Június 2005
A háló tudománya – művészetek hálója

Csekéné Kolcsár Irén

Műveltség – iskola – digitális kultúra

Pragmatikus műveltség legyen-e az iskolai műveltség? Nemzeti vagy európai? Nemzeti és európai? Melyek a kívánatos műveltség megszerzésének akadályai (dilemmái) napjaink közoktatásában és felsőoktatásában? Minden korban az iskola nyújtja az embernek a szerves műveltség megszerzéséhez szükséges – „legalapvetőbb, legmegtervezettebb, a legegybetartozóbb és legegyetemesebb” (Csoma Gyula közoktatáskutató) – tudást, de az is bizonyos, hogy a közoktatás mulasztásaként jelentkező műveltségbeli hiányok a felsőoktatásban reprodukálódnak, illetve megsokszorozódnak. A budapesti oktatástudományi szemle, az Educatio múlt évi 2. száma voltaképpen ezekkel a kérdésekkel néz szembe, miközben a műveltség fogalomkörének interdiszciplináris megközelítését kínálja. A gazdag tartalomból mindenekelőtt azt a kerekasztal-beszélgetést emelnők ki, amelyben Báthory Zoltán oktatáskutató, Csányi Vilmos etológus, Karády Viktor társadalomtörténész, Komoróczy Géza történész és Vass Vilmos pedagógiai kutató korunk műveltségválságának tüneteit veszi számba.

Komoróczy Géza a bölcsészhallgatók műveltségállapotáról készít riasztó látleletet. Az ő benyomása, tapasztalata szerint évről évre romlik a diákok általános műveltsége, egyre bizonytalanabb a helyesírásuk, egy-másfél oldalas szövegekről sem képesek vitatkozni, nem képesek mások gondolatait reprodukálni, nincs szilárd kronológiai fogalmuk. („Nem tudják ezek a bölcsész diákok figyelmesen elolvasni, megérteni, és reprodukálni az eléjük kerülő szövegeket.”) Csányi Vilmos etológus a memóriatréninget hiányolja. Emiatt nincs meg az érettségizett fiatalokban a műveltségi háttértudás, hiszen nem tudnak könyv nélkül verseket, nem ismerik a regényeket. Tehát az agy bizonyos sejtjei edzetlenek az egyetemeken folytatódó tudományos munkákhoz. Pedig „a memória ugyanúgy tréningezhető, mint az izmok. Ha valaki rendszeresen gyakoroltatja, edzi a memóriáját, akkor eszméletlen mennyiségű anyagokat képes megtanulni, és annak egy része tartósan megmarad.” Nem rejti véka alá: a „természettudományi karon legalább olyan borzasztó a helyzet, mint a bölcsészkaron, vagy még szörnyűbb”.

Vagyis hiányzanak az alapképességek: az írás-olvasás készsége, a szövegértés képessége. Ennek következtében növekszik a „Milka-evők” tábora, amelyik majd kiszorul a közéletből is a gazdasági és politikai manipulálhatósága miatt. Sínylődő állapotban leledzik a befogadói értelem és az ebből generálódó alkotói gondolkodás.

Nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is – mióta oktatási reformokról beszélnek (közel száz éve!) – rendszeresen előbukkan az a gond, hogy az elitképzésbe befogadott diákok tudásanyaga nem felel meg a felsőfokú intézmények szakmai elvárásainak. (Okkal indult el az írott sajtóban és az elektronikus médiában a Nagy Könyv programja!)

A gondok és dilemmák ismeretében tehát sürgősen választ kell keresni arra, hogy a) milyen oktatás-tanulás filozófiák szerint kellene működnie a közoktatásnak, a szakmai képzésnek, mit kellene tudniuk az érettségizőknek; b) milyen műveltségi kánont kell átadnia az iskolának, és mely uralkodó elitcsoportok határozzák meg ezeket – az iskolai tantervekben, tananyagokban rögzített – kanonikus műveltségtartalmakat?

Nem maradhatott ki e szám tematikájából a Bologna-folyamatként ismert új képzési rendszer bevezetésének kérdésköre sem. Az európai oktatási folyamatokat átszervező rendszernek a mintát az amerikai többciklusú, lineárisan egymásra épülő képzés adja. Előrelátható előnye ennek a folyamatnak az, hogy jóval tiyennzolc éves kor utánra tolódik ki a fiatalok pályaválasztási kényszere.

Romániai viszonylatban, szűkebben a hazai magyar köz- és felsőoktatásban sürgős és átgondolt lépésekre, átszervezésekre van szükség. Péntek Jánosnak a Bolyai Társaság 2005. április 30-ai konferenciáján elhangzott vitaindító előadásában nagy próbatételnek nevezi a hazai pedagógusképzés megreformálását. Hiszen a tananyagok interpretációját a tanítók, a tanárok végzik. Az ő intellektusuk, műveltségük/műveletlenségük alapozza meg a diákok értelmi-érzelmi kultúráját. Szerinte nem a Bologna-folyamat lesz a hazai magyar oktatás átszervezésének próbatétele, hanem Románia európai integrációja. Mert: „Tágabb környezetben válhatnak feltűnővé gyengeségeink: például az alacsony iskolázottság, a szakmai képzettség hiánya, a tudáshiány és az is, hogy oktatásunk nem versenyképes.”

Tehát nem feltétlenül a címben jelzett digitális kultúra hiánya miatt maradhatunk osztályismétlők, hanem a változatlanságunkban lecsapódó letargia okán. (Educatio, 2004. 2.)