Április 2005
Észak-erdélyi autópálya

Vass Ibolya Emese

Évszakok

Néha eldöntjük, hogy bizonyos helyekről el kell mennünk, mert ott már semmi keresnivalónk.

Nyár – az ember eldönti, hogy jönni akar. Kolozsvárról, négy egyetemi év után. Nem tudja még, hogy miért, azután pedig már valószínűleg nem is fontos. Moldva nyáron fontos, érdekes, szép, hívogató.

Egyetlen gond, hogy becsületes szüleid vannak, akik annak idején mindenféle összeköttetésekkel intézték el, hogy elkerülhessenek innen, te pedig önként választod. Ilyen tervektől mindenki meglepődik, főleg a szülők, szülői mivoltukból kifolyólag. Nyilván nem viszonyulnak hozzád ellenségesen, csak értetlenkednek, nem értik, hogy mit miért csinálsz, és azt sem, hogy nem kell feltétlenül összefüggést keresni a dolgok között.  Esetleg azért, mert nincs összefüggés.

Meleg van, bulik vannak, táborok, találkozók. Ilyenkor lehet ismerkedni szobatudósokkal, falusi emberekkel, belelátni a lényegbe. Mintha az idő is lassabban múlna erre ilyenkor, jut megfigyelni a természetes állapotokat is. Először furcsa, azután már nem üt szíven, hogy az állapotok háború utániak, itthon csak asszonyok vannak, „a zemberek csányják a parát idegenyországban”. A favorit „Itália”. Megszokod, mi mást tehetnél?! Bottal nem lehet verebet fogni. Végül már természetes, hogy a nők járnak a mezőre, a nők hordják a vizet, a nők mennek a malomba, a nők hajtják a szekeret, közben főznek, mosnak, takarítanak. Gyermeknevelésre már nem jut idő. A férfiak, akik itthon vannak, vagy öregek, vagy betegek, vagy alkoholista semmirekellők (tisztelet a kivételnek!).  Moldvában nem lehet férjhez menni. Pár hónap után mindez természetes, az is, hogy tízéves gyermek jár kaszálni a „mámájával” a mezőre.

Nyáron lehet ismerkedni sok széltolóval, pár jófejjel, a „korcsomában” néhány sör után világot váltani, másnapra elfelejteni. Apropó – kellemes élmény Magyarfaluban, életem első moldvai útján: 8500 lej egy korsó Golden Brau! S persze a kocsmában vajon kik mulatnak? Talált: a nők!

Ősz – kezdődik az iskola, a munka. Szolgálati lakást kapsz, először csak ideiglenest, aztán ha kedved tartja, megkeresheted az állandót is. Nem könnyű, de előbb-utóbb találsz. Persze először gyanakodva néznek az idegenre: „szegén, tyár nálunk kapott munkát?”, „hány esztendőt tanult, lelkem?”, „oszt közelébb nem kapott dógot?” Megszokod, hogy csodabogárnak tartanak, hiszen elmesélni nincs mit, ugyanis te sem érted. Nincs mit válaszolni az ilyen kérdésekre.

Aztán megkapod az állandó lakást. Ha-ha-ha! Az enyémben kocsma volt előtte. Először el vagy ragadtatva, jól néz ki! Mármint azokhoz az előítéletekhez viszonyítva, amiket Moldváról és az itteni életformáról hallottál. Aztán rájössz, hogy az előítéletek veszélyesek, mert van bennük igazság, csak egy kicsit másként. Szóval: pár nap múlva kiderül – de legkésőbb az első hideg napokban –, hogy az ajtó húz, az ablakok húznak, a kályha veri vissza a füstöt (egyrészt mert kontár munka, másrészt mert a kémény is rossz), no és a toalett, hát igen, az is hagy némi kívánnivalót maga után. (Speciel a sajátomról még nem tudtam eldönteni, hogy kerti wc vagy balkáni guggolós, de én guggolni szoktam, mert kényelmesebb és biztonságosabb.) A két szobát egy kerek hónapig meszelte a tulajdonos, akit Dulcescunak hívnak. Ő ortodox, és sokat lehetne mesélni róla, de maradjunk annyiban, hogy tipikusan moldvai. Látni kell. Szóval tanultam tőle is. Főleg türelmet. Itt az időfogalomnak egészen más értelmezése van, vagyis nincs.

Aztán elkezdesz tanítani: itt is érnek meglepetések. A kollégáid bizalmatlanok, nem értik, hogy mi történik most tulajdonképpen, miért jöttél, mit keresel itt.  Később már azon sem csodálkozol, hogy csodálkoznak, hisz te sem értesz semmit. Más meglepetések is érnek: a gyermekek jó része témán kívül van. A szó közepére néha nagybetűt írnak, harmadikban nem tudnak „k” betűt írni, vagy hatodikban nem tudják az osztályfőnökük nevét, hetedikben pedig keverik az országot a kontinensekkel.

Valami mégis megragad. Látsz közöttük rengeteg értelmeset, aki ezenfelül még ragaszkodó, szeretetre méltó, egészséges falusi gyermek is, azaz életrevaló, nem zacskós tejen felnőtt, elkényeztetett egyke. Nem az ő hibájuk, hogy így voltak, illetve nem voltak nevelve.

De eddig még sok van: szeptember elején jelenést teszel a tanfelügyelőségen, a helyi iskola igazgatójánál, s ha „szerencséd” van, újságírók is meglátogatnak.

Továbbá, ha szerencséd van, találsz magadnak egy barátnőt a faluban, aki nem egy Heidegger ugyan, de a lényeg az, hogy ne maradj egyedül. Az én barátnőm ritka ember, értékes ember. Emberséget, szemléletmódváltást köszönhetek neki. „Druzsbával” fát vág, hajat nyír, kart ránt helyre, kiveszi a tehénből a borjút, mellette még nevel két gyermeket és vezeti a háztartást. Azt az őszt nélküle sokkal nehezebben viseltem volna. Világéletemben „blokkos leán” voltam, így lettem „Tarzán lánya”, Frumószában.

Tél – december elején hideg van, általában hó is. Elkel a meleg gúnya. Vágod a fát, hordod a vizet. Észveszejtően romantikus – hallgatni. A kút a harmadik szomszédban van. Megcsúszol a jegen, a víz végigcsorog a nadrágod szárán. Az utolsó tiszta nadrágod volt. Mire beérsz a szobába, rád fagyott. Jobb esetben megúszod egy náthával. Ilyenkor jut eszedbe, hogy tegnap is éjfélig fűtöttél, mégis hideg van. A barátaid csodálkoznak: miért ébredsz minden reggel úgy, hogy a fejed paplan alatt van. Nem értik, hogy a hidegtől, hogy megszoktad: minden reggel hidegre ébredsz. Kimész fáért. A fa nyers és nehéz. Kb. egy órát füstöl, aztán kibírható. Dohányozni lehet, úgysem tűnik fel. Persze az itteni barátnőm azért barátnő, hogy megtanítson bizonyos ügyes trükkökre: motorinát minden benzinkútnál árulnak, csak literesüveg kell hozzá, így könnyebben gyúl meg a tűz, a frissen rakott kályha repedéseit be kell tömni ronggyal, száraz fát kell hozatni gyújtósnak.

Hétvégenként gyűlni kell a többiekkel! Sőt kötelező! Máskülönben megbolondulsz. Így jobb. Tartjátok egymásban a lelket, vannak nagy bulik, nagy viták meg nagy hidegek, túlélőtúra-szerű létállapotok, amik mindig közösséget építenek.

A gyermekek aranyosak! Télen a legnagyobb a létszám. Rájössz, hogy miattuk kell maradnod, miattuk kell végigcsinálnod az egész bolondokházát, azért nem pakolhatsz össze és mehetsz haza, vagy melegebb környékre, mert a gyermekek számítanak rád.

Amikor eddig eljutsz, kikészülsz! Kikészülsz a – szakzsargonban – puhatestűektől is, akik az egekig dicsérnek, minden hangzatos, nehéz jelzőt rád aggatnak. Próféta leszel, hős, lassan tudathasadásos. Ők nem képesek belátni, hogy ezzel neked csak ártanak, és hogy sokkal jobban esne, ha egy reggel valaki megérkezne hozzád azzal, hogy „maradj csak ágyban, befűtök helyetted és főzök neked egy teát”. De nem, nem és nem. Eleged van minden hangzatos szólamból, a sok mocskolódásból, mindenből. Nem látják ezek azt sem, hogy egy ölelés mindennél többet érne.

Mikor minden a legnehezebb, amikor úgy érzed, ennek már soha nem lesz vége, hanem igenis, míg a világ, ez a tél itt marad a nyakadon, csak azért, hogy bosszantson,  amikor átéltél remek kályháddal egy hóvihart, amit a nagy bölcsek tévében láttak, akkor csoda történik. Csendben és lassan, mint a csodák általában. Rájössz, hogy van egy igazi barátod. Aki megölel, aki megért szavak nélkül is, hiszen hasonló helyzetben van. Nyitni kezdesz, beszélgetni. Sokszor jól érzed magad. Nem kell sokat beszélni róla, mert veszít az értékéből. Tudod, ez az, ami igazán fontos.

Közben megérkezik a tavasz.

Hirtelen vált minden zöldre, fel sem fogod, olyan gyorsan játszódik le a történet. A nap kicsalogat a házból, jólesik végigsétálni a falun (télen bezzeg nem vetemedtél volna ilyesmire), csak úgy, ok nélkül a szabadban lenni. Jó érzés, hogy rád köszönnek, jó érzés, hogy ismerőseid vannak. Jólesik szoknyát húzni, jobban figyelsz magadra. Néha megérint a harmónia.

Ilyenkor sok gyerek jön. Jó nézni az arcokat, a csillogó szemeket, jó ragaszkodó tekinteteket látni, vannak, akikkel haladni is lehet. Külön sikerélmény.

Ilyenkor sok a verseny, kirándulás. Ezek még jobban összeráznak benneteket. Nem lehet haragudni rájuk, nem lehet nem szeretni őket. A fellépéseken sztárok. Tudják, érzik. Ösztönösen énekelnek, ösztönösen táncolnak, mellesleg nagyon profin.

Eldöntöd, hogy még egy évet maradsz. Még nem tudsz elmenni, nem tudod itthagyni őket. Valami visszahúz, itt tart még egy évre. Na vajon mi?

Egy év után: ismét tél van, ami röviden szólva kegyetlen. Magam vagyok, magamra, és ilyenkor rengeteg veszély van. Vadabb lettem, és közben attól félek, hogy ha elkerülök innen, nem biztos, hogy képes leszek visszatérni a normális életbe. Érzékenyebb lettem, egyszerűbb, őszintébb, emberibb, öntudatosabb.

Nem bántam meg, hogy eljöttem, sok mindent máshogy látok a világból, rengeteg embert ismertem meg, sok balféket és egypár értelmeset is. Ezektől is tanultam. Megtanultam értékelni bizonyos dolgokat, rájöttem, hogy mennyi nagyon szép dolog van az életben. Hiszem, hogy ezt majd fogom tudni kamatoztatni, bárhol is legyek. De csak egy idő után. Most viszont tél van és nagyon egyedül vagyok.