Augusztus 2005
Terrorizmus – szemben álló kultúrák

Szilágyi Levente

Megemlékezés pizzával, kólával

Szeptember 11. eseményeinek recepciója egy amerikai munkásközösségben

A szeptemberi eseményeket követően a Bush-adminisztráció propagandagépezete igyekezett ezeket beépíteni a nagy nemzetépítő szimbólumok közé. A United we stand (Együtt vagyunk) jelmondat mögül azonban mégsem egy azonosságtudatban megerősödött nemzet képe sejlik elő. Alapállapottá vált a bizalmatlanság, mely nem csak az idegenek felé irányult, felszínre kerültek addig lappangó feszültségek, melyek erőszakos eseményekbe torkolltak, mint a tamil-amerikaiak tulajdonában lévő benzinkutak felgyújtása – akiknek ráadásul semmi közük nincs a feketelistára került országokhoz – vagy az Amerikában élő arabok inzultálása. És divat volt utálni az idegeneket főként a „terrorista országból” valókat.

2001. szeptember 11-éről már nagyon sokan írtak, hiszen gyakran egy új korszak kezdeteként említik a dátumtól immár elszakíthatatlan New York-i és washingtoni eseményeket. Régi fogalmak új tartalommal telítődtek, a terrorizmus az akciófilmek narratíváiból átkerült a magaspolitika (és nem csak) mindennapjainak diskurzusaiba. 2001. október 11-e ezzel szemben kizárólag ebben az írásban válik fontossá, s ez is csak jelenlétem által. Jelenlevőként sokkal inkább megérintett, hogy mi történt a társadalom azon csoportjaiban – pontosabban egy bizonyosban –, amelyek soha nem kerülnek be a nagy nemzetközi összefüggéseket keresők elemzéseibe.

A hivatalos állásfoglalásokkal egy időben kialakult számos populáris recepciója is a támadásoknak, melyek az  idő teltével többnyire mind feloldódtak az uralkodó beszédmódokban. Írásomban egy ilyen folyamatot szeretnék bemutatni, azt, hogy hogyan vette át egy amerikai – üveggyári – munkásközösségben a spontán reakciók helyét a kormányzatilag propagált szolidaritás imidzse mögé bújtatott bosszúvágy.1 Bár mindez kizárólag csak azokra vonatkozik, akik ennek a néhány tíz fős csoportnak a tagjai voltak, bizonyosan sokan lesznek majd, akik sértőnek fogják találni, mint ahogy én is sértőnek találtam mindazt, amit ők elkövettek, no nem velem, hanem azokkal az emberekkel szemben, akik elveszítettek valakit a tornyok elleni merényletekben. Ha nem is belülről, de nem is egyértelműen kívülállóként tapasztaltam meg az első pillanatok borzalmából való felocsúdást, hiszen ekkor már harmadik hónapja magam is tagja voltam ennek a közösségnek.

Tízezrek – ne feledjük, hogy az első napokban, mivel nem tudták pontosan, hányan is tartózkodtak az ikertornyokban, nem egy-kétezer áldozatról esett szó, hanem tízezrekről – néhány pillanat alatt bekövetkezett halála, ráadásul tőlünk alig százötven kilométernyire, traumatikus hatásúnak bizonyult. De úgy tűnt, ezzel egyedül én voltam így. A tévében újra és újra bemutatott képek a becsapódó repülőkről, a zokogó, kétségbeesett járókelőkről, az ablakon kiugráló emberekről az együttérzés legapróbb szikráját sem tudták előhozni munkatársaimból. Ők csak röhögtek, és obszcén megjegyzéseket tettek. „Nagyon jó – mondogatták –, a friss özvegyekkel csak több lesz a dugni való nő!” Ez olyannyira poénszámba ment, hogy az eseményeket követő néhány napban gyakran buzdították egymást: „Gyertek! Menjünk New Yorkba! Keressük meg az özvegyeket!” (Az ugye csak a sors különös fintora, hogy ezt az életben maradt tűzoltók a halott társaik családjának nyújtott segélyprogram keretében később meg is tették.)

De nem csak az áldozatok irányában voltak közömbösek. Szemben a hivatalos állásponttal, mely szerint a „szabad világ” jelképeit döntötték romba, a szimbolikus jelentőségű tornyok megsemmisülésének gyárbeli recepciója az előbbiekhez hasonló retorikát követett: „Legalább lesz mit dolgozni az elkövetkező néhány évben” – ablaküveggyártó üzemről lévén szó.

Ugyanezek az emberek viszont tökéletesen bekapcsolódtak abba a tárgyiasított és hazafiasított gyászba, mely néhány nappal az eseményeket követően végigsöpört az országon, kis papírzászlók, öngyújtóra csatlakoztatható műgyertyák kerültek az autókba, ablakokba és gyakorlatilag minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre, valamint Oszama bin Ladent célkeresztben ábrázoló pólókban kezdtek megjelenni az emberek a munkahelyen. Ezek voltak az első lépések a felülről jövő gondolatokhoz való konszolidációban. A következő hetek legfontosabb témájánál, a kormány által megelőzőnek nevezett, ám még az amerikaiak számára is egyértelműen válaszcsapásként emlegetett várható katonai reakcióról szólva már teljes mértékben igazodtak a médiában megjelentekhez. Külön tanulmányt érdemelnének a különböző helyi rádióadókban élőben sugárzott betelefonálós talkshow-k. Ezekben fogalmazódtak meg Bush „politically correct”-ség határán mozgó kijelentéseinek cenzúrázatlan reflexiói. A telefonálók és műsorvezetők újra meg újra ledobatták az atombombákat a „terrorista országokra” vagy a „gonosz államaira” – kinek hogy tetszik. Azokat, akik megkérdőjelezték ennek legalitását, vagy esetleg csak humanitárius szempontokra hivatkoztak, szó nélkül kikapcsolták az adásból. Ennek szellemében a gyárban már üdvrivalgás fogadta az afganisztáni szőnyegbombázást mutató képeket. Különös módja ez a gyásznak. Ezt az újfajta gyászmechanizmust célozza meg Mark Steel, aki amúgy amerikai, szatírájában: „A gyász egészen új megközelítése különben, hogy a háború átsegíthet a megrázkódtatáson. Talán ez is gyökeret ver, és a pszichológusok majd ilyen tanácsokat osztogatnak: »Könnyíthet a fájdalmán, ha egy kicsit bombáz egy tetszőleges országot. Az egyik betegem úgy érezte, hogy sosem fogja kiheverni az édesanyja elvesztését. De aztán kilőtt egy föld-föld rakétát egy görög falura, és mostanra megkezdte a gyógyulási folyamatot. ”2

A gyári mikrokörnyezet a (meg)emlékezésnek is teret adott, mely méltó rítusa volt mindannak a közömbösségnek, mellyel ezek az emberek semmibe vették oly sok ember halálát. Egy hónappal a szeptemberi eseményeket követően ünnepséget szerveztek a gyárban. Az ilyenkor szokásos beszédek helyett azonban a megtermett pizzáké és a Coca-Colaé volt a főszerep, ami halottitor-paródiához tette hasonlatossá az eseményt. A spontán beszélgetésekben megvalósuló emlékezési folyamat pedig a már kellőképpen ideologizált és esztétizált hivatalos álláspont irányvonalai mentén szerveződött. Ezt követően a munka folytatódhatott, mint ahogy az élet is ment tovább az ikertornyok ledőlte után.

Azt, hogy hogyan alakult tovább a megemlékezési hagyomány, nem tudom. Október 18-án, a repülőbe való beszállással megszakadt minden kapcsolatom a gyárral is és az ott dolgozó emberekkel is.

Manapság szokás haragudni Amerikára. Megint csak sokan vannak, akik nem szeretik az amerikaiakat. Én is haragszom Amerikára. Sőt amerikaiak is haragszanak Amerikára, és nem akármilyen amerikaiak ők. Európai szemszögből csak normálisabb amerikaiakként szokás emlegetni őket, és még csak az sem biztos, hogy ők vannak kisebbségben. Vannak köztük hírességek, és vannak köztük átlagemberek, olyanok, mint azok, akikről fentebb szóltam, és mégis mennyivel mások. Mégis amikor elítélik Amerikát, akkor elsősorban politikájával, világuralmi törekvéseivel szemben fogalmazzák meg ellenérzéseiket. Nekem sem állt szándékomban ítélkezni az összes amerikai felett, ezzel (amerikai) barátaimat sérteném meg, de sem társadalomtudományi, sem emberi szempontból nem sikerült magyarázatot találnom azoknak az embereknek a viselkedésére.

Woody Harrelson (hollywoodi színész, számos botrányfilm fűződik nevéhez, legismertebb talán a Született gyilkosok) a következőket írja: „Háborúban […] az emberek elvesztik a józan ítélőképességüket. Mindenütt zászlók, sárga szalagok, plakátok, és minden mediális csatorna a háborús dobokat veri, szóval még egy értelmes ember is belesüketül. Az USA-ban mentsen meg az Isten attól, hogy eszedbe jusson megemlíteni, hogy ez vagy az a háború esetleg nem is jogos, s hogy gyáva dolog 30 000 láb magasságból bombázni egy várost. Mikor a tévés humorista, Bill Maher tett néhány hasonló megjegyzést Afganisztán bombázásával kapcsolatban, a Disney szépen megvált tőle. Egy olyan országban, amely a szólásszabadsággal kérkedik, bizony elveszted a munkádat, ha kiejtesz egy rossz szót.”3

Kollégáimmal ellentétben rengeteg amerikai ítélte el a Bush-kormányzat által bevezetett diskurzust, valamint a háború megindítását, és részükről ez volt a spontán reakció. S ezek a reakciók maguk is alternatívnak számítanak, hiszen ha a kormány által propagált diskurzust kell elfogadnunk uralkodónak, ezek egyértelműen ezzel szemben helyezkednek el. Túl egyszerű lenne az intellektualitással magyarázni az itt húzódó ellentétet, hogy az értelmiségiek ellene, a tanulatlan tömeg meg mellette, hisz a terrorizmus elleni háború ellenzése vagy támogatása nem a műveltség függvénye, a háború jogosságát – paradoxnak tűnő módon – azok is egyre inkább tagadják, akikért a Bush-vezetés – állítólagosan – elindította azt; a támadások áldozatainak hozzátartozói közül is sokan egyértelműen állást foglaltak a háború ellen.

Minthogy azonban amerikai nem vagyok, az ellenzékiség mezét sem vehetem magamra, hisz itthon, Európában, a többséghez tartozom,  maradok hát a fentebb már említett haragnál. Haragudhatunk Amerikára, a McDonald’sra, a Coca-Colára, Hollywoodra, ki tudja még mire, sőt még az amerikaiakra is haragudhatunk, csak számolnunk kell közben az általánosításokkal járó veszélyekkel. Talán nekünk sem kéne a Bush-féle Jó és Rossz dichotómia törvényei szerint ítélkeznünk.

JEGYZETEK

1. De alig kezdődött meg a virrasztás, mikor az ország csúcsvezetői már ránk is szabadították a bosszú szellemét. „Jó a Rossz ellen”, így szólt a leegyszerűsített forgatókönyv, melyet a gerinctelen és megfélemlített média gyorsan felkapott. Azt mondták nekünk, hogy a szörnyűségek okaira rákérdezni felér a hazaárulással. Nem lehetett vita. Egyszerűen nem léteztek érvényes politikai vagy erkölcsi kérdések. Az egyetlen lehetséges válasz pedig: háború külföldön, elnyomás otthon. – A Nem mondunk le a lelkiismeretünkről című, prominens amerikai közéleti személyiségek által szerkesztett, a The Guardian 2002. június 22-i számában megjelent nyilatkozat szövegéből idéztem. Forrás: http://www.c3.hu/%7Eligal/ManamanaFO.htm

2. Mark Steel: Hogy jön Irak Ehhez a megemlékezéshez? (http://www.c3.hu/%7Eligal/ManamanaFO.htm)

3. Woody Harrelson: Egy amerikai, aki kicsit elfáradt az amerikai hazugságoktól. (http://www.c3.hu/%7Eligal/ManamanaFO.htm)