Február 2005
Szakrális tér

Gagyi József

Micsurin-megnyitó

Az ember konstruáló, szervező tevékenységének eredményeképpen a természeti tér új és új formákat ölt, új jelentéseket nyer. John R. Searle példájában1 nem elég, hogy falat építenek, vagy lerombolják a falat. Ahhoz, hogy társadalmi valóság létezzen (Searle emberi intézményi valóságnak nevezi ezt), azaz a falnak társadalmi szerepe legyen, a falnak meg az épületnek vagy a tér bármely kijelölt részének rendelkeznie kell ,,bizonyos státussal, amely státus bizonyos feladattal jár”.2

Az emberi világban két státus és két feladatcsoport különül el, jelenik meg egymás ellentéteképpen:3 a profán és a szakrális. Mindkettő tulajdonításokban, kategorizációk-ban, viselkedésekben kibomló társadalmi létezés, társadalmi valóság.4

Az átmenet folyamatai (szakralizáció, profanizáció) legalább olyan fontosak és jelentősek a társadalom számára, mint az elkülönült, körülhatárolt, statikus entitások létezése. Sőt azt mondhatni, hogy az időben változó, történelemben élő társadalomra inkább az előző folyamatok, mint az utóbbi állapotok jellemzőek. A társadalmi kapcsolatokat alakító dialógus folyamatos, az értelmezések, viszonyulások változásai még a szigorúan szabályozott, diktatórikus helyzetekben is keresik és kialakítják a falak rombolásának vagy falak építésének, a határok megerősítésének vagy eltolásának lehetőségeit. A bemutatott esemény példáján arra szeretnék rámutatni, hogy a kialakuló rituális cselekedetek többértelműek, nemcsak a szakrálist termelik újra, hanem a szakrálist profanizálják, és a profánt szakralizálják, részben kidolgozottak (hagyományosak), részben improvizáltak, átfogják és mozgósítják a közösséget.

 

Az esemény

A Ceauşescu-korszak utolsó évtizedében alakult ki és a fordulat utáni években halt el az az esemény, amelyet szeretnék röviden ismertetni, majd értelmezni. Az eseményt egy régebbi írásomban5 a diktatúra utolsó évtizedeiben a szocializáló intézményekben tapasztalható társadalmi alkuhelyzetek6 közé soroltam.

A helyszín: egy vidéki középiskola, pontosabban ennek hátsó udvara. Az időpont minden év egy előre meg nem határozott tavaszi délelőttje. Ekkor az iskola diákjai kivonulnak az épületből és az udvar egy körülhatárolt részét kiemelt térré alakítják át, védetté és szakrálissá nyilvánítják.

A helyet első alkalommal a 20. század ötvenes éveiben a kor jellegzetes eszközeivel, módszereivel szakralizálták. Az elsődleges szándék nem ez volt: egyszerűen egy munkateret akartak létrehozni, de ezzel elkerülhetetlenül együtt járt a szakralizálás is. Az iskolakert, azaz az iskolaépület mögötti terület egy részét (mintegy egytizedét) egy tavasszal, a vezető hatalmi szervek utasítására, az iskolai IMSZ-bizottság és a biológia szakos tanárok vezetésével az iskola diákjai felásták és konyhakertté alakították. A praktikus cél az volt, hogy zöldséget termeljenek az iskola kantinja számára. A didaktikai cél, hogy a növénytanórák számára illusztrációként szolgáljon, ami itt történik: a szovjet növénytermesztési, növénynemesítési módszerek gyakorlati kipróbálása. Az ideologikus cél pedig: a szovjet tudomány nagyszerűségének, a tudományos eredmények gyors hatásának, világot megváltoztató erejének a propagálása.

A térbelileg is elkülönített, bekertelt udvarrész neve Micsurin-kert lett. Az ötvenes évek után egymást követő generációk, még azok is, akik a nyolcvanas években már biológiaórákon sem hallottak a nagy szovjet fajtanemesítőről, az iskolaépület mögötti tér egy részét, akkorra már fás-bokros helyet Micsurinnak nevezték.

Az ötvenes években Romániában, akárcsak más kelet-európai országokban a szovjet vezetők és politika, a szovjet társadalom és erkölcs, gazdaság és tudomány felsőbbrendűségét állították mintának. A Sztálin-kultusz, a sztahanovista mozgalmak, a szovjet kultúra és tudomány egyedülálló értékeinek bemutatása egyaránt az igazodást, kolonializációt szolgálta. A városokban elkülönített térrészeken emlékműveket emeltek a felszabadító szovjet hősöknek, szobrokat Sztálinnak, Leninnek. A szovjet ünnepekkor ezeket lobogózták, jelszavazták fel, itt mondtak beszédet, koszorúztak, álltak díszőrséget. Az iskola kertjében a profán futballpálya, allé, fával betelepített rész mellett a Micsurin-kert gondozottságával, más kezelési szabályaival hívta fel magára a figyelmet. Akárki és akármikor nem mehetett a kertbe, a kiválasztottak, akik növénynemesítői pályára készültek, tanári felügyelet alatt dolgozhattak, és igen nagy tragédiának számított, súlyos büntetést vont maga után, ha egy eltévedt futball-labda nemcsak profanizálta a kerítésen belüli teret, hanem esetleg letört egy szépreményű oltott vesszőt.

A hatvanas években alábbhagyott a nemesítő lendület, a kert begyomosodott, majd benőtték a bokrok. Profanizálódott, csak a nevét őrizte meg.    

 

A nyolcvanas években a diktatúra egyre inkább törekedett a legkisebb térrészek ellenőrzésére is. A pártfőtitkár és feleségének képe, a pártfőtitkár műveiből vett idézetek, a szocializmus építésének győzelmeiről (ünnepekről, munkajelenetekről, gyáravatókról, MTSZ-istállókról) készült képek, az elért eredmények grafikonjai mellett a román nemzetépítés aktuális képei szakrális merevségükkel uralták a belső és külső tereket. A ,,vizuális propaganda” igen egyértelmű hatást eredményezett: a feldíszített, szakralizált, ikonná merevített helyek nem mozgósítottak, inkább térdre kényszerítettek, eltávolítottak: nyomasztóan, ellenségesen hatottak az említett iskola kisebbségi diákjaira és tanáraira egyaránt.

A diákok számára két módja volt annak, hogy ezekből a terekből, valamint az ezekben a terekben zajló aktivitásokból meneküljenek: az egyik a szimbolikus elhatárolódás, aminek szélsőséges esete volt a képek rombolása, firkálása – a másik a fizikai távollét keresése: a lógás. Mindkettőt ebben a kitűnő tanulmányi eredményeket felmutató diákokat összegyűjtő, háromszáz éves fennállását 1968-ban ünneplő, hagyományaira büszke, de ezeket a hagyományokat egyre inkább csak nem hivatalosan ápoló elméleti líceumban a vezetők (igazgató, párttitkár, KISZ-vezetés) nyomozták, szigorúan büntették.  

Ezek között a körülmények között alakult ki az az esemény, amely egy évben egy alkalommal egy térrész kisajátítását, átalakítását végezte el.  Az eseményt nem az igazgatóság, nem a KISZ-bizottság kezdeményezte, ellenőrizte, ezért a diákság önszerveződéssel kialakuló, szimbolikus elhatárolódási, rejtett ellenállási rítusaként is értelmezhető. Arról, hogy a szekuritáté szervei hogyan értelmezték, kezelték (merthogy tudtak róla, az bizonyos), majd csak az ide vonatkozó levéltári anyag feltárása után szerezhetünk tudomást. Az iskola vezető szervei egyszer sem akadályozták meg közvetlen módon, tiltással a rítus megtartását.

A diákok között a rítus közismert neve: Micsurin-megnyitó. Évente, kisebb változásokkal, az alább vázolt szövegkönyv szerint zajlott az esemény.

Az iskola hierarchiájában a csúcson a hetvenes évek elejétől a – magyar tannyelvű – matematika–fizika szakosztályok voltak: ide jelentkeztek a legtöbben, ide lehetett a legnehezebben bejutni, ezekben az osztályokban tanítottak a ,,legjobb” tanárok, innen kerültek be (leginkább mérnöki) egyetemre a legtöbben. Ez a szerkezet abban a történelmi helyzetben a kisebbségi elitképzés legbiztosabb csatornájaként működött.

A Micsurin-megnyitó szervezői ebből a ,,legelitebb” osztályból kerültek ki. Nem feltétlenül a legjobb tanulók – hanem a legjobb sportolók, társasági emberek, véleményvezérek vállalták ezt a feladatot.

Hóolvadás után, az első igazán meleg napokon, április végén, május elején került sor a megnyitóra – valójában a Micsurinnak nevezett térrész ,,rendeltetését” a diákok számára kinyilvánító avatóünnepségre. A szervezők kijelölték a megnyitó napját. Plakátot is készítettek, de ezt csak egy nappal az esemény előtt függesztették ki a szervező osztály ajtajára. Az eseményről leginkább ,,suttogó-propagandával”, egymástól értesültek a diákok. Leginkább azok terjesztették a hírt, akik már részt vettek múlt években az eseményen, és keresték az alkalmat, hogy a látottakról, valamint a megnyitó napján betartandó íratlan szabályokról tájékoztassák társaikat.

Ugyanis, a közvélekedés szerint, a megnyitó napja ,,hagyományosan”  egyben a lógás napja is.

A szájról szájra terjedő narrációk szerint az elmúlt években megnyitó után a különböző osztályok (leginkább: nagydiákok, tizenegy-tizenkettedikesek) nem mentek órára, hanem a felavatott térrészben – a lógásra kijelölt térben – maradtak, és várták, hogyan reagálnak erre a tanárok: ki az, aki kijön hozzájuk, és kint tartják az órát ,,a zöldben”, ki az, aki betereli őket, ki az, aki ,,nem érti a viccet”, és cirkuszt csinál. A lógás lehetősége, sőt kötelezettsége meg a különböző tanárok eddigi viselkedése volt tehát a szóbeszéd tárgya a diákok között a megnyitó-időpont kijelölése után és a megnyitó megtartása előtt, az egy-két napos időközben. Ez végezte az eseményre való ráhangolást.  

A kijelölt napon, a nagyszünetben kerül sor a megnyitóra. Az egész nem tart többet tíz-tizenöt percnél. A szervezők a Micsurin nevű térrészben két fa közé szalagot kötnek, egy harmadik fára pezsgősüveget akasztanak, és máris kezdődhet az ünnepség. A főszervező elmondja az avatóbeszédet: miért fontos, hogy a diákok a tanári tekintetek elől rejtve, lógással kipihenhessék az órákon szerzett fáradalmaikat, meg a téli száműzetés után, amikor csak a vécében dohányozhattak, itt a szabadban hódolhassanak szenvedélyüknek. Szólítja az iskola  főlógóját, hogy vegye át kitüntetését. Ez a személy állítólag a legtöbb lógást gyűjtötte össze (legtöbb igazolt meg igazolatlan hiányzása van). Valójában ez egy olyan szerep, melyet bizonyíthatóan nem a legtöbbet lógó, hanem ezt a státust vállaló diák tölt be  Ezután sor kerül a szalag elvágására, a pezsgősüveg fatörzsön való eltörésére, tehát az avatás pillanatára, majd az eddig nézőközönségként asszisztáló diákok elözönlik a Micsurint, osztályonként-csoportonként letelepednek, hiszen azon a napon íratlan elvárás a tanárokkal szemben, hogy ne tartsanak a tantermekben, kötött keretekben tanórát, hanem jöjjenek ki a diákokhoz, és improvizáljanak, beszélgessenek. Igazodjanak a diákok által kialakított – egy napra érvényes – keretekhez. 

A megnyitó kigúnyolja, profanizája az iskola működésének szigorú, a politikai-adminisztratív hatalom által megkövetelt szabályait: nem szabad lógni, nem szabad dohányozni, nem szabad a tanári tekintélyt megkérdőjelezni. Kialakít egy ellenteret, ahol ezek a szabályok úgymond nem érvényesek. A hivatalos hierarchiát tagadva, főszereplővé, példaképpé emel egy olyan diákot, aki magatartásával a szabályokat semmibe veszi. 

A megnyitó ugyanakkor az iskola egységesen használt teréből kiemel, körülhatárol egy térrészt: a Micsurint. Az órán ,,szenvedő” diákok számára ez a menekülés, az ,,ígéret földje”. Itt diák és tanár ellentétek feloldódhatnak, egyaránt, együtt szegik meg az iskola, az oktatási intézmény működésének általános szabályait. Kialakul a szabályok szerint viselkedőkkel és a szabályokat számon kérőkkel szemben egy communitas (Victor Turner).

A megnyitó eseménye után különösen azokkal a tanárokkal, akik részt vettek (megfigyelőként, tisztes távolból) a megnyitón, vagy akik aznap ,,kiállták a próbát”, ,,értettek a szóból”, azaz nem csináltak cirkuszt, kialakul egy összekacsintás, közös jelentéstulajdonítás: nem lehet úgy viselkedni, mintha nem lenne a Micsurin, nem lenne a nyilvánosságban is megjelenő alternatívája a szigorú oktatási keretek betartásának. A diákok javasolhatják, a tanárok mérlegelhetik, hogy bizonyos órákat nem lehetne-e a Micsurinban tartani (vagyis kötetlen, baráti, bizalmas beszélgetéssel eltölteni).

 

Rituális elkülönítés: szakralizáció és profanizáció

A bemutatott esemény többfunkciójú, többjelentésű.

Az iskolának a külvilágtól kerítéssel elhatárolt terében hoz létre egy rítus segítségével  kiemelt, körülhatárolt, megadott funkciót ellátó térrészt. A belső teret tagolja tehát. Ez a tagoltság rövid életű: valójában csak arra az időpontra érvényes, amikor lehetséges a fűben, fák között üldögélni, azaz május, június hónapokra, a ballagást, vakációt megelőző tavaszi időszakra. A Micsurin-megnyitó egy kissé tavaszünnep is. Az iskola közismert, régóta együtt járó párjai is ide, a bokrok árnyékába húzódnak, függetlenül attól, hogy megnyitották avagy sem ezt az árnyékos, kellemes helyet. Maga a megnyitó is csak annyiban tartalmaz utalást erre a tavaszünnepre, hogy a szerelmespárok számára is ajánlja az órákon való részvétel helyett a Micsurin használatát.

A térrész kiszakítása, kiemelése lefokozza a tér más elemeit, elsősorban az iskolaépületet, az osztálytermeket: a bezártság, az elszámolások (évvégi dolgozatírás, jegyadási, lezárási hajrá) helyszíneit. A tanárok közösségét megosztja: kik számára elfogadható az esemény, kik állnak a diákokkal (a Micsurin-megnyitó szervezőivel, résztvevőivel) szemben. A tanárok között is megnyit (aktualizál) egy vitát a szabályok betartásáról, képlékenységéről, a kivételek lehetőségéről és értelméről. A döntő azonban, hogy a megnyitó napján a tanárok közül ki hogyan reagál a diákok által teremtett helyzetre: ne tartsanak órát, ne tartsanak bent az osztályteremben órát, ne írjanak be aznap hiányzókat. A szakrálissá váló térben való együttes jelenlét tanár és diák szolidaritását, társadalmi egységét alakítja.

A városban három iskola áll egymás szomszédságában, egy út és egy patak választja el az elméleti iskolát a két szakközépiskolától. Ez volt a helyzet a nyolcvanas években is. Az iskolák között akkoriban még merevebb volt a hierarchia. A ,,patakon innen”  a század elején épített iskolaépületben működött az elméleti líceum, ide felvételiztek a város és a környék legeredményesebb iskolai karriert befutó, egyben legtehetségesebb, az elitté váláshoz legjobb családi háttérrel és késztetéssel rendelkező diákjai. A ,,patakon túl”, vagyis a faipari, építészeti és mechanikai profilú, a hetvenes évek elején, tucattervek nyomán épített, elfuseráltan kivitelezett épületekben működő  szakközépiskolákba a kilencedikbe való felvételin a ,,patakon innen” kiesett vagy ide bejutni meg se próbáló diákok tömörültek.

Az iskolák térbeli megoszlásának mikrotársadalmi értelmezése egyértelmű volt: a ,,patakon túliak” számára a ,,patakon innen” szakrális hely volt, be nem teljesedő álmaik-vágyaik helye. A ,,patakon inneniek” számára állandó fenyegetést jelentett, hogy a tizenegyedikes felvételi vizsgán ha nem teljesítenek, vagy ha közben fegyelmi vétséget követnek el, akkor adminisztratív büntetésként átteszik őket a ,,patakon túli” iskolák valamelyik osztályába. Ezt egyértelműen mint erkölcsi megalázást, a karrierjük megtörését, elitté válási álmaik szertefoszlását, a „paradicsomból való eltávolíttatást” értelmezték – szülők és diákok egyaránt.

A tanárok között is éles presztízsharc folyt: ki hol tanít? A ,,felkészültebb” tanárokat a ,,patakon inneni” iskola  próbálta elcsábítani a másik kettőből. De nem is kellett csábítania, hiszen maguktól is arra törekedtek, hogy a szelekcióval kialakított, jól felkészített és teljesítményre serkentő szülői háttérrel rendelkező osztályokban, azaz a ,,patakon innen” taníthassanak, olyan diákokat, akik olimpiákon, egyetemi felvételin eredményeket mutathassanak fel – akik egykor majd értelmiségiek, kollégáik lehetnek.

A fentiek ismeretében értelmezhető a Micsurin-megnyitó legfontosabb funkciója.

A ,,patakon túl” mindennapi, megszokott jelenség volt a tömeges lógás: az első óráról való késés, az utolsó órákról való lelépés, az osztály diákjainak távozása, amikor új filmeket vetítettek a város nagyobbik filmszínházában. A lógás eredménye esetleg a magaviseleti jegy levonása lett, nem egyéb.

Mindez nem jellemezte a ,,patakon inneni” iskolát. Itt néhány igazolatlan hiányzás után már levonták a magaviseleti jegyet, és nagyobb számú lógás után áthelyezték a diákot a  ,,patakon túlra”. Igazából a ,,patakon inneni” diákoknak volt csak vesztenivalójuk. Éppen ezért lehetett itt nagyobb fegyelmet tartani.

A nyolcvanas években az iskolai év egyik legabszurdabb időszaka az augusztus 23-i felvonulásra való készülés napjai voltak. A szünidőt megszakítva kellett megjelenniük a diákoknak, hogy begyakorolják a diktátort és a hatalmat dicsőítő mutatványokat. Aki erről hiányzott, az tudta, azt kockáztatja, hogy átkerül a ,,patakon túlra”. Ezért volt könnyű a diákok seregét mozgósítani, dresszírozni a ,,patakon inneni” iskolában, ellentétben a ,,patakon túliakkal”, ahol a behívottak alig egynegyede vett részt végül is az ünnepségen.

A ,,patakon túli” iskolában nem volt a kerítésen belül kijelölt helye a lógásnak (kerítés sem volt). A két iskolatípusban a rendzavarásnak, a szabályok megszegésének két különböző modellje létezett: a ,,patakon inneniben” a hagyományos, a ,,patakon túliban” az anomikus (J. Testaniere fogalmai7). A hagyományos rendzavarás (balhé, zrí) úgy figurázta ki a szabályokat és a szabályok betartását ellenőrzőket (tanárokat), hogy az érvényességet rituálisan tagadva, ugyanakkor a gyakorlatban hozzájuk igazodva valójában elismerte azokat. A karnevál ismerős társadalmi jelenségéről van szó ebben az esetben: három napig fordított világ van, hogy utána, egy esztendőn keresztül, újra visszatérjen és uralkodjon a szabályok hatalma. A ,,patakon inneni” iskolában a Micsurin-megnyitó, ez a térátfordító, szabálytagadó rítus felhívja a figyelmet arra, hogy ebben az iskolában a lógás is szabályozott: nem akármikor és nem akárhol történhet, hanem a lógás napján meg tanárokkal való egyezkedésben és a kerítésen belüli, kijelölt területeken. A kialakuló szakralitás valójában nem rombolja, hanem árnyalja, nem érvényteleníti, csupán időlegesen felfüggeszti a profán létet. 

A ,,patakon túli” iskolákban a rendzavarás anomikus: az (esetlegesen alkalmazható) hatalmi beavatkozással, kényszerrel fenntartott látszaton túl igen kevés mikrotársadalmi érvényessége van az iskolai szabályoknak, ezért a tanár-diák kapcsolat személytelen, konfliktusos. A lógás tömeges, mindennapos, az iskolai jelenlét maga már eredmény, ezen túl a teljesítmény már plusznak számít. Az iskola épületét a diákok rongálják, ahol érik, amikor alkalmuk van rá. Nincsenek a diákok által kezdeményezett ünnepek, nincsenek a diákok által tudásukért megbecsült tanárok, ellenben nagy tekintélye van a nyers erőnek (pl. a tornatanároknak). A szakralitás a diákok számára az iskola terén kívül létezik (a városban a lógás terei, cukrászdák, mozi, osztálytársak albérletei, más, rejtőzést, együttlétet biztosító, közösséget alakító terek). 

A Micsurin-megnyitó funkciója ebben a társadalmi kontextusban, ebben a korszakban egyértelmű: a diákok bizonyos kezdeményezéseinek, szabályszegéseinek helye van a ,,hagyományőrző”, elitképző iskolában. A diákok kialakította rítust azért sem kell ebben az esetben betiltani, mert nem anomiát, hanem integráltságot (társadalmat) termel.   

A rituális elkülönítés megszűnése

Az esemény egyik évről a másikra megszűnt, utoljára 1990 tavaszán rendezték meg. Mi az oka ennek?

1990 januárjától a diákok elfoglalták az iskolaépület központi terét (első emelet, díszterem előtt, lépcsők találkozásánál): plakátjaik, faliújságcikkeik, állásfoglalásaik – szabálymódosítási, szabályalakítási kísérleteik – itt jelentek meg, kerültek a nyilvánosság elé. Ebben az időszakban valósággal felfüggesztődtek  az órán való részvételre vonatkozó szabályok: a diákok tüntetni vonultak, tömegesen Bukarestbe utaztak és részt vettek az Egyetem téri tüntetéseken, napokon keresztül saját képviseleti szervezeteik megalakításával voltak elfoglalva. A tanárokkal való kapcsolatalakítás végletes formái divatoztak: aláírásokat gyűjtöttek X. tanár ellen, küldöttség kereste fel Y. tanárt, hogy vállalja el egyik napról a másikra egy bizonyos tárgy tanítását vagy az osztályfőnökséget.

Végső soron kialakultak azok a képviseleti-cselekvési lehetőségek, amelyekhez képest az egyszeri, nagyszünetben történő rituális megnyilatkozás erejét, jelentőségét vesztette. 1990. május elején, amikor a Micsurin-megnyitót kellett szervezni, a jeles osztályok jeles diákjainak a figyelmét és kapacitását már más események kötötték le: diákszervezetekben politizáltak, diákújságot írtak, magyarországi testvériskolák küldöttségeit fogadták, vagy ők maguk is küldöttségek tagjaiként járták Magyarországot. A forradalom (avagy a forradalom illúziója) igen gyorsan átépítette a térképzeteket: ahol vér folyt, küzdelem volt, ahová szobrokat állítottak, azok emelkedtek ki a mindennapi használat terei közül. A diákok (azaz a diákok politikai-közösségi aktivitásra hajlamos része, régi csúf szóval aktívája) részt vettek, asszisztáltak a szakrális terek létrehozásában.

Hamarosan az iskolában is kialakultak, máig élnek az új, társadalomszabályozó, társadalmi viselkedést meghatározó erővel bíró szakrális terek: az építtető meg a névadó szobra körüli tér, a neves diákokat megörökítő márványlapok meg az előttük levő tér, a kápolna-funkciót visszanyerő díszterem. Mindezek kialakításában azonban a diákoknak közvetlenül nem volt szerepük.   

 

Jegyzetek

1. Az intézményi valóság építése egyszerű modelljének bemutatásakor használja Searle a fal példáját: a társadalom tagjai együtt építik, egy ideig valóban fizikailag elválasztja azt, ami belül van, attól, ami kívül, majd fokozatosan elpusztul, építőkövei a földre hullnak, fizikailag összemosódik az, ami belül van, azzal, ami kívül. Csak azok számára, akik építették, és tudják, hogy ott fal volt, és aszerint viselkednek, létezik továbbra is  a maga összetett, egyszerre szimbolikus és társadalmi valóságában. Lásd John R. Searle: Nyelv, elme és társadalom. A való világ filozófiája. Vince Kiadó, 2000. 126–127.

2. Searle: i.m.

3. Eliadénál: ,,A szent első meghatározása pedig: a profán ellentéte.” Mircea Eliade: A szent és a profán. A vallási lényegről. Európa Könyvkiadó, Bp., 1996. 6.

4. Álláspontom kétségtelenül durkheimiánus. Lásd Émile Durkheim: Les formes élémentaires de la vie religieuse. Librairie Générale Française, 1991. Magyarul: A vallási élet elemi formái. L’ Harmattan Kiadó, Bp., 2003.

5. 1998-ban jelent meg a Helyzet-könyvek sorozatban egy tanulmánygyűjtemény a szocializmus korszakáról, Fényes tegnapunk címmel, ebben lásd Ellenállás vagy kompromisszum? Társadalmi alku a székelyföldi líceumokban az 1980-as években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 145–164.

6. A fent idézett cikk megállapítása szerint ezek a jelenségek ,,az iskolai társadalomban egyének, csoportok egymás kijátszásának és egymáshoz igazodásának időben kibomló bonyolult folyamataként” mutatkoznak meg, és ezek következtében ,,olyan eltérések alakulhatnak ki az iskola manifeszt, az állam által kötelezővé tett és számonkért funkciói, valamint a tényleges funkciói között […], amelyek a résztvevők, leginkább pedig a diákok számára elviselhetővé, sőt élhetővé változtatták a diktatúra líceumainak hétköznapjait”. I. h. 145.

7. Lásd Jean Testaniere: Hagyományos és anomikus rendzavarás a középiskolában. In: Az iskola szociológiai problémái. Jogi és Közgazdasági Könyvkiadó, Bp.,1975.