ok vagy okozat.”28 Ellenben az események nem puszta megtörténtük okán, hanem egyedül azért valósak, mert először is méltónak bizonyultak az emlékezésre (amit a nyomok és a nézőpontok együttesen garantálnak); „másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni egy kronologikusan rendezett sorban. Ám ahhoz, hogy történeti beszámolóként kezeljük őket, nem elegendő, hogy megtörténtük sorrendjében kerüljenek lejegyzésre”.29 Ez ugyanis legföljebb csak az annales (valamint a ma használatos történeti kronológia) műfajbeli sajátossága, amely azonban még messze nem igazi történeti narratíva. Valójában: „Az eseményeknek nem csupán a kronológiai rendbe,  hanem egy elbeszélésbe is illeszkedniük kell, vagyis úgy kell feltűnniük, hogy rendelkeznek egyfajta struktúrával, jelentéssel, melyet puszta sorozatként nem birtokolnak.”30 Mindez pedig azért van így, mert az egy bizonyos történet formájában elbeszélt múlt „a valóságosként megjelenített eseményekre olyan formális koherenciát kényszerít, melyet csupán a történetek birtokolnak”,31 tekintve hogy mindig van elejük, közepük és végük s egyúttal teleologikusak. A történeti elbeszélésbe foglalt, vagyis az általa referált valóság azonban egyáltalán nem ilyen, hiszen azt sem a koherencia, sem a teleologikusság nem jellemzi. Hasonlóan fontos ugyanakkor a történetforma gondos megválasztása is, mivel épp ez a történet adja a kezünkbe az elbeszélt eseménynek tulajdonított jelentés tulajdonképpeni kulcsát, miután „a megértés... semmi egyéb, mint az elbeszélés formájának felismerése”.32

E ponton megint visszatérhetünk a hipotézis, vagyis a nézőpont megválasztásának már érintett kérdésére. White szerint a már eleve kaotikus múlt, ami csak úgy volt, majd pedig szétesett, és pusztán egyes nyomaiban él tovább, nem rejt magában inherens módon semmiféle konkrét jelentést; nem állítható tehát róla, hogy inherens módon, vagyis már eleve tragikus, komikus vagy romantikus lenne. Kifejezetten a történészen múlik, hogy milyen jelentést kölcsönöz adott történelmi eseménynek; ezt pedig az elbeszélés formájának a megválasztásával oldja meg, miáltal egyszersmind ki is jelöli önnön nézőpontját. „Ahhoz, hogy a történész egy tragikus helyzetet komikussá tegyen – írja –, mindössze más nézőpontot kell választania, vagy változtatnia kell vizsgálódása körén.”33  Az azonban már egy további és érdemben ezúttal ki sem tárgyalható kérdés, hogy milyen fokú szabadság illeti meg a történészt bármely múltbeli esemény (eseménysor) bármiképpen történő értelmezése, vagyis a róla szóló elbeszélés formájának (műfajának) a megválasztása során. A holokauszt történetírói megjelenítéséről 1990-ben folytatott nevezetes vita mindenesetre számos jogos kételyt ébreszt bennünk White tézisének az általános és korlátlan érvényessége iránt.34

Összefoglalva kijelenthetjük: a történeti elbeszélés a valamikori valóság olyan utólag megkonstruált mentális képe, amely minden esetben konkrét tényállításokon nyugszik;  az utóbbiak ugyanakkor maguk is – források adatain nyugvó – konstrukciók, melyek a valóság leírása során, e valóság leírásának a keretében keletkeznek, s már csak ezért sem tekinthetők merőben önkényesnek. A rájuk alapozott sok különálló résztörténet egybekapcsolása és egyetlen összefüggő – zárt és kerek – történetté formálása viszont kifejezetten a történetíró munkájának a gyümölcse. Amíg a történelmi forrás igazsága önmagában minden bizonnyal kellőképpen tisztázható, a forrás által jelölt (és a ténybe átírt események) egymáshoz fűzése és koherens elbeszélésbe foglalása azonban semmiképp sem igazolható vagy cáfolható a történeti forráskritika sajátos eszközeivel. Hiszen: „Ugyanaz az esemény ugyanazon vagy más leírások során eltérő történetekhez tartozhat, és egyedi jelentősége ezekben a – gyakran nagyon is – különböző elbeszélésekben elfoglalt helyével együtt változik. Ám ahogy az »evidencia« nem dönt abban, hogy melyik  történet szülessen meg, arra sincs hatással, hogy melyiket érdemes előnyben részesíteni. Amint kapcsolatrendszerek narratív tárgyalásává alakul, a történész képzeletére, érzékenységére, belátására bízzuk magunkat. Így kell lennie, mivel az elbeszélés létrehozásának nincsenek olyan szabályai, mint a bizonyíték [a forrás] elemzésének és értelmezésének. [...] Tehát az elbeszélő forma a történetírásban – éppen úgy, mint az irodalomban – műfogás, a személyes képzelet terméke. Ugyanakkor igaznak tételezik, mintha a múltbeli  valóság rendezőelveinek valódi csoportját ábrázolná. ... [Holott] igazságigényét az érvelés és az igazolás semmilyen elfogadott gyakorlata nem támaszthatja alá.”35  Tegyük azonban ehhez gyorsan hozzá, hogy noha az elbeszélő műfajok megválasztását a valóságreferencia alig vagy talán nem is  befolyásolja (ez utóbbi persze erősen vitatott feltételezés), a történetformálás (a cselekményesítés) viszont a szigorúan kötött irodalmi szabályokhoz igazodik. Ez a mélyen fekvő oka annak, hogy fikció és tény, helyesebben a nekik megfelelő narratívák közt belső rokonság állapítható meg, ami azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a kettő feltétlenül azonos lenne egymással.36

Textus és kontextus viszonya

Új megvilágításba kerül ezáltal az a jól ismert történetírói kánon, mely szerint a szakszerű történetmondás a primer (a levéltári) források összegyűjtésén, megrostálásán és a forráskritika szűrőjén végül fennmaradó tanúságtételek kiaknázásán alapul. E kánon úgy tartja: új tudásra akkor teszünk, leginkább akkor tehetünk csupán szert, (1) ha új források kerülnek elő, melyek szükségképpen módosítják a forrásszerűen már eddig is tudott képet; valamint, (2) ha elvész a korábban hasznosított források (netán egy bizonyos részük) szavahihetősége. A történész ily módon elképzelt tevékenységét jellemzi Hans Kellner úgy, mint ami „a kutatási műveleteket alapnak, az írott történeti szöveget pedig felépítménynek tekinti”. Ő ezzel szemben azt hirdeti, hogy „a mindig nyelvi megalapozottságú tudati protokollok jelentik az alapot, míg a tények a felépítmény anyagát alkotják, melyeket e szerkezeti kép bizonyos kifejezéseinek létrehozására használnak”.37

Ezt bővebben magyarázandó vezeti be végül a megcsavart történet vagy a történet megcsavarásának fogalmát –  a kifejezés a témának szentelt könyve alcímében is szerepel.38 Kellner – másokhoz hasonlóan – szintén abból indul ki, hogy a múlt nem kínálja fel a róla utóbb elmondható történet lehetőségét. „Ott nincs rendbetételre váró történet; legyen szó bármilyen történetről, az csak az elmélkedés aktusából alakulhat ki.” Majd nyomban hozzá is fűzi:  „A történelem ilyen módon való értése nem a forrásnak számító dokumentumok tekintélyén alapuló, realisztikus reprezentációt szükségesnek tekintő munkák elutasítása; inkább ezek oly módon történő olvasása, ami megmutatja, hogy tekintélyük másfajta, alapvetően retorikai természetű források segítségével létrehozott alkotás. Ezt tarthatjuk a »megcsavart« olvasás módszerének.”39

De mit jelent vajon, hogy „alapvetően retorikai természetű források” segítségével teremtjük meg a történelmiesített múlt fogalmát? Ennek ugyanis látszatra ellentmond, hogy a kutatás és a történetírói bizonyítás egyáltalán nem retorikus természetű, hiszen mindkettő a kiválasztás és a mintavétel szabályait követi. Amikor tehát a  kutatási műveletek retorikai jellegét kezdi valaki hangsúlyozni, akkor feltételezi, „hogy a történelem »tényei« (melyekről rendszerint nincs vita) nem »adottak«, hanem úgymond »szerzettek«. Ezeket leginkább a nyelvből és a kulturális megértésből »szerzik«, melyek keretei között kifejeződnek, így olyan irodalmi dimenziójuk van, ami magát a kutatás említett tevékenységét támadja meg. Nancy Partner középkorkutató jegyzi meg: »A levéltárakban sok érdekes dolog van, de a Valóság nincs ezek között«. Akkor mi a történelem valósága?”40

A gondolatmenetnek ezen a pontján LaCaprát idézi Kellner, aki kifejti, a történeti munkákat a források leegyszerűsített olvasásmódja jellemezi, mivel szerzőik ritkán vagy sohasem élnek  az olvasó és a szöveg közötti dialógus lehetőségével. LaCapra nevezetes (sokszor hivatkozott és egyúttal gyakran bírált) programatikus írásában új szemléleti alapokat igyekszik teremteni az eszmetörténet-írás (intellectual history) számára, midőn a textus–kontextus szembenállásának problémáját taglalja.41 A valóság textualizálásának, és ami ezzel látszólag egyenértékű, a valóság tagadásának a vádját szokták LaCapra fejére olvasni szóban forgó írása kapcsán.42 Nézzük tehát, hogy állunk ezzel a kérdéssel.

LaCapra szerint kedvezőbb helyzetbe kerül a  történész, aki kizárólag források révén fér hozzá a múlthoz, ha dialógust kezdeményez avégett, hogy megteremtse az őt tárgyához fűző kritikai perspektívát. A pers-pektivizmus ilyetén fölvetése újból ráirányítja a figyelmet a jelentés lehetőségeire és határainak a kérdésére, amit már Roland Barthes is exponált a történelmi diskurzus imaginárius természetéről elmélkedve. Eszerint a történelmi „feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék”. E paradoxon lényege az tehát, hogy „a ténynek (mint egy diskurzushoz tartozó fogalomnak) csupán nyelvi léte van, ugyanakkor ez a létezés látszólag a tiszta és egyszerű »másolata« egy másik létezésnek, mely egy struktúrán túli mezőben, a »valóságban« van”. Barthes végül kijelenti: „Ez a diskurzus kétségkívül az egyetlen, ahol annak referensét a diskurzuson kívülinek tekintik, anélkül hogy az valójában tetten érhető volna a diskurzuson kívül.”43

LaCapra azonban úgy véli, hogy csak látszólag áll szöges ellentétben egymással textus és kontextus, mivel a kontextus (“a valóságos világ”) maga is többféleképpen „textualizálódik”; ez tehát így inkább csak látszólagos, mint tényleges oppozíció. Azaz: „a textualitás arra szolgál, hogy a valóság fogalma kevésbé legyen dogmatikus, mivel rámutat arra a tényre, hogy az e kérdésekhez létesített kritikai perspektíváink »már mindig« előfeltételezik a nyelvhasználat problémáját [...] [mivel a] történész számára a »kontextus« vagy a »valóság« rekonstrukciója a múlt »szövegesített« maradványai alapján megy végbe.” Emiatt gondolja úgy, hogy a történetírás középpontjában „a múlt dokumentarikus rekonstrukciója és a múlttal folytatott párbeszéd közti kapcsolat problémája” áll.  Tekintettel arra, hogy a történelmi dokumentum mindig utólag nyeri el csupán a jelentését, az eddig megszokotthoz képest másként kell tehát megítélnünk a forrás és a referense közti kapcsolat természetét: hiszen „a történettudomány tisztán dokumentarikus felfogása maga sem más, mint  heurisztikus fikció, hiszen a leírás sohasem lehet tiszta, mivel valamely tény csak akkor releváns egy beszámolóra nézve, ha kiválasztása egy témára vagy bizonyos, a múltnak feltett kérdésre való tekintettel történik meg”.44

Kirakós játék-e a történelem?

Már emiatt sem igazán célravezető a történész munkáját úgy tekinteni, ahogy a kitűnő hazai medievista tette néhány évvel ezelőtt, mint ami valamiféle kirakós játékhoz tűnik hasonlatosnak. „Persze hiányos, és ezért különlegesen nehéz kirakósdira – tette hozzá. – Soha nem ismerjük ugyanis az összeállítandó kép összes darabját, hiszen a múltról mindig csak töredékes ismereteink lehetnek. Mégis az a feladatunk – mert ebben áll a kutatás lényege – , hogy rekonstruáljuk a képet, és elmondjuk, hogy szerintünk mit ábrázol.”45 Gondoljuk azonban át ezt az Engel Pál által javasolt analógiát. A kirakós játék egy már eleve meglévő, idővel azonban (akaratlagosan vagy mint a történelem vonatkozásában sokkal valószínűbb: akarattalanul) széttört és darabjaira hullt kép (valóság) egyszerű (közvetlen) újraalkotása, az eredeti állapotot helyreállító (s ezért rekonstrukciós) foglalatosság. De vajon helyes-e a múlt búvárlását, valamint az annak eredményeit elbeszélő történetírást épp ezzel az analógiával leírni? Ebben erősen kételkedünk.

1. Fel lehet-e tételezni, hogy létezik egy korábban már tartósan rögzült kép (a múltbeli valóság maga), amely vár a majdani rekonstruálásra és elbeszélésre? Ezt a hipotézist meggyőzően cáfolja Mink, midőn megvizsgálja, hogy honnan ered, és kivált, hogy miért nem igazolható az a nagyon jellegzetes elgondolás, mely szerint „az emberi események együttese egyszeri történetet alkot”, amely csupán „arra vár, hogy elmondja valaki”.46 Az Egyetemes Történelem ezen eszméje (amilyen például a történelem hegeli fogalma) – mint egyetemes történetírás – időközben elvesztette ugyan az érvényét, a mélyén rejlő alapeszme ennek ellenére élénken tovább hat. Olyanformán, hogy mintegy „a priori fogalmi keretünk előítéleteként” bukkan elő, amely viszont „ellenáll az explicit állításnak és vizsgálatnak. Azt mondani, hogy az egyetemes történelem fogalmát ennek ellenére a priori előfeltételezzük, a következőt jelenti: úgy gondoljuk, minden, ami megtörtént, a változtathatatlan valóság egyedi, meghatározott birodalmának része. (Ami történt, megtörtént. Nem változtathatod meg a múltat.)”47

2. Ha úgymond kirakós játékként alkotjuk újra a múlt előre adott képét (bár egyik-másik képkocka továbbra is hiányozni fog), valóban csak a munka végén derül majd ki, hogy mi látható majd a képen? Nem fordítva szokott a történész eljárni, valahogy úgy tehát, ahogy Georges Duby – ezt korábban már idéztük – a saját munkamódszerét jellemezte a házépítés analógiájához folyamodva? A holisztikus vízió elengedhetetlensége, mint a megismerési folyamat kiindulópontja, mellett szóló legfőbb érv pedig így szól: ahhoz, hogy valaki bármilyen képet össze tudjon rakni, már előzőleg határozott elképzeléssel kell rendelkeznie arról, hogy milyen történet beszélhető el egyáltalán a múlt megismert nyomaiból, és miféle történet alkotható a saját személyes érdeklődése okán. S ehhez Danto egyik kijelentését idézve nyomban hozzá is tehetjük, hogy: „amit egy narratíva kezdetének választunk, [azt] a befejezés határozza meg. [...] A narráció egyik legfontosabb feladata színpadot állítani ahhoz a cselekményhez, ami majd a végkifejlethez vezet, s leírása annak a változásnak a magyarázata, amelynek a kezdet és a befejezés a két végpontját alkotja”.48

Következtetések

Mi következik az előadottakból? Egyrészt az, hogy mindig csak egymással versengő elbeszélések vannak, melyek kivétel nélkül mind arra várnak, hogy a történész kiválassza közülük a magáét. Ami viszont abból ered, hogy a múlt sohasem férhető közvetlenül hozzá a megismerő – a történetírói – tapasztalat számára, minélfogva a múltról tanúskodó nyomok kezdettől értelmezésre szorulnak. Ez az értelmező tevékenység teremti meg ugyanis azt a koherenciát, amely értelemmel képes felruházni a történelmiesített múlt világát. Másrészt adódik az is, hogy a posztmodern relativizmus egyáltalán nem az anything goes (a Dávidházi Péter által ajánlott fordításban: a mindent lehet, vagy a bármi megteszi) szabadosságát tartogatja számunkra. Nem róható fel tehát követőinek, hogy úgymond elsikkasztják a valóságot, és hogy minden erővel tagadni próbálják a tudományos igazságnak a puszta lehetőségét is. Felvetik és elismerik viszont a többféleképpen is elbeszélhető múlt egyidejű létjogosultságát, miközben tagadhatatlan szkepticizmussal fogadják a normatív történetírás kanonizáló törekvéseit. Nem fogadják el tehát, hogy egy bizonyos történeti narratíva lenne egyedül hivatott a múlt valóságának „helyes” megszólaltatására, valamint a történeti igazság képviseletének a kizárólagos jogára.

JEGYZETEK

1. Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2003. 5.

2. Vö. Christopher Butler: Postmodernism. A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford, 2002. különösen 1–44.

3. Gérard Noiriel: A történetírás “válsága”. Elméletek, irányzatok és viták a történelemről tudománnyá  válásától napjainkig. Napvilág, Bp., 2001; Richard J. Evans: In Defense of History. Norton and Company, New York, 1999.

4. Alasdair MacIntyre: Relativizmus, hatalom és filozófia. Világosság, 1992. 12. 914.

5. Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jürgen Habermas–Jean-François Lyotard–Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég, Bp., 1993. 8.

6. Erről bővebben: Gyáni Gábor: i. m. (2003) 60–124.

7. Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Typotex, Bp., 2004.

8. Uo. 78–95. Bár Ankersmit talán éppen nem az első (Arisztotelész után), aki a valóság megismerésében ily kitüntetett, mondhatni primer jelentőséget tulajdonít a tapintásnak. L. Bacsó Béla Ankersmit könyvéről írt bírálatát, Élet és Irodalom, 2005. január 14. 25.

9. Frank R. Ankersmit: Historism and postmodernism. A phenomenology of historical experience. In: Uő: History and Tropology. The Rise and Fall of Metaphor. University of California Press, Berkely, 1994. 211.

10. George Lakoff–Mark Johnson: Metaphors We Live By. The University of Chicago Press, Chicago, 2003. 3.

11. Jurij Lotman: A történelmi tény problémája. In: Uő: Kultúra és intellektus. Argumentum – ELTE, Bp., 2002. 120–121.

12. Ez persze nem egyedül a történetírás sajátja, hanem a diszkurzív gondolkodásnak is általános jellemzője. Hiszen: “Ha a világot megmásíthatatlanul plurálisnak feltételezzük, az üzenetek kölcsönös megérthetősége a legfőbb probléma. Leginkább a helyes tolmácsolás szabályaiban való jártasságra van szükség.” Zygmunt Bauman: Van-e posztmodern szociológia? Replika, 9-10, 1993. április, 17. (Kiemelés tőlem.)

13. Marc Bloch: A történész mestersége.  Történetelméleti írások. Osiris, Bp., 1996. 75.

14. Uo. 76.

15. Georges Duby: Folytonos történelem. Napvilág, Bp., 2000. 47.

16. Uo. 34.

17. Uo. 55.

18. Uo. 54.

19. Uo. 56.

20. Uo. 57.

21. Uo. 110.

22. Uo. 98.

23. Jurij Lotman: i. m. 120.

24. Georges Duby: i. m. 99.

25. Uo. 77, 78.

26. Peter Schöttler: Társadalomtörténeti paradigma és történeti diskurzuselemzés. In: Rákai Orsolya, szerk.: A háló, a halászok és a halak. Tanulmányok a mezőelmélet, a diskurzusanalízis, a rendszerelmélet és az irodalomtörténet-írás néhány kapcsolódási pontjáról. Osiris–Pompeji, Bp.–Szeged, 2001. 75.

27. Frank R. Ankersmit: i. m. (1994) 189. Baudrillard szimulakrum és hiperrealitás fogalmaihoz vö. Kiss Balázs: Baudrillard, a posztmodern. Replika, 9-10. 1993. április, 38. A fogalmak mögötti tartalom (“tárgyi világ”) megismeréséhez alapvető: Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere. Gondolat, Bp., 1987.

28. Hayden White: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In: Uő: A történelem terhe. Osiris–Gond, Bp., 1997. 110.

29. Uo. 134.

30. Uo. 110.

31. Uo. 135.

32. Hayden White: Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In: Uő: i. m. 180.

33. Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In: Uő: i. m. 76. White történeti tropológia elméletéhez nélkülözhetetlen ismerni Metahistory című fő művének a bevezetését: Hayden White: A történelem poétikája. Aetas, 2001. 1. 134–165.

34. Saul Friedlander, ed.: Probing the Limits of Representation. Nazism and the “Final Solution”. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992. White e vitában elhangzott és a kötetben szintén olvasható tanulmánya (37-54) azóta már magyarul is hozzáférhető: Hayden White: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In: Uő: i. m. (1997) 251–279.

35. Louis O. Mink: Az elbeszélő forma mint kognitív eszköz. In:  Kisantal Tamás, szerk.: Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. L’Harmattan–Atelier, Bp., 2003. 128.

36. Erről részletesebben Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény. Tiszatáj, 2004. 4. 78-93.

37. Hans Kellner: A Valóság legmélyebb tisztelete. In: Kisantal Tamás, szerk.: i. m. 217.

38. Uő: Language and Historical Representation. Getting the Story Crooked. University of Wisconsin Press, Madison, 1989.

39. Hans Kellner: i. m. (2003) 218.

40. Uo.

41. Dominick LaCapra: A gondolkodástörténet újraértelmezése és a szövegolvasás. In: Kisantal Tamás, szerk.: i. m. 169-211.

42. Gérard Noiriel: i. m. 157–162.; Richard J. Evans: i. m. 70.  Mások több megértést tanúsítanak LaCapra gondolatai iránt,  olykor még tovább is gondolják (és ily módon meg is kívánják haladni) az általa javasolt hermeneutikai textualizmust. Vö. David Harlan: Intellectual history and the return of literature. The American Historical Review, 94, 3 (June 1989) 581–610.; Gabrielle M. Spiegel: Történelem, historicizmus és a szöveg társadalmi logikája a középkorban. Korall, 15–16 (2004, május) 37–70. (Ez utóbbi írás 1990-ben jelent meg először)

43. Roland Barthes: A történelem diskurzusa. In: Kisantal Tamás, szerk.: i. m. 96.

44. Dominick LaCapra: i. m. 200–201.

45. Engel Pál: A honfoglalás és a fehérló-monda “igaz” története. 2000, 2000. 5. 4.

46. Louis O. Mink: i. m. 120.

47. Uo. 124.

48. Arthur C. Danto: A narratívák szerepe a történeti magyarázatban. In: Kisantal Tamás, szerk.: i. m. 75.

*Eredetileg előadásként hangzott el a Magyar Történelmi Társulat A történetírás új irányzatai címmel 2004. november 17-én Budapesten rendezett tanácskozáson.