Február 2005
Szakrális tér

Tóth Zsombor

Viator eruditus

Gömöri György: Erdélyi merítések

 

Az utazás az újkorban művészet: ars peregrinandi. Gyakran tanulmányi út is, peregrinatio, peregrinatio academica vagy ahogy mifelénk mondogatták a 16–18. században: külországi búdosás, amely azonban szintén megkövetelte az előzetes testi, lelki, szellemi  és főként anyagi felkészülést. Az utazó (viator, peregrinans) egyszersmind felfedező és kutató (explorator, investigator), aki gondosan áttanulmányozott útleírások és utazáselméleti művek ismeretében vág neki a látszólag ismeretlen vidékeknek. Utazása alatt köteles naplót vezetni, ahol előzetes szempontok (kozmográfiai, topográfiai, politikai, iskolai, egyházi, kronológiai stb.) alapján készíti beszámolóját. Nem nehéz felismerni, hogy ez nemcsak jelentős szövegkorpuszt felhalmozó utazási irodalmat, hanem irodalomtörténetet és „(karosszék)antropoló-giát” eredményezett többé-kevésbé közvetett módon az európai kultúrában.

Gömöri György könyve, sőt személye is olvasatomban határozottan az utazás (peregrinatio) intézményéhez, illetve az utazásirodalom kánonjához kapcsolódik. Noha csupán az Erdélyi utazás 1956 nyarán (könyve egyetlen terjedelmesebb szövege) bevallottan is úti beszámoló, a könyv egész szerkezete – fókuszában Erdéllyel – megtett utak elbeszéléseit fogja egyetlen narrációba: valósakat és imagináriusokat, levéltári források alapján készülteket, illetve magányosan avagy barátok társaságában megtetteket. Ez a nem mindennapi utazás, melynek helyszínei a monostori erdőtől az uppsalai levéltárig terjednek, időben is legalább ennyire látványosak, hiszen Báthori István korától az 1956-os kolozsvári nyárig tartanak.

Három nagy szerkezeti egységbe szervezi beszámolóját szerzőnk, amelynek során igen változatos, gyakran egymástól látványosan távol eső témákat is érint, sőt kapcsol össze. Könyve alcíme (Tanulmányok, esszék) gyakorta nyer visszaigazolást diskurzusának lazán asszociáló, széles szórású gondolati ívelésében. Mintha a hintókról és bennszülöttekről egyaránt oly szemléletesen elmélkedő Montaigne hangja köszönne vissza valamiképpen…

 

A könyv legelső szerkezeti egysége (Régi magyar irodalom és művelődéstörténet) azt a tudást, azt a páratlan levéltári „tereptapasztalatot” és implicit módon eruditus diskurzust szólaltatja meg, amelyet jó ideje Gömöri György irodalomtörténeti munkásságához kötünk. Korábbi könyveiben (Erdélyiek és angolok. Művelődés- és kapcsolattörténeti tanulmányok, 1991; A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig, 1999) már kirajzolódik a számára otthonos kutatási perspektíva: az újkori magyar-angol kulturális kapcsolatok, a magyar peregrináció nyugat-európai sajátosságai, a magyar kultúra, írásbeliség és újkori történelem európai recepciója és megítélése, illetve mindezek eszmetörténeti, művelődéstörténeti kontextusai. 

Ennek a tömbnek az első három írása (Báthori-legendák és tények; Angol kortársak Báthori István lengyel királyról; illetve Hol nevelkedett Báthori Gábor?) a nemcsak történetírásunk számára jelentős, hanem művelődéstörténetünk számára is fontos Báthori családhoz kötődik. A páratlan forrásismeret – valójában ez az, ami kétségtelenül egyedülállóvá teszi Gömöri György kutatási eredményeit –, a sok nyelven és helyszínen (Krakkó, Uppsala, London) történő kutatás eredményeképpen olyan irodalomtörténeti és művelődéstörténeti adalékokkal szolgál, amelyek érdemben világosítják meg a Báthoriak jelentőségét.

Az erdélyi vonatkozások értékes sorát gazdagítja a Bethlen Gábort dicsőítő latin vers, melynek szerzője a cseh humanista Jan Sictor. A fejedelem tisztelete, amely érthető módon az erdélyi és magyarországi protestantizmus védelmezésének következménye, a tanulmány jóvoltából érdekfeszítően mutatja meg, hogy a felekezeti hovatartozás, sőt identitás, nyelvi és kulturális különbségeken túl, hogyan egységesíti a különféle nyelveket beszélő nemzeteket. 

Az angol-magyar kapcsolatok 18. századig terjedő periódusának kutatása felől jelent többletet jó pár tanulmány (Erdélyi költő a XVII. századi Londonban; Kaposi Sámuel angliai utazása és későbbi tanári működése; Lord Paget magyar pártfogoltjai; Az enyedi kollégium angliai gyűjtésének történetéhez;  Bánfihunyadi János eszmevilága és alké-mista kapcsolatai; Egy magyar peregrinus levele William Sancrofthoz); ez utóbbihoz még forrásközlés is társul, Elisabeth Leedham-Green és Gömöri György olvasatában (Szerentsi N. Péter levele William Sancrofthoz). Mindezek a látszólag szerteágazó személyek, szövegek, kérdések alapvetően mégiscsak egy nagy tanulságban ragadhatóak meg, a kulturális találkozások, a kapcsolattörténet folyton felülírja önmagát, eredményei gyakran csak átmenetiek, hiszen előbukkanó, ismeretlen vagy új források minduntalan kiigazítják a szintézis axiomatikus kijelentéseit. Gömöri György szorgalmas és kétségtelenül inspirált kutatásai, pedáns filológiai adatközlése, forrásfeltárása meggyőzően szemlélteti ezt.  Az 1660-as évek Londonja, amely valóságos magyar „bur-sának” ad helyet, 17. századi művelődéstörténetünk jelentős figuráitól zsúfolt. Erről ad képet Gömöri munkássága, emberek (pl. Adamus/Ádám János), szövegek (pl. Florus Hungaricus) nyomába eredve göngyölít fel izgalmas kapcsolathálókat, hajt végre bravúros filológiai-textológiai műveleteket. 

A tanulmányok egy másik központi figurája II. Rákóczi György, a szerencsétlen lengyelországi expedíció (1657) értelmi szerzője. Az eddig ismert irodalomtörténeti kutatások eredményeit inspiráltan egészíti ki

II. Rákóczi Györgynek a kortársak (Paskó Kristóf, Comenius, Basire, Jan Pasek, Paul Rycault) által való megítélése, Akhilleuszként vagy Coriolanusként való méltatása. A Szigeti Csaba gondozásában megjelent Rákóczi-eposz szövegkiadását recenzáló írás is a Rákóczi-kultusz jelentőségét dokumentálja, illetve az eposz szerzőségének kérdését firtatja.

II. Rákóczi György udvari papja, az Apáczai-affér következtében számunkra inkább kedvezőtlenül megítélt Isaac Basire kétségtelenül fontos figurája az 1660-as éveknek. Elég itt csak arra utalni, hogy Basire erdélyi tartózkodásának ürügyén olyan meghatározó személyiségeket kell emlegetnünk, mint Bethlen Miklós, Apáczai Csere, sőt maga az erdélyi fejedelem. Ezért annyira fontos az a tanulmány, amely Basire 1661 utáni magyar kapcsolatait igyekszik szemlézni.

A tanulmányok jelentős részéről elmondható, hogy kérdésfelvetéseik révén egy olyan periódusra összpontosítnak (1660-as évek), amikor mind Erdély, mind pedig Magyarország az európai érdeklődés homlokterében állt. Ugyanis az 1657 után megroppanó Erdély, amely 1658-1662 között négy fejedelmet cserél, már nem az a protestáns erősség, amely Európa hatalmi-politikai-felekezeti konfigurációjában figyelmet érdemelne, Magyarország pedig 1663–1664 között a keresztény-török összecsapás legújabb színtere. Erdély térvesztése, Zrínyi halála, a vasvári béke olyan eseményei e korszaknak, amelyek nemcsak magyar figyelmet, hanem összeurópai jelentőséget kaptak, kapnak. Ehhez járulnak hozzá a tanulmányok, igen értékes, gyakran ismeretlen forrásokkal vagy pedig új szemlélettel.

 

A kötet második része, A XIX-XX. századi Transylvanica cím alatt 5 szöveget ajánl és egy verset Gömöri György tollából. Érdekes színfolt a kötetben ez a rész, hiszen itt elsősorban a költő Gömöri szólal meg, az irodalom- és művészettörténész, a precíz filológus mintha elhalkulna. Persze az erdélyi vonatkozás itt is rendező elv, még akkor is, ha a Jókai-elemzés (A jövő század regénye – a századvég nézetéből) nem túl meggyőzően illusztrálja ezt. Kétségtelen, hogy a próza ellenében ebben a részben a költészetről, a költőről és kedvenc szerzőiről, olvasmányairól kapunk beszámolót.

Áprily (Örökzöld költő) és a meghatározó Dsida-élmény (A romlandó dolgok költészete; Harum dierum carmina; Edgar Allan Poe és Dsida Jenő Szerenád Ilonkának című verse) a meghatározó tematikus perspektívái ennek a résznek. Az Áprily-válogatásról írt recenzió nem feltétlenül a szokásos diskurzust szólaltatja meg, miszerint Áprily az erdélyi költő, noha az erdélyiség itt is szóba jön, hanem értő füllel-lélekkel hallja meg e költészet muzsikáját: „A gazdagság Áprily esetében nem jelent sokféleséget. Zenei hasonlattal élve: hangszerén kevés húr feszül. Hanem ő ezen a néhány húron is szépen, árnyaltan, bensőségesen tud játszani.” (176-177.)

Dsida Gömöri életében, gondolkodásában igazi határkő, sőt úti cél, állomás. Erdélyi útjának elsődleges célja, amint erről ő maga ír, egy Dsidáról megírandó szakdolgozat volt, amely módszertanilag a szövegközpontú kritikai iskola elképzeléseitől alaposan eltért, hisz az erdélyi terepismeretre, szemtanúkkal való potenciális beszélgetésekre, anyaggyűjtésre alapozott. 

A Dsida-élmény szöveg és élettapasztalat sajátos keveredése, hisz ne feledjük, Gömöri György végiglátogatta azokat a helyeket, embereket, nyomokat, ahol Dsida járt, s amelyek a versekbe transzponálódtak. A megholt költőnek és szövegeinek ered nyomába a szerző, makacs és kitartó kísérlet ez a kihűlő, elhaló nyomok életre keltésére. A költő hozzátartozóinak, de tárgyi világának is gondos felleltározása véleményem szerint legerőteljesebben a Dsida emlékének írt és e kötetben olvasható versben (Kóborló vasárnap F. Jolánnal) valósul meg. A Dsida egykori kedvesével megtett kirándulás Szent János kútjához olyasfajta utazás, amely nemcsak megidézése a költőnek az ismerős helyszínek felkeresése által vagy költészetének intertextusokon keresztül felvillantott szemlézése, hanem alapvető emberi kísérlet a szövegen túli valóság, az egykori emberi élet lenyomatainak feltárására, életre hívására. Ez a fajta sajátos érzékenység munkál akkor is, amikor Dsida haláltudatáról referál szerzőnk, inspirált párhuzamba állítva őt Radnótival (Harum dierum carmina). Ha a vers erdei helyszínei (Monostor, Szent János-kútja) mint stációk jelentek meg ebben a performált passióban, ez a komparáció élet-halál-szöveg egyszerre intim és bizarr projekcióit vizsgálja a tételezett költői tudatban.  

Filológiailag és szövegkritikailag egyaránt jelentős a Poe–Dsida komparatív elemzés. Itt mintha a költő mellett ezúttal az irodalomtörténész is érdemben jutna szóhoz. A Poe-hatás babitsi közvetítéssel történő megmutatása igazi telitalálat, nemcsak a több nyelvben való gondolkodás figyelemre méltó bizonyítéka, hanem a Dsida-költészet magyar irodalmi kánonon való túlemelésének is izgalmas kísérlete.

 

A harmadik tömb (Erdélyről, szubjektíven és objektíven) megnyilatkozásai érdekesen rajzolják meg az 1956-os év Erdélyét és irodalmi életét. Paradox módon ez a valós utazás tűnik a legregényesebbnek. Kolozsvár, Marosvásárhely, Enyed és borban gazdag vidéke, nem beszélve azokról a szöveg-ben megelevenedő személyekről (Panek Zoltán, Fodor Sándor, Létay Lajos, Láng Gusztáv, Molter Károly, Kányádi Sándor, Székely János stb.), akik közül néhányan azóta lexikonok lapjairól lehetnek csupán ismerősek rengeteg mai olvasó számára. A magyarázat talán Gömöri György íráskészségében, mesélői adottságában rejlik, ám igencsak tanulságos annak felismerése, hogy a források alapján rekonstruálható történet, ahol az eseményeket csak valószínűsíteni lehet, tulajdonképpen nem különbözik jelentősen a megélt és utólag leírt élettapasztalattól.

És mert nemcsak az emberek és az erkölcsök változnak, hanem úgy általában minden, Gömöri György beszámolója dokumentum jellegű, egyszerre értékes és rendhagyó olvasata egy olyan valóságnak, amit szervesen magunkénak gondolunk. Izgalmas ezt egy kívülálló (nem erdélyi), de szintén magyar perspektívából felbecsülni és elbeszélni.

Ehhez hasonló optikájú és jelentőségű az az írás is, amely a romániai magyar irodalom angol recepcióját értékeli. Az angol–magyar, pontosabban angol–erdélyi kapcsolatok meg az irodalmi kanonizáció érdekes kiegészítője ez az összefoglaló. Valamiképpen ehhez kötődik a következő írás is, amely Románia nyugati megítélésének egyik érdekes fejezetét adja: Angol könyv N. C. tündökléséről és bukásáról.

A záró írás (Európán innen? Erdély több tételben) az elbeszélést a rendszerváltást követő időkig terjeszti ki, impozáns visszatekintést nyújtva Báthori Istvántól egészen az 1990-es évekig, ebből a pozícióból mutatva rá Erdély vagy az erdélyi magyar értelmiség kilátásaira. Szerzőnk optimizmusa bátorító: „az erdélyi magyarság […] olyan különös értékeket tud még teremteni, amire nemcsak a magyarságnak – az egyesült Európának is nagy szüksége lesz ebben az évszázadban.” Az nagy kérdés viszont, hogy ez az optimizmus mennyire van jelen pillanatnyilag az erdélyi társadalomban és kultúrában, hányan hisznek ebben, hányan fektetnek ebbe nemcsak bizalmat, de életerőt is. Ki vállalja ezt fel túlélési stratégiaként?

Gömöri György könyve szerencsés egyensúlyban adja elő a szigorúan szakmaiként értelmezhető argumentumokat, az érzelmek, tapasztalatok és olvasmányélmények alapján megfogalmazódó impressziókkal együtt. Írásaiban jelen van a sok nyelven író-olvasó eruditus bölcsész, de a természetéből fakadóan kíváncsi ember és költő egyaránt. A nyitó exemplumnál maradva, valójában egyfajta (idő)utazás kísérlete ez a kötet, ahol sokfelé tartó, gyakran találkozó útvonalak mégiscsak azonos úti célt kapnak. Számomra különösen fontos, egyszerre valós és imaginárius ez a helyszín. Örömmel fedezem fel, hogy mennyi út vezet ide, ahová ez a kötet is, és ez a hely: Erdély.

*Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004