Március 2005
József Attila 100

Kántor Lajos

Egy kép nyomán – újra a hiányról

A festmény – Illyés Gyula és József Attila kettős arcképe – Dési Huber István alkotása. A Désről elszármazott, Budapesten élt festőművész kritikai írásaival, a kortárs művészetről szóló tanulmányaival 1933 és 1938 között (főképpen 1937–38-ban) volt jelen Gaál Gábor Korunkjában. (Reprókkal természetesen nem, hiszen a folyóirat első folyama nem közölt képeket.) Dési Huber – akit Korunk-beli bírálója (Antal János) 1932-ben arra int, hogy „minden egyes műve a mozgalom egyenes kifejezője és eszköze” legyen – nem nevezhető a „tendencművészet”, a kizárólagos proletár irányzatosság szóvivőjének; ő volt az, aki az izmusokat a maguk művészettörténeti helyén értékelte, és az ő írásaiban találkozunk a nemzeti és egyetemes viszonyának kiegyensúlyozott értelmezésével. Barcsay Jenőről például ezt írta: „…képeinek architektúrája elvont eredetű, de élővé konkretizált stíluselemekből épül. Mély színei, festői módja Kodály népdalait juttatják eszünkbe; ugyanaz a fojtott melódia, dinamikus líra és fegyelmezett nyugtalanság. Bővérű tónusaiban a szűkebb pátria, Erdély emléke él.” Nagy Istvánról, a „vizuális rettenet” festőjéről ugyancsak kitűnő, hasonló jellemzést ad, villanásnyi Derkovits–Nagy István párhuzamában pedig felvillantja a mindkettőjükre jellemző társadalmi elkötelezettséget, a gyökerekhez való ragaszkodást, ám most sem téved az átpolitizálás talajára.

Dési Huber Istvánné férjére emlékező, közös életüket és az életművet átfogó könyvéből (Dési Huber István. Bp., 1964) tudjuk, hogy a festő számos alkalommal találkozott, baráti körben, József Attilával. Hallotta megnyilatkozni nem csupán a költőt, hanem a politikust is. „Attila igen sok versét tudta könyv nélkül, s nemegyszer idézte munka közben mind őt, mind Radnóti verseit. – Kedves terve volt, hogy – bár nem szeretett illusztrálni, s nem is értett hozzá – József Attila-verseket illusztráljon, s nagyon fájt is neki, amikor később, a Cserépfalvi-kiadásban megjelent művek illusztrálását nem reá bízták. Két illusztrációja el is készült. Az egyik a Magyar Alföld két sorához: »nézzétek, ím, országúton, / némán vándorolnak ki a jegenyék!«, a másik a Magad emésztő-höz. – Nagyon megrázta és szemeibe mélyen belevésődött az utolsó idők József Attilája, s csakhamar a tragédia után készített egy rajzot erről az emlékéről. Judittól [Szántó Judittól] kért egy fotót is és kontrollálta.” A festő özvegyének e tárgyszerű mondatait szükséges idéznünk, mielőtt Dési Huber kettős portréjáról, az Illyést és József Attilát ábrázoló, ugyancsak J. A. halála után készült képről – és e kép nyomán (is) felvetődő problémákról részletesebben szólnánk.

De még röviden Dési Huber István és Illyés Gyula kapcsolatáról. Az idézett könyvben olvasható Illyésnek egy levele, amelyben kimenti magát, amiért nem tudott elmenni (föltehetőleg 1939-ben valamikor) D. H. I. kiállítására, ám pótolta a mulasztást („…ma felmentem az Ernst Múzeumba, s külön kiraktam az anyagot”), s a levélben kifejezi elismerését: „Idegenkedem, ha a művészetbe nacionalista szempontokat kevernek, Ön megérti gondolatomat. Még ritkán éreztem a magyar föld vaskos valóságát oly híven kifejezve, mint az Ön képein. Nagyszerű úton van.” Dési Huber hasonló érzelmekkel nyilatkozik Illyésről, így hát nyilván szívesen vállalta a felkérést (az Ernst családból érkezett), hogy fessen portrét a költőről. „Két rajz is készült: az egyik hátterében a »Pusztába kiáltott szó« képe, a másikon a »Szivárványos táj«. – Jóval később, szegény József Attila halála utáni években készült, már Ipar utcai lakásunkban egy kettős portré, mely József Attilát és Illyés Gyulát ábrázolta, háttérben szintén a »Pusztába kiáltott szó«. A képen többször dolgozott, majd hónapokra eltette, míg egy nap, amikor a hivatalból hazajöttem, az ajtóval szemben, az asztalhoz támasztva fogadott, hogy azonnal észrevegyem: elkészült. – A képet nagyon szerette, s keserűen mondta egyszer, hogy ellenfelei megpróbálták úgy beállítani – a hozzá jutott hír szerint –, hogy Attilát szándékosan háttérbe állította Illyés mögé, hol-ott csak a vak nem látja, hogy az élő Illyés Gyula mögött mint egy árnyék áll szegény Attila, az a József Attila, aki az utolsó éveiben volt. Pista nagyon szerette József Attilát, de igen nagy művésznek tartotta a Puszták népe költőjét is. Nem véletlen, hogy a háttér a »Pusztába kiáltott szó« című festménye, amelynek egyik vázlata a »Vihar készül« című szénrajz.”

Eddig tehát a művészettörténeti háttérrajz.

A Dési Hubernek tett szemrehányás József Attila háttérbe szorításáért korábbi frusztrációkra, bizonyos történésekre vezethető vissza; régebbi barátságuk után, főként a harmincas évek közepén, különösen pedig betegsége súlyosbodása heteiben-hónapjaiban József Attila úgy élte meg, hogy igaztalanul hátrányos helyzetbe került Illyés Gyulával szemben. (Erről az időszakról, személyes kapcsolatokról szól Illyés Gyuláné – Flóra – könyve: József Attila utolsó hónapjairól. Bp., 1987.) Pedig a két költő pályája sokáig párhuzamosan haladt. Csupán néhány emlékeztető adat a talán kevésbé ismertek közül: 1930-ban, az Erdélyi Helikonban a harmincadik évüket még be nem töltött, legtehetségesebbeknek tartott írókat megszólaltató ankétban („Fiatal magyarok”) Kuncz Aladár egyaránt szerepelteti Illyés Gyulát és József Attilát. A Nyugat kiadásában 1932-ben megjelent, Babits Mihály összeállította Uj anthológiában („Fiatal költők 100 legszebb verse”) szintén mindkettőjüket megtaláljuk – igaz, Illyést nyolc verssel, József Attilát csak kettővel. (Előszavában Babits kiemelten hivatkozik Illyésre, J. A.-ról nem tesz külön említést.) A harmincas évek elején a magyar irodalomban bekövetkező költészettörténeti paradigmaváltást vázolva Szigeti Lajos Sándor tanulmánya József Attila és Illyés Gyula versbeszédének alakulásában a rokon vonásokat hangsúlyozza, a tárgyias szemléletű, ugyanakkor eszmélkedő típusú „felismerésversek” túlsúlyba kerülésével (A virrasztó költő. Szeged, 2002).

És itt érkezünk el a Gaál Gábor-i Korunkhoz, ahhoz a sajtótörténeti (és irodalomtörténeti) pillanathoz, amikor – 1932 decemberében – a tekintélyes baloldali szerkesztő először közöl verset addig főként társadalomtudományi tanulmányokat, „kultúrkrónikákat”, vita- és szemlecikkeket meg elbeszéléseket, riportokat vállaló „világnézeti és irodalmi havi szemléjében”. A két úttörő: Illyés Gyula és József Attila. Mindkettőjük Korunk-kapcsolatáról, jelenlétükről és fogadtatásukról a lapban számosan írtak (magam is megtettem ezt A hiány értelmezése. József Attila Erdélyben című, 1980-as könyvemben, illetve 1969-ben, egy kolozsvári Illyés-kötet, a Világszerzés bevezető tanulmányában) – most mégis vissza kell térnünk néhány fontos részlethez, tovább keresve a választ bizonyos hiányra, eddig csak részben feltett kérdésre.

Való igaz, hogy az 1932. decemberi Korunk-számban párizsi illetőségűként megnevezett Illyés Gyula és a földrajzi (városi, országbeli) hovatartozással meg nem jelölt József Attila egyszerre van jelen a „műfaji” indításkor, helyezésük a laptestben azonban élesen különböző: noha a József Attila-versnek a címe Invokáció, ez a főlap végére kerül, egy oldalra tördelve Jeszenszky (Molnár) Erik tanulmányának záró adataival (A birtokeloszlás a mai Magyarországon) – a „Hősökről beszélek…” viszont a szám legelső szövege, s a nyolcadik (évi összegzésben a 864.) lap alján olvasható, hogy „(Befejezése a következő számban)”. 1933 januárjában a folytatás az 1–9. lapot foglalja el, vagyis ismét élre kerül. Az illyési hőskölteményt G. G. külön füzetben is megjelentette. Jegyezzük meg, hogy egy Gaál Gábor-levelezőlap (1933. március 11-én) megszólította József Attilát: „Kedves Kollegám, – ajánlott lev. lapon jelentkezem miután – régebben írt – egyszerű lev. lapjaimra nem reagált. Verseket, fordításokat, cikket kértem azokon s verseket, fordításokat, cikket kérek ezen is. Hozzátéve még, hogy hajlandó volnék Önnek négy-öt Korunk-számon keresztül megjelent verseit összegyűjtve külön lenyomatként, kötetben tehát, közép-minőségű papíron kiadni – honoráriumképpen akár ezer példányban is, ha a füzet nem több négy ívnél.” Válasz ha érkezett is a felkérésre, elveszett; József Attila-versesfüzet pedig nem jelent meg a Korunk kiadásában. Verseket, műfordításokat azonban bőven találunk József Attilától a Korunk 1933-as és 1934-es számaiban: az Elégiát, az Ódát (végleges címén: A város peremén), az Egy kisgyerek sír és A tőkések hasznáról címűt, végül 1934 decemberében a Vigaszt; valamint műfordításokat nagy számban, cseh és román költőktől s a németből fordított (Engels „szerzői” nevével megjelölt) ódán népballadát. Aztán már tőle nem, csak róla olvashatunk, fontos és kevésbé fontos kritikákat, recenziókat, hogy a kezdődő József Attila-kultusz máig emlékezetes dokumentumai 1938 januárjában és februárjában lássanak napvilágot a Korunk hasábjain, majd kövesse – Gaál Gábor biztatására – a József Jolán írta J. A.-életrajz (József Attila élete), 1939 decemberétől 1940 nyaráig, nyolc folytatásban.

Meg kell jegyeznünk, hogy a költői hangütés a Korunkban – mind Illyéssel, mind József Attilával – és nagyobbrészt a folytatás is erősen politikai, osztályharcos elkötelezettségű. „Hősökről beszélhetek végre” – kezdi hőskölteményét Illyés Gyula, majd még ez olvasható a hosszú vers invokációjában:

 

Törvénnyel, joggal szembeszállva,

vagy mindezt bölcsen megkerülve

kelnek naponta új csatára.

Ezer veszély közt tíz körömmel

kaparnak rettegve hazát.

Hordtam fegyverük én is… büszkén

kezdem ma énekelni hát

a különös honfoglalást.

 

Az indítást címében is vállaló Invokáció pedig jószerével ugyanennek az elkötelezettségnek a kivallása, hangsúlyosan proletár oldalról („Megszületett az a Gyermek, kit nem véd / sem Isten, sem Király”), megrebbentve „a kiváncsiak gyanús csapatát”:

 

Énekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek,

Mégis, elfogódva bár,

Fújd el dalod, zengd a munkások dalát.

 

A József Attila-versben érdemes felfigyelni (különösen a későbbiek ismeretében) mindjárt a negyedik sorban következő szentenciára: „Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejár”, illetve az utolsó előtti szakaszban található kijelentésre: „Ismered a modern pszichológiát.” E hangulati-szemléleti árnyalatok ellenére a két sornyitó Korunk-vers közt nincs lényegi politikai különbség.

Van-e a Gaál Gábor-i fogadtatásban?

Gaál Gábor egyszer írt – külön cikket (kritikát) – József Attiláról, kétszer Illyésről. A számszerűség önmagában semmit sem jelent, főként ha a már hivatkozott tényekre (így a J. A.-nak küldött G. G.-levelezőlapra) és a Korunkban 1929 és 1937 között megjelentetett, József Attila versköteteit méltató-bíráló írások mennyiségére-minőségére gondolunk. (Az öt recenzió vagy tanulmány mindegyike elismeri József Attila költői tehetségét – még azok is, amelyek a „tendencművészet” szellemében élesebb kritikát is tartalmaznak –, Remenyik Zsigmond 1937. februári írása, a Nagyon fáj kötetről, különösen azonban Fejtő Ferenc 1935. februári, Fülöp Ernő álnéven írt átfogó elemzése J. A. költészetéről egyértelmű állásfoglalás az irodalomtörténeti érték mellett és a rágalmazások, „a tehetségtelenek hadjárata” ellen.) Mégis érdemes szembesíteni egymással ezeket a Gaál-szövegeket.

Az irodalomtörténet-írás természetesen kiemelt jelentőséget tulajdonít a Tiszta szívvel című jegyzetnek (Új Kelet, 1926), nem csupán a kolozsvári napilap-visszhang koraisága miatt, hanem mert a Hatvany–Ignotus vonalon született és a Nyugathoz ellentmondásosan kapcsolódó versmagyarázat „József Attila érzékeny élet- és történelemhallásában” felismeri az irodalomtörténeti értéket; mi több, G. G. e jegyzet továbbírhatóságát, tanulmánnyá fejlesztését is lehetségesnek tartaná, „s e sorok az újabb kori magyar irodalom történetének egy vezérfejezetét vezetnék be”. Kétségtelenül látnoki megállapítás – annál érthetetlenebb, hogy Gaál irodalomkritikai munkásságában hiába keressük a folytatást József Attila vonatkozásában (akár a Korunk szerkesztési idejében, akár a következő másfél évtizedben). Még annyit el kell mondani erről a cikkről, hogy – jóllehet a csárda, a magyar puszta és a sírva vigadó szegénylegények emlegetése mellett utal a fiatal költő bécsi és párizsi „sodródására” – a Tiszta szívvel-t, ezt a „ritka verset” úgy értékeli, mint amely „a nagy magyar népi örökség ősi vadonából egy igaz virágot jelent”.

Illyés Gyuláról, Nehéz föld című kötetéről – 1929-ben és a Korunkban – ugyanebben a viszonyításban ír, de a várakozás helyett a beérkezés megállapításával: „Illyés Gyula húsz-egynéhány éves, s azt kell mondani róla: páratlan. Ez az első kötete, s benne ötven igazi vers, mely ezenkívül még mai is.” És tovább, ugyanilyen lelkesülten: „Ifjú, de férfi: erő és szív. Ércdallamok és dacok szerzője. Kemény és meleg. Csupa tiszta kép, fémtiszta csillogás, erőteljes foltok, sehol nincs semmi idegen […] Réten, erdőkben, csárdákban és klasszikusok közt nevelkedett. Micsoda titkos korrespondencia ez. Klasszikus vers és mai szabad vers (egy vonalon valami olyan keveredés, mint amin Babits is átesett). Benne azonban egy nagy szegénylegény lelken és zsellérivadékon keresztül fakad fel a dal és megmarad onnan hangzónak. Valami rebellis magyar bukolika, ami itt zeng Berzsenyi-szólamokkal.” A rövid cikk mondhatni egyetlen vallomás, ehhez igazított a befejezése is: „Ma ez a költő!” Hat évvel később, egy 1935-ös Korunk-szemléjében sem von vissza semmit Gaál az Illyés Gyula iránti föltétlen rokonszenvéből, a költő elismeréséből („Illyés a szálló egek alól szól valami mindent felemelő, tündériesítő realizmus csillogásában, és sohasem például az egész vaskos, valóságos tájban”), bár kritikailag jegyzi meg az új kötet verseiről, hogy „nem aktivizálnak is egyben”. Továbbra is tőle, „a legjobb avantgardizmuson át” jött, páratlan készségű lírikustól várja az igazi magyar költészetet. „A szálló egek alatt ma még nehezebb a föld! Kinek kellene ezt ma magyarul elmondani, ha nem Illyésnek?”

Nem valószínű, hogy ez a pályatársnak szóló rendkívüli elismerés (főképpen az 1929-es) zavarta, illetve befolyásolta volna József Attilát, hiszen ezt követően van sűrűn jelen, a Kassák Lajos 35 verséről írt éles bírálatával kezdve (1931. szeptember) tanulmányaival, vitacikkeivel (Természettudomány és marxizmus, Kína, Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?) Gaál folyóiratában, hogy aztán verset, műfordítást is küldjön. A Korunk megjelenésének félszázados évfordulójára készült emlékezésében (Gaál Gábor madártávlatból. Korunk Évkönyv 1976) Illyés Gyula bizonyára pontosan minősít: „József Attila szinte lélegezni járt a Korunk légkörébe.” (Mint ahogy ez is irodalomtörténeti érvényű megállapítás: Gaál Gábor „beleszólt hovatovább a pesti irodalomba”.) Illyés mondatának érvényén az sem változtat, hogy József Attilát innen is érik (elsősorban moszkvai indíttatású) bántások vagy éppen durva támadások (a legélesebb Haraszti Sándor cikkében, a Magyar eszerekben, 1930 októberében).

1934-ben történik valami, ami mélyebb, sőt valószínűleg nagyon mély nyomokat hagy József Attilában – és ennek a Korunkban is nyoma van. Egy moszkvai meghívásról, pontosabban annak elmaradásáról kell szólnunk, arról, hogy a Szovjet Írók Szövetségének első kongresszusára Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg a (baloldali) magyar írók közül – József Attilát nem. A kérdés összefügg József Attila kommunista pártkapcsolatával, amiről már sokat írtak (Horváth Iván kritikailag vizsgálja a kortársi emlékezéseket, régebbi és újabb tanulmányokat, szembesítve ezek megállapításait J. A. szövegeivel, József Attila és a párt című tanulmányában; in: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. Bp., 1992). Az ügy maga, annak kibogozása meglehetősen bonyolult, erre Nagy Csaba „eseménytörténeti és szövegkonstrukciója” vállalkozott a közelmúltban (Miért nem ő? címmel jelent meg az előbb említett tanulmánykötetben). Nagy Csaba részletesen kitér J. A. Miért nem én? című, kéziratban elveszett, csupán kortársi visszaemlékezések alapján rekonstruálni próbált vitairatára (és egy előkerült fogalmazványtöredékére); ebben személyeskedő hangon szólt – állítólag – a két írótársról. (Nagy Lajos azt állította, hogy egyenesen fasisztának nevezte őket; annak idején – pár évvel korábban – őt, József Attilát minősítették így a Moszkvában menedéket talált „proletárírók”.) 1934-ben (talán júliusban) a Miért nem én? nem talált a közlésre vállalkozó sajtóterméket (sem Zilahy Lajos, sem Mónus Illés nem fogadta el a kéziratot), és a külön füzetben való kiadás sem sikerült. Közben megszületett Illyés könyve az 1934-es utazásról, az Oroszország. Nagy Csaba szerint József Attila felhasználta a könyv megjelenését, hogy mégiscsak a nyilvánosság előtt válaszolhasson Illyés Gyulának. („Szellemi termékének elsüllyesztése minden szerzőnek fájdalmas, József Attilának különösen az lehetett. Nemcsak azért, mert cikkében az őt legjobban foglalkoztató gondolatok, illetve eszményeibe vetett hite fogalmazódott meg, hanem azért is, mivel a hallgatásra ítéltség megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a rivális Illyés Gyula neki személyileg leginkább fájdalmas utaztatásáért elégtételt vehessen. Legközelebbi alkalom erre Illyés Oroszország című útirajzának megjelenésekor kínálkozott.”)

És a Korunk 1935. márciusi számának szemlerovatában megjelenik Bányai László kritikája (Irodalmi vallomás Oroszországról) – amelyet Nagy Csaba állítása szerint (Horváth Iván, Stoll Béla és Tverdota György véleménye által megerősítve) nagyrészt vagy egészében József Attila fogalmazott. A cikk szerzőjeként szereplő Bányai László: József Attila sógora. (Tehát nem azonos az 1907 és 1981 közt élt erdélyi-bukaresti publicistával, történésszel, politikussal, eredeti nevén Baumgarten Lászlóval, aki részese volt a harmincas években a kommunista és antifasiszta mozgalomnak, és aki Dávid István név alatt írt a Korunkba.) A tanulmányíró N. Cs. beidéz egy kortársi levelet (Sándor Pál küldte 1935. március 22-én a Párizsban élő Löffler A. Pálnak), így magyarázva a szóban forgó közleményt s a szerkesztő magatartását: „Ami csacsiságot a Korunk az Illyés könyvéről írt, arról szegény Gaál Gábor nem tehet. Gaál ti. nem tudja azt, hogy a neki küldött cikket József Attila sógora (esetleg maga J. A.) írta. J. A. és Illyés pedig halálos ellenségek, költői rivalitás és egyéb okokból.”

A József Attilának tulajdonítható „csacsiságok” a könyvnek és szerzőjének szóló elismerés és a gáncsoskodások, sőt az egyre határozottabb fenntartások, világnézeti gyökerű elmarasztalások széles skáláján helyezhetők el. A cikkírót jobban érdeklik az oroszországi szocializmusról írottak, mint az, hogy a könyvet „át meg átszövi a líra”. Kifogásolja, hogy miközben Illyés az elfogulatlanságára hivatkozik, hozzáteszi: „de nem tagadhattam meg ezúttal sem azt, hogy magyar vagyok”. Bányai László (J. A.?) válasza erre: „Hogyan? Hát ebben a témakörben az »elfogulatlan emberi« véleményt a nemzeti hovatartozás színezi? A verseiben kitágasodó horizont ilyenkor mintha bizonyos hazai hivatalos lapok világképévé szűkülne s az alkotó szellem szárnyai a viharverte középosztály óvatos csápjaivá.” És még félreérthetetlenebbül: „Idegen világ ez Illyésnek. A gondolat befogadó képessége helyett igen sokszor csak a költői ráhangoltság s a tagadhatatlan jószándék az, ami eszünkbe juttatja, hogy itt valami mással állunk szemben, mint egy honfiú vallomásaival. Akadhat azonban olyan olvasó is, aki egyensúly-művésznek nézi őt, hol itt, hol ott libbenve föl, mert pozitív társadalmi szemlélet hiányában csak ténfereg a dolgok tömkelegében, azt kapva ki éppen, ami horderejének megfelel.”

Ha igazolható Nagy Csaba feltételezése, úgy ez az utolsó József Attila-szöveg, amely Gaál Gábor Korunkjában volt olvasható. És amelyet mostanáig nem tartottunk számon mint ilyet. És amely szemléletében beleillik a lapban közölt, erőteljesen társadalmi, szocialista kötődésű J. A.-írások egészébe. Ám a szocializmus (oroszországi) állására rákérdező József Attila (?) mellett létezett egy másik, legalább ugyanolyan súlyú, a Nagyon fájt, majd a Hazám szonettjeit író költő, akitől nem, de akiről olvashattak a Korunk hívei is. Hiszen Fejtő Ferenc már egy korai József Attila-vers, a Megfáradt ember értelmezésében kijelenti: „A kortól, társadalomtól függetlenült, lemeztelenedett ember rajzolódik elénk, egy darab természet, folyó vagy kenyér, minden máz lehorzsolódott róla, s csak az élet tiszta melegsége, állati gyengédsége és emberségessége maradt benne.” Amit persze nem általánosít J. A. lírájának egészére. A beteg, elmagányosodó emberről, József Attila fokozódó szenvedéseiről már csak 1938-ban szóltak a barátok, a döbbenet hangján. Déry Tibor például így: „Tanúja voltam annak a lassú, olykor görcsös, megrendítő önnevelésnek, amellyel az embergyűlöletnek helyet igyekezett szorítani szívében, mint ahogy az anya helyet szorít testében a fejlődő gyereknek. Ravasz, kemény és számító akart volna lenni s az idegeiben rekedt ifjúság minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból; egy ügyetlen kölyökkutyára hasonlított, amint a farkas szerepre készülődik.” Remenyik Zsigmond az átkozódásig menő, vádat és önvádat fogalmazó kétségbeesésben ilyen mondatokat is ránk örökített: „Hitele volt költészetének, mint ahogy nem volt hitele annak az életnek, amelyet élt, legkevésbé maga előtt. Egy mélységes szakadék állt értelme és élete között, amióta csak ismerem.”

Ami szinte hihetetlen – és számomra továbbra is megmagyarázhatatlan titok: hogyan lehetséges, hogyan történhetett, miért hallgatott Gaál Gábor a saját lapjában, ahol (nyilván az ő szervezésében) igazán méltóképpen búcsúztatták József Attilát? Hiszen a gyász közös volt – a verset adó Faludyval, Berda Józseffel, Salamon Ernővel, Méliusszal, Brassai Viktorral, a már idézett Déry Tiborral és Remenyikkel, az élete egyik leglíraibb szövegét író Nagy Istvánnal (Az elsötétült „Külvárosi éj”). De hol van Gaál Gábor? Nem a szerkesztő, hanem az esztéta, a közéleti ember. Ezt a hiányt értelmezni – a felsorakoztatott dokumentumok, megközelítés-kísérletek ellenére (beleértve Dési Huber kettős portréját) – ma sem tudom.

(Megkockáztatom – zárójelben legalább – a feltételezést: „A semmi ágán ül szívem” József Attilája nem állt oly közel Gaál Gáborhoz, mint a Tiszta szívvel költője. Erre persze sehol semmi közvetlen utalás…)