Február 2005
Szakrális tér

Hajdú Farkas-Zoltán

Húsvét Havannában (Részletek)

Szállodánkban telt, kávébarna leányzó fogad. Szigorú, sötétkék szoknyája van, fehér inge és szorosra csomózott nyakkendője. Kérjük, hogy ha lehet, óceánra néző szobákat adjon. Elkomolyodik, rosszallóan csóválja a fejét: olyan szobák már nincsenek. Telhetetlen európaiak – vélem kiolvasni villogó szeméből. Lányomhoz fordulok, magyarul kérdezem, hogy mit szól, toldjam-e meg kérésünket néhány dollárral. – Hát maguk magyarok?!– ujjong fel anyanyelvemen, s máris mosolyog, kedvesen, cinkosan. Az én anyám is magyar. Engem Zsuzsannának hívnak, de ennél többet nem tudok az ő nyelvén! – Ilyen kicsi a világ, vagy ilyen sokan vagyunk? Vagy minket is a szétszóródás fog megtartani időtlen időkig, akár a zsidókat?

Zsuzsannánktól természetesen az Atlanti-óceánra néző szobákat kapunk. Láthatóan örül nekünk: kérdezősködik, de csak nagyon visszafogottan, lesütött szemmel vagy a számítógép képernyője felé fordulva. Anyja valamelyik magyarországi faluból származik. Megkérdezem, tudja-e, mikor van a húsvéti mise a Catedralban. Elkomolyodik, a telefonkagyló után nyúl. Hosszasan beszél, szerintem mindent megtud, de úgy látszik, figyelmeztették, mert mosolyogva leteszi a kagylót, és kijelenti, hogy a Catedralban nem tartanak húsvéti misét. Kérdezem, hogy katolikus-e. Tagadólag rázza a fejét. Az anyjáról sem tudja, hogy milyen vallású.

A havannaiak húsvéti miséjéről végül egy mindentudó taxisofőr világosít fel: biztosan tudja, hogy reggel nyolckor kezdődik. Oda is visz pontosan, de a tér jóformán üres. A közelben álldogáló fiatal rendőrlány úgy tudja, hogy a templom műemlék, és háromnegyed tíztől lehet megtekinteni. A miséről hallani sem akar. Szűk utcákon bolyongunk. A város csak most ébredezik. A magas ablakú, málló vakolatú bérpaloták erkélyein cigarettázó izominges férfiak könyökölnek. Némely ablak mögül ébenfekete bőrű, fehér melltartós szépség villan fel. A járda szélén hetvenéves amerikai autóbárkák horkolnak. A korán kelő, csont-bőr kutyák egykedvűen vizelik le megkopott gumiabroncsaikat. Az óceán felől sós levegőt hoz a szél, mintha konzerválni akarná ezt a haldokló világot.

Csodák csodájára tíz után valóban kitárulnak a Catedral nehéz kapui. A néhány perce még kihalt tér árnyékos zugaiból egyszerre csak gyűlni kezd a nép. Rejtőzködtek-e eddig, vagy csak a már jócskán tűző naptól húzódtak az árnyékba? Nem tudom megállapítani. A 17. században épült impozáns katedrális egyik tornya keskenyebb, mert a derék konkvisztádorok elszámolták magukat – úgy látszik, a rossz lelkiismeret képtelen a szimmetriára. A templom belseje „karib barokk”: dísztelen, műtárgyakban szegény. Annál több benne a számomra mulatságosnak tűnő tárgy (óriási pléh ventilátorok, olcsó szentképek) és a megszámlálhatatlan csodálatos virág. Csakhamar színes, nevető-mókázó embertömeg foglalja el a fényesre ült és térdelt mahagóni padokat. Fehérek, feketék s a két bőrszín között elképzelhető összes színárnyalatúak. Mosolygós, békés fiatalok, asszonyok és gyerekek. Szikár koponyájú, fehér hajú, patyolat inges aggastyánok, sápadt, kerek arcú, pajkosan ósdi, kopott legyezőjük mögé bújó, világos arcbőrű nagymamák. S megannyi csinos, barna madonna, szebbnél szebb fiacskákkal és kislányokkal az ölükben. Meglett férfiakat nemigen látok. Kellemes, bensőséges hangulat ölel körül. Mindenki türelmesen várakozik. Meggyőződésem, a kubaiak nem ismerik a toporgó, áhítatot mellőző türelmetlenséget. Mintha számukra már a templomba való belépéskor megkezdődött volna a mise, máris elkezdődött a feltámadás misztériuma. Ismerősök, rokonok, barátok vidám összekacsintással üdvözlik egymást. Az egyházi zenekar fekete dobosa halkan meg-megpörgeti tamtamjait, mintha az első sorokban ülő, húsvéti gyertyát szorongató fruskák szívdobogásának ritmusát kísérné. Az óriási ventilátorok fontoskodva zümmögnek az oldalhajókban. Kellemes, hűvös szél fújdogál, akár a Maleconon, a havannaiak kedvenc, óceánparti sétányán. A jóleső, langyos suttogást csak három idős néni sertepertelése töri meg néha. Fehér trikót viselnek, Krisztus urunk hippis portréjával a hasukon és a tavalyi pápalátogatás jelvényével hajlott hátuk közepén. Hosszú seprűiket korukat meghazudtoló fürgeséggel húzogatják végig a szürke márványpadlón. A hívők engedelmesen emelgetik lábaikat. Igaz, ők sem nagyon körülményeskednek, csak a szemét nagyját terelik össze a padsorok közül, a trópusi húsvéti gyónáshoz hasonlatosan; a nagy hőségben az ember csak legnagyobb bűneitől igyekszik megszabadulni a felforrósodott gyónófülkében. Az oltár előtt izzadó, szemüveges emberke és egy vastag derekú apáca szorgoskodik. Mikrofonokat próbálgatnak, székeket, asztalkákat tologatnak. Az ősz hajú apáca androgén vonásaival idősödő, visszeres könyvelőnek is beillene. Szemében szigorú, diktátori fény lobog, arcán a magukat mindentudónak hivők visszataszító fintora. Exkluzív klubok, titkos gittegyletek portásainak lehet ilyen az arckifejezése. Az egyre népesebb közönség elnéző mosollyal figyeli fontoskodó nyüzsgésüket. A főrendezői pózban tetszelgő, férficipős apáca az oltár jobb oldalán elhelyezkedő kórus lánykáihoz lép, s dús szemöldökeit összevonva néhány recsegő szóval valamiért leteremti őket. Majd miután mindent a maga helyére rángatott, dörgő léptekkel fellép a szószékre, jelentőségteljesen néhányat köhint, majd bejelenti, hogy megkezdődik az Urunk Feltámadása tiszteletére rendezett mise. De a bécsi kocsisok esős idői hangulatát idéző hangja csak néhány pillanatra némítja el az aranysárga duruzsolást. Kisvártatva a fiatalok újból sugdosódni kezdenek, az öreg barátnők legyezőjük mögé bújva folytatják a pletykálkodást.

A templom hűvős szellője hirtelen forrósodni kezd. A sekrestyéből sűrű tömjénfüst száll fel, s a félhomályból aranyló kereszt jelenik meg. Nyomában patyolat karinges, karcsú ministránsok. A menet közepén a halovány, spanyolos arcélű havannai püspök. Fehér, hosszú körmű kezével áldást osztogat. Felcsendül a kórus szenvedélyes feltámadáshimnusza. A becsukódó öregasszony-legyezők mögül áhítattól fényesülő, megszépülő arcok emelkednek fel, a fiaik győzelmét, sikerét ünneplő anyák arcai. Az enyémen végigfolyik a könny, s eszembe jut Hemingway öreg halásza: „Nem vagyok vallásos ember – mondta. – De azért elmondok tíz Miatyánkot és tíz Üdvözlégyet, csak kifoghassam ezt a nagy halat. És ha sikerül, megfogadom, elzarándokolok a Cobrei Szűzhöz. Becsületemre mondom. – Belefogott az imádságokba, gépiesen. A fáradtságtól néha már azt sem tudta, hogy mit beszél, elfelejtette az imádság szövegét. Aztán újra hadarni kezdte, egyre gyorsabban, hogy el ne akadhasson bennük. – Az Üdvözlégy könnyebb, mint a Miatyánk – gondolta magában. – Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes. Az Úr van teveled. Áldott vagy Te az asszonyok között, s áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, könyörögjél érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján. Mindörökké ámen.– Majd hozzátette: – Szent Szűz, segíts, hogy megölhessem a nagy halat. Még ha ilyen nagyszerű, isteni hal is.”

Az áhítatnak ez a rejtőzködő ereje kerített hatalmába most is, akár hétéves koromban, amikor a csíksomlyói pünkösdi búcsún zsebpénzemből bronzfestékkel bemázolt gipsz Szent Antalt vásároltam. Otthon alaposan kikaptam érte (szüleim állásukat félthették, hogy úgy megijedtek gyermeki áhítatoskodásomtól). A vásárfiát kedvenc nagynénémhez menekítettem. Nénje megsimogatta az arcomat, s betette üveges, világoskékre mázolt konyhakredencébe, a féltve őrzött szemes borssal, szegedi édes paprikával, kakukkfűvel és szerecsendióval töltött tégelykék közé, ahol hűséges védőszentem hamarosan érzéki illatfelhőbe burkolózott. Valahányszor nénémhez látogattam, kivettem a vitrinből, és titkokban osztozkodó, régi barátokként megcsókoltuk egymást. A havannai katedrálisban is találkoztunk. A sekrestye ajtaja mellett állt, ahonnan a húsvéti processzió érkezett. Első pillantásra nem ismertem fel, mert sötét bőrűnek ábrázolta a kubai szoborfaragó. 

A havannaiak természeti csodaként ünnepelték a Megváltó feltámadását. Ahogy a halászok ünneplik a Golf-áramlat gazdagságot hozó, örök misztériumát, és a kubai nők megtermékenyülésük csodáját, ha fiuk születik, mert ez legalább ideig-óráig biztosítja macho férjük imádatát. Fiuk egyszer aztán tengerre száll, s ki tudja, visszatér-e valaha. Ezt az örök bizonytalanságot talán csak a Feltámadásba vetett hit tudja elviselhetővé tenni. Áhítattá, amelyen az illatos püspök úr szép, kenetteljes szavai elkopó díszítések csupán, elmossa őket az Óceán, akár a Malecon néhai milliomosainak villáit.

A Catedral húsvéti miséje hosszú volt (a kevés idegen – mi is – többször elosont hideg ásványvízért a szomszédos étterembe), lassan hömpölygött az idő áramlásában, bizonytalanná téve bizonyosságoknak hitt titkaimat. A havannai húsvéti gyülekezet nagyon türelmesen bánik ezekkel a titkokkal. Türelmesen és passzívan. Nem hívja ki maga ellen a sorsot, nem akarja mindenáron a bizonyosságot. Türelmesen és okosan nőies, akár a la mar – Santiago nőóceánja.

 

Fiatal taxisofőrünk kubai kólát szürcsölgetve vár ránk a bejárati pálmák árnyékában. Óriási a forróság, ilyenkor még egy légkondicionált kocsi is nagy öröm forrása. A rádióból vidám zene szól, vezetőnk lágy hangon énekel. Hosszúra nőtt hajammal nehezen bírom a trópusi meleget, megkérem, vigyen egy borbélyüzlethez. A főtér közelében leparkol, majd jó darabig készségesen töri az utat az áramló embertömegben. A tanácsházához érve bevezet egy patinás épületbe, egy barberiába, s úgy látszik, felelősséget érez jövendőbeli kinézetem iránt, mert fejem körül gesztikulálva hosszasan tárgyal a trónusszerű székből felpattanó borbélymesterrel. A jókora, szép famennyezetes helyiség egyetlen vendég fogadására van berendezve. Beülök a székbe, s máris nyakamban van a hófehér lepedő. Nagy meglepetésemre a mester kifelé fordít, háttal a tükörnek. Megadóan nézek körül, jöjjön, aminek jönnie kell. A falon jókora bronztábla hirdeti, hogy ez a borbélyüzlet 1582 óta működik. A felszerelés gyöngyházszínű porcelánból van, a csillár kristályüvegből. Az egyik sarokban Don Quijote szobra, fején kifényezett borbélytányér-sisak. Hősünk egyik kezében vastag fóliáns, a másikban kard. Közvetlenül mellette, vagyis inkább nekitámasztva a borbély luxushoz és kultúrához szokott, rozsdás biciklije. Kundera jut eszembe, aki szerint Husserl és Heidegger fedezték fel korunk legjellemzőbb tulajdonságát, az ambiguitást. A regény az épülés és romlás egyidejűségét magában hordozó újkor műfaja. Don Quijote kilép a házából, és egy idegen, új világgal találja szembe magát: a Legfelsőbb Bíró távozása lovagunk környezetét szörnyű ambiguitásba döntötte. Az egyetlen isteni igazság szétesett ezernyi, relatív igazságra. Cervantes számtalan, egymásnak ellentmondó valósággal találja szembe magát, nincs mit tennie, az egyetlen abszolút bizonyosság helyébe a bölcs bizonytalanságot (a bizonytalanság bölcsességét?) helyezi. Pedig az ember mindig is egy olyan világra vágyott, amelyben jó és gonosz egyértelműen elválaszthatók, belső igénye, hogy a megismerés előtt máris ítélkezzék! Megszabadulva a fölösleges sörényemtől, fél liter pomádéval a hajamban a Bodegita del Medióba megyünk, Hemingway kedvenc kocsmájába, a mohito, a „lelkecske” születési helyére. A bárpultnál tagbaszakadt mulatt pincér keveri a rumból, cukorból, limetta-léből, ásványvízből és frissen szétnyomkodott mentalevelekből készülő pompás italt.

Marina Hemingway, Havannától tizenöt kilométernyire. Ennek a „szabad” kikötőnek furcsa státusa van: nemzeti emlékmű. Itt hívta ki Papa Hemingway Fidelt halászversenyre. Persze Fidel győzött (ahogy a Chevel vívott golfmeccseken is, mert a Commandante mindig engedett – árulta el nekem egy öreg kubai zenész). A csinos, négy széles tengeri folyosóval büszkélkedő kikötőt nagy becsben tartják. Exkluzív hely, kora délután mi vagyunk az egyetlen vendégek a kikötő éttermében. A falakon kitömött, hosszú csőrű marlinok s számtalan kép ama híres halászversenyről. Kitűnő tengeri ételek, visszafogott, tökéletes felszolgálás. Kezdetben kicsit szorongunk, de csakhamar háromtagú zenekar lép az asztalunkhoz, s hajlongva, amúgy cigányosan zenélni kezdenek. Nemsokára mi rendeljük a régi kubai románcokat. Készségesen „szolgálnak ki”, profi zenészek. Ebéd végén csodálatos Cohibára gyújtok, agyamban a rum s a zene kellemesen ritmussá mosódik (nemhiába mondják a helyiek, hogy a zene az a felcsendülő rum). Most a Cheről szóló nótát kérem. Nem tudom miért, de gyermekesen imádom többször  ismétlődő szavát, a transparentét. Elkomolyodnak, és nagy átéléssel, szent himnuszként eléneklik a Commandantét. Később tudtam meg, hogy a kubaiak számára Jose Marti és Che amolyan házi szentek. Fidelről s társairól ezernyi politikai vicc kering, de az előbbi kettő személye tabu. Talán mert egyikük sem követett el disznóságokat, transparenték voltak? A mulatozásunkat szemlélő, fehér kesztyűs pincér ugyan végig szigorú vigyázzban áll mellettünk, de halkan végigénekli a repertoárt. Később a szakácsnők is előmerészkednek a konyhából. Énekelve álldogálnak az ajtóban. Néha félénken a kis, magasított pult mögött ülő, szigorú tartású, Elena-frizurájú elvtársnő-madámra pillantanak. Aztán megnyugodnak, mert ő is átszellemülten énekel.

 

Másnap reggel végre Hemingway fincájához. Valaha őrtorony állott itt, a város legmagasabb pontján. A karib kalózok kora után egy gazdag spanyol villát építtetett a mesés szépségű dombra. Papa állítólag az Akiért a harang szól busás honoráriumából vásárolta meg tőle. A ház hatalmas park közepén áll, fegyveres őrök vigyázzák. Írónk halála után a kubai nép „tulajdonába került”. Özvegyének csak a festményeket és a kiadatlan kéziratokat sikerült elmenekítenie. A palotányi finca  szellős, fehérre meszelt szobáinak ajtói, ablakai a padlótól a mennyezetig nyújtóznak. A népes felügyelő személyzet, a „történelmi” heverőkön, fotelokon kényelmesen elterpeszkedő, nagy keblű fekete hölgyek hangosan trécselnek. Jöttünkre kelletlenül felállnak, s a szoba sarkába szerénykedő székekre telepednek. A ház berendezése mindenütt a kellemes olvasást és italozást szolgálja. Még a fürdőszobában is könyvektől roskadozó polcocska áll. Hemingway kedvelte a társaságot, ebédhez mindig egy terítékkel többet tétetett: az esetleg betoppanó vendégnek. A fürdőszobában mérleg, mellette a falon naponta gondosan vezetett táblázat hiú, de a mértéktelen szeszfogyasztástól egyre csak hízó írónk testsúlyának pontos adataival. Értelmes fiú vezet végig a szobákon, a mérlegre pillantva megértő, a zseniknek kijáró, megbocsátó hangon suttogja: – He was a heavy drinker. Mindenütt könyvespolcok, angol, német, francia irodalommal, vadászati és halászati szakkönyvekkel. Néhol eredeti prekolumbiai kerámia és télapómütyürök és Hemingway fiainak gyermekrajzai. Meleg szellő fújdogál, de Papa szellemétől hideg verejték folyik végig a hátamon. A hálószobában, az óriási ágy mellett megfakult címkéjű, üres ásványvizes palackok. Kilépünk a kertbe. Málladozó keretű úszómedence, elhagyatott hintaszékek. És a híres halászbárka, a Pilar. Óceánra szomjazó, partra vetett marlin kiszáradt teste. Gazdája, halála előtt, kedvenc kapitányára testálta, de ő – magyarázza zavartan vezetőnk – szegény ember lévén képtelen volt fenntartani a drága jószágot, s csakhamar a kubai népnek „adományozta”. Santiago állítólag ma is él valahol. Százkét éves lehet.

 

Trinidadtól, Kuba legkedvesebb városától tizenöt kilométerre, az anconi strand szállodaszobájában írom ezeket. Jókora, mesés illatú Monte Cristót szívok, poharamban hétéves rum, sok jégkockával. Erkélyemről a Karib-tenger türkizzöld tükrét látom. A part közelében szürke pelikánok halásznak. Kecsesen úszkálnak az égen, meg-meglibbentve szárnyaikat. Majd hirtelen sötét nyíllá merevedve belezuhannak a tengerbe, akár találat érte hadirepülők. A víz nagyot csobban, széthasadó holland csipketerítővé változik nyugodt felszíne. Aztán minden elcsendesül, s én már-már ijedten várom, hogy újra felbukkanjanak. Persze mindannyiszor feljönnek, s mit sem törődve féltő emberi gyengeségemmel, komótosan lenyelik a ficánkoló ezüstzsákmányt. Szürkületkor hazatérő kicsi halászbárka kínlódik az egyre erősödő hullámverésben. Izzadnak, káromkodnak a halászok, aligha volt ma zsákmányuk. Őket nem féltem. Pedig lehet, hogy inkább őket kellene.

Hajnali fürdés a bársonyos, ultramarinkék tengerben. Egyedül vagyok, hosszú karcsapásokkal úszom a láthatár felé. Húz, vonz a nyugodt végtelenség. A hátamra fordulok, s a felszínre terülve, a felkelő Napba hunyorítva megköszönöm a Mindenhatónak, hogy ilyen szépre teremtette a Világot. Csak az ég van, a fehéren izzó ég és Márai: „Sóhaj reggel négykor: Mit is szeretnék? Azt szeretném, ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, badacsonyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a tengert.”

Hazafelé megint csak Kundera: ez a jót a rossztól mindenáron szétválasztani akaró reflexünk meggátol, hogy megértsük az emberi dolgok lényegi relativitását. Mert képtelenek vagyunk elfogadni a Legfelsőbb Bíró végleges távozását. Mert valakinek mindig igaza kell hogy legyen! Mert ítélkezni akarunk. Mert el akarjuk dönteni, hogy Anna Karenina-e a korlátolt despota áldozata, vagy Karenin került egy erkölcstelen nő hálójába...

 

– Ambivalencia... transparencia – suttogják az Óceán feletti szelek.

Megpróbálok elaludni.