Tamás Pál Csontvázak, kagylóhéjak és szégyenelkerülési stratégiák
A Korunk siker-különszámába én a kudarcokról szeretnék írni. Igazán megalapozott sikerelméletek nincsenek, a kudarcok magyarázatával pedig nagyon sokan próbálkoznak. Úgy tűnik, a siker kívánatos, de egyedi, megismételhetetlen, nagyon nagy mértékben véletlenektől függ. A kudarcok jobban kiszámíthatóak. Természetesen mindenki győzni szeretne, vagy legalábbis sikertelenség esetén szeretné elkerülni a nyilvános megszégyenítést, de nyilvánvaló, hogy a jó stratéga a csata előtt, még ha ő is a támadó fél, először a visszavonulási útvonalakat biztosítja. Ha már tudja, hogy hol léphet megbízhatóan le, ha a tervezett roham összeomlik, akkor nyugodtabban tervezheti magát az operációt is. Mindezen megfontolások mögött valahol a kockázatkezeléssel kapcsolatos különböző hagyományok, vágyak, félelmek lelhetők fel. Tehát ha megértjük, hogy mit hiszünk – akár személyes életvezetésünkben, akár szakpolitikák összeállításánál – a lehetséges és még elfogadható kockázatokról, akkor abból elég világosan következik felfogásunk az elviselhető kudarcról és ehhez mérten arról, amit azután később, utólag sikernek nevezünk.
Sikerről és kudarcról természetesen általában nem a történések pillanatában, hanem előtte vagy utána beszélünk. Előtte, amikor megkíséreljük helyzeteinket, amennyire lehet, tudatosan kezelni, és azokban különböző oksági láncot vélünk felfedezni. És biztonságérzetünket ilyenkor nyilvánvalóan fokozza, ha sikerül előre nem átlátható helyzeteket, eseményeket címkével ellátni, és az is, ha előre feltételezzük, hogy ezek kibomlását egyes peremfeltételek elősegíthetik, mások akadályozhatják. És természetesen egyéni vagy intézményi ideológiai igényeink szerint osztályoznunk kell az eredményeket is. Az utólagos taxonómiákat általában az előzeteseknél erősebben meghatározzák a pillanatnyi érdekek. Bevalljam-e a kudarcot, ha erősnek akarok látszani? De ha túl erősnek tűnök, félni fognak tőlem, sokakat elijesztek. És nem juthatok hozzá különböző elvben megnyitható segélyekhez, támogatásokhoz. A kilencvenes évek Kelet-Közép-Európájában bármilyen összefüggésekben jövedelmezőbbnek tűnt áldozatként megjelenni, mint győzőként vagy sikeremberként. A sebek felmutatásának különböző vetélkedőin az már külön művészetnek tűnt, hogy az áldozati szerepből ne a gyengeség vagy a megaláztatás maradjon igazán meg. Hanem hogy azt inkább egyfajta jogosítványként éljük meg különböző jóvátételek, segélyek, kiegyenlítő kifizetések és szeretetcsomagok elosztásánál. Sőt, tulajdonképpen, miután úgy gondoltuk, ezek mindenképpen befutnak, az egész játék központi eleme nem is az lesz, hogy önmagában azt bizonyítsuk, itt milyen sokfajta kudarc és zsákutca vesz körül bennünket. Hanem az, hogy egyfelől valamilyen szabályokat alakítsunk ki a különböző sérelmek sorba rendezésére, a közöttük levő esetleges függőségek tisztázására, illetve arra, hogy akkor mily módon, ki mikor járulhat majd a pénztárba, ha oda valóban befut valami. Másfelől, természetesen, ugyanakkor önmagunknak és a világnak bizonyítanunk kell – akármi is a valóság –, hogy bennünket a kudarcok és megaláztatások nem törtek meg, sőt inkább megedzettek. Vagyis hogy bizonyos értelemben a kudarcok – miközben a kárpótlás természetesen jogos és jár nekünk – tulajdonképpen még lelkileg javunkra is váltak.
E nyelvi játékok mögött azonban ott vannak a kockázat felismerésének, elfogadásának, kezelésének különböző változatai, és természetesen ott van valamilyen képünk is arról a rendről, amely bizonyos kockázatkezelési módokat jutalmaz, másokat pedig igazán megbüntet.
Először a rendről. Az állatvilágban a testek kétfajta módon szerveződnek. A biológiai szakkifejezésektől elszakadva további gondolatmenetünk érdekében beszéljünk inkább csontvázalapú és kagylóalapú testszerveződésekről. Az első esetben ugye a test és annak különböző szervei egy belső szerkezetre fűződnek fel, az rendezi össze őket. A második esetben a kagyló tulajdonképpen egy doboz, amiben az adott test különböző alakzatokat vehet azután fel. A csontváz modellben a meghatározó szervezőelem belső és megtartó, a kagylónál külső és magába foglaló. A kagylószervezet merev, a csontvázak könnyebben mozgathatóak. A csontvázak elvben sebezhetőbbek, a kagyló az egész test védőborítója. A csontváz alapú élőlények könnyen növekednek és alkalmazkodnak, a kagylóhoz kötöttek számára mindez nehezebb és inkább kötöttnek tűnik. Ez a két modell mintha az emberi kapcsolatokat is jellemezhetné (Atherton, 1989). A csontváz alapú lények testük belső tartalékait könnyebben használják, életük külső keretei olyan magától értetődően, mint a másik csoportban azért mégsem láthatóak. A kagyló alapú lények önmagukat külső védőernyők alatt tudják igazán csak elképzelni, kevés olyan szabályt, vélekedést vagy teljesítményt mutatnak fel, amely belülről meghatározott lenne. E két hétköznapi életszervezési modellt nem kell okvetlenül ellentétesen felfogni. Megélhetők azok egymás kiegészítőjeként is. S természetesen ismerünk olyan életstratégiákat is, amelyek ezt a két állapotot egyetlen sorson belül vagy cselekmény mentén többszöri váltással is megélik. Hol a kagylóléthez kerülnek közelebb, hol pedig felfedezhetők azért viselkedésükben gerincközeli elemek is. A siker, a kudarc és a veszélyek elkerülése természetesen mások lesznek a csontváz, és mások a kagyló modellben vagy világképben. Természetesen társadalmi környezetünkben a kagylólények és a csontvázakra épülő típusok nem okvetlenül készen lépnek a színre. Vagy inkább azt mondanám, hogy nem biztos, hogy eleve kagylónak vagy gerinces lénynek születünk (persze azért itt vannak nyilvánvaló kivételek).
Hétköznapi tapasztalataink szerint gyakran a „kagylólét” a gerinces stratégiák kudarcából következik. Az is megpróbál sikeres kagyló lenni, akinek a csontvázas létezés, bár megkísérelte, mégsem jött végül össze. A történelem, a társadalmi helyzet, sok mindent előre programoz, de a békeidőkben maradunk – szervezett üldöztetések, háborúk, forradalmak és ellenforradalmak időszakaival, bármennyi is volt belőlük a 20. században, most nem foglalkozunk.
A „normalitás” időszakaiban a kudarcok igen nagy részét így azután különböző tanulási elégtelenségekkel vagy hiányokkal magyarázhatjuk.
A csontvázkudarcok természetesen sokfélék. Néhány fontosabb típusukra később még visszatérünk. Egyre több esetben azonban a teljesen „gerinctelen lét” valamilyen rövidebb időszaka után a kagylómodell szerinti (túl)élők is megkísérelnek valamilyen belső szerkezetet stabilizálni. Nem bíznak mindent a külső ellenőrzésre, és valamilyen belső önszabályozással is próbálkoznak. Ha ellentmondásosan is, de mégiscsak felelősséget kezdenek vállalni ismét tetteikért és kívánják egyéni döntési tereik szélesítését is. A kagylóé egyfajta „szégyenkultúra” lesz. A csontvázas létezésnek elemévé válik a felelősség és néha valamilyen bűntudat is. A kagylón belüli lét tele van fantáziákkal. A csontvázas adaptáció inkább a környező valósághoz kötött. Mindebből talán úgy tűnhet, hogy lenézzük, talán meg is vetjük a „kagylósokat”, és a csontváz alapú létezést ahhoz képest a siker–kudarc stratégiák szempontjából nemesebbnek hisszük. Ehelyütt beérném annak jelzésével, hogy a kilencvenes évek átalakuló Közép-Európájában egyik modell sem volt rosszabb a másiknál, s hogy tulajdonképpen mind a kettőre – ha másként is – szükség volt. Volt, amikor előnynek tűnt a kagyló kiszámíthatósága és feltétlen biztonságközpontúsága, mert a társadalomban adott pillanatban túl kevesen voltak, akiknek olyan fontos lett volna a biztonság, és túl sok minden vált hirtelen kiszámíthatatlanná. A csontváz alapú lények, pedig jobban bírják a gyűrődést és talán a másik csoporthoz képest inkább képesek a kockázatok kezelésére. Tehát nélkülük a változás elképzelhetetlen. De a rend átépüléséhez akár mindkettőre egyszerre is lehet szükség. Vagy politikailag még egyértelműbben fogalmazva, a rendszerváltás sikere a kagyló és csontváz alapú stratégiák elegyeként mutatható fel. Normális állapotban a kagyló és a csontváz itt szélső lehetőségként, ideáltípusként megjelenhet szemben álló pólusokként ugyanazon életstratégiákon belül. Ebben az esetben a siker vagy kudarc már nem az egyik vagy másik szerep laboratóriumi tisztaságú felvállalásában, hanem a közöttük elképzelhető és kivitelezhető átmenetek kezelésében jelenik tulajdonképpen meg. Mindebből következően számunkra a siker kritériuma nem az lesz, milyen gyorsan, milyen egyenes mentén jut el valaki az egyik szereppólusból a másik közepébe, hanem elsősorban az, milyen lesz közben a röppályája. Ha úgy tetszik, a stílus
Ha igazunk lenne abban, hogy a siker-kudarc stratégiák igazán kockázatkezelési technikák – persze különböző büntetőszankciókkal –, akkor fontosabbá válik a már említett szégyen és felelősség/bűntudat kultúrák szembeállítása. A fogalompár Dodds (1951) és Benedict (1967)-ből emelhető át. Benedict a japán kultúrát magyarázva az amerikaiaknak hangsúlyozza, hogy míg ők az angolszász világ bírósági bizonyítási és egyéni felelősségre vonási kultúráját magától értetődőnek tartják, az inkább kollektivista Japán ugyane célra egyfajta szégyenkultúrát használ. Vagy Dodds az ókori görög dráma fejlődésvonalát elemezve hangsúlyozza, hogy Aiszkhülosznál az Oreszteia szereplői köre magát egyszerű eszközként fogja fel külső erők kezében, később Szophoklésznél már megjelenik a felelősség problematikája, és Euripidész ugyanezt a történetet már az egyéni felelősség teljes skáláján értelmezi. A felelősség/bűntudat stratégiát, bár egyébként így mélyen kódolt a nyugati civilizációban, felhígítva felerősítik és általános konfliktusmegoldási módként forgalmazzák az esténként látható krimik. Valaki bűnösnek tűnik, már-már elítélik (számtalan amerikai film csúcspontját, ugye, bírósági jelenetek „hozzák”), de egyedül, esetenként mások segítségével tisztázza magát. Nem elég, hogy ő tudja, hogy ártatlan, akármit gondolnak a többiek, és nemcsak azért tartja fontosnak, hogy tisztázza magát, mert így elkerülheti a neki nem járó bűnhődést az el nem követett cselekedetért, hanem mert ebben a modellben működik egyfajta egyéni morális felelősség, amelyért küzdeni kell. Becsületed védelme ugyanolyan fontos, mint hogy elkerüld, hogy leültessenek. Talán még fontosabb is. A siker itt tulajdonképpen egy, a közvélemény tévedését közömbösítő tiltakozó akció eredményességét jelenti (Atherton, 2003). Persze az életvezetési elemnek itt ugyanígy eleme lehet egy fordított aszimmetria is, s ez a filmekben már nem jelenik meg. Nemcsak az okoz feszültséget, hogy a környezetem bűnösnek néz, de én tudom, hogy nem vagyok az, hanem a fordított eset is: tudom, hogy bűnös vagyok, még akkor is, ha ezt a többiek nem tételezik fel rólam. Az igazság és az igazságosság végül is ezekben az életvezetési stratégiákban nem kerülhet szembe egymással. Illetve ha mégis, az az egész stratégia kudarcát jelenti.
A szégyenkultúrában lényegében mindegy, hogy miként ítélem meg a hozzám köthető történéseket. Hiszen ami számít, az a közeg, a közösség véleménye. Ha lényegi kérdésben bűnösnek találnak, akkor kizárnak, kirekesztenek, és így a becsületemet semmisítik meg, tehát a becsületem tulajdonképpen a látszattól fog függeni. Ugyanolyan fontos, hogy ártatlannak tűnök, mint az, hogy igazában valóban ártatlan vagyok. Ezt a külső meghatározottságot, a kagylólét egy kifinomultabb változatát egyébként erősítik azok a „népi bölcsességek” is, amelyek esetleges védekezésemet megnehezítik. A „nem zörög a haraszt, ha…” vagy „nincsen füst láng nélkül” típusú vélekedésekkel szemben nehéz védekezni.
Természetesen a modern társadalmakban a közeg nem homogén – egyesek bűnösnek tartanak, mások nem, egyesek ítélete nekem fontosabb, mint másoké. Az ebből levezethető stratégiák egyébként igen jól megkülönböztethetőek mostanában a lusztrációval és a korábbi rendszer vélt vagy valódi titkosszolgálati együttműködőivel kapcsolatos vitákból. Pontosabban azokból a különböző hárító, (ön)felmentő reakciókból, amelyeket a különböző illegálisan forgalomba kerülő „ügynöklistákon” hírbe hozott szereplők választanak. Egyébként az e vonatkozásban megragadható különbségeket nagymértékben meghatározzák a kereszténység az adott társadalomban hagyományosan legerősebben jelen lévő változatai. A kilencvenes évek elején felállt első német „számon kérő” rendszerek (amelyeket azután különböző elemeikben a kelet-európai rendőrségi levéltárak megnyitásánál is alkalmazni próbáltak) a protestantizmus egyéni felelősség-központúságából vezették le a bűn és bűnhődés kategóriáit. Az inkább katolikus hagyományú országokban fontosabbnak tűnt a nyilvános gyónás, amelyet, ugye, feloldozás követhet. S végül az ortodox kereszténység országaiból mindezeket a meghatározottságokat sokszor megdöbbenéssel és értetlenséggel figyelték, mert a mögöttes morális technikák ott majdnem ismeretlenek voltak.
Egyébként úgy tűnik, hogy a kelet-európai nyilvános életvezetési stratégiák fenti politikai-morális megítélésénél kevésbé a westernizált felelősség/bűntudat, hanem erősebben a szégyen, illetve a szégyenelkerülési modell határozza meg a leginkább látható viselkedésváltozatokat. Saját közelmúltunk és benne személyes történeteink értelmezésénél úgy látszik, keletibbek és kollektivistábbak vagyunk, mint ahogy azt magunkról gondolni szoktuk. Egyébként ebből a szempontból különösen érdekes lehetne egy erdélyi vizsgálat, ahol ugyanazon politikai rendszer keretein belül próbáltak különböző vallási rendszerekhez és kultúrkörökhöz tartozó különböző etnoszok túlélni. Vajon valóban másképp élte meg magát egy partiumi református, egy csíki katolikus székely és egy észak-erdélyi román a diktatúrával szemben? Kimutathatóak-e az esetlegesen eltérő túlélési ministratégiákban e kulturális meghatározottságok?
A továbbiakban célszerű a csoportos vagy rétegstratégiák és az életvezetési változatok megkülönböztetése, ha a siker–kudarc–kockázat háromszöget valóban értelmezni akarjuk. Az úgynevezett életvezetési paradigma egyik újabb sokat hivatkozott kismestere, Elder (1994, 1998) ehelyütt négy elvről beszél. A történelmi helyről és időről, amely magába foglalja tapasztalatainkat (nem csak azoknak a különleges kihívást jelentő éveknek a vonatkozásában, amelyekről már beszéltünk). Az életek „időzítéséről”, vagyis azon eseményláncról, amely megjelenik valaki életében, és amelyet gyenge pillanatainkban fejlődésnek hiszünk. Az összekapcsolt életekről, amelyeket egymással kölcsönös függőségben fonunk, és azokról a hálózatokról, amelyeket a fenti erőterekben itt mégis működtetünk. Végül az egyéni akaratról, a cselekvő alanyról, amely mégiscsak dönt, s a különböző lehetőségekkel él, vagy azokat kihagyja. Mindkét alapmodellünk, a kagyló- és a csontvázas lény itt végül is dönt, csak nagyobbrészt másként. Egy másik életstratégia-kutató, Giele (1988) ugyanitt némileg más elveket hangsúlyoz. Eldernél az egyén maga a meghatározó játékos. Gielenél az egyén és az őt körülvevő társadalmi környezet közötti kapcsolatok minősége igazán fontos. S ezen belül a kulturális háttér, a tagság különböző csoportokban, az egyének szintjén meghatározott célok és az adaptáció formája a környezethez lesznek kiemelhetőek. Siker–kudarc dimenziókban itt az egyik elemet használhatjuk jobban, mint a másikat, és magát a sikert is ezekben a részkategóriákban külön-külön is meghatározhatjuk.
Az egyik legfontosabb választóvonal a generációké. A száraz és nedves években egyaránt növekvő fák évgyűrűi eltérőek, de szerkezetükben szubsztanciálisan nem különböznek. A mi kagyló–csontvázas szereppárjaink a fák csapadékfüggőségéhez képest sokkal érzékenyebbek a társadalmi környezet változására. Szabad szemmel akár kevéssé látható környezeti eltérések is drámaian eltérő kagyló–csontváz modellek közötti mozgásokat és arányokat generálhatnak. S ezekből az egyes nemzedékekben így kialakuló eltérő szerepelegyekből következően nagymértékben nehezedik a generációk közötti párbeszéd, hiszen a különbségeket az érintettek igen könnyen nemcsak kulturális, hanem morális eltérésként élik azután meg.
A modern életstratégiák kulcseleme sokak szerint a hálózatépítési készség és a különböző csoportokhoz tartozás egyidejűségének kezelése. Mindezekből különböző életpályák vezethetők le. Olyanok, amelyek megkísérlik minimalizálni (már amennyire a történelem erre esélyt ad) az átmenetek számát és intenzitását a pálya mentén, és ellenkezőleg, olyanok, amelyek azt tudatosan szaporítják.
Különösen érdekesek kudarcelkerülő stratégiáink szempontjából azok, amelyek igazán a drámai törések elkerülésére összpontosítanak. Ebben a megközelítésben sikeres lesz az, akinek ezeket a mély egzisztenciális kríziseket sikerül elkerülnie, és kudarcot vall az, akinek nem.
Gondolatmenetünk e részéhez a leggazdagabb szaktudományi nyersanyagot a kriminológia kínálja. Hiszen azt végső soron az izgatja, kit milyen élethelyzetek, társadalmi környezet és személyiség predesztinál arra, hogy (potenciális) bűnelkövetővé váljon. E felfogás mentén az utolsó tíz évben fontos elmozdulások látszanak a kutatásban (pl. Moffitt, 1993 vagy Hirschi–Gottfredson, 1983). Itt tulajdonképpen a bűnöző karrierpozíciókról beszélve a kutatók maguk is egyfajta, a szélesebb társadalom felől nézve kudarcstratégiákat mutatnak fel. Beszélnek bűnözési pályákról, arról, hogy ezek mentén különböző csoportok eltérő szabályszerűségek szerint mozognak, és az így kialakított tipológiák tulajdonképpen kifordított sikerstratégiák. Ha elfogadjuk Wolfgang et al. 1972-es klasszikus vizsgálatát arról, hogy egy philadelphiai születési mintából a megfigyelt személyek 6 (és a bűnelkövetők 18) százaléka a korcsoport által elkövetett bűncselekmények 52 százalékával volt megvádolható, akkor látjuk, hogy vannak kudarcpályák, amelyek persze igen nagy részben kívülről meghatározottak (család-, státusz-, jövedelemfüggők), de ezen túl azért a kudarc nagyobbrészt programozottá s így egy fokig előre jelezhetővé válik. Mindennek persze könnyen azonosítható ismérvei lesznek bűnözőknél. S nehezebben azonosítható majd be kagylóinknál és csontvázas lényeinknél. De talán élettörténetek nyilvános felmutatásával, s ami talán még fontosabb, kollektív meghallgatásával azért árnyaltabb tipológiákhoz is eljuthatunk.
IRODALOM
Atherton, J. S.: Doceo: Shame-Culture and Guilt-Culture. (On-line)
Atherton J. S.: Interpreting Residential Life.
Benedict, R.: The Chrysanthemum and the Sword.
Dodds, E. R.: The Greeks and the irrational.
Elder, G. H. Jr.: The Life Course as Developmental Theory. Child Development, Vol. 69, No. 1. 1–12, 1998.
Elder, G. H. Jr.: Time Human Agency, and Social Change: Perspectives on the Life Course. Social Psychology Quarterly, Vol. 57, Ho. 1. 4–15, 1994.
Giele, J. Z.: Gender and Sex Roles. In the handbook of sociology, ed. N.J. Smelser.
Hirschi T.– Gottfredson, M. R.: Age and the explanation of crime. American Journal of Sociology. 89:552–584, 1983.
Moffitt,, T. E.: Adolescence-limited and life-course-persistent antisocial behaviour: A developmental taxonomy. Psychological Review, 100:647–701, 1993.
Reed, B. D.: The Dynamics of Religion
Wolfgang, M.–Figlio. R–Sellin T.: Delinquency in a Birth cohort. Chicago, III.