Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Jevgenyij Popov

Hattyúk szállnak Egyiptom felé; A jelenség

Hattyúk szállnak Egyiptom felé

 

J., a hatalmas szibériai folyó hídján egy hazai gyártmányú piros villanyvonat araszolt át az unalmas álmos őszidőben.

És sokan utaztak azon a villanyvonaton: ki munkából, ki csak úgy, sehová. Csupa hétköznapi ember.

Az ablakon túl csodálatos szépségében pompázott a szibériai táj: fehér víz, galambszínű szirtek, szürke égbolt, tarka erdők. De sokan már ügyet se vetnek erre a szépségre! Az ember mindenhez hozzászokik, a világon mindenbe beleun, és kár lenne kárhoztatni ezért.

Az emberek között, az ablak mellett ült egy hallgatag férfi is, fegyveres erőink őrnagyi egyenruhájában. Elmélyülten és állhatatosan nézett kifelé, de egyszer csak érces, parancsnoki hangon megtörte a villanyvonat csendjét:

– Nézzétek, elvtársak! Nézzétek! Egy hattyúcsapat száll Egyiptom felé! – és kövér ujjaival megkopogtatta az üveget, egyre csak azt ismételgetve: – Hattyúcsapat! Hattyúcsapat!

És hogy megelevenedtek egy csapásra az emberek! Felbolydultak és az ablakokhoz tódultak:

– Hol? Hol?

– Ott! – Az őrnagy ünnepélyesen emelte fel az ujját. – Ott! Ott! Nézzétek! Azok ott! Most emelkednek fel! Már egyre feljebb és feljebb vannak! Most meg már csak csillogó pontok! Hohó?! Most meg már el is tűntek a láthatáron túl! Biztosan Egyiptom felé mennek!

És valóban – mind magasabbra és magasabbra emelkednek! És igen, csillogó pontokká válnak! És milyen igaz – már el is tűntek a láthatáron! És biztosan Egyiptom felé mennek! – harsogták utána az utasok.

És fergeteges jókedv tört ki a villanyvonaton. A vadidegen utasok összeborultak, és gratuláltak egymásnak. A boldogság mámorában összekeveredtek a testek és a tárgyak, a polgárok holmija, személyisége és néhány viselt darabja.

Az őrnagy azonban tartózkodó maradt. Átszellemült arccal és párás tekintettel állt fel a bőrülésre, s a nagy ünneplés közepette egyszerűen csak így szólt:

– Igen, barátaim. Így van ez. Ritka esemény tanúi lehettünk: tulajdon szemünkkel láthattunk egy Egyiptom felé szálló hattyúcsapatot! És ezt el kell mesélnünk mindenkinek, a családunknak, az alárendeltjeinknek és a feljebbvalóinknak. Hurrá, elvtársak!

És leült. A többiek szűnni nem akaró, zúgó tapssal fogadták az őrnagy szavait.

– Hurrá! Hurrá! Hurrá! – kiabálták.

A taps csak nem szűnt. Egyre erősödött, és néha már ovációba csapott át. És mindenki tapsolt, és mindenki tapsolt, és mindenki tapsolt!

És csak egy tízéves forma kisfiú, aki szemre törékeny és gyengécske volt, valójában azonban, miként az itt következő tetteiből kiderül, egy bűnöző rejlett benne, maradt búskomor. Komoran forgatott valamit nyiladozó értelmében, dörzsölgette orrnyergét. Miután meghányta-vetette magában a dolgokat, odament az őrnagyhoz, és halkan így szólt hozzá:

– Őrnagy bácsi! Te teljesen meghibbantál? Igen? Hogy az anyád erre meg arra!

Erre mindenki megdermedt. Az őrnagy elfordult, a szó benne rekedt.

Mindenki dermedten ült. A kisfiú fityiszt mutatott a felnőtteknek, a következő állomáson kiszállt, és ment a dolgára.

 

 

A jelenség

 

Alig léptem be az egyszerű Raszputyin sörözőbe, máris a nyakamba borult a szovjet idők kitüntetésekkel és rendjelekkel teleaggatott ölelkezős embere.

– Aranyoskám! Ványa! – harsogta. – Boldog új évet, sok boldogságot! Hiszen ember vagy! Szeretem a cigányokat! Cigány vagy, tehát ember! Éljen a szabadság és a demokrácia! Éljenek a mexikói cigányok!

– Már engedelmet – vetettem ellene fölháborodva. – Én egyáltalán nem Ványa vagyok, még kevésbé cigány és a legkevésbé sem mexikói cigány. Orosz vagyok, szibériai származék. Sok évvel ezelőtt Szibériából, K. városából érkeztem a volt Cö-Cö-Cö-Pö európai felébe. K. egymilliós lakosú városa hosszan nyúlik el a J. két partján, amelyet a bolsevikok és a kommunisták átformáltak. A J. egyenesen a Jeges-tengerbe, ahová ember még nem tette a lábát, fenségesen hömpölyögteti a vizét. K. a volt Szovjetunió ázsiai részének egyik fontos ipari központja… Kulturális és sportközpont… Satöbbi, satöbbi…

– Na és ha te is szibériai vagy? – Az emberem nem tágított. – Sok évet lehúztam ott magam is, de ideáljaimat még ma is őrzöm. Mindnyájan voltunk Szibériában. Barátom! Te mexikói cigány! Nem te kupeckedtél lovakkal a doni sztyeppeken? Nem te táncoltattál orrába fűzött vaskarikánál fogva medvét a vásárokon? Nem téged akasztott fel és égetett meg a szovjet Cseka meg a fasiszta Gestapo? Barátom! Én sötét bőrű ember vagyok, ha szerecsen nem is, de még én is… Még a tetovált bőrömön is érzem, hogy te ember, következésképpen a testvérem vagy.

Sírva fakadt, és szorosan átölelt.

Hallván ezt a „testvér”-t, én is elsírtam magam, és hirtelen mindenre emlékezni kezdtem: hogyan vadították meg és aljasították le, hogyan alázták meg, hogyan fordították ki magukból, hogyan kínozták meg az embereket majd egy évszázadon át… Ugyan mit lehet itt mondani? Hó, erdő, jég, föld, ég – szeretett szülőföldem futó képei…

Úgy öleltem át ezt az embert, mintha a testvérem lenne, álldogáltunk egy kicsit, aztán kisvártatva előrelátóan elhagytam az egyszerű Raszputyin sörözőt.

Egy könnycseppet azonban ráhullattam a műanyag asztallapra, a sörfoltok, a szürke halpikkelyek és csontok közé.

Ott hevert egy darabig, aztán görögni kezdett, odagördült és összefolyt ennek az embernek a könnycseppjével, ami odacseppent a csikkekkel, papírdarabokkal és üvegszilánkokkal telitömött hamutartó mellé.

Amint pedig a két könnycsepp összefolyt, hatalmas robbanás rázta meg a sörözőt: kivágta az ablakait, a vendégeket meg elsodorta és feldöntötte… A sörcsapból spriccelt a sárga lé…

Mondják, hogy hasonló robbanások gyakran rázzák meg még mindig hatalmas országunk csapszékeit. Régebben, a szovjethatalom idején, az ilyen jelenségeket a fizikusok az annihilációval magyarázták, de hogy ma hogyan, azt elfelejtettem. De hát nincs is jelentősége. Hiszen ezek csak békés robbanások, és semmilyen anyagi kárt nem okoznak a polgártársaknak. Következésképpen az efféle jelenségek nem ártanak annak a vadkapitalista gazdaságnak, amelyben a büszke Oroszország nevet viselő országunk ma leledzik. Mi pedig, ebből következően, nyugodtan megbékélhetünk a jelenséggel, uraim és elvtársaim, elvtársaim és uraim… Fivéreim és nővéreim.

Bazsó Márton fordításai