Február 2005
Szakrális tér

Zuh Deodáth

A bolondság fordítása

Michel Foucault: A bolondság története

 

Foucault könyve két „fordítási” problémát vet fel. Az egyik a könyv összkon-cepciójának kifordítottságára utal, és mint ilyen metaforikus értelemben „fordítás”. A másik fordítási nehézség pedig a nyelvek közötti fordításhoz kapcsolódik, így pedig a fordítás klasszikusabb értelmére vonatkozik, és ebben az értelemben probléma. Vegyük őket sorra.

1) Erzsébet hercegnőhöz címzett egyik levelében Descartes meglehetősen nagyvonalúan utal arra a tényre, hogy mivel mindenki egységes személynek érzi magát, meglehetősen bonyolult felfogni, miben is áll a test és a lélek különbsége. Az utalás nagyvonalúságában fejezi ki, hogy az alapvető tapasztalati tér, melyben a kora újkori művelt ember mozog, olyan, melyben a test és a lélek különbségét artikulálva sohasem vonatkoztathatunk el annak „egységtudatától”. Véleményem szerint Foucault írásában éppen ennek a sokáig megmaradó filozófiai belátásnak köszönhetően merül fel az alapvető paradoxon.

Foucault ugyanis feltett szándéka szerint a modern és jelenkor „lélek-tudományai” diszciplináris-tapasztalati kialakulásának tüneteit kívánja előtérbe helyezni azzal, hogy történeti mustráját elénk tárja. Nemcsak szemléletében, de terminológiájában is sugallja, hogy az őrület felfogása egy orvosi-pszichiátriai és elméleti pszichológiai problémacsomaghoz kapcsolódik, legalábbis ez lenne az őrület felfogásának mai alapértelme. A probléma éppen abból adódik, hogy a modern őrületfelfogás kialakulásának előfeltételeit úgy kell egybefogni, hogy közben kínosan ügyelni kell arra, végül is egy a tárgyalt időszakban nem létező diszciplináris tárgyat írunk le. Mivel nincs különválasztva élénken a testi és a lelki szféra, a pszichológia mint tudomány tárgya elméletileg nem megragadható. A filozófiai probléma az, hogy ismeretelméletileg hogyan tárgyalható valami, ami a vizsgálat időpontjában nem létezik. A történeti pedig az, hogy hogyan kapcsolhatóak a tapasztalati tér változásai annak mai állapotához, amikor a vizsgálati anyag behatároltsága és a kortárs mindennapi tapasztalat határtalansága semmiképpen sem egyeztethetők össze. A két probléma eszmeileg egymással komplementer ugyan, de intézményesen semmiképpen sem az. Az elméletírónak ezért ügyelnie kell arra, hogy megteremtse az egyensúlyt a két probléma között, már ha mind a kettőt felvetette. És úgy tűnik, Foucault-nál ez a helyzet.

A megoldás egyrészt episztemológiai következetességet, másrészt műfaji komponáltságot kíván. Lássuk!

A) Az episztemológiai következetesség elsősorban abban nyilvánul meg, hogy Foucault végig ragaszkodik a vizsgálati anyag behatárolt keretek között tartásához. Soha nem lép ki ebből, vagy nem lép ki hosszú időre, vagy mindössze egy-egy összehasonlítás erejéig. A vizsgált anyag végig a 17–18–19. századi francia őrült–bolond emberek elzárására vonatkozó információkat tartalmaz. Ez a történeti vizsgálati szál és anyag. A köréje szerveződő segédanyagok nem a kutatott terület dokumentumait veszik célba, hanem a kutatott anyagban használatos fogalmak szerkezetét és értelmeit bontják ki. Az alapvető fogalmak pedig az elzárás, a szegénység és karitativitás vagy az igazság mint végig jelen levő fogalmak és az orvostani gondolkodás vagy az önmagát felfogó ember fogalma mint később megjelenők. A fogalmak története kontrollálja a vizsgálati anyag felgyűjtött tömegét. A következtetéseket ennek fényében vonjuk le. A végig jelen levő eszmék Foucault-nál kettéválnak, nem analitikusan, elvégre társadalmilag és politikailag túlterhelt fogalmakról van szó, hanem diakritikusan. Az elzárásban például külön kell válnia a büntetőjogi és az orvostani értelemnek ahhoz, hogy beszélhessünk az orvostani gondolkodásnak a franciahoni társadalomban kialakult szerepéről (a), és ugyanez a problémadiagnózis áll fenn a szegénység jogi és orvostani értelme esetében, hogy az elkülönítésből kifolyó társadalomszerkezeti következtetések egyáltalán megfogalmazódjanak (b).

a) „Az elzárás kapuit nem az orvostani gondolkodás törte be, az orvosok nem a hódítók jogán, filantrópiájuk eltérő erejének vagy tudományos objektivitásra való törekvésüknek köszönhetően uralkodnak ma az elmegyógyintézetekben, hanem azért, mert maga az elzárás lassanként gyógyászati értékre tett szert, mindazoknak a társadalmi vagy politikai gesztusoknak, mindazoknak a képzeletbeli vagy erkölcsi rítusoknak az átrendezése folytán, amelyek már több mint egy évszázada igyekszenek elhárítani a bolondságot…”1

b) „Szét kell választani a hospitalitas régi fogalmában a nincstelenség pozitív értelmét és a betegség terhét, melyek mindeddig összekeveredtek egymással.”2   

A fogalmi kontroll azonban további problémákat is felvet, például még mindig azt, hogy a jól behatárolt anyagból levont fogalmi kontrollnak alávetett következtetések hogyan terjeszthetők ki arra a nagymérvű elméletre, amelyben egy metafora uralkodik: az őrület nyelvéé, melyben a nyelv „szóhoz jutásának” és „elfojtásának” technikái lesznek a történeti leírás végtermékei. Tovább mélyíti a nehézségeket, hogy a pszichoanalízis terminológiáját használva hogyan lehet megmutatni ugyanannak az elméletnek a kialakulását. Az elfojtás, a szóhoz nem engedés, a kulturális-társadalmi közérzet hol a szerző metaforájaként, hol pedig terminusként kerül a szövegbe.3 A nehézségek továbbá abból származnak (és ezzel egy nem teljesen új Foucault-val szembeni kifogást fogalmazok újra), hogy a következtetések végső foglalata sokkal nagyvonalúbb, mint a vizsgálati anyagban foglaltak által megengedettek. Ezt hivatott ellensúlyozni a műfaji komponáltság.

B) Foucault könyve úgy van megszerkesztve, hogy a történeti anyag közreadása és a levont végső következtetések természetes keveredése, valamint diszciplináris elhatároltsága mindig megújuló játékban legyenek. A könyv harmadik részének ötödik fejezete, mely Az antropológiai kör címet viseli, és a legfontosabb konklúziókat gyűjti egybe, például azt mondja: „Nem befejezés következik itt.”4 A befejezés ugyanis eltolná annak a könyvnek a mondanivalóját, mely a modern tudás alaptapasztalatainak eredetéhez kíván adalékot nyújtani. A befejezés nem engedhető meg, hanem csak a gondolatok szélesebb elméleti meghosszabbítása. Amennyiben a történeti anyag szoros vizsgálatának nincs befejezése, azzal a szerző műfajilag jogot formál arra, hogy miközben tovább veszi a történeti források egyéb, az említett keretbe illeszkedő darabjait (és ezzel kvázi tovább folytatja az anyag vizsgálatát, és egyben ösztönöz, hogy tovább vizsgáljuk azt), mindez alatt saját filozófia és irodalomelméleti felhangú meglátásai is napvilágra kerüljenek. Persze úgy, hogy végig olyan történeti elméleti szépíróként működik, aki nem kötelezi el magát az említett vizsgálati szempontok egyike mellett sem.5 Ezt nevezhetjük a már fent említettek szerint a munka kifordításának, visszafordított szerkezetének. A műfaji komponáltság, ellensúlyozva az ösztönösen felmerülő szakmai-elméleti kérdéseket, egyben védhetővé teszi szerzőnk disszer-tációját.6

2) A szöveg nyelvi fordításának nehézségei legalább ilyen jelentősek. Sujtó László nagyon olvasmányos, és a szöveget sok helyen egyengető, érthetőbbé tevő fordításával kapcsolatban merülnek fel ismét a szakszövegek magyarra való átültetésének koncepciói közötti különbségek. Mint tudjuk, Foucault-nak immáron kiterjedt magyar fordítástörténete van. Ezt több recenzió és összevetés, tanulmány és utószó vagy éppen Foucault-ra hangolt francia–magyar terminológiai szószedet is igazolja.7 A nehézség onnan fakad, hogy jelen kiadásban semmi ilyesmivel nem találkozunk. Ez természetesen indokolt lehet abban az esetben, ha a fordító vagy a szerkesztő nem kívánja, éspedig nagyon helyesen, az olvasó dolgát megnehezíteni. És az olvasónak semmiképpen sem tűnik fel, hogy egy jó fordításhoz nincs újabb szószedet mellékelve, különösen hogy azt ismerheti már a magyar A tudás archeológiájának függelékéből. Azonban itt éppen azzal van baj, hogy a fordító terminológiai megoldásai a Foucault-életmű egyik legvitatottabb értelmű terminusát is érintik, éspedig lényegesen. De induljunk ki egy megfogható példából, mégpedig a legegyértelműbből, a könyv címéből.

A bolondság története. A könyv, melynek eredetileg Histoire de la folie a címe, sokáig szerepelt a magyar terminológiában, mégpedig nagyjából egységesen Az őrültség történeteként vagy mint Az őrület története. Ennek hatására nemcsak szokatlan, de felettébb furcsa az, hogy a bolondság szó olyannyira következetesen került a mű teljes magyar fordításába. A terminus használatának van indoklása, sajnos mindössze utalásszerűen egy fordítói lábjegyzetben, a 14. oldalon: „A fou szót minden esetben »bolond«-nak fordítottam, a könyv címében szereplő folie-t pedig »bolondság«-nak. Úgy gondoltam, hogy a szövegben állandóan visszatérő fogalmakat helyénvaló lehetőleg mindig ugyanazokkal a magyar szavakkal jelölni, s az egyébként súlyosabb állapotra utaló »őrült«, illetve »őrültség« nem illett volna minden kontextusba.” Érdemes itt megállnunk egy percre. A fordító, mint tudjuk, szabad. A terminológiát ő maga választja meg, és belátására kell bízni, miért ítéli úgy, hogy pontosan ezt a terminust használja. Csakhogy a folie szó magyarítása meglehetősen bonyolult. A szó ugyanis egyaránt jelent bolondságot és őrületet, de bizonyos összetételekben, például a folie des grandeurs-ben, még inkább a sokkal, de kórtani szempontból mindenképpen gyengébb hóbort mint nagyzási hóbort jelentésében szerepel, de jelenthet helyenként éppen bolondozást vagy annak vicces konstatálását, hogy valaki olyan szelekótya (Tu est folle!). Ennek tükrében nagyon furcsa a fordító által választott elv, mert a nyelvi érthetőség, értsd: magyaros hangzás és értelem kritériumát keveri a terminológiai autenticitáséval. Egy terminusnak ugyanazzal a szóval való visszaadása nem mindig egyeztethető össze azzal, hogy leszűkítsük a szavak kontextuális gazdagságának terminológiai buktatóit. Itt csak arra gondolok, nem teljesen biztos, hogy a sok jelentésben felbukkanó folie Foucault szövegében sokszor éppen hogy az erős értelemben vehető.

A probléma persze világos, azzal, hogy a szó terminussá válik, ez a jelentésgazdagság nehezen adható át, mert franciául egy szóban őrzi azokat a jelentéseket, amelyeket magyarul többféleképpen fejezünk ki. Na de, hogy visszatérjek a könyv címére, az éppen hogy komikus konnotációt is hordozó bolondság szó lehet, nem mindig mutat jól a címlapon. Ebben az esetben úgy érzem, a kon-textusfüggő jelentés elvét ki lehet terjeszteni, hiszen bárki megérti, hogy ugyanarról a szóról van szó, mint kevésbé kötött terminusról, ami, lévén hogy a könyvben több értelmében is érthető, véleményem szerint nyugodtan használható.

A tiszta ész kritikája Kis János-féle fordításának utószavában szerepel az az elv nagyon markánsan, hogy nehézkessé válhat, ha mereven ragaszkodunk ahhoz, hogy a szövegben gyakran ismétlődő kulcsszavakat megrögzött korrektséggel, mindig ugyanúgy fordítsuk. Nos, a könyv címével és különösen ebben az esetben kivételt tehetünk, még ha a kontextust máshol figyelembe vesszük is. A főcím másik problémája ugyanis az, hogy amúgy első látásra, tipográfiailag, legtöbbször semmilyen kontextusba nem helyeződik, csak szabad konnotációk tapadnak hozzá. És talán ezért nem szerencsés (immár másodíziglen) A bolondság története.

A második példa pedig az alcímet érinti. Habár a magyar Foucault-fordítások sora nyelvileg nem lezárt, mégis valamilyen indoklásra szorul az említett alcím: A klasszicizmus korában. A eredeti alcím, vagy az eredeti cím bővítménye ugyanis az, hogy: ŕ l’age classique. Ennek a terminusnak pedig eddig teljesen egységesen azt a magyar nevet adták, hogy klasszikus kor. A klasszikus kor pedig valahol a Foucault szerinti 17. századi episztémé-szakadás után a 17–18. században burjánzó episztémé-történeti kor. Ennek folyományaként egy eszme szerinti, szellem szerinti, tehát nem kronológiai felosztás gyümölcse. Akárcsak a klasszicizmus. De a rendkívül nehézkesen fordított age classique magyar változatához éppen csak hozzászoktunk, amikor egy új megoldással találjuk szemben magunkat. El kell ismerni, hogy a klasszikus kor nem túl szerencsés megoldás. Viszont már lefoglalta a foucault-i terminológiában betöltött jelentést. Hogy ezt a helyet feladja, érvelni kell mellette. A klasszicizmussal azonban még komolyabb problémák vannak, nemcsak az, hogy nem érvelnek mellette. Mégpedig azért, mert az alapvető francia kifejezés, ellentétben a folie-val, nem terminussá dermesztett meglevő főnév, hanem terminus technicus, elméleti műszó.

És éppen ez generálja azokat az abszurd helyzeteket, amelyek abból erednek, hogy a terminus technicust valóban és ténylegesen sokkal kötöttebben kell ugyanazzal a szóval fordítani. Bizonyos esetekben viszont itt is kivételeket kell tenni. Ha egy terminus technicusnak több értelme van, akkor a sokrétű értelem szerint fordítható mindig másnak. Ilyen például a Grundsatz Kantnál.8 Csakhogy én úgy látom, hogy az age classique-nak nincs ilyen sokrétű jelentése. Mivel a klasszicizmusnak sem a klasszikus művészettörténeti, sem a különböző irodalmak történetei szerinti felosztása nem játszik bele az age classique értelmébe, ezért tűnik enyhén furcsának például a magyar fordítás olyan szóhasználata, mint több helyen a „klasszicista világban” vagy egy különösen árulkodó szövegrészben a „klasszicista századok”.9 

Nem tudom, hogy ezek a fordításból számomra támadó nehézségek másoknak mennyiben jelentenek problémát, de bizonyos, hogy az Histoire de la folie fordításakor jómagam a magyarítás és a terminológiai következetesség más egyenletét írtam volna fel, és teljesítettem volna a bolondság fordítását.

 

JEGYZETEK

1. Foucault, Michel: A bolondság története. Atlantisz, Bp., 2004. 605.

2. I. m. 571

3. A Közérzet mint rossz közérzet fogalmához vö. uo.713.

4. Uo. 703.

5. 1. Strukturális ismeretelmélet. A klasszikus kor bipoláris őrület-episztéméjével (az igazság-tévedés, világ és káprázat, lét és nem-lét kettősségeiben elgondoltakkal) szemben a 19. század és a 20. század eleje három-osztatúan gondolkodik (az ember, annak bolondsága és igazsága közötti viszonyrendszerekben). Vö. uo. 716.

2. Irodalomelmélet: „A bolondság a mű teljes megszakadása.”(736.) Ennek következtében az elborult elméjű szerzőket nem lehet akárhogyan elemezni, csakis úgy, hogy műveikkel egységesek legyenek. Ennek következménye van, mégpedig:

3. Filozófia: Az a tapasztalati bensőség, amit a kortárs francia történet és életfilozófia említ, végül is abban artikulálódik, hogy miközben az őrült, aki értéket alkot, mégsem tekinthető őrültnek (holott a társadalmi-politikai gyakorlat ezt semmivel sem tudja alátámasztani, mondja Foucault), mindez alatt műve mégis saját idejében konstruált igazsággal rendelkezik. Vö. uo. 737.

6. Az Histoire de la folie valóban disszertációként született, Foucault kandátusi vagy nagy-doktori értekezéseként.

7. A fordításkoncepciókról ad összefoglalást Keszeg Anna: Az Ön archeológiája nem tudomány című dolgozata. In: Erdélyi Múzeum 2003/1–2. 178–187. A legáttekintőbb utószószavak egyike Perczel István Archeológia-fordításáé, mely kiadás egyébként a terminológiai szószedetet is tartalmazza. Ahogyan a könyv száraz tudományelméleti bevezető Foucault munkásságához, a szószedet is nagy haszonnal forgatható bevezetés a magyar Foucault-terminológiába.

8. Vö. Kis János: A fordító utószava. In: Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Atlantisz, Bp., 2004. 729–734.

9. Foucault, Michel: A bolondság története. 226.

Atlantisz, Bp., 2004. Fordította Sujtó László