Június 2005
A háló tudománya – művészetek hálója

Wilhelm Sándor

Hej, halászok, halászok...

Fogadni mernék, hogy a háló szó hallatán az emberek többségének a 21. század elején sem az internetes világháló, nem is az ökológiából ismert táplálékhálózat vagy más szinten szerveződött hálózati közösség, még csak nem is a hálószoba, a hálóing jut először eszébe, hanem a halászháló.

Hogy mi lehet ennek az oka? Nem tudom, csak találgatom. Valószínűnek tartom, hogy az emberiség egyik ősi táplálékforrásával hozható kapcsolatba a dolog. Ennek jelentősége már a Bibliából ismert. Nem véletlen, hogy Jézus a kenyér mellett épp a halakat sokasította meg, amikor az ötezer férfit megvendégelte. Arról már ne is beszéljünk, hogy az apostolok többségét a halászok közül emelte magához, s hogy a hal a keresztény egyház egyik fő szimbóluma lett.

Annak ellenére, hogy a halhús a legegészségesebb étkek egyike, a hazai lakosság táplálékának csak jelentéktelen hányadát teszi ki, tehát gyakorlati jelentősége elhanyagolható. S mégis, a halaknak van valami különös varázsa, amit bizonyára mindenki tapasztalt. Amint hal kerül az asztalra, még a jóllakott ember is felélénkül, s jó étvággyal nekilát. Halászatra se kellett még senkit se nógatni, gondoljunk csak a sporthorgászok hatalmas számára, de ne feledkezzünk meg az orvhalászok – csúf anyaországi szóval a rabsicok – népes táboráról sem, akik nemcsak az idejüket áldozzák, s nem is csak az időjárás gyakorta embert próbáló szeszélyeivel, hanem a törvény szigorával is szembeszállnak hogy megszerezzék az áhított zsákmányt. A halastavak tulajdonosai rémregéket tudnának mesélni arról, hogy milyen nehéz tőlük a vizeket megőrizni.

Régészeti leletek bizonyítják, hogy a hal nem csak a modern kor emberének lett kedvelt zsákmánya. Magam is láttam, amikor történész kollégám ásatásokat végzett a székelyhídi határban az Ökörvár szigetén, hogy a bronzkori ottományi kultúra emberének telephelyén mekkora halmokban kerültek elő a halpikkelyek a szemétgödrökből. Előkerültek a bronzból készült horgok is, s ha a halászhálók bomlékony szerves anyaga nem is maradt fenn, megmaradt az agyagból égetett hálónehezékek tömege. Igaza van tehát a polihisztor Herman Ottónak, amikor azt állítja, hogy valódi ősfoglalkozás volt ám a halászat a legrégibb időktől kezdve.

Életem végéig nem fogom elfeledni az Érmellék öreg halászainak szívet melengető lelkesedését, amikor még mint fiatal kutató felkerestem őket, s a halászat eszközeiről, fortélyairól kérdezősködtem. A szeme is könnybe lábadt némelyiküknek, amikor mesélni kezdtek. Egymás szájából kapkodták a szót, gejzírként törtek fel a régi emlékek, diktafon híján alig győztem jegyezni szavaikat. Talán csak a borról és a nőről tud ilyen szeretettel mesélni a férfiember, mint ahogy ők a halakról s hálókról regéltek. Nagy öröm számomra, hogy sikerült összegyűjtenem s kiállítássá szerveznem az általuk valamikor használt, ám az Érmellék lecsapolásával feleslegessé vált szerszámokat.

No, ha ősfoglalkozás, akkor forduljunk bizalommal Herman Ottóhoz, aki német származásához méltó rendszerességgel gyűjtötte össze és szeretett magyar népéhez illő csodálatos nyelvezettel írta le a halászat eszközeit főművében, A magyar halászat könyvében.

Itt vannak mindjárt a kerítőhálók, amelyeknek használatára már a nevükből következtetni lehet. Hogy a dolog mégse legyen olyan egyszerű, egészen más a tihanyi gyékényes, ami állóvízen használatos, ezért teljes hosszában egyforma magasságú, mint a folyóvízen szolgáló öregháló, amelyet a partról engednek a folyóba, ezért a part közelében maradó végén keskenyebb, a folyóba eresztett végén viszont szélesebb. Abban viszont hasonlítanak, hogy mindkettőt a partra húzzák ki, nem úgy, mint a pirittyhálót, amelyikkel a folyó közepét halásszák, s két végét a vízben húzzák össze. Ennek mindkét végén alacsonyabb, a közepén viszont magasabb a háló. Ezek a hálók alkalomadtán több száz méter hosszúak is lehettek, s kezelésük egész csapat embert igényelt. Ez volt halászbokor, amelynek szervezettségén, összeszokottságán múlott a halászat sikere.  Kisebb testvérük a csak néhány méter hosszúságú kétközháló, amivel két ember is elboldogult, innen kapta a nevét is.

A kerítőhálók különleges változata a gyalom, aminek közepén zsákja van, ez a káta, amiben összegyűlik a hal. Ennek kisebb, kétemberes változatát ma is kedvelik az orvhalászok, seggeshálónak nevezik.

A legbonyolultabb felépítésű háló a tükrösháló, amelyet Herman Ottó kecsegeháló néven emleget. Ez három rétegből áll, a két külső háló egészen nagy szemű, a középső viszont vékony fonalból kötött és apró szemű. A furakodó hal áttolja maga előtt a vékony hálót a szélső háló egyik nagy szemén, s a keletkezett zsákban fogva marad. Hozzá hasonló, de csak egyrétegű az eresztőháló, amit úszókkal és súlyokkal úgy egyensúlyoznak ki, hogy falszerűen áll a vízben, s a belé furakodó hal az úszóival akad fenn benne.

Kenderfonalból kötötték az emelőhálók különféle változatait is, mint amilyen a három kávával kanál alakúra kifeszített villing vagy billegháló, amivel a halász a csónakból meregeti a felszín közelében járó halat. A legelterjedtebb, máig használatos emelőháló a négykávás ághegyháló vagy tesziveszi, amelyet a négy káva találkozási pontjához erősített emelőrúddal emelgetnek, avagy a földbe szúrt villás végű szolgafára fektetve a rudat, kútágasként működtetik.

A fűzfavesszőből hajlított gyűrűkre feszített, szintén kenderhálóból készült, henger alakú varsáknak számtalan változata van, aszerint, hogy hány gyűrűjük s belsejükben hány tölcsér alakú fogórészük, versikéjük van, valamint hogy vannak-e terelő szárnyaik.

A rengeteg kisszerszám – szák, kece, farkasháló, bokorháló, kaparóháló és társai – között még eligazodni is nehéz. S akkor még nem is említettem a szélén körben felólmozott vetőhálót, aminek szintén több változata ismert, s amelynek kezelése, kör alakra kidobása valóságos művészet. Használója csuklójára hurkolja a háló közepéből induló tartókötelet, a hálót a bal vállára és bal karjára fekteti, egyik ólmát a fogai közé fogja, törzsével egészen balra fordul, aztán törzsének és jobb karjának erőteljes jobbra lendítésével a vízre dobja a kereken kiterülő hálót. Súlyos tapintalanságnak számít, ha észrevesszük, s megkérdezzük az ilyen halászt, hogy ugyan hol hagyta a metszőfogait.

Töltések közé szorított, gátakkal felszabdalt, ipari, mezőgazdasági és háztartási szennyezőanyagokkal elárasztott folyóink hajdani halbősége a legendák körébe degradálódott, nincsenek már hivatásos halászok sem, a halászhálók többsége felett is eljárt az idő. A kerítő- és vetőhálót a tógazdaságokban még használják, a többi elkallódott, szerencsésebb esetben múzeumba került. Egyiket-másikat az orvhalászok kezében láthatjuk viszont.

A halbiológus eszköztárában megmaradt a kétközháló, emelőháló, esetleg a kaparóháló, de a legeredményesebb gyűjtőeszköze ma már az elektromos halászgép. Ez utóbbiról annyit mindenképpen illik elmondani, hogy a horgászok véleményével ellentétben ez a leghumánusabb gyűjtőeszköz, hiszen nem öli meg a halat, csak rövid időre elkábítja, így a vizsgálat után a halak sérülésmentesen visszaengedhetők a vízbe, hiszen a pikkelyeik sem sérülnek meg, nem úgy, mint ha hálót használnánk.

Ejtsünk néhány szót arról is, hogy mit is fog a háló mostanában. Mint már említettem, leginkább semmit, hiszen jóformán nem is használják. Vizeink állapotát látva ezen nem is csodálkozhatunk, de talán jól is van ez így! Mert amikor munka közben látjuk a vízparton álldogáló horgászokat, akik minket szidnak, mert azt hiszik, hogy előlük fogjuk ki a halat, miközben jobb ügyhöz méltó buzgalommal áztatják a zsinórt, fürdetik a kukacot a fogás reményében, mi csak csodálkozunk, hogy ugyan bizony honnan veszik a bátorságot, hogy hazavigyék s megegyék az elképesztően szennyezett vízből kifogott halat. Hiszen még a méltán hírhedt Láposban s a Lápos torkolata alatt a Szamosban is horgásztak, pedig a Lápost nemcsak a cián károsította annak idején, hanem a színesfémbányákból állandóan szivárgó bányavíz s az ércdúsítókból kikerülő zagy folyamatosan szennyezi, s ha jól megnézzük, az innen kifogott halak húsa talán több nehézfémet tartalmaz, mint a környező hegyek kőzetei.

A halbiológusok többsége startból nem eszi a halat, bizonyára nem is lenne sportszerű tanulmányaink tárgyát elfogyasztani. Azt szoktam erről mondani, hogy az entomológus sem eszi meg a rovarokat, s az arachnológus sem a pókokat.

Álmaink vágya tehát nem a minél nagyobb hal, aminek feje s farka kilógjon a serpenyőből. Amikor a vizek halfaunáját kutatjuk, számunkra a méretes csuka ugyanúgy egyetlen egyednek számít, mint az araszos küsz vagy a nevéhez méltóan még ennél is kisebb kurta baing! Sőt, ha arra gondolok, hogy a baing mennyivel ritkább a vizeinkben, mint a csuka, akkor bátran állíthatom, hogy ez utóbbinak talán még jobban örülünk.

A legjobban természetesen annak örülnénk, ha sikerülne eddig ismeretlen halfajra találnunk, amit mi írhatnánk le a tudomány számára. Ilyen szerencse azonban Európában ritkán fenyegeti a halbiológust, aki ilyen babérokra tör, lassan már az Amazonas medencéjében is hoppon marad.

Azért illik megjegyezni, hogy vannak még szerencsés csillagzat alatt születettek a halbiológusok között is! Két szlovák kutató, Holèik és Henzel 1974-ben írta le a Dunából a széles durbincsot (Gymnocephalus baloni), amit addig a biológusok „egy kalap alá vettek” a közönséges vágódurbinccsal, pedig morfológiai bélyegeikben és ökológiai igényükben is különböznek egymástól. Utólag kiderült, hogy az új faj Közép-Európa számos folyójában, köztük a hazaiakban is megtalálható.

Hazai vizekből is kerültek elő, még a közelmúltban is, új fajok. A Nagyvárad melletti Püspökfürdő termálvizű tavából írta le Müller Géza 1958-ban a Racoviþa keléjét (Scardinius racovitzai), amivel utólag sokat bajlódtak a rendszertan korifeusai: sokáig a közönséges bodorka (S. erythrophthalmus) alfajának tartották, de ma megint külön fajként tartják számon.

A legnagyobb „fogás” azonban mégiscsak a kölöntesügér (Romanichthys valsanicola) felfedezése volt a Vâlsan folyó medencéjében 1957-ben, mert ez a faj a tudomány számára új halnemzetség egyetlen képviselője. Leírásában Bãnãrescu akadémikusnak volt döntő érdeme.

Nagy öröm a kutató számára az is, ha egy terjedőben lévő ismert halfaj megjelenését tudja regisztrálni egy olyan országban, ahol eddig az nem fordult elő. Ebből a szempontból én is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én találtam meg először Romániában az Ér folyóban, 1998-ban a fekete törpeharcsát (Ameiurus melas). Ez a faj annál inkább a szívemhez nőtt, mert kutatótársaimmal Szlovákia vizeiből is mi mutattuk ki elsőként. Üröm az örömben, hogy egy idegen földről (Észak-Amerikából) származó invazív gyomhalról van szó.

Tavaly nyáron hozták el hozzám a horgászok a tarka géb (Proterorhinus marmoratus) első olyan példányát, ami Románia északnyugati részének vizeiből került elő. Ennek az előkerülésnek a történetéhez tartozik, hogy egy olyan fajról van szó, amelyik a Fekete-tenger környékéről származik, s onnan indult hódító útjára több más gébfajjal együtt. Terjeszkedése során a faj meghódította a Dunát, innen a Tiszát, majd valószínűleg a Sebes-Körös és a Berettyó közvetítésével került az Ér folyóba. A faj terjeszkedését a Tisza és mellékfolyói mentén, Magyarország területén Harka Ákos barátomnak sikerült nyomon követnie, így engem nem ért meglepetésként itteni felbukkanása.

Az Érmellék öreg halászai azóta már az égi vizekben halásznak, emléküket őrzi a székelyhídi halászmúzeum, munkájukat pedig, ha egészen más céllal is, én folytatom, s mint nekik annak idején, nekem is nagy örömöm telik benne.