Február 2005
Szakrális tér

Tomaľ ©alamun

Óra; Abulafia karmai közt (versek)

„Hagyjatok el minden érzéki és értelmi tevékenységet, minden olyan dolgot, amely csak az értelem számára lenne elérhető” – ezt ajánlja Aeropagita szent Dénes a Misztikus Teológia című művében, de ez a figyelmeztetés ugyanakkor vonatkozhat Tomaľ ©alamun költészetére is, mert aki nem egy ilyesfajta misztikus szemlélettel közelíti meg a verseit, annak sok örömben nem lehet majd része. De ha betartja ezt a szabályt, akkor annál inkább. Mert ©alamunra jellemző, hogy az értelmi tevékenységtől teljesen meg akar minket tisztítani, még ott is, ahol valami kicsi értelmi megoldási lehetőségre lelhetnénk, azt következő sorával máris megszünteti, és újabb jelentést asszociál hozzá. Mintha megragadhatatlan lenne a szavak értelme, azok csak látszólagosak, és a dolgok lényegére ajtók sora van rázárva. Játszadozik a szavakkal és velünk, egy újabb váratlan gondolati fordulat egy újabb értelmezhetőségi megoldást kínál fel, mintha egy jelentésekkel teli útvesztőben haladnánk, amely sehová se vezet, amíg értelmünk teljesen fel nem mondja a szolgálatot és kifárad, hogy aztán innét elölről kezdje az egészet, de már valahogyan egészen másként, vagy rájön a játék örömére. Ugyanakkor mágikus hatásuk is van ezeknek a szavaknak, csak hagyni kell, hogy elvarázsoljanak minket. Itt semmi se biztos és szilárd, minden képlékeny és alakulóban van, olyan, mint egy meg nem szűnő, folytonos teremtés, a nyelvnek ez a teremtő ereje munkálkodik nála is. De hogyan jutott el a szabadságnak ebbe az elviselhetetlen terébe?

Már első kötetével, a Pókerrel (1966, 1988) nagy merészséget és kockázatot vitt bele a szlovén költészetbe. „Törzsem látványa elfárasztott, és kivándoroltam”*. Ezzel a mondattal kezdődik a fent említett kötet első verse, amellyel a nyelv és a lélek mérhetetlen szabadságának lendületét szabta meg, ami abban az időben nem volt könnyű, hiszen a szlovén költészet a szentnek és hagyományosnak számító témákkal foglakozott. ©alamun pedig ezen egy radikális operációt hajtott végre, melynek vágása eléggé mélyre sikeredett, és beforradása még a mai napig is eltart, mert nemigen lett népszerű szülőföldjén, de annál inkább külföldön. Hiszen már ebben az első kötetében szétrombolt mindenfajta magasabb szintű szemlélődést, akár a világ értelmének megszilárdítását illetően vagy akár a lelki, filozofikus, társadalmi, művészeti és nyelvi téren is. Kioltotta a népszerűvé lett szlovén lelki fényt. Vagyis teljesen törölte a világ értelmét és célját mint lényegiséget. Ez nem tipikusan szlovén magatartás volt, hiszen ebbe a kaotikus világba, ahol minden dolog fordítva van, belecsempészte a játékosság elemét, amely szatirikusra sikeredet, vagy csak kihívó lett, ám néha tiszta játékká, ludizmussá. A költészet otthoni terét kiüresítette egy új mentális költészeti távlat számára. Másik alapvető jellemvonása pedig az, hogy a nyelv kitágításának irányába tett meg lépéseket, a mérhetetlenségbe, ami viszont nem eredményez „könnyű” olvasást. Ez talán amiatt is lehet, mert már nem tudunk vagy nem akarunk naivan olvasni. Harapós és szent az ő nyelvezete, mint a próféták nyelve. De ezt a katartikus állapotot képes egyszerűen megszüntetni, és átcsap szarkazmusba. Lehet, hogy mint vátesz-költő valami többet tud nálunk, belelát a dolgok mélyébe? Ez egyfajta repülés jelent a szabad imaginációk végtelen rendszerébe. Stílusának jellemző vonása ez, amely már nem is metaforákon és szimbólumokon alapul, annak ellenére, hogy használja őket. Nála sokkal lényegesebb a katakrézisbe való ugrás, amelynek a lényege abban áll, hogy szabálytalan szókapcsolatok rendszerét használja, és hogy teljesen felrúgja a hagyományos gondolkodási logikát, valamint a dolgok és szavak közötti összehasonlítási képességet. A katakrézis új lehetőségeket tár fel: egymásnak idegen, logikusan össze nem kapcsolható szavak asszociációs egyesítését és abszurd értelmi rendszerek társrokonosítását, ezzel pedig sokkhatást kelthet az olvasóban. Egy immaginációs működési folyamatról van itt szó, ahol minden lehetséges, minden társítható, de ezzel még semmi se válik véglegesen társítottá. Az immagináció egy szürrealista fajtájáról van itt szó, amely magasfeszültséget hordoz.

L. Zs.

 

Óra

 

Zsírral kent ékszerek, forrasztott madarak,

miért? miért?

Élek.

Keresztelő Szent János,

a körte leesik, a csecsemő növekszik.

Munkába száguldok, Bronzino, mint

te, aki szőrruhában és foltozottan

festetted meg őt.

Hét arc, hét ajak.

Szakadék a lábujjak közt,

elragadtatva.

Meghívott, próféta, meztelen, feszes,

mint a húr, gyorsúsztatod a vizet avagy hagyod, hogy hadd follyon?

A felületre cseppeket teszel-e?

A bőr feketül. A bőr

fehér, a kiterjedésbe irányuló

hatalmas és rettenetes nagy mozdulat előtt

vagy, a Fiú színe és teste előtt.

 

 

Abulafia karmai közt

 

Lelocsolva pro domo sua, a lábnyomok hízelgők? És

ki az a polc, az én pereme, tető a fej felett, mely

elrejti előlem az eget? Elmentem? A felhígított levegőben

már csak a pikkelyek libidónyoma maradt meg? Az ijesztő

kabbalistának, Abulafiának a kígyóbőr pikkelye, aki tényleg csak az

ajkakra koncentrál, a nyelvre már egyáltalán nem. »La bouche,

la bouche« Marais-ben, a Szajnától három lépésre, a

haiti Nappal. Césaire megbüntet engem?

Nekünk költőknek bizonyos év elteltével nyomunk vész. Bele a

ritka levegőbe, a beavatásba, a pándémonikus

felelősségbe, a Vodicba való Johannába1. Elkallódunk

az erdőben, kigombolódnak a karjaink. Elnyújtózott

vevőit a lóturbán meg se nyugtatja már.

Ájulatba ejtettem a forrást. A gyönyör ejtette ájulatba a forrást.

 

  1. A 20 század elején élt hölgy, aki stigmatizációjáról lett híres, a csodák között tartották számon ezt a jelenséget, de később kiderült róla, hogy az egész csak egy csalás.
  2. *Elsötétedés (Mrk), Nemes Nagy Ágnes fordítása. In: Tomaľ ©alamun: Póker. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993, 7.

 

Az Onnan (2003) című kötetből

Lukács Zsolt fordításai