Február 2005
Szakrális tér

Gál Andrea

Szilágyi Domokos új könyve

Szilágyi Domokos: Útinapló. A Volga Nyugaton

 

Izgalmas vállalkozásba fogott a Kalota Könyvkiadó: Szilágyi Domokos nyugat-európai útinaplóját adta ki. Az 1972-ben Bu-karest–Oslo és vissza útvonalon tett kirándulás során Szilágyi telekörmölt két 2,05 lejes füzetet, a kötet nagy részét ezek a szűkszavú feljegyzések teszik ki, melyeknek alapján aztán útirajzot írt. A Volga Nyugaton címmel ez a befejezetlenül maradt írás 1977–78-ban jelent meg A Hétben, mint H. Nagy Mária a bevezetőben írja, némileg cenzúrázott változatban. Az úti jegyzetek mellé tehát ennek teljes szövege is bekerült a kötetbe, a függeléket pedig négy, feltehetőleg az út következtében íródott vers (Játékok I–II, A skizofrén Európa, Kozmopolita csujogatók), valamint egy prózai szöveg teszi ki (Látogatás).

Az a fura helyzet állt tehát elő, hogy szövegtörzs és függelék viszonya fordított: a szépirodalmi szöveg egészíti ki, mondhatni jegyzeteli a dokumentum jellegű részeket. A különböző műfajú írások egyébként is úgy következnek egymásután, hogy a szubjektivitás mértéke egyre növekszik: a kiadás pontos körülményeit tisztázó bevezetőtől az élmények tömegében észrevehetően a lehető legnagyobb objektivitásra törekvő Útinaplón át a kommentárokkal bővülő, ép beszámolóvá átgyúrt A Volga Nyugaton szövegéig és tovább, a versekig és az Olivecronával folytatott fiktív beszélgetésig. A kötetbe foglalt utolsó írás alcíme egyébként Half-fiction, mintegy jelezve, hogy ez a könyv nem a szó klasszikus értelmében vett irodalom, lám, az utazás élményét a képzelet nem feszíti a fél-fikción túlra.

Elsősorban az Útinapló jelent tehát publikációs eseményt, leginkább ez számíthat az olvasók érdeklődésére: mit lát meg egy kelet-európai költő, éppen a kultikus Szilágyi Domokos Nyugat-Európában és Északon a hetvenes évek elején. A látás ráadásul azonnali jegyzeteléssel fordítódik szövegre, tehát, gondolhatjuk, az élmény ennél autentikusabb nem is lehetne, az olvasó is ott barangol Szilágyival, talán ő is azt a képeken megjelenő, sajátos svájcisapkát viseli.  

A posztumusz publikált írások számos kérdést vetnek fel, melyek elsősorban a kiadás etikájára vonatkoznak. Ha megírta, de nem szánta közlésre, ha nem fejezte be, ha nem volt már ideje akár csak átnézni is, akkor szabad-e kiadni a szöveget anélkül, hogy a szerző fáradságosan vagy könnyedén megkonstruált alakján rontana, javítana, egyáltalán, változtatna a publikálás aktusa? Anélkül hogy a szerző exkluzív tulajdonának tekinteném, amit papírra vetett, számomra kissé voyeurizmusra hasonlít, ha észre-vehetően be nem fejezett vagy nem kiadásra szánt szöveget olvasok, mintha a szerző válla fölött tekintenék a papírra, márpedig aki alkotóval találkozott, tudja, mennyire ké-nyesek az auktorok a végletekig ki nem finomított művekre, esetünkben torzóban maradt szövegekre. Az utókor ezektől a dilemmáktól függetlenül kiad minden kiad-hatót, és a kíváncsi olvasó sem tartóztatja meg magát, ha kedvenc szerzőjének hirtelen felbukkanó szövegét forgathatja, és ez még inkább működik a naplók esetében, hiszen egyenesen a magánéletébe pillanthat be annak, aki már meg sem védheti intimitását. Hadd tegyem hozzá, hogy A Volga Nyugaton lapozása közben voyeurként is jól érzi magát az olvasó.

Félreértés ne essék, Szilágyi Domokos naplója nem tartalmaz intim részleteket, ellenkezőleg, éppen szikársága tűnik fel, egyfajta leltára a látottaknak, napi programnak, gondolatmeneteket tömörít két szóba. Például: „11 óra. Itt csücsülünk Hegyeshalmon, az osztrák határon. Nagy a sor. Átjöttünk Etyeken meg Bicskén. – ˝ óra a magyar vámon, most vagyunk az osztrákoknál, túl a vasfüggönyön. / Carte verde / [beírás ceruzával] 5 perc csak. – ˝ 2: megérkeztünk Szép-falusi Pistához. Próbálok aludni egyet. – Sör: 4 schilling, villamos: 6. Fölirat egy falon: NIXON [az X helyén horogkereszt] – ebéd, du. kis séta gyalog Ágival – Burg, Graben, Ring stb. Azután haza, vacsora, utána Pista elvitt Rozsnyai úrhoz, eladtuk a csergét 900-ért. – Pista meséli, h. esti 9-kor Bécs már kihalt. Kispolgárok városa. Az egyetlen európai főváros, melynek lakossága csökkenőben: a század elején 2 millió ember volt, ma kb. másfél. – Mintegy 105 000 ember ért magyarul Ausztriában; kb. 70 000 vallja magát magyarnak.” (15.) Aztán A Volga Nyuga-tonban ebből a feljegyzésből háromoldalnyi kifejtett szöveg kerekedik, valamennyire tetten érhető a jegyzetelés oka és szándéka: az emlékezetnek fogódzókra van szüksége, ezért hihetetlen következetességgel és néha monotóniával jelenti jövőbeli, a jegyzetek fölött töprengő önmagának, hol kivel találkoztak, hánykor keltek, tudott-e aludni vagy sem (többnyire nem), az árakat: egy sör, egy kávé, egy könyv, egy ing. Itt bukik el az elvárás, hogy a jegyzetek olvasója Szilágyival együtt élje meg a városokat, hiszen azok, származzanak bár az ő tollából, mégsem egyformán feszültségteljesek mind a száz oldalon át. A Volga Nyugaton szövege aztán kifejti az adatokat a maguk minimalizmusából, a hegyeshalmi rész így szól: „Tizenegy tájt érkezünk Hegyeshalomra. Nagy a sor, félórai várakozás után gördülünk át a vasfüggönyön. Az osztrákoknál öt perc, a vámos csak ennyit mond (teljes román szókincse bizonyára): Karrte verrde – mármint a zöld CASCO-könyv, aztán tovább. Egy szembejövő kocsiból átszól a vezető: – Nu merge acasă! – mármint hogy ne térjünk többé haza. Ilyen szívélyes fogadtatásra igazán nem számítottunk” (129.); Bécsnél kiderül, a sör és a villamosjegy árának összehasonlítása arra a hazai szemmel paradoxonnak számító jelenségre vonatkozik, hogy csak a gazdagok járnak villamossal. És így tovább.

A bevágott képek és képeslapok külön örömet jelentenek, egyrészt turisztikai érdekességképpen, másrészt mint Szilágyi reprezentációi, kiderül, hogy a ’86-ban kiadott A költő életei című emlékezéskötetben megjelent fotók jó része is ezen az úton készült. Mind közül talán a legismertebb portréját is, amelyen kissé félrehajtott fejjel éppencsak mosolyog, egy csoportképről vágták ki – számomra revelatív volt a felismerés, hogy nem az űrbe, hanem valakire tekint, embernek szól ez a jellegzetes arcjáték.

Az Északon való barangolás különös, Dánia, Svédország, Norvégia másik világ: a kondomautomaták, a kicsavart németnek tűnő szavak, a fűre lépni szabad, az édesvizű fjordok, a fallikus monolit emlékmű, a tejeskannák az út mentén, a Skansen, Picasso betonszobrai a Modern Múzeumban, Andersen és Kierkegaard sírja, na meg  „Zöld ég! Elmosott zöld felhők. Csontváry. De senki se hiszi el. – Naplemente a fjordon, Ny-ra az úttól. Zöld, piros, lila. – Az ég, hihetetlen” (48.). Ez a valószínűtlen ég tér vissza a Látogatásban, melyben Olivecronával, a Karinthy agyműtétét végző professzorral beszélget, mint említettem, félig fikcionálisan. Érzésem szerint a fikciót itt Olivecrona képezi, a többi (az egészig fennmaradó másik fél) az Északon tapasztalt hűvös nyugalom, gyakorlatiasság, távolságtartás, melyhez – az Útinapló feljegyzései szerint – a képzeletnek nem kellett hozzátennie semmit. A tanár úr, aki Karinthy kapcsán bevonult a magyar köztudatba, de tőle függetlenül – „képtelenség”, sóhajt fel az elbeszélésben Szilágyi – egészséges öregségben vitorlázgat, nem nagyon emlékszik egykori páciensére, és a zöld égre visszakérdez: „Maguk felé gyakran kék?”

A kérdés egyben a kötet berekesztése is, összegzi az útikönyvet: attól a pillanattól kezdve, hogy átgurultak Magyarországra, és Majtényi Erik megjegyezte, hogy rosszabbak az utak, ez az ilyenebb-olyanabb, az idegenség megragadása foglalkoztatja Szilágyit, függetlenül attól, hogy félmondatos jegyzetet firkant, vagy félfikciós elbeszélést ír. A befejező kérdés pedig szépen visszaforgatja ezt a magatartást, amelyet az idegenség megtapasztalására fejlesztett ki, és amelyet – most már, hogy a kötet megjelent – az olvasó is magáévá tehet. A zöld ég – kék ég játék csak egyike az idegenség–otthonosság alakzatainak, amelyeket, ha kezd az érzelmességnek csak a gyanúja is felmerülni, Szilágyi így vág el: stb. Többek között ettől a frappáns satöbbitől jó olvasmány az Útinapló és A Volga Nyugaton.