Február 2005
Szakrális tér

R. L.

A templomfalakon kívül

A Confessio múlt évi legutolsó számának (2004/4.), súlypontjába a december 5-re esedékes, a lapszám megjelenésekor még küszöbön álló népszavazás került. A Magyarországi Református Egyház negyedévenként megjelenő figyelője ez alkalommal, Juhász Tamás, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektorának rendhagyó gondolataival indul. A félbeszakított istentisztelet című írás Máté evangéliumának következő sorait (5, 23–24.) értelmezi – és egyben alkalmazza is a hírhedt referendum pillanatát megelőző helyzetre: „Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és ezután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.”

Ezzel összefüggésben mind a lapszám egésze, mind maga a felvezetés szerzője az Istennek felajánlott jámbor áldozat mellett legalább annyira sürgetően fontos, ám inkább emberi vagy felebaráti léptékkel mérhető – és a mi számunkra akkor, decemberben, nemzetpolitikai kérdésként felvetődő – problémák megoldását szorgalmazza. Hiszen az igazi istentisztelet talán nem is annyira az áhítat emelkedett pillanatai számára elkerített szakrális tér viszonylagos kényelmében lezajló, mint inkább a templom falain kívüli. Amint azt Juhász Tamás írja, Jézus Krisztusnak a mennyei istentiszteletet megszakító eljövetelével, szolgai formát öltő „önmegüresítésével” és kereszthalálával „az istentisztelet megszűnt olyan »csúcspontnak« lenni, ahol magas hőfokon éljük meg vallásos érzéseinket, s utána megnyugszunk. A protestáns istentisztelet olyan hálaáldozat, amellyel az igazi istentisztelet éppen csak elkezdődik, s amelynek a templom falain kívüli folytatása éppolyan fontos, vagy még fontosabb.”

Márpedig az Úr 2004. esztendeje borongós telének elején ama „templomfalakon kívül” a lapszám gerincét képező, a kettős állampolgársággal kapcsolatos vitaszövegek és az Autonómia, kettős állampolgárság cím alatt szereplő tanulmányok előtt A Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazásról olvasható: „ha a december 5-i ügydöntő népszavazáson nem gyűlik össze elegendő »igen« szavazat, akkor az mélységesen megalázná a gyökereit féltő, a demokratikus európai rendszerben bízó magyarságot. […] Véleményünk szerint a »nem«-mel szavazók és a távol maradók is utólag, önként hagynák jóvá Trianon tragikus örökségét.”

A továbbiakban pedig a református Állásfoglalás kommentár-utóiratában többek között a Magyarok Világszövetségének november 11-i válasza áll, amely „üdvözli a Zsinat állásfoglalását, amelyben felszólítja és buzdítja az embereket, hogy december 5-én menjenek el, és szavazzanak igennel a külhoni magyarok magyar állampolgársá-

gára”. Néhány sorral alább azonban mint kezdeményező fél már kikéri magának a Református Zsinat által közzétett dokumentum mellékmondatát, mely szerint „ezt a népszavazást kellő előkészítés nélkül, a magyarság egységét és jövőjét kockázató módon kezdeményezték”. A Magyarok Világszövetsége szerint e viszonylagos óvatosság által, mely őt, a – saját (ön)megítélése alapján – tizenöt éve bűnösen tétlenkedő magyar politikum helyett a döntés jogát végre Magyarország polgárainak átadó szervezetet legalábbis hallgatólagosan felelőtlenséggel gyanúsítaná, „a Zsinat nyilatkozata egyik kezével ad, a másikkal pedig visszavesz”.

Lehet, hogy némileg túl szigorú is ez a megítélés, hiszen egyházaink – hogy most harmadik szereplő gyanánt a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát is bevonjuk – nyilatkozatai az ügy kapcsán kellőképpen világosak és egyértelműek voltak. A szavazatképes magyar állampolgároknak szóló, november 16-án kelt katolikus állásfoglalás alapján: „Most lehetőségünk nyílik arra, hogy kifejezzük összetartozásunkat azokkal, akiket a történelem erőszakosan szakított el tőlünk. Lelkiismereti kötelességünk, hogy szavazatunkkal támogassuk azt a szándékot, amely az egymáshoz tartozást hivatalosan is kifejezésre akarja juttatni a kettős állampolgárság megadásával.” Senki sem gyanúsíthatná tehát ezt a félt sem azzal, hogy a templomfalon belül maradásra szorítkozott volna (ám annál inkább elmarasztalhatók restség bűnében maguk a szobáik falán belül maradó sza-

vazók).

Végezetül azonban, templomfalak meghaladása és nemes igyekezet ide vagy oda, megjegyeznénk azt is, hogy tudni vélünk olyan erdélyi magyarokról, akik magyarságukat eleve nem tették és továbbra sem teszik függővé annak hivatalos-külső elismerésétől (bár szép lett volna) vagy el nem ismerésétől – hisz ez utóbbi esetben már régóta le kellett volna mondaniuk arról –, következésképpen az összegyűlt „igen” szavazatok száma által meg nem alázhatóak.