Február 2005
Szakrális tér

Szabó Gyulával beszélget Balázs Imre József

Az egész korszakot idézőjelbe kellene tenni

Beszélgetés Szabó Gyulával

 

Balázs Imre József: A beszélgetésünknek van ürügye, egy frissen megjelent Szabó Gyula-könyv. Negyven évvel ezelőtt, 1964-ben adták ki először a Gondos atyafiság teljes, átdolgozott változatát. Most a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó jelentette meg újra, egy szerzői bevezetővel. Feltűnt nekem, hogy ebben az előszóban, akárcsak a korábbi, Képek a kutyaszorítóból című könyvben az egyik leggyakoribb írásjel az idézőjel. Miért?

Szabó Gyula: Régebb, a kommunista időszakban én ezt nem műveltem. Azóta viszont akkorát változott a világ, hogy az akkori szavaknak egyszerűen nincs ma értelme – vagy mindig valami egyebet is tartalmaznak. Az idézőjelek mindig önkéntelenül jönnek a tollamra vagy ugranak elő az írógépen. Az egész korszakban, azon belül az irodalomban és az én munkásságomban is annyi a képtelenség – annyi képtelenség között dolgoztunk –, hogy szinte az egész korszakot idézőjelbe kellene tenni.

B. I. J.: A szavak nem fedik már az egykori jelentéseket?

Sz. Gy.: Így van: a szövegekben vagy a korabeli kifejezéseket idézem, vagy úgy használom őket, mint aki már egy utókorból néz vissza, és tudja, hogy „a mezőgazdaság szocialista átalakítása” vagy „a parasztság boldogabb élete” ma nem használható idézőjelek nélkül.

B. I. J.: 2001 táján kezdtek el megjelenni a Képek a kutyaszorítóból címet viselő kötetek, amelyeket Szabó Gyula „dossziéknak” nevezett – négy ilyen „dosszié” jelent meg. Ennek a szónak mi a jelentése a kötetekben?

Sz. Gy.: Az, ami mondjuk egy szeku-ritátés dosszié vagy egy káderosztályon található dosszié esetében. Dokumentumokat, tényfeltárásokat tartalmaznak ezek a kötetek, és az egész anyag, amely az én kéziratomban 1867 oldalra rúgott (tréfálkoztam is ezzel, hogy 1867 oldalban egyeztem ki ma-gammal…), arra a tíz évre vonatkozik, amely az én esetemben lényegében a Gondos atyafiság évtizede volt. Ezt a tíz esztendőt tagoltam aztán négy dossziéra, kronológiailag is és szerkezetileg is sok szempontból ezt kívánta meg az anyag.

B. I. J.: Én úgy láttam, hogy három fő szál rajzolódik ki ebből a történetből: a magánéleti szál, a Gondos atyafiság születésének, a cenzúra beavatkozásának a története, illetve a politikai, irodalompolitikai szál. Mennyire volt az adott korban, illetve visszanézve szétválasztható ez a három szál?

Sz. Gy.: Nagyon szorosan összefonódtak. Úgy is neveztem akkor magamban, hogy az irodalomban is egyfajta kollektivizálás zajlott, a szocialista realista eszmei irányulás nagyon kemény viszonyai között. Ez a szellemet, az alkotói munkát legalább úgy kényszergette bele a kommunista diktatúrába, mint ahogy apámékat, az otthoniakat próbálták bekényszeríteni a „közösbe”, a kollektívbe. Ez az évtized nekem olyan nagy, belső műhelytitkom volt, amelyről azt hittem, nem is lesz soha alkalom, hogy a világ elé tárhassam. Hál’ istennek mégis megértem, minden baj ellenére azt a fordulatot, amelyik lehetővé tette az anyag feltárását. Ez lényegében azt jelentette, hogy megírtam, mi volt akkor az irodalomban, a társadalomban, főleg a föld népének, a falusi népnek az életében, és egyáltalán: mi volt abban a korszakban, amelyiknek a góca az 1956-os magyar forradalom volt.

B. I. J.: Most újra hozzáférhető, negyven év után a Gondos atyafiság is. Mit ajánlana a mai helyzetben a szerző az olvasó figyelmébe különösképpen?

Sz. Gy.: Azt hiszem, hogy annak a nemzedéknek, amelyik kortársként élte és olvasta annak idején a könyvet, nem kell semmit ajánlanom. Legalábbis sok jelből azt olvastam ki, hogy ezek a régi olvasók régóta várják a könyv újramegjelenését. A könyvet az a korszak gyakorlatilag szétolvasta. Ez volt az én legelső könyvem, és ez most a legutolsó könyvem is: a kettő találkozik ennél az asztalnál is, ahol most ülünk. Egy véletlen folytán múlt héten az almási háznál a kezembe került az 1955 októberében dedikált példány, amelyet most a kezemben tartok, és amelyet a szüleimnek és a bátyám családjának dedikáltam. Azt hittem, már régen nincs meg ez a példány, de szerencsésen rátaláltam, s a két kiadás most egymás mellett látható. Abban a régi nemzedékben, ha találkozik most a könyvvel, biztosan sok pozitív és negatív nosztalgiát fog kiváltani. Meg vagyok győződve róla, hogy ha úgy is nézik egy kicsit, mint egy történelmi regényt (negyven év után ez már tényleg történelem), újdonságot is jelent majd ma olvasniuk, amit annak idején olvastak volt. A fiatalabb nemzedéknek pedig elsősorban azt ajánlom, hogy addig egy betűjét se nézze meg a regénynek, ameddig a „röptoldalékot”, a bevezetést el nem olvassa hozzá, mert anélkül is jó és olvasmányos lehet, de a bevezetővel együtt látható lesz számukra: egy könyv akkoriban nem úgy született, ahogy az ember képzelné, hogy az író leült, megírta, kitették az üzletben, az olvasó megvette, elolvasta, és ez mindentől független. Az a szerencsés, az a boldogabb eset, amikor így születik egy írói alkotás. Ez azonban minden szempontból a történelem által gyúrt és a történelmi viharokból kikeveredett mű, tehát nem lehet csak önmagában olvasni, hanem úgy nagyjából annyit tudni kell róla, amennyit én a bevezetőben írtam erről.

B. I. J.: Vagy akár a Képek a kutyaszorítóból köteteit is hozzá lehet olvasni.

Sz. Gy.: Mondtam másutt már azt is, hogy a Képek a kutyaszorítóból négy dossziéjában bizonyos csalafintasággal én egy fél kiadást már megvalósítottam a Gondos atyafiságból… Elég komolyan feldolgoztam külön-külön a három kötetnek – a trilógiának – is a történetét, és azután a véglegesített, egybedolgozott kötetnek is a létrejöttét.

B. I. J.: Zárásképpen egyéb friss vagy tervbe vett kötetekről kérdezném még Szabó Gyulát. Látok az asztalon egy másik 2004-es kötetet is.

Sz. Gy.: Az utolsó előtti könyvem ez, ami könyvvé lett már a kézirataim közül. Az Albert Kiadónál jelent meg, Kényszerpályák címmel. Lényegében ez is ahhoz a korszakhoz kapcsolódik, amelyikről beszéltünk, a kommunista időszak elejéhez és végéhez. Az 1953-as esztendővel indít, amikor én a csángó riportokkal először jelentkeztem. Ezt az indulást írtam meg aztán egy írásban, amelyet annak idején az 1985-ös Utunk Évkönyvből kicenzúráztak, és nem jelent meg. Ez került most kötetbe. Ez volt az a – sokszoros idézőjelek közötti – „boldog időszak”, amikor még lelkes fiatal pályakezdőkként hittünk az új, „boldogabb” világban, és evvel a lendülettel indultunk a pályának és az irodalomnak. A vége a nyolcvanas évek, amikor a Borús múltak borús jövendője című írás született, és amely mindannak az ellenkezőjébe fordult, mint ahogy indultunk a pályán.

 

2004. május 16.

 

(A beszélgetés a bukaresti RTV 1 magyar nyelvű műsorának Irodalmi Zsebszalon című rovata számára készült. A Korunk szerkesztősége a beszélgetés írott változatának közlésével tiszteleg Szabó Gyula emléke előtt, aki 2004. december 21-én elhunyt.)