Március 2005
József Attila 100

Borsi-Kálmán Béla

Limanova tér 1. (II. emelet 2.)

Egy „véletlen” találkozás (hiteles) története

E sorok írója, mint megannyi nemzedék- és osztályos társa, sokáig egyáltalán nem hitt a véletlenekben. Pontosabban, egyszersmind óvatosabban szólva tamáskodva hallgatta a különféle „koincidenciákról”, fura „összefutásokról” s a sors könyvében (előre) megírt „nagy találkozókról” regélő szövevényes históriákat.

Arra gondolt, hogy ilyesféle történeteket minden épeszű s némi fantáziával megáldott felebarátja tucatszámra agyalhat ki a maga vagy társasága szórakoztatására. Kivált, ha előtte vagy közben felhajtott néhány kupicával, avagy korsóval...

Az első hajszálrepedés konok hitetlenkedése falán akkor keletkezett, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként az obligát politikai gazdaságtan szemináriumon óhatatlanul szóba került a marxi szükségszerűség filozófiai kategóriája. Némi agytorna árán mindnyájunknak több-kevesebb sikerrel a fejébe verték, hogy „a véletlen a szükségszerűség (adekvát) megnyilvánulása”, vagyis olyankor jelenik meg életünkben, amikor valakik, valamikor és valahol – mint később kiderült: meglehetősen szűk körben – egyszerű szótöbbséggel eldöntik, majd a „demokratikus centralizmus” jegyében rögvest el is rendelik, hogy „mi a teendő”! A többi pedig főként és rendszerint a végrehajtókon, kisebb részben rajtunk, a „dolgozókon” múlik.

Egyébként 1968 őszét írtuk, a béketábor (s benne a Magyar Népköztársaság honvédségének elitalakulatai) – testvéri tankok formájában – épp intenzív internacionalista segítséget nyújtott a szocializmust építő baráti csehszlovák népnek…

Sorok írója nemigen járatos a fenomenológia történetében, s mi tagadás, igen kevés hajaszála hullott ki magvas filozófiai traktátusok elmélyült studírozása közben. Évei viszont neki is könyörtelenül sokasodnak, s azok hordalékából egyre több, hétköznapi ésszel igen kevéssé magyarázható „eset” szűrhető ki.

Az alábbiakban egy ilyen megtörtént eseményfüzért kíván – felkérésre – megosztani lehetséges olvasóival.

1990. június 6-án (kedden) a kora délelőtti órákban egy akkor negyvenkettedik életévét taposó magyar értelmiségit költöztettek testvérei és barátai Óbuda egyik elegánsnak számító negyedéből Zugló egy eléggé eldugott s korántsem „menő” fertályába, közelebbről a Limanova tér 1. szám alatt magasodó, 1930-as mintájú bérkaszárnya egyik garzonlakásába.

Tipikus nyár eleji nap volt, a hársfák már csaknem virágban, a fehér liliomok bimbózóban, gyönge szellő, madárcsicsergés, az utcákon önfeledten viháncoló kutyákat sétáltató kamaszok, a parkokban gyermekzsivaj… Igazi idill.

A most elmondandó történet különben semmi rendkívülit nem ígért, inkább nagyon is szokványosnak volt nevezhető, hiszen ama „nagy generáció” soraiban, amelyhez papíron és évei számát tekintve a narrátor is tartozna, jószerével az számít kivételnek, akit negyvenesztendős koráig – pestiesen szólva – nem nullázott le hites felesége. Vagy, fordítva, férfiemberként nem ízlelte meg a nyugati típusú közszabadság helyett (s annak sovány pótlékaként) a kádári Magyarország össznemzeti sportjává váló „házasságon kívüli kapcsolat” tiltott gyümölcseit – következményeivel együtt… Mármint leginkább a „mókuskerék-effektusba” kényszerült következő nemzedék – a saját gyermekei szemszögéből…

Ennyi könnyűszerrel általánosítható „előzmény” után lássuk a konkrétabb s nem kevésbé banális tényeket: válóper (természetesen „közös megegyezéssel”), majd a bíró(nő)i végzés után szétköltözés. Ami majdnem mindig azt jelenti, hogy a „teremtés koronája” fülét-farkát behúzva szedi a sátorfáját…

Nos, az elmondottakból talán máris sejthető, a narrátort nem töltötte el fennkölt öröm azon a gyönyörű szép júniusi reggelen. Inkább a fátum sötét szárnyait látta megrebbenni az ingóságait, főként könyveit elszállítandó érkezett ponyvás teherautó és a markos bútorszállítók – egyébként két testvéröccse és hórukk-brigádba tömörült, ugyancsak bölcsész barátai – láttán.

Rossz köz(és elő)érzetét tovább fokozta, hogy ráadásul „sérültet” kellett jelentenie. Két hónappal korábban, az Úr kifürkészhetetlen akaratából, 1990. április nyolcadikán vasárnap délelőtt (történetesen az első szabad választások második fordulójának időpontjában) a szigligeti iskolaudvar betonpályáján kedélyes focizás közben jobb kezének gyűrűsujja dugóhúzóra emlékeztető módon tört szilánkosra, ergo nyolc héttel később is mindenre jó volt, csak éppen ólomnehéz könyvesládák cipelésére nem… Mármint kényszerlakhelynek érzett vadonatúj „otthona” belakásakor…

Így aztán barátai és testvérei is hamar megelégelték céltalan ténfergését az egyelőre üres garzonban, s hogy némi hasznát mégis vehessék, felderítőútra küldték: kémlelje ki, van-e a lakáshoz tartozó pincehelyiség, hisz négy-ötezer könyvet amúgy sem lehet a legjobb akarattal sem negyvenkét négyzetméternyi laktérbe összezsúfolni…

A narrátor készségesen engedelmeskedik barátai nógatásának. Valóban lemegy a pincébe, és tüstént megállapítja, hogy garzonjának tényleg van ilyesfajta tartozéka, csak… csak az a bökkenő, hogy a földszinten lakó egyik idős hölgy a saját céljaira vette igénybe. Magyarán dugig tömte-töltötte mindenféle ócska kacattal, valaha jobb napokat látott szakadt lámpaernyőtől, rozsdás lavóron át, fületlen lábasokig és törött üvegkancsóig.

Ám a csöngetésre a szomszédasszony tárja ki az átellenben lévő ajtó figyelőablakát: – Fiatalember, ha Mari (Zsuzsi, Kati) nénivel akar beszélni, menjen ki a térre, ott biztosan megtalálja…

Mármint a Limanova térre.

Szó szót követett, s „hősünk” (akiben nyilván mindenki felfedezte már jelen elbeszélés szerzőjét) ráérősen – s életében először – kiballagott az ötemeletes, szinte békebeli sarokház elé, és mustrálgatni kezdte a padokon tereferélő, csikófogaikat régóta elhullatott hölgyeket. Ám Mari (Zsuzsi, Kati) nénit minden jel szerint távolabb szólították bokros teendői. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el…

Ellenben hirtelen piros személyautó fékezett a tér sarkán, közvetlenül a hársakkal és rezgőnyárfával teliültetett kis parkot övező, téglalap alakú betonlapokból kirakott járdaszegély mellett. Egy szovjet gyártmányú MOSZKVICS, a sokoldalúan fejlett szocialista gépgyártás egyik klasszikus alkotása.

A volánnál ismerősnek tetsző mélybarna szemű okulárés fiatalember. Mint pár pillanat múlva kiderült: Miklós Tamás magyar filozófus és esztéta, a Medvetánc című „rendszerváltós” folyóirat felelős szerkesztője. Ez máris mondhatni szokatlan fejleménynek tetszett, hiszen Zugló ama távoli zugába csak alapos okkal kirándul az ember.

De az igazi meglepetést mégsem ő, hanem a mellette ülő idősebb férfiú személy(azonossága) jelentette. Sorok írója először megdörzsölte a szemét, olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy Fejtő Ferencet látja az anyósülésen! (A short story értelmezhetőségéhez tartozik annak a ténynek a rögzítése, hogy Fejtőt a narrátor egy-két évvel korábban egy Krakkó környéki nemzetközi konferencián személyesen is megismerte, majd 1989 nyarán az apai ágon magyar köznemesi családból származó Nicolas Sarkozy feudumának számító Neuillyben otthonában is felkereste.)

Innentől kezdve, ahogy mondani szokás, fölgyorsultak az események: a narrátor kétségbeesett hadonászása eredményeként François Fejto, aki pontosan ötvenkét esztendővel korábban hagyta el nem egészen jószántából szülőföldjét, nagy nehezen kikászálódik az autóból, s párbeszédbe elegyedik a „szerzővel”. Kérdem tőle:

– Feri, mi járatban vagy errefelé, amerre a madár sem jár?

– Tudod, ezzel a fiatalemberrel (intett a szerényen a kormány mögött kucorgó Miklós Tamás irányába) éppen egy József Attiláról szóló könyv1 utómunkálatait végezzük, ezenközben meglátogattuk Attila Korong utcai otthonát, azt, ahol – A város peremén2 – Szántó Judittal élt néhány esztendeig. Közben pedig eszembe jutott, hogy amikor 1931-ben feljöttem Nagykanizsáról, itt a közelben – a Limanova téren – volt az első pesti lakásom egy akkortájt felhúzott vadonatúj bérházban. Úgy döntöttünk hát, hogy azt a (kb. ötszáz méterre lévő) környéket is felkeressük… Nem emlékszem pontosan, hogy ez az épület vagy a szemközti volt-e, de úgy rémlik, mintha ez lett volna (mutatott az 1. szám alatt magasodó, a történelem viharainak minden azótai nyomát magán viselő, sohasem renovált, lerobbant háztömbre).

– S téged mi szél hozott erre?

– Tudod, egy válóper következményeként a barátaim épp most költöztetnek ide…

– Hová?

– A második emelet kettőbe, egy garzonba…

– Na, az volt a mi lakásunk, most már biztos vagyok benne.

– Rózsi, gyere fel, nézzük meg együtt! (A történet további „véletlen” mozzanataként ugyanis a Moszkvics bal hátsó ülésén Madame Fejto, a Körmend városában 1913. szeptember 11-én született Hilmayer Róza festőművész ücsörgött – pár napos [hetes] házaspárként együtt költöztek anno a második emelet kettőbe…)

 

A két öreg botladozó léptekkel, a reves korlátba csimpaszkodva, hevesen dobogó szívvel kapaszkodott fölfelé tovaröppent ifjúságuk egyik fontos színhelye felé.

A költöztetők nagyot néztek, nemigen értették, mit keres ez az idős, szemmel láthatóan összetartozó emberpár a frissen felújított lakásban. S azt még kevésbé, miért peregnek a könnyeik…

A Fejtő Ferenc ajkát elhagyó „spontán” (s a rendkívüli pillanat minden költői túlzását magán viselő) mondat helyes értelmezése viszont alighanem a jövő (irodalom)történészeire vár:

– Látod, öregem, ez az igazi kontinuitás!

 

P. S. (1) Az imént megörökített jelenetet követő további beszélgetésből az alábbi, immár „történelminek” minősíthető újabb tények derültek ki:

A) Mivel az idő tájt csak Fejtőnek és Szántó Juditnak volt munkahelye, József Attilának és a húsz-huszonegy éves Hilmayer Rózsinak viszont nem, ők komótosan gyakran reggelizgethettek kettesben a szűk kis konyhában, míg párjuk a napi betevőt kereste…

B) A szomszédban egy szemrevaló fiatal orvosnő lakott, akit sűrűn „látogatott” egy (id.) Rajk László névre hallgató, amúgy erdélyi származású mozgalmár. Ennélfogva gyakran az is megesett, hogy Rajk egyik kebelbarátja (s 1949-ben született fiacskája leendő keresztapja), egy bizonyos Csermanek János nevezetű írógépszerelő is itt húzta meg magát – fedelet és búvóhelyet találva vitéz nagybányai Horthy Miklós detektívjei elől.

C) A teret már akkor is Limanova térnek hívták, mert a közvélekedéssel szöges ellentétben Limanowa nem tartozik azonos kategóriába sem a hős Matroszovval, sem Oleg Kosevojjal, sem Zoja Koszmogyemjanszkajával!

Épp ellenkezőleg: 1914 végén (kicsit sajnos máris későbben, mint „mire a falevelek lehullanak”) a magyar huszárok a Krakkó fölötti Limanowa magaslaton ádáz küzdelemben állították meg – akkor még – az „integer” Magyarországra törő „Bruszilov-gőzhengert”.

Mellesleg ez volt – 1956-ot most figyelmen kívül hagyva – a magyar hadtörténelem utolsó valódi fegyverténye.3

P. S. (2) Ma, az Úr 2004. esztendeje december havának 29. napján, délután 14 óra 40 perckor megcsörrent a vezetékes telefonkészülék a Limanova tér 1., II emelet 2. szám alatti garzonban.

Mit gondol a nyájas olvasó, ki lehetett a vonal túlsó (párizsi) végén?

Fejtő Ferenc volt.

Kelt Zugló, 2004. december 28–29.

JEGYZETEK

1. Miklós Tamás: József Attila metafizikája. Bp., 1988.

2. A Korong utca 6. szám alatti zuglói ház falán a következő felirat látható:

„A VÁROS PEREMÉN”

ITT LAKOTT JÓZSEF ATTILA

1933–1936

3. A történeti hűség kedvéért (s eredeti szakmánk szabályai szerint) idemásoljuk a szintén a Limanova téren fekvő BUDAPEST-ZUGLÓI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG LELKÉSZI HIVATALA falán díszelgő emléktábla csonkítatlan szövegét:

„A LIMANOVA közt, teret és utcát 1930-ban nevezték el az első világháború egyik nagy csatájának színhelyéről (az eredeti névforma: LIMANOWA).

1914 decemberében a galíciai fronton a központi hatalmak oldalán küzdő magyar huszárok lóról leszállva, gyilkos kézitusát vívtak a többszörös túlerő ellen, és visszaverték az orosz támadást. Ekkor esett el a 9-es számú Nádasdy-huszárezred hős parancsnoka, Muhr Ottmar huszárezredes, aki huszárai élén kivont karddal rontott az ellenségre.

A hálás lengyelek mauzóleumot állítottak a magyar hősiesség emlékére.”