Február 2005
Szakrális tér

Kovács Kiss Gyöngy

Bethlen Miklós és Erdély – angolul

The Autobiography of Miklós Bethlen

 

A magyar – és szűkebb értelemben az erdélyi magyar – történetkutatás számára örömteljes esemény Bethlen Miklós Önéletírása angol fordításának megjelenése egy nyugati kiadónál. Ezáltal ugyanis – reményeink szerint – a kora Kelet-Közép-Európájában jelentős, Erdély vonatkozásában kapitális szerepet játszó főnemes politikus-államférfi, illetve a „bethleni korszak” erdélyi évtizedei kikerülnek a mitikus ismeretlenség homályából, és információs szinten hozzáférhetővé válnak az angolul olvasók számára is. Akik ez alkalommal nem „egzotikus” történetet kapnak, hanem hiteles elbeszélést egyfelől, másfelől önarcképet – az erdélyi memoárirodalom egyik legrangosabb darabját –, amely metszéspont az elbeszélő forma és az introspektív jelleg konvergenciájában.

Az angol nyelvű kiadás és az emlékíró személye kapcsán talán nem érdektelen e témáról itthon is újra szólni.

Az erdélyi arisztokrácia szellemi kibontakozása Erdély állami önállósága veszélyeztetettségének, majd megszűnésének éveiben mutatkozik meg igazán, akkor, amikor a tettek helyét – akár kényszerű kompenzációs cselekedetként – az elmélkedés foglalja el, és kitermeli a sajátosan erdélyi magyar memoárirodalmat, melyben már tudatossá válik Erdély belső különvalósága.

Az emlékírók sorát Kemény János nyitja meg, rövidesen azonban követi őt Cserei Mihály, Bethlen Miklós, Wesselényi István –, akiknek emlékiratai az erdélyi fejedelemség hanyatló szakaszát, illetve a Habsburg-installáció kezdeti időszakát a legadekvátabb módon jellemzik. Mindhármuk életének meghatározó történelmi eseménye a Diploma Leopoldinum, melyet az erdélyi rendek szemszögéből ők is két egyenlő fél közti megegyezésként tételeznek: következésképp szemükben a Diploma alkotmány szerepét tölti be, melynek szentesítenie kellene a rendi jogokat és szabadságjogokat. Az írásaikban szereplő évek – anélkül hogy átlépnék az 1711-es határt, mellyel kezdetét veszi a Habsburg-uralom megszilárdulásának időszaka – a beilleszkedés kezdeti periódusát ölelik fel, melyet megszakít a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc.

A szerzők látásmódja, az integrációs folyamat láttatása természetesen szerzőnként különbözik. Bethlen Miklós a Diploma körüli tárgyalások egyik kulcsszereplője, némi túlzással talán akár azt is kijelenthetjük, hogy valójában neki köszönhető a Diploma kibocsátása. Széles látókörű politikus, aki számára e szerződés nem látványos sikert, a politikában azonban egyáltalán nem lebecsülendő kompromisszumot jelent, jóllehet világosan felméri a Habsburg-uralom negatív aspektusait is, ő maga egyike lévén ez uralom áldozatainak.

A „haldokló Erdély” közéleti szerepet vivő tényezői közül kétségtelenül Bethlen Miklós az a személyiség, aki nemcsak szemlélője a történelemnek, de kiemelkedő politikusként maga is kulcsszereplője az események alakulásának; tervei vannak a válság megoldására, kísérleteket tesz Erdély helyzetének javítására. E korszak erdélyi emlékírói között az elsőség vitathatatlanul őt illeti meg. Ő a legműveltebb, leginkább távlatokban gondolkodó, a legtárgyilagosabb. És ő a leginkább író.1 Politikai gondolkodásmódjának kialakulását az önálló Erdély hagyományai határozzák meg. Fejlődését elősegítik erdélyi tanulóévei, különösképpen a kartezianizmust vele megismertető Apáczai Csere János. Gondolkodása külföldön tovább mélyül, eszményévé válik a központosított monarchia, a nemzeti abszolutizmus. Bethlen, a nyugati műveltségű, hazafias erdélyi nemes mindent inkább kíván, mint a törökkel való évről évre súlyosabbá váló szolgai viszonyt. Thököly törökbarátságának elmélyülése nemcsak Bethlen Miklós, de több kuruc vezető szemében is kompromittálja a szabadságharcot. Ez utóbbiak egyenesen felajánlják fegyvereiket a török elleni harcra. Ilyen körülmények között, a török kiűzése idején, Bethlen számos kortársához hasonlóan egy ideig azt reméli, hogy Erdély a Habsburgok segítségével fel-szabadul az egyre súlyosbodó török nyomás alól. Ezért nyújt átmenetileg segítséget a törökellenes hadjárat keleti bázisának megszervezéséhez, a Habsburgok erdélyi berendezkedéséhez. Elképzelése, hogy kialakítható a Habsburgokkal olyan természetű függő viszony, mint korábban a törökökkel. A realitásra való ráébredést követően „szeme előtt ismét megjelenik a régi és független Erdély hazafias elképzelése, nem török, most már nem is Habsburg, hanem külföldi protestáns fejedelem alatt”.2 A nemzeti abszolutizmus öröksége Bethlen Miklós esetében az erdélyi állam, az erdélyi független fejedelemség méretei és korlátai léptékét, a nemesség érdekeit jelenti. Ez az alapmotívum hatja át a Habsburg-berendezkedés éveit legéletszerűbben tükröző emlékiratot, Bethlen Miklós Önéletírását, melyet a szerző 1708-ban kezd el írni az eszéki börtönben, s 1710-ben fejez be, bécsi fogsága idején. Alaphangulata a csalódottság – ez határozza meg sikertelen politikai erőfeszítéseit, kortársaihoz való viszonyát. Válasza mindenre: vanitatum vanitas. Egyetlen kapaszkodója a vallásos meggyőződés, számára ez nyújt kilátást börtönből és öregségből. Vigasztalást a protestáns teológia szavaiból merít, melyet a 17. századi Erdélyben a puritanizmus harcai tettek ismét elevenné.

A narrációs struktúra felvezetését megelőzően úgy véli, tisztáznia kell az Önéletírás célját: „kéntelenített erre engem nagyobb részént az én maradékom és házam állapotja, melynek kezében én ezt mint egy apológiát, avagy testamentumot és instruk-tiót úgy hagyom. Mert, minthogy én rajtam a világnak üldözése rendkívül való volt ifjúságomtól fogva, és kiváltképpen keserves rabság: azt fogja a dolgokat nem tudó maradék vagy világ mondani, hogy talán Erdélyben leglatrabb ember én voltam, hogy annyit szenvedtem.”3

Furcsa életpálya a háttere Bethlen Miklós emlékiratának, melyet többnyire kudarcba fulladt nagy tervek és szándékok jellemeznek. Lehetőségek sora vonul el előtte, ugyanakkor szinte minden lépése akadályba ütközik (kezdve fiatalságától, az Apafi uralkodását alapjában átszövő feudális anarchiától). A sikeres rangemelkedések ellenére is ilyen az élete; a hanyatlás és az uralomváltás korabeli Erdély politikájának és műveltségének egész sor kiemelkedő alakja osztozik egyébként az ő kudarcaiban, ha más formák, más körülmények között is. „Szerencse” és „balszerencse” közti korszak ez, ahogyan Bethlen Miklós fogalmaz; e két fogalom mögött azonban tényleges valóság, társadalmi és politikai erők húzódnak, melyek létével a szerző maga is tisztában van. „Szerencse” és „balszerencse” között Bethlen azonban felvázolja a kor politikai-társadalmi-gazdasági életének alakulását, nyomon követve a Habsburg-uralom fokozatos megerősödését Erdélyben.

A szerző személyének mentségére íródott a kor legtöbb erdélyi emlékirata – így a Bethlen Miklósé is. Mégis túlságos leegyszerűsítés volna csak mentségként értékelni, hiszen létrejöttéhez más okok is hozzájárulnak: tanulóévei, melyek az európai gondolkodás nagy átalakulásával esnek egybe. Bethlen gondolkodásában határozottan nyomon követhetők a kartezianizmus, puritanizmus és presbiterianizmus összetevői, melyek a személy belső világára fókuszálnak, s felkeltik az elemzésvágyat. E koncepcióban véli megtalálni Bethlen Miklós azt az ideológiát, amely számára támaszt nyújt a korabeli erdélyi feladatok megoldásához. Ez az a világ-nézeti-vallási-filozófiai keret, amelybe az Önéletírás tényei beleépülnek, s amelyben az önelemzés megtörténik. Az Elöljáró beszéd fejtegetései után családja történetéből nyomon követhető egész élete – gyermekkora, tanulóévek, utazások, politikai közszereplések, diplomáciai küldetések. Személyes világán szűri át a kor eseményeit. Az önvizsgálat egyik vezérgondolata annak fejtegetése, hogy fiatalkori francia orientációjú politikájától miként tér át a Habsburg-hatalom erősödése idején a Lipóttal való kiegyezés útjára, annak érdekében, hogy az erdélyi politika 17. századi vonalát kövesse, mivel a németbarátság csupán kényszerű eszköz a kezében.

Ami a szerzőnek a korabeli erdélyi politikusokkal való személyközi kapcsolatait illeti, ezek is tanúbizonyságai gondolkodásmódjának, politikai realizmusának. Teleki Mihállyal való nézetkülönbségei már a Halleri Diploma elfogadása idején jelentkeznek: Bethlen Miklós tudatlanságnak minősíti Teleki tiltakozását, miszerint nem lesz senkinek „vazallusa, jobbágya”. Bethlen a reálpolitika híve – attól tart, hogy amennyiben Erdély nem kíván tisztességes vazallusa lenni a Habsburg Birodalomnak, rab- és jobbágyszerep vár rá.4

A Diploma Leopoldinum elfogadtatásának kiemelt helyet szán Önéletírásában. Joggal teszi ezt, hiszen – mint említettük – ő maga a Diploma kieszközlője Bécsben. „A diplomát megadták, és engem a császár nevével a vajdasággal holtig, és úri grófi titulussal, jószágokkal megkínálának, de én reverzálisomra nézve megvetém” – írja önérzetesen.5 De neheztelését sem titkolja: sajnálja, hogy elvesztette a „diploma projectuma párját”, mely dokumentálhatná, mennyi munkája fekszik ennek megszövegezésében, módosí-tásaiban.6

Emlékirata röviden megvonja a Diploma Leopoldinumot követő első évek mérlegét is: 1691-ben, 1692-ben és 1693-ban „és még azután is, egész Rabutin üdejéig” Bécs „igen kegyelmesen és csendesen bánt Erdéllyel, és az új diplomát igyekezte megtartani praxissal is. Ehhez pedig sokat tett Bécsben a Kinsky és Erdélyben a Veterani bölcsessége, Kleinburg és Absolon embersége és jó conscientiája.”7

Az Önéletírás azonban feljegyzi a – főként későbbi – visszaéléseket, törvénytelenségeket is; „a gubernium sem jámbornak, sem gonosznak igazságot nem szolgáltatott” – fakad ki Bethlen Miklós, miközben példákat sorakoztat fel e visszaélésekre, egyebek közt e vonatkozásban említi meg a kincstári bizottság (cameralis commissio) létrehozását, mely intézmény „kimosdatá [...] az országot szabadságából, diplomájából”.8 Elégedetlensége 1695-ben felerősödik, amikor is Kálnoki Sámuelt nevezik ki alkancellárnak. Bethlen ugyanis eredetileg Jósika Gábort javasolja. „Tartozzál már diploma, Erdély, gubernium, religiók, mert Bécsben Kálnoki vice, Hevesi Gábor jezsuita fő, Kollonics kardinál archi-cancellarius; ugyanezek a fők és Apor ezeknek locum-tenensek, gubernátor cum partibus jesuitis Transsylvanicis. Ezeknek egymással szóló echójok az egész regimen. Bánffi gubernátor és Bethlen cancellarius, pulvis et umbra sumus.”9 Eme áldatlan állapot Veterani halálával éri el csúcspontját. Vele „minden egyéb jó rend, egyesség, és a közönséges jóra, diplomára való vigyázás, gondviselés” eltűnt – véli Bethlen.10

A törvénytelenségek megtűrésében a maga szerepét sem hallgatja el – kellő malíciával és öniróniával ír saját tehetetlenségéről. „A diploma és Approbata szerént törvényes gyűléseknek és octavalis terminusoknak esztendőnként kell vala lenni: mind is, ha két-három terminus volt; vármegyékben sem folyt a törvény; országgyűlése felette sok és hosszasak, tudok tizennégy hétig tartót is egyet, de igen vékonyan volt csak híre-pora is a törvénynek [...] Ezek miatt tették volt a státusok mind a három natio megegyezésével amaz híres, solemnis protestatiót in anno 1695, mikoron mü hárman Bécsben voltunk, melynek summája volt: a gubernium nagy fogyatkozásai, és a célja volt azoknak megigazíttatása [...] Hazajövén mü, ezt a protestatiót az országgal lehagyatók, ígérvén ex parte gubernii correctionem corrigen-dorum, minden jót etc. Én ebben a lehagyatásban nagy és tiszta kezű munkás, de rossz politikus voltam, mert ez a protestatio engemet teljességgel nem feriált, sőt én utál- vagy abutáltattam volna véle a gubernátor elbúcsúztatására és magam promotiójára per statuum candidationem [...] de én ezt nem cselekedtem.”11

Gyakori szereplői Bethlen Miklós önéletrajzának kortárs politikustársai. Osztrák részről Rabutinra történik gyakran – nyilvánvalóan – negatív hangvételű utalás. A köztük levő feszült viszony adott pillanatban oly mértékű ellenségeskedéssé válik, hogy Rabutin halálra ítéltetné Bethlen Miklóst. Utóbbi diabolikus, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja a tábornokot. 1704-ben Haller, Apor és Bethlen emlékezetes találkozón vesz részt Rabutinnal, aki előbbieket hibáztatja Erdély sorsáért. „Tü az ország közönséges javára gondot nem viseltek, osztán egymásra vettek, egymást okozzátok, egymással mentitek magatokat [...] Azért most itt vagytok, mondjátok szembe egymásnak, mert (fordulván körül, reánk mondá ezt), hogy közönségesen a tü impertinence, nonchalance, azaz: alkalmatlankodástok, tunyaságtok miatt a császár és az ország szolgálatja szenvedje s elvesszen, azt én meg nem engedem...” Ha minden egyéb igen, ez a – némi valós helyzetfelismerésről tanúskodó –  ledorongolás megbocsáthatatlannak bizonyul az erdélyi főurak körében, akik ettől a perctől fogva mind halálos ellenségeivé lettek Rabutinnak.12 Szintén 1704-ből datálódik Bethlennek egy másik, Rabutinra vonatkozó megjegyzése: „Az Isten tudja, mely nehezen oltalmazók meg Tordát Aporral ketten tőle, hogy fel ne égesse, kardra ne hányassa akkor, mikor Aranyosszéket és Dést, és csak azért, hogy miért hódolt meg a kurucnak.

Micsoda stílusú leveleket és pátenseket bocsáttatott ki velünk, meglátszik magokból. Bizony irtóztunk hivataljától, beszéditől, izenetétől; mert kivált osztán, hogy a dolgok nehezedtek, merő Saullá válék [...] Ha lehetett volna a papiroson és szavával, mennykövet, pestist, basiliscust hányt volna.”13 Bethlen Rabutin-ellenessége gyakorlatilag átszövi az egész önéletírást (a 25–26. fejezetek szinte kizárólagos témája ez).

Az erdélyiek közül az egyik főszereplőt, Teleki Mihályt prezentálja legkedvezőtlenebbül. Ellentétük homlokegyenest ellenkező gondolkodásmódjukból eredeztethető. Keserűen ír Teleki politikai pályafutásáról: „Elkeseredett minden értelmes hazafiának a lelke rajta, mint veszté el az országot, ecclesiát, fejedelmet, és egyszóval mindent, még az utánunk leendő maradékot is az egy Teleki Mihály mind urán, mind hazáján való uralkodása, tudatlansága és interessá-tussága.”14

Az Apor Istvánnal való – szintén nem túl baráti – kapcsolatára is fény derül. Bethlen Miklós e kapcsolat megromlásáért Aport hibáztatja, akit „minden halandók közt a legbecsvágyóbb”-nak nevez, és aki azért neheztel Bethlenre, mert úgy véli, megakadályozza az „ő promotióját” (1691-ig egyébként Apor István Bethlen Miklós jóakarója, utána válik esküdt ellenségévé; az előbbi halála előtt néhány héttel azonban megenyhül a viszony kettejük között).

Bethlen Miklós Önéletírása alapján nemcsak az erdélyi főnemesség tagjainak személyközi kapcsolatai és a korszak bel- és külpolitikai történései rajzolhatók meg, hanem a Habsburg-abszolutizmus fő erdélyi irányvonalai, illetve e rendszer bevezetésének erdélyi következményei is. Kétségtelenül jelentős történeti forrás e munka, melynek a kor valóságát rekonstruálhatóvá tevő információi azonban – mint minden szubjektív forráskategória esetében – csak egyéb forrásokkal egybevetve és gondos elemzés után hasznosíthatók. Az objektív értékelés kulcsa pedig elsősorban a szerző életének ismerete. Melyet most  a Kegan Paul kiadó jóvoltából Nyugat-Európában és a tengerentúlon is sokan megismerhetnek.

Az igényes fordítás, az előszó és a jegyzetapparátus összeállítása Bernard Adamst dicséri, aki e vállalkozását megelőzően korábban már átültette angol nyelvre Mikes Kelemen Törökországi leveleit és Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című munkáját. Köszönet érte.

 

Jegyzetek

 1. Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Ravasz László bevezetésével, Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László. I–X. Bp., [1942] VI. XVIII.

  2. Uo. VI. XVII.

 3. Bethlen Miklós Önéletírása. I–II. Szerk.: V. Windisch Éva. I. Bp., 1955. 38.

  4. Uo. I. 345.

  5. Uo. I. 403.

  6. Uo. I. 404.

  7. Uo. II. 13.

  8. Uo. II. 38.

  9. Uo. II. 20.

10. Uo. II. 20.

11. Uo. II. 44.

12. Uo. II. 144–145.

13. Uo. II. 138.

14. Uo. I. 370.

Fordította Bernard Adams. Kegan paul Limited, London–New York–Bahrain, 2004.