Május 2005
Boszorkányok ördögök – bűvölés bájolás

Degenfeld Sándor

Van-e szükségünk tradícióra?

A latinban a tradere szó jelentése: átadni, átengedni vagy kiszolgáltatni (valamit). Átvitt értelemben: hagyományozni, mesélni, tanítani. Titus Livius a traditio kifejezést az ókori Róma története kapcsán hadi értelemben mint traditio urbis-t, vagyis mint az ostromlott város átadását használja. Mai felfogásunkhoz közelebb álló meghatározása a tradíció fogalmának: az ősök szokása, erkölcse, életformája. Tradíció mindenekelőtt az, ami a múltból megmaradt, vagyis megőrződött és áthagyományozódott.

A tradíciónak két fajtája van, a tudatosulatlanul maradó és a tudatos. A nem tudatosított tradíció szerint élünk, anélkül hogy a fogalom jelentésén elmélkednénk. Ez nem más, mint az élet a maga hagyományos formáival, azokkal a szokásokkal, erkölcsiséggel és hagyományokkal, amelyekbe az ember mintegy észrevétlenül belenő, és amelyek számára természeteseknek tűnnek. A tudatos tradíció rendjébe ezzel szemben önakaratunkból illeszkedünk bele, mert valamit helyesnek vagy jónak tartunk, és ennélfogva felvállaljuk. Ezek saját népünk történelmi, politikai, kulturális hagyományai, amelyekbe nem automatikusan növünk bele, hanem amelyeket tudatosan sajátítunk el. Nem magától értetődő következményei tényszerű létünknek, hanem a gondolkodó, értelmét használó ember alkotásai.

Még a legprimitívebb népeknek is megvan a maguk tradíciója, ők is a rítusok és a hagyományok keretei között élnek. A kultúrnépek újkori történetét vizsgálva szintén megállapíthatjuk, hogy még a múlttal és a hagyománnyal szakítani kívánó politikai rezsimeknek sem sikerült tradíciók nélkül létezniük. A francia jakobinusok és az orosz bolsevikok, amennyiben saját hatalmuk legitimációja megkövetelte, nem átallottak a történelem bizonyos korszakaira és eseményeire hivatkozni, a Spartacus vezette rabszolgalázadástól a párizsi kommünig. Saját céljaik elérésének érdekében pedig új tradíciókat honosítottak meg.

A tradíció ma is segít változó világunkban koordinátákat találni, az ipari és fogyasztói társadalom áttekinthetetlen káoszában önmagunkra lelni. Ha bajban volnánk, a hagyományok segítenek tájékozódni és szükség esetén ismét talpra állni. Persze nem minden hagyományt érdemes megőrizni, ápolni. Múltunkat kritikusan kell szemlélnünk. Mégis, még ma is érvényes Edmund Burke kétszáz évvel ezelőtti mondása: „Minden valódi emberi közösség tradicionális közösség, vagyis közössége azoknak, akik élnek, azoknak, akik éltek, és azoknak, akik élni fognak.”

A tradíció és a konzervativizmus fogalmai ilyen értelemben kiegészítik egymást. A latin conservare megőrzést jelent. A tradíciók megőrzése konzervatív cselekedet. Russel Kirk The Conservative Mind című munkájában a konzervativizmust hat jellemző segítségével definiálja. Ezek a jellemzők a következők: a társadalmat és a lelkiismeretet meghatározó transzcendens rendbe vetett hit; az emberi lét misztériumának és pluralitásának tisztelete (szemben a radikális rendszerek egyformaságával és utilitarizmusával); az a meggyőződés, mely szerint a civilizált társadalomnak rendre és osztályokra van szüksége; a szabadság és tulajdon közötti szoros összefüggés felismerése; gyanakvás az álbölcselőkkel szemben, akik a társadalmat elvont tervek alapján kívánják újra felépíteni; valamint az a felismerés, amelynek értelmében a változások nem feltétlenül gyógyító reformok következményei.

Thomas Hobbes 17. századi angol filozófus felhívja a figyelmünket arra, hogy a politika irracionális, egymással sok esetben összebékíthetetlen érdekek szférája, örökös harcmezeje az ősi ösztönöknek, amelyeket csak hatalommal lehetséges uralni és civilizálni. Csak az állam, az államfő, a hatalmi monopólium képes gátat vetni a polgárháborúnak, megszüntetni az ősállapotokat és megteremteni a magántulajdon, a kultúra és a jólét lehetőségét. „Auctoritas, non veritas facit legem.” A hatalom biztosítja a jogrendet és nem fordítva. Legitimitást, törvényes kereteket, amelyek a rend megőrzését garantálják, csak „karddal” lehet biztosítani. A szerződések és a megállapodások mit sem érnek, ha büntetlenül megszeghetők.

Ez az eszmefuttatás nem a zsarnokokat kívánja igazolni, csupán illúzióinkat oszlatja el, miközben felvázolja a jogállam egyik, mindmáig megoldatlan problémáját is. Hogyan viszonyuljon a jogállam ellenségeihez? Kötelessége-e ragaszkodni a polgári törvényekhez, avagy hatályon kívül helyezheti azokat saját önfenntartása céljából? Hobbes erre az utóbbi kérdésre igennel válaszolt, jóllehet ez a válasz a mi mai szemszögünkből nehezen elfogadható. (Amennyiben azonban a weimari német állam vezetői annak idején Hobbesot követik, talán meggátolták volna, hogy a parlamentbe a parlamentarizmus ellenségei is bekerülhessenek. Egy autokratikus államvezetés Hitler törvényesen megszerzett uralmát megakadályozhatta volna.)

A szabadság elve nem jelenthet a szabadság ellenségeire is kiterjesztendő szabadságot. Megengedhetetlen, hogy a szabadság ellenségei demokratikus úton szétzúzzák a szabadelvű demokráciát. A jogállam, a jogegyenlőség és a társadalmi igazságosság védelmezőjének a létrehozása, amelynek keretei között a kormánynak mindenkor előre megállapított és nyilvánosságra hozott normák alapján kell cselekednie, legnagyobb vívmánya az emberiség történetének, és ezt mindenáron meg kell tartanunk.

Visszatérve a tradíció fogalmához, úgy vélem, hogy erre igenis szükségünk van. Csak az évszázadokon át felgyülemlett tapasztalat tehet képessé arra, hogy a mai komplex világban a megfelelő megoldásokat megtaláljuk. Az emberiség történetében majdhogynem mindenre volt már példa, ezért is érdemes a múlttal foglalkozni. A tradíciókat tisztelő ember tehát nem maradi, csupán rádöbbent arra, hogy az idő sodrásában ő maga kicsiny porszem, és a múltat nemcsak emlékeiben, hanem saját énjében hordozza. A világ rendjét emberi ésszel felfogni nem tudjuk. Csak az istenhit adja meg ahhoz az erőt, hogy a létezés adottságait elfogadjuk. Így az örökös panaszkodás helyett megelégedettséget sugárzunk, ami pozitív hatással van szűkebb és tágabb környezetünkre.

 

München, 2005. március 4.